Palackposta

Többször leírtam már ezen a fórumon is, hogy érdemes a régiektől tanulnod, véleményüket megfontolnod, de legalábbis elgondozni azon miért is gondolták azt, amit gondoltak. Ezen az oldalon felkínálok egy-egy híres gondolkodó által írt üzenetet a kedvenceim közül:

2007-12-20

“Semmi sem véletlen nem a vakszerencse hajtja, hanem egy olyan elv, amely mindnyájunkat elvezet a kristálytiszta megértéshez, ezer meg ezer „véletlen egybeesés” és jó barát siet megmutatni az utat, amikor túl súlyosnak látszanak a nehézségek ahhoz, hogy egyedül megbirkózzunk velük.

A nehézségeknek azaz egyetlen okuk, értelmük és céljuk, hogy legyőzzük őket. Hát nem ez az emberi természet titka? Hogy a korlátokra fittyet hányva bizonyítsa végtelen szabadságát. Nem a kihívás teszi próbára az embert, nem a kihívás határozza meg, kik vagyunk és mivé leszünk, hanem az a mód, ahogyan szembenézünk a kihívásokkal, hogy egyetlen fellobbanó gyufalánggal megsemmisítjük-e a roncsot, vagy lépésről lépésre újraépítkezünk belőle, amíg újra kivívjuk szabadságunkat. A gondok célja, hogy felülkerekedjünk rajtuk. A szabadság célja a bizonyítás. És amíg hiszünk az álmainkban, nincs semmi, ami a véletlen műve lenne.” (Richard Bach)

2007-12-02

“Ha valamennyien a saját ajtónk előtt söpörnénk, az egész világ tiszta lenne.” (Goethe)

2007-11-17

“Egy drágakövet dörzsölés nélkül lecsiszolni nem lehet, ahogy az embert sem próbák nélkül tökéletesebbé tenni.” (Seneca)

2007-11-14

“A legjobb dolgok mindig a közelünkben vannak. A lélegzet az orrunkban, a fény a szemeinkben, a virágok a lábunknál, a munka a kezünkben, az Igazság ösvénye elöttünk. Ne kapaszkodjunk a csillagok felé, de becsüljük meg a hétköznapi feladatainkat abban a biztos tudatban, hogy a mindennapi kötelesség és a mindennapi kenyér a legédesebb dolog az életünkben.”
(Robert Louis Stevenson)

2007-11-10

“Két módon lehet feljutni egy tölgyfa csúcsára. Az egyik, hogy felmászol rá. A másik, hogy ráülsz egy makkra és vársz.” (Kemmons Wilson)

2007-11-09

“Aki meg akar tenni valamit, talál rá módot, aki nem, az talál kifogást.” (Stephen Dolly)

2007-11-01

“Biztos vagyok abban, hogy sem távolság, sem halál, avagy távollét szét nem választhatja azokat, kiket egy lélek éltet, egy szeretet füz össze.” (Szt. Bernát)

2007-10-31

“Kreatívitás = 10% tehetség és 90% elszántság.” (Thomas Alva Edison)

2007-10-28

“Mélyen hiszek a szerencsében, és azt találtam, minél keményebben dolgozom, annál szerencsésebb vagyok.” (Stephen Leacock)

2007-10-27

“Általában a ‘majd holnap’ a hét legzsúfoltabb napja.” (spanyol közmondás)

2007-10-26

“Az élet nem a kifogásokat, hanem az erőfeszítéseket díjazza.” (Andrew Matthews)

Egy naplószerű alkotás mindenkinek

KönyvMitch Alboom Keddi beszélgetések életről és halálról című könyvét a második évfolyamelőadáson említettem, amkor a különleges naplók is szóba kerültek. Megrendítő krónika ez, amely egy haldokló egyetemi professzor élettanításat tartalmazza. Morrie, az öreg tudós Gehrig-kórban (ALS) szenved, amelynek köztudottan nincs hatásos ellenszere, lassan megfosztja a testet a mozgás képességétől és ezzel együtt a lelket is az emberi méltóságtól.

Mitch és Morrie“Talán nem mndig valljuk be magunknak, de néha nagy szükségünk van egy tapasztalt mester türelmes, bölcs megértésére, higgadt véleményére, a legjobbkor adott tanácsára, amely átláthatóvá teszi a valóságot, megoldhatóvá a vitás kérdéseket.” Mitch Alboom számára ilyen egykori egyetemi professzora, az idős Morrie, aki szociológusként és saját bölcseleteinek segítségével sokban elősegítette tanítványai életének teljessé tételét.

Ez a könyv nem véletlenül lett világsiker és éri meg itthon is az újabb kiadásokat. Mndenkinek el kell olvasnia, amikor megérett arra, hogy Morrie segítsen rádöbbenteni az élet valóban fontos dolgaira. Összeállítottam neked egy slide-sort, amelyben kedvcsinálónak néhányat kiemeltem gondolatai közül, ami természetesen nem pótolhatja a könyvvel való személyes találkozás élményét!

>>>>>> Morrie leckéi

Adás-kapás rendje családon belül: Búcsú a szülőktől. A szülők ügyeibe való beavatkozás kötöttséget okoz

Akkor is kötöttség jön létre, amikor a gyermek segíteni akar, és ezért nem tud búcsút venni.

A szülők ügyeibe való beavatkozás kötöttséget okoz! lyenkor a gyermek beavatkozik a szülők dolgába, azaz a nagyobbak ügyeibe. Ezt két okból teheti és a két ok szoros kapcsolatba áll egymással. Az első: a gyermek szeret a szüleit, és nem bírja nézni, hogy az egyik vagy a másik szülő rosszul érzi magát. Ez mindig az elsődleges ok, és ezért nagyon nehéz felvenni a harcot a kötöttséget teremtő beleavatkozással, mert ezt a szülő elárulásának éli meg.

A második ok abban áll, hogy a gyermek, aki szeretetből beavatkozik, ezáltal nagyobb lesz. Nagyobb, mint a szülei. Mintha közben azt gondolná: ha én vagyok itt az egyetlen, ak segíteni tud a mamának, akkor nemcsak hogy nagyobb (és fontosabb) vagyok, mint a papa, de a mamánál is nagyobb vagyok.

Ám a szabályok itt is könyörtelenül működnek: a nagyság kötöttséget teremt, és megakadályozza a búcsút. Ahhoz, hogy elbúcsúzhassak a szüleimtől, először a saját feltételezett (tehát alaptalan) nagyságomtól kell búcsút vennem, és ismét gyermekké kell válnom.

Peter Orban: A családfelállítás tankönyve Bionergetic Kiadó Budapest, 2007. 107-109. oldal

A barátság értéke

Vannak az életben olyan dolgok, amelyek esetében a közgazdászok árazási technikája okafogyott: ezeknek nincs ára, csak értéke. Már ha részesülünk belőlük. És hiánya, vesztesége, ha nélkülöznünk kell. Ám más fajta a hiány, ami akkor áll fenn, ha soha nem is volt részünk benne, és más a veszteség, amit az elválás okoz.

Nem tudom, már ki hasonlította az emberi kapcsolatokat az egymás mellett futó vonatokhoz: néha valóban mintha párhuzamos vágányokon siklanának egymás mellett életeink, aztán egy váltó elszakít bennünket egymástól…. Így vagyunk az igazán fontos kapcsolatainkkal: szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha akad, olyan párhuzamos sín, amelyen – a miénk mellett hosszú évekig együtt futhat életünk fontos személyeinek vonata. Szinte már úgy érezzük, nem is külön szerelvényen utazunk.

A feltétel nélküli elfogadás az egyik legnagyobb kincs, amit egyik ember a másiknak adhat. Ebben a mai – remélhetőleg átmeneti – megosztott világunkban amikor a levegő ellenséges indulatokkal telített, jó lenne felismerni a megbocsátás, az egymás iránti tisztelet, megbecsülés fontosságát. Ezek olyan érzések, amelyekkel barátok ajándékozzák meg egymást, és az ajándéktól maguk is többé, jobbá, nemesebbé válnak.

Nyár elején legrégebbi barátnőmmel – remélhetőleg csak átmenetileg – elbeszéltünk egymás mellett, és nem értettük, nem akartuk érteni a másik szempontjait. A többiek aggódnak értünk, ám a kettőnk ügyét nekünk kell egymás között rendeznünk. Kati barátnőm elküldött nekem egy e-mail formában a világhálón körözött üzenetet. Hálás voltam és vagyok érte:

Kőbe vésve

Hamvas Béla a “Láthatatlan történetben” választ ad a kettőnk között zajló nézeteltérés megoldására:

“Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna. még inkább, mintha ikrek lettünk volna. S ezért a találkozás csak viszontlátás. Amikor az ember barátjától elszakad, tudja hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy volt vele a találkozás előtt.”

Vigyázzatok a barátokra, vigyázzatok ikertestvéreitekre. Ezt teszem én is.

Adás-kapás rendje családon belül: Az elfogadás megtagadása kötöttséget okoz. Az elfogadás felold.

A szeretet rendjének második törvénye: “Aki ad azt tisztelni kell” folyománya, hogy az adásért (amit a szülők nyújtanak) a gyermek kérféle módon viszonyulhat a szüleihez: tisztelheti vagy vádolhatja őket érte. És mindkettőnek ára van. A panaszkodás, a vádaskodás ára, hogy a gyermek lelkileg sosem válik felnőtté, mivel valójában sosem tud elszakadni a szüleitől.

„Minden gyermek (és későbbi felnőtt) életének a legnehezebb témái közé tartozik a szülőktől való elszakadás. Mindenki nagyon sokat kapott a szüleitől, és ezért – a lelkük mélyén – úgy érzik, hogy olyan hatalmas mennyiségű hálával tartoznak a szüleiknek, hogy szinte lehetetlennek tűnik elszakadni tőlük. Valóban nem egyszerű feladat tehát felnőtté válni, és ennek előfeltétele az elbúcsúzás. Felnőtté nem azért válik az ember, mert úgy dönt, vagy megházasodik (és gyermekei születnek), vagy messze eltávolodik a szülői háztól (és a szülőhazától), vagy meghalnak a szülei. Ezek mind külsődleges körülmények, amelyek ebből a szempontból semmit sem jelentenek Felnőtté akkor válik az ember, amikor búcsút vesz. És mint minden búcsú, ez is nagyon szomorú, és egyben nagyon örömteli esemény. Miután azonban kezdetben a szomorúság van túlsúlyban, ritkán jutunk el eddig a búcsúig.

Természetesen felmerülhetnek olyan okok is, amelyek gátolják, vagy (hosszú időn át) lehetetlenné teszik a búcsút. Ilyen ok az elfogadás megtagadása.

Ha egy gyermek (a mai felnőtt) még ma is a szüleire panaszkodik:
„Túl keveset adtatok nekem! A testvérem sokkal többet kapott!”
„Nem volt jó, amit adtatok nekem!”
„Még tartoztok nekem valamivel!” stb.
akkor ez annak kifejeződése, hogy a gyermek megtagadta az elfogadást. Az ilyen gyermek (aki ma felnőtt) nem tud elmenni. Nem tud elszakadni a szüleitől, mert a vád kötöttséget teremt. A gyermeknek az a véleménye, hogy még vannak igényei a szüleivel szemben és a szülőknek még kötelezettségük van irányában. Ezen a módon a gyermek továbbra is kötve marad, de úgy, hogy nem okoznak neki örömet a szülei, és a gyermek nem okoz örömet a szüleinek. Ez a rend megsértése („Aki ad, azt tisztelni kell!”) Az ilyen gyermek elhagyhatja ugyan a szüleit, de a szemrehányás annál szorosabb módon köti (negatív módon) a szülőkhöz. Nem kerülhet sor búcsúra, ehelyett düh, konfliktusok és panaszkodás kötik le az energiákat. Ezáltal még szorosabbá válik a láthatatlan kötelék. A gyermek továbbra is dühöt, fájdalmat érez, és ragaszkodik alaptalan igényéhez – ám így gyermek marad. Így nem is nőhet fel soha.”

Peter Orban: A családfelállítás tankönyve Bionergetic Kiadó Budapest, 2007. 107 oldal

Anyaság

Édesapám tegnap töltötte be a 83. évét, férjem holnap lesz 63. Apukám egy játékkutyát kapott ajándékba és úgy örül neki mint egy gyerek. Megkérdeztem, milyen játékai voltak gyerekkorában. Rongylabda és dióhéjből faragott focicsapat. Ennyi. Mint ahogy ruhája, cipője, mindennapi ennivalója is csak igen kevés volt. Mégis, ha őt nem akarták volna, hogy megszülessen, ma nem lennék én, és nem lennének az én gyerekeim sem…

Sokat töprengek azon, miért hiszik a mi gyerekeink azt, hogy gyereket akkor kell (szabad) vállalni, amikor már anyagilag mindent megtudnak teremteni számára. Miért késleltetik, és odázzák el sokszor véglegesen a gyerekvárás és a gyerek révén való kiteljesedés semmihez nem hasonlítható élményét. Hiszen a gyerek a legnagyobb jó, ami egy férfi és egy nő közös életében történhet. Az anyaság, az anyává válás a nőiség értelme, a női lélek kiteljesedése. Ennél nagyobb és szebb dolog nincs, nem lehet a világon.

Tudtad-e, hogy a mai Kármán Tódor Kollégium utolsó emeletén a 70-es években a családos egyetemisták laktak, hiszen akkor az egyetem öt éve alatt nem számított ritkaságnak, hogy a diákok a tanulást, az egzisztenciális alapozást összeegyeztessék a párválasztással, a családalapítással és a gyermekvállalással. Érdekes világ volt az, amikor a kollégiumi folyosókon pelenkák száradtak és a kis fözőkonyhákban feles tejet melegítettek a kismamák/kispapák két szigorlat között.

De beszéljenek inkább a képek, amelyek bejárják a világot, hogy a gyermek iránti vágyat felébresszék mindazokban, akik az anyaságra már megértek:

Anyaság

És ahogy a szeretetet a gyerekek megélik:

Térdig érő szeretet

Adás-kapás rendje családon belül: Rangsor a családban

A családon belül nemcsak a szülők adnak a gyerekeknek, hanem az idősebbik testvér a fiatalabbnak, és nemcsak a gyermek fogad el mindent a szüleitől, hanem a kisebbik testvér is mindent elfogad a nagyobbiktól. A jót és a rosszat is. A verést és a védelmet is. Mindent. És nem azért, amit nap mint nap unalomig hallgathat, hogy „Te vagy a nagyobb, neked kell, hogy több eszed legyen!” Nem . Azért, mert nem tehet mást. Azért, mert ez is a szeretet rendjének áthághatatlan törvénye.

„A szeretet rendjében több szabály működik, amelyeknek a figyelmen kívül hagyása nyugtalansághoz vezet a családtagok lelkében. Az egyik ilyen szabály a családon belüli rangsorra vonatkozik. Akárcsak az adás és elfogadás esetében, amely felülről lefelé működik, a családon belüli rangsor is a korábbitól a későbbi felé halad. Ebben az értelemben a szülők magasabb rangúak, mint a gyermekek, és az idősebb testvérek ugyancsak magasabb rangúak, mint a fiatalabbak. Annak a testvérnek tehát, aki hamarabb volt ott, adnia kell a fiatalabb testvérnek, és aki később jött, annak el kell fogadnia azt, amit a régebben ott lévőtől kap.
Csak az adhat, aki korábban kapott. És annak, aki most kap, később adnia is kell.”
Peter Orban itt maga is másokhoz fordul további érvekért, és a továbbiakban G. Weber: Zweierlei Glück [Kétféle boldogság] című művéből idéz:
„Ezért ad az első gyerek a másodiknak és a harmadiknak, a második gyermek kap az elsőtől és ad a harmadiknak, és a harmadik kap az elsőtől és a másodiktól. A legidősebb többet ad, és a legfiatalabb többet kap. Ezért ápolja leggyakrabban a legfiatalabb gyermek az idős szülőket. [Mert ő kapta a legtöbbet, P.O.]. Az adás és az elfogadás felülről lefelé áramlását és az idő korábbról későbbre haladását nem lehet megállítani, nem lehet semmissé tenni, nem lehet megváltoztatni az irányát sem alulról felfelé, sem későbbről korábbra. Ezért a gyermekek mindig a szülők alatt állnak, és a később jövő mindig a régebb óta itt lévők után következik. Az adás és az elfogadás, akárcsak az idő, folyamatosan halad előre, és sohasem visszafelé.”
Peter Orban: A családfelállítás tankönyve Bioenergietic Kiadó, 2007. 98. oldal

Adás-kapás rendje családon belül: 2. SZABÁLY: Aki ad, azt tisztelni kell!

Miközben megismertetlek a második szabállyal, hol pontosan idézem Peter Orbán szavait, hol némileg lerövidítve és saját gondolataimmal egészítem ki azokat:

A gyermekek mindig, mindent elfogadnak! Nincs más választásuk. Hiszen egy gyermek maga a szülei! Nem több és nem kevesebb! Ezért a szeretet rendjének következő pontja, hogy az, aki kap, tiszteli azt, amit kapott és elfogadott, és azt is akitől kapta. Ez abból a felismerésből is fakad, hogy csak az képes önmagát is tisztelni, aki tiszteli szüleit is. Csak az a nő képes tisztelni a férjét, aki az anyját is tiszteli és csak az a férfi tiszteli a feleségét, aki az apját is tiszteli, mivel az egyikfajta tisztelet adja a másik alapját.

„Egy gyermek sohasem tudja viszonozni azt, amit kapott. Nem tudja visszaadni! Hogy is tehetné? Hogyan tudhatnánk valaha is viszonozni, hogy anyánk két éven át szoptatott bennünket és cserélgette a pelenkánkat? (Legfeljebb 50 évvel később, amikor a szülők nem tudják már elhagyni az ágyat, vagy szenilissé válnak.)

Egy gyermek (és a későbbi felnőtt) csak kétféle módon tud reagálni arra, amit kap. Az első lehetőség: elfogadja azt és különleges ajándékként tiszteli és értékeli. A szülők szempontjából ez így néz ki: amikor eldöntötték, hogy gyermeket vállalnak, egyidejűleg vállalták a pelenkacserét és a szoptatást is, és ezzel a gyermek, mint a túléléséhez szükséges dolgokra, voltaképpen igényt is formál ezekre az ajándékokra. Ám ez a vágy nem mindig teljesedik be – ahogy ezt különböző rendőrségi közleményekből megtudhatjuk. A gyermek szempontjából pedig mindig érvényes: a szülőknek jogos igényük van arra, hogy a gyermek tisztelje, értékelje és méltassa azt, amit a szülők adnak neki. Miután azonban a gyermeknek a felnövekvés, a felnőtté válás során épp elég más bonyolult dologra is oda kell figyelnie, ezért ezt tőle aligha lehet elvárni. Később azonban – felnőttként – el kell jönnie az időnek, amikor képes lesz észrevenni mindezt. Ebben az értelemben a szülők (minden egyes szülő-pár!) egyrészt az élet ajándéka révén, amelyet a gyermeküknek adtak, másrészt a további gondoskodás, adás és odafigyelés révén megérdemlik a tiszteletet.

A gyerekeknek van egy másik lehetőségük is. Amint képessé válnak az összehasonlításra, fel tudják mérni azt, amit kaptak és elfogadtak, és negatívan is értékelhetik mindezt, például a következő jelzőkkel: túl kevés, túl nehéz, nem megfelelő volt stb. Tehát – egy bizonyos életkortól kezdve – reklamálhatnak is amiatt, amit kaptak és elfogadtak. Ezt nyugodtan szó szerint érthetjük. Miközben az ajándék miatt reklamálok, egyben a szüleimre is panaszkodom (hiszen rosszul tették ezt vagy azt) és ezzel önmagamra is panaszkodom. Az életem nehezebbé válik!

A XXI, századi élet sajátosságai közé tartozik, hogy senki nem tanítja meg nekünk: a szüleimre való panaszkodás egyben önmagam ellen is szól, és a saját életemet teszi nehezebbé. Pont. De minél több tiszteletet és megbecsülést vagyok képes érezni irántuk, annál könnyebbé válok, és annál könnyebb lesz az életem is, Aki vádolja vagy elítéli a szüleit, egész életén át nem tud kimászni a gödörből. (Nyugodtan képzeljünk el egy valódi, mély gödröt.)

Ezen a két módon viszonyulhatnak a gyermekek (a későbbi felnőttek) a szüleikhez: tisztelhetik vagy vádolhatják őket. És mindkét módnak megvan az ára.”

Peter Orban: A családfelállítás tankönyve Bioenergetic Kiadó, 2007. 94-96. oldal

Adás-kapás rendje családon belül: 1. SZABÁLY: A szülő ad, a gyermek elfogad

Peter Orban Peter Orban

Peter Orban szinte minden könyvét olvastam, munkásságát nagy tisztelettel figyelem. Személyes vonzodásom írásai iránt talán abból is fakadhat, hogy csak pár nappal később született, mint a férjem, így vélhetően sok hasonlóság lehet közöttük.

Könyvei sok ismeretet közvetítenek, meglepően közérthető formában a pszichológiában, asztrológiában járatlan emberek számára is. Olyanokat, amelyek hasznos támpontot adnak ahhoz, hogy eligazodj az élet dolgai között. Itt van például az adás-kapás kérdése a legszorosabb családi köteléken belül. Az adás–kapás egyensúlyának évezredek óta törvényes rendje – ez a szeretet rendje – van, amelyet nem lehet büntetlenül felborítani, megszegni. Két egyszerű szabály van, amelyek közül az első: A szülő ad, a gyermek elfogad.

“Az első és legfontosabb dolog, amit a szülő a gyermeknek ad, az élet. Az életnél nincs nagyobb! Ez az adomány, ez az ajándék kezdettől ott van és miután te, a gyermek, megszülettél és életben maradtál, elfogadtad ezt az ajándékot. Nem is lehet másként.
Az élettel együtt, amelyet szüleid neked adtak, egyben önmagukat is neked adták. Neked adnak mindent, amijük van, mindent, amik ők maguk. Odaadták neked egyúttal a bőrszínüket, a kultúrájukat, a vallásukat is (és ha tovább akarjuk fokzni: az évszázadukat, a társadalmukat annak minden anyagi, kulturális és technikai eredményével), a gazdagságukat, a szegénységüket, néha egy testi fogyatékosságot vagy egy öröklött betegséget, néha az AIDS virust vagy a Contergan-károsodást*, máskor pedig kiemelten magas IQ-t stb.

Mindent neked adnak, mert ez az, amijük van, és amik ők. Többet, mint amijük van és amilyenek, nem tudnak adni. Nem képesek arra, hogy visszatartsanak vagy kihagyjanak valamit, és nem is tehetik hozzá, amivel nem rendelkeznek.
Tehát mindig mindent odaadnak! Mindent, amit a szülők az ő szüleiktől (azaz a te nagyszüleidtől) kaptak, és ezenfelül mindazt, amit életük során ők maguk hoztak létre abból, amit kaptak (a jót is és a rosszat is).
Ebben az értelemben a szülők mindig mindent helyesen tesznek! Továbbadták azt, amit ők is kaptak, mert semmi mással nem rendelkeztek.

Már csak az élet ajándéka is – amit neked adtak – és mindaz, ami hozzátartozik, olyan nagy szintkülönbséget, olyan egyértelmű rangsort eredményez (felülről, a szülőktől, lefelé a gyermekekig), hogy az lehetetlenné teszi a gyermeknek, hogy valaha is kiegyenlíthesse ezt az ajándékot. A gyermeknek tehát nem marad más választása, mint hogy elfogadjon a szülőktől.”

Peter Orban: A családfelállítás tankönyve Bioenergetic Kiadó, 2007. 93. oldal

* A thalidomid hatóanyagú Contergant az 50-es és 60-as években a terhesség alatti reggeli rosszullétek kezelésére használták. A terhesség korai szakaszában azonban a gyógyszer alkalmazása a magzatok súlyos fejlődési rendellenességét okozta. 1958 és 1961 között világszerte mintegy 10 ezer gyermek született hiányzó vagy torz végtagokkal. Különösen tragikusnak számít, hogy évekbe tellett, míg felismerték az összefüggést a Contergan szedése és a rendellenességek kialakulása között.

Kettős könyvvitel a szépirodalomban

A hazai szépirodalom egyik kiválósága, Passuth László “A mantuai herceg muzsikusa” című regényében az alábbi “korrajzban” emlékezik meg a könyvelési tevékenységről:

«Chieppo (Annibale Chieppo a mantuai herceg pénzügyminisztere) ezalatt bent áll a főbb udvari számadókkal. Verejtékezve adják össze a végtelen számoszlopokat. A mester elől nem tűnhet el egyetlen múló pillanat terhe sem: hercege helyett neki kell számba venni az ökröket, szénát, szabad parasztok szekérdíját, zenét, takarmányt, fuvart, fejedelmi személyiségek által megejtett hajadonok vigaszdukátját, ez a Mastro Generale, a misztikus főkönyv, mely Luca Pacioli mester találmányaként ‘kettősen’ jelzi, mi esett a Reggia terhére, s mi az, ami ebből letörlesztetett.
A nagykönyv elején tintával írt fohászkodás. A könyvelő, aki Génuában a Banco di San Giorgiónál megszokta, hogy György, a számvetők égi patrónusa, most is hozzá könyörög: adjon erőt arra, hogy a következő lapokon mindig csak az igazságot, a tiszta igazságot örökítse meg számadásaiban.
Tiszta igazságot? Chieppo bosszúsan néz a tájba, mely június ellenére mintha újból lápszagú párába öltözött volna. A diákok készen lettek az összeadással, de a két oldal nem egyezik, már órája keresik véreres szemmel a hibát. Végül sikerült kiemelniük a hibás tételt. Most már sebesen megy a munka. Egy óra kell csak (már behallik a pénzért ólálkodók izgatott, türelmetlen panasza, kiáltozása), s készen a ‘mérleg’»

Örömmel venném, ha találtok hasonló írásokat, elküldenétek, hogy mások számára is hozzáférhetővé tegyük!