130 éve született Ady Endre

Ady EndreAdy Endre

Egyik kedvenc Ady versem a végső, nagy számvetésről szól, amelynél a pozitív szaldó alakításában nem alkalmazhatunk könyvelési “trükköket”:

A NAGY PÉNZTÁRNOK

»Gyere.« (Szólott a nagy Pénztárnok
S ömlöttek elébem az ezrek.)
»Gyere, nyavalyás, nyűgös ember,
Most kifizetlek.«

»Bajjal születtél: itt az ára.
Néhány bankó, mert sok husáng ért.
Tekercs-arany a kora-csókért,
Az ifjuságért.«

»Szemed, szived, gerinced béna?
Zúg a fejed, kerül az álmod?
Én most mindent, amit csak adtál,
Aranyra váltok.«

»Itt a napszám, mert sokat sírtál.
Itt a vérdíj, hogy magyar lettél.
Itt a pénz, mert sokat nótáztál,
Sokat szerettél.«

»Nagyon hittél, nagy fizetést kapsz.
Elpoklosodtál: itt a bére.
Itt a kínod, itt a reményed
S a szíved vére.«

»Eredj.« (Szólott a nagy Pénztárnok
És én nem birtam elinalni.)
»Ki vagy fizetve, béna koldus
S most meg fogsz halni.«

Pilinszky így vall a költőóriásról:

“Számomra – mindennek ellenére – döntően és végérvényesen Ady a legjelentősebb modern magyar költő. Mint Baudelaire a franciáknál, ő az, aki Atlasz módjára megfordította hátán a régi világot, mondhatnám úgy is, a régi magyar világot. Ilyen tettre csak szuverén óriás vállalkozhatott.”

Kopátsy Sándor, akinek köztudottan legkedvesebb költője – és egyben példaképe – Ady Endre és aki elsőként mutatott rá arra, hogy Ady publicisztikáinak majdnem százszázalékos párhuzama van napjaink történéseivel így ír róla a Beszélgetések Adyval Nagyváradon előszavában:

“Ezen túl abban is reménykedem, hogy sikerül meggyőznöm az Ady rajongókat, hogy szeretett költőjük nemcsak az elmúlt század legnagyobb kötője, hanem a magyar újságírás mindenki másnál nagyobb zsenije is volt. A legkevésbé abban reménykedem, hogy az irodalomtudósok, az esztéták is képesek megérteni Ady társadalomlátó zsenialitását. De Ady soha nem hozzájuk, hanem általában a magyar értelmiséghez, azoknak is a polgári, azaz kereskedő és iparos, vagyis gazdaságilag független rétegéhez akart szólni, és még verseiben sem annyira az irodalmi újat kereste, hanem sokkal inkább a társadalom számára akart iránytű lenni.
Sajnos ezt az igyekezetét máig nem értették meg. Elsősorban azért, mert nem akarták megérteni. Az igazságai száz éve, osztályhelyzetétől, ideológiájától függetlenül, minden hatalomban félelmet keltettek. Ezért jó megoldásnak tartották az, ha a magyar versszerető fiatalok és sokkal kevesebb felnőtt korban is versszerető lelkesedik költőzseninkért, és szinte minden településen van Ady utca.
Ha Adyt megkérdezték volna, mit vár el az utókortól, nem utcanevekre, nem szobrokra tartott volna igényt, hanem arra, hogy olvassák, és ne csak a verseit.”

Ime egy kis segítség ehhez az internet jóvoltából:

Ady Endre összes költeménye
Koczkás Sándor: Ady Endre összes prózai művei. Újságcikkek, tanulmányok II. (kritikai kiadás)
Vitályos László: Ady Endre összes művei. Levelezés I. 1895–1907 (kritikai kiadás)

Az athéni iskola

Raffaello: Athéni iskola2002 óta a mai napon ünneplik a filozófia napját, és – nem mellesleg – nagyfiam, Olivér névnapja is erre a napra esik. A nevét születése előtt megálmodtam, később néztem csak utána, hogy az Olivér latin eredetű név, jelentése: olajfát ültető. Más feltevés szerint, germán eredetű, jelentése: tündér, manó, sereg. Mindkét jelentés illik a fiamra, de képzeletem szívesen röpíti az athéni iskolába, ahol a filozófusok sétálgattak és beszégettek a bölcselet tudományáról, mely az emberiséget előreviszi.

Angyalvárás

gyertyákA veszteség, amit Szabó Magda halála jelent nehezen fogható fel. Talán úgy tehető átélhetővé, ha – így karácsony közeledtével – felidézzük, hogyan tudott számunkra közvetíteti egy-egy bensőséges, meghatározó élményt, hangulatot és miközben írása megejtő szépségben gyönyörködünk, megértjük, hogy újabbakat már nem remélhetünk tőle:

“A mi házunkban nem angyalt vártak legkisebb koromban sem.

Nagyapám szigorú pap volt, apámat úgy nevelte, hogy kisfiúként is tudja: a karácsony a szeretet ünnepe ugyan, ám a fenyőfával, ajándékokkal érkező Bambino-Jézuska fogalma összebékíthetetlen Jézus magasztos alakjával, és a karácsony semmit nem veszít a ragyogásából, ha hús-vér emberek gyújtják meg a fényeit, nem mennyei kezek. Apám így szokta meg, így plántálta át a maga otthonába, s talán sose realizálta, mekkora örömet szerzett nekem ezzel. Micsoda büszke és boldogító érzés volt, mikor ott kopogtam a jeges utcán, mentem vele karácsonyfát venni, szagolgattam, öleltem, simogattam, s előre láttam, még ott, a piacon, amint majd feláll fektéből, megrázza magát, sziporkázni kezd a szobában. Külön boldogság volt, hogy láthattam kialakulni végleges formáját, hogy díszíthettem, dolgozhattam rajta. Kevés ért fel későbbi élményeim között azoknak a délutánoknak az elragadtatásával, mikor az asztal körül ültünk valamennyien, diót aranyoztunk aranyfüsttel, papírláncot ragasztottunk apám ügyes keze útmutatása mellett, vattapelyheket fűztünk cérnára, s hintettünk meg ragacsos ezüstporral. Engem karácsony estéjén nem csukott ajtószárnyak mögül kihangzó csengőszó hívott be a szikrázó fához, ott állhattam, mikor anyám meggyújtotta a gyertyákat, a csillagszórót, s érezhettem, hogy a semmiből, a papír-ezüstszál-üveggömb élettelenségből, egy feldíszített fa fényei között hogy lesz csakugyan ünnep, a családé, az otthonunké, a biztonságé.

Megvoltak a magunk sajátos szokásai. Anyám minden süteményt jóval hamarabb megsütött, mint megjött volna az ünnep, nagy papírdobozba borította, s kinn hagyta a tüllajtós kamaraszekrényben, amelyből karácsonyig az utolsó szemig mindent kiettünk, dacosan lázadva az ünnep minden olyan megfogalmazása ellen, hogy ahhoz valamifajta, pláne rituális étel szükséges. „A karácsony – mondta apám – lelkiállapot, nem étkezés.” Nem is volt nálunk szentestére egy falat sütemény se már, mikor boldog ünnepeket kívánni mentünk ünnep első napján, minden háziasszony elragadtatva nézett bennünket, mert mi voltunk az egyedüli vendégek, akik rávetették magukat a beiglire, és boldogan felfalták, amit elibük raktak. Gyönyörű karácsonyaink voltak, író szüleim játékos kedvét viselték magukon; nem ajándékok, inkább jellegük, szagok, hangulatok emléke rögzült bennem, fény, sziporkázó ezüst meg pattogó kályhatűz apró neszei, a kemény december ragyogásában. Odakinn mint valami orgona, mereszti öles jégcsap sípjait az eresz, a szél tép ajtót-ablakot, marokra fogja a havat, górálja az üveget, apám a fa alatt Krisztus urunknak áldott születéséről énekel, ezermester kezével betlehemet fabrikál, kifaragja a szent családot puha fenyőfából, s gyöngéd ujjakkal vattaágyat vet a pici Jézusnak, akinek jászlát tehénkék és szamárkák szagolgatják.”

Szabó Magda: Ókút (részlet)

Szép és bizonyára nem véletlen egybeesés, hogy Szabó Magda “Amit tettél, az ég csodája volt” címmel ekképpen emlékezik meg Árpádházi Szent Erzsébetről, II. András királyunk lányáról, nem sejtve, hogy éppen az ő születésének nyolcszázadik évfordulóján, és névnapján, Erzsébet napkor távozik majd az élők sorából:

“Van királylányunk, akinek kosarában tűzpiros rózsává lényegül az alamizsnakenyér. Szent Erzsébetnek egyébként nemcsak virágai, talpai is pirosak a sebektől, vér serked kergetett lába nyomán az irgalmasnak, aki sose talált irgalomra saját környezetében. “

Adás-kapás próféciái

Kahlil Gibran Kahlil Gibran “A próféta” című könyvének minél jobb magyarítására több műfordító is vállalkozott. Az adás-kapás rendje témáköréhez ezek közül Draskóczy Magdolna fordítását választottam:

„Akkor így szólt egy gazdag ember. Beszélj nekünk az adásról! Ő pedig így felelt:

Adtok, de keveset, ha vagyonotokból adtok. Ha önmagatokból adtok, akkor adtok igazán.
Hiszen mi a vagyonotok, csak olyan dolgok, amelyeket tartogattok és őriztek, mert attól féltek, hogy holnap szükségetek lesz rá.
De vajon mit hozhat a holnap a túl óvatos kutyának, amely elássa a csontot a jeltelen homokba, miközben a zarándokokat követi a szent városba?
Vajon az ínségtől való félelem nem maga is ínség-e,
És a szomjúságtól való rettegés – miközben kútjaitok tele vannak- nem csillapíthatatlan szomjúság-e? Vannak, akik keveset adnak a sokból, amijük van, és az elismerést adják, és rejtett vágyuk megrontja ajándékukat.
Vannak azonban, akik kevéssel bírnak, és mindent odaadnak,
Ezek azok, akik hisznek az életben, és az élet gazdagságában, és akiknek az erszénye soha nem üres. Vannak, akik örömmel adnak, és ez az őröm a jutalmuk.
Vannak, akik fájdalommal adnak, és ez a fájdalom a keresztségük.
Vannak, akik adnak, és az adásban nem ismernek fájdalmat, nem keresnek örömet, és nem törődnek az erénnyel sem;
Ők úgy adnak, ahogyan a völgyben a mirtusz ontja illatát a légbe. Az ilyenek kezén át Isten szól, és szemükből ő mosolyog a világba.

Jó adni, ha kérnek, de jobb kérés nélkül, megértve adni;
Az adakozó kezű számára nagyobb öröm megtalálni azt, aki elfogad, mint adni. Van valamitek, amit nem adnátok oda?
Mindent, amitek van, oda fogtok adni egy napon.
Adjatok hát most, hogy az adás ideje a tiétek legyen, és ne örököseiteké. Gyakran mondjátok: “Adnék, de csak az arra érdemesnek.” Kertetekben a fák nem mondják ezt, sem nyájatok a legelőn.
Adnak, hogy élhessenek, mert a nem-adás elpusztít.
Biztos, hogy aki érdemes arra, hogy éljen, érdemes minden egyébre is tőletek.
Az, aki érdemes volt arra, hogy igyék az élet tengeréből, érdemes arra, hogy megtölthesse poharát a ti kis patakotokból.

Mi lehet nagyobb érdem, mint az elfogadás bátorsága, bizalma, sőt jótékonysága?
Kik vagytok ti, hogy az emberek megszaggassák keblüket, és felfedjék büszkeségüket, hogy meztelenül láthassátok értéküket, és büszkeségüket szégyentelenül?
Gondoljatok először arra, hogy ti magatok érdemesek legyetek az adásra, arra, hogy az adás eszközei legyetek.
Mert valójában az élet az, amely ad az életnek- míg ti, akik magatokat adónak tartjátok, csak tanúk vagytok.
pedig, akik elfogadtok – és mindnyájan elfogadunk – ne vegyétek magatokra a hála súlyát, mert megterhelitek magatokat is, és azt is, aki ad.
Emelkedjetek inkább az ajándékozóval együtt az ő adományán, mint szárnyakon;
Hiszen ha túlságosan törődtök avval, hogy mivel tartoztok, az azt jelenti, hogy kételkedtek annak nagylelkűségében, akinek anyja a bőkezű föld, és atyja Isten.”