A tanárverésről…

Az összes médium napok óta a tanárverő diákokkal foglalkozik. Hallgatom, nézem, időnként saját szememnek és fülemnek sem hiszek. Az oknyomozás kapcsán szinte mindenről szó esik, ami társadalmunk hordalékában megtalálható, mutogat egymásra a szülő és a pedagógus, ám szinte semmi szó esik a legfontosabbról, magáról a gyerekekről és az irántuk való közös felelősségről!

Babits gimnáziumi tanárként éppen száz éve, 1908-ban vetette gondolatait papírra erkölcsről és iskoláról, és bár száz év alatt nagyot fordult a világ, soraiban örök és múlhatatlanul igaz üzenet van: nem magunkért, hanem gyermekeinkért vagyunk, óriási és osztatlan felelősségünk van a jövő nemzedékének jobbátételében, és megkérdőjeezhetetlen a pedagógus felelőssége, akire az emberiség legnagyobb kincsét, jövőjét bízta rá. Azt hiszem erről kéne – nagyobb felelősségvállalással és elkötelezettséggel gondolkodnunk és saját vétkeinket, mulasztásainkat látni abban, ha a gyerekek fékezhetetlen indulattal tükröt tartanak elénk, amelyben alkalmatlanságunk, hozzá nem értésünk, felelőtlenségünk néz szembe velünk…

“BABITS MIHÁLY: ERKÖLCS ÉS ISKOLA

Babits MihályEgyáltalán nem hiszem, hogy a diákság Szegeden romlottabb, mint bármely más nagyobb városban, ahol sok az alkalom, s nehéz az ellenőrzés. Éppen azért a kérdés, amit az ilyen szóbeszéd fölvet, csakis egészen általános lehet és legkevésbé sem éppen Szegedre vonatkozó. De bár általános, nem kevésbé életbevágó és elsőrendű fontosságú. Sőt valójában (Wells szavaival élek, akit nálunk fantasztikus regényeiről ismernek, de aki hazájában, sőt az óceánon túli Mind hasábjain is, ahol cikkei a nagy pragmatista Jameséivel állanak egy sorban, főképp tudós és gondolkodó), valójában ez a legfontosabb és egyetlen fontos dolog e sártekén. Az élet fejlődés, nem magunkért vagyunk, hanem gyermekeinkért, s egész jelenünk csekélység. Births and growths: ebben a két szóban benne van az emberiség minden fontos ügye: a mai nemzedék célja a jövő nemzedék jobbá nevelése, s a mai ember olyan valami, amit fölül kell múlni: mit tettetek, hogy fölülmúljátok?

Nietzsche e borzasztó kérdésében benne van az ember óriási felelőssége a gyermek iránt: s meg kell döbbennünk, ha elgondoljuk, hogy sokszor, mi, a nevelők, mi, akikre az emberiség legnagyobb kincsét, jövőjét bízta rá, bűnös meggondolatlanságból még rontottuk, ahol javítanunk lehetett s kellett volna; s könnyen vettük hivatásunkat, mint olyat, ami ha sikerül, jó, ha nem sikerül, nem baj; saját kényelmünknek áldoztuk fel azt, ami fontosabb, mint a jelennek minden ügye együttvéve. S vajon mit teszünk mi? Megtanítjuk a gyermekeket az accusativus cum infinitivóra, megtanítjuk a kétismeretlenű egyenletek megoldására. Szép és jó. De vajon ez az, ami az embert emberré teszi? Ellenkezőleg: nem kell Schopenhauert olvasni, hogy tudjuk, hogy az értelem másodlagos az emberben, s az első az akarat. S ha az értelmet tekintve igaz az, hogy egész életünkben abból táplálkozunk, amit gyermekkorunkban gyűjtöttünk, s az egész élet csak arra való, hogy a gyermekkori benyomásokat földolgozzuk: még inkább igaz az erkölcs szempontjából, hogy az ember sorsát gyermekkorában (gimnazista korában) eldönti: the child is the father of Man; a gyermek a férfi atyja, mint Wordsworth mondá. Mi az erkölcs? A lelki egészség és nagy részben a testi egészség is, sőt maga a sors.

A kérdés teljesen a lehetőség kérdése. Mennyiben lehet az iskolában hatni a gyermekek erkölcsi fejlődésére? Mit csinál e célból ma a tanár? Ha angol, Children’s Book of Moral-okat szerkeszt és olvastat, vagy sportnevelést ád. Ha magyar: erkölcsileg elemzi a történelmet és az írók műveit, erősen fegyelmez, és rendőrködik. A beszéddel, az olvasmányokkal, az erkölcsi leckékkel egyáltalán nem nyugtathatjuk meg lelkiismeretünket. “Mindent tehetünk eszméink ellen: ezek tehetetlenek; semmit emócióink ellen: ezek mindenhatók.” Ezt a mondatot Payot írta, az Éducation de la volonté híres szerzője, s hozzátette: Notre situation semble désesperée. Helyzetünk kétségbeesettnek látszik.

Bizony minden prédikáció kútba esett dolog a hajlamokkal szemben. A folytonos nagy megtérések, erős fogadások, erkölcsi rázkódtatások csak izgatottá s lassanként kétségbeesetté teszik a gyermek kedélyvilágát, anélkül hogy a javulást előidéznék. Video meliora proboque: deteriora sequor. Mit tegyünk tehát? Rendőrködjünk? Büntessünk? Ez fölébreszti a dacot, s nem hat a lélekre, a voltaképpeni akaratra, az igazi erkölcsre. Sőt gyakran éppen azokra legkárosabb, akik leghajlékonyabbak volnának a javulásra. Mert a dac gyakran nemes tulajdonság, és nem a legrosszabbaké. Miért tartjuk mi tanárok a dacot a legrosszabb tulajdonságnak a gyermekben? Megmondom őszintén. Mert ez nekünk a legkényelmetlenebb. S egyáltalán, nem egész fegyelmi rendszerünk ebből a szempontból van-e felépítve: a tanár kényelmének szempontjából? “Tégy bármit, csak engem ne háborgass vele!” – ez volna a legőszintébb fegyelmi szabály, amit az ifjakhoz intézhetnénk. És a legfőbb elv: a tanulók távol tartása a tanártól!

Ez az elv véleményem szerint az, ami tökéletesen ellenkezik a nevelés lényegével, és tökéletesen lehetetlenné teszi az iskola erkölcsi hatásának rendszeres hasznosítását. Mert van az iskolának erkölcsi hatása, van most is, éspedig kiszámíthatatlan nagy: amint a gyermek kedélye kiszámíthatatlanul hajlékony. De ez nem a leckék, tanítások hatása, hanem a jellemek egymásra való hatása. Ezt a természetes hatást céltudatossá tenni s kizárólag jó irányba terelni: a jövő feladata. Ez a hatás pedig kétágú: a tanulóknak egymásra hatása; és a tanár hatása a tanulókra. Az első nagyon sok rossznak okozója: de ellenőrizve igen sok jónak szülője is lehet. Kétségtelen, hogy a zárkózott, pajtástalan gyermekek lelkileg romlatlanabbak a bandásoknál; de testileg nem mindig egészségesebbek, ami szintén az erkölcshöz tartozik. S a tapasztalás mutatja, hogy a gyermekekre egymás révén lehet legjobban hatni. Mert a gyermek alapjában nemes lelkének egyik leghatalmasabb tirannusa a szégyenérzet. S elsősorban pajtásai előtt szégyenli magát. Ez viszi sok rosszra, s ez viheti sok jóra is.

Mert a gyermek lelke alapjában nemes, nemesebb, mint az átlag felnőtté. Ezt a tanárok alig képesek észrevenni, mert a tanárok, hála az iskolai fegyelemnek, nem ismerhetik meg tanítványaikat. De észrevette Schopenhauer, észrevette Hugo Viktor, észrevette mindenki, aki gyermekeket iskolán kívül ismer és szeret. Nincs megrázóbb és igazabb lap Schopenhauerben, mint amely arról szól, hogyan lesz a gyermekből közönséges ember. A gyermek lelkének mélységei vannak, amelyeket mi legföljebb emlékeinkből sejthetünk. Őt még izgatják olyan problémák, melyekre közülünk csak a zseni gondol. Agyában az élet szűz és friss benyomásai élénkebb életre kelnek. Nagyobb és fontosabb előtte minden, s szeme művész szeme. Gondolatai izgatóbbak, érzései nagyobbak. Éppen azért a gyermek jobb és romlottabb, mint mi. Mert ne áltassuk magunkat, gyermekeink romlottak, mélységesen romlottak, ahogyan csak a nemes kedély lehet romlott és beteg. Képzeteik gyakran perverzek és akadálytalanabbul perverzek, éppen azért, mert öntudatlanul azok. S a tavaszi ébredés nagyobb megrázkódtatásokkal jár, mint Frank Wedekind is képzelné. Azonkívül a gyermekben a legkisebb erkölcsi kétely pusztítóbb és mélyebben pusztító. Pesszimizmusa feketébb, és gonoszsága nagyobb gonoszság. Szenvedélye nagyobb szenvedély. Mindezekért mi is felelősek vagyunk, akiknek személye akaratunkon kívül is a legnagyobb hatással van rájuk. Szülők, tanárok, gondoltatok-e már erre? Gondoltatok-e rá, hogy leereszkedjetek a gyermeki lélek mélységeibe, és megmentsétek a gyöngyöket, és megöljétek a szörnyeket, melyek ott lenn laknak? Nem, hisz ezt nem engedi a fegyelem. Ez a fal és bilincs. Vettétek-e valaha komolyan a gyermeket? Beleképzeltétek-e magatokat az ő helyébe? Tudjátok-e, hogy az, amit ti kicsinyes dolognak láttok, amin ti mosolyogtok: neki rettenetes rémek és lélekesemények? Láttátok-e a tizenhat éves “rossz” fiút, aki oly ideges, hogy egy keményebb szavatokra képes sírva fakadni. És két napig a legnagyobb jóhiszeműséggel s valóban heroizmussal iparkodik kievickélni az akaratnélküliség borzasztó útvesztőjéből, amelybe jutott. De csak két napig. Néztétek-e a most nyúló, serdülő, szórakozott fiút? Homlokán az első pattanások; szeme, míg ti a piritről beszéltek neki: bután messze mered: tudjátok ki ő? A nemzet reménye! A jövő reménye! Láttátok a romlottat, aki dacos, kétségbeesett, mert nem tud megjavulni: s nem éreztek lelkifurdalást? Nektek kellett volna őt megjavítanotok. Ti hattok lelkére legtöbbet; de mit tettetek, hogy hatásotok mindig jó és biztos legyen?

De a szülőknek egyéb dolguk van. A tanárokat pedig korlátozza a fegyelem. Mert a fegyelmet egyáltalán nem értik úgy, amint Péterfy Jenő értette. A fegyelem nem a szív fegyelme, hanem a katedráé és az osztálykönyvé. Így kényelmesebb.

Valóban sokszor ellenünkre maradnak jók az ifjak.

S vajon a szülőké és a tanároké az egyetlen felelősség? Szó sincs róla. Orvosok, újságírók, kiknek írásait a gyermekek ellenőrizhetetlenül olvassák, színészek, kiknek játékát nézik, s valóban az egész társadalom dolgozhatik azon a nagy munkán, amely: a jövő nemzedék előkészítése. S van-e valami nagyobb dolog? Ezzel szemben mindent félre kellene tenni. Még egyszer mondom: egész jelenünk, minden küzdelmével, elenyésző csekélység a jövőhöz, a Wells New Republic-jához képest. S még egyszer idézem Nietzsche szavait:

– Mit törődöm veletek, ti jelenlegiek? A jövő országába nézek, gyermekeim országába.

Így beszélt Zaratusztra.

S hagyjátok hozzám jönni a gyermekeket – így szólt Krisztus, ki nem katedráról tanított.

Forrás: http://www.elib.hu/05200/05258/html/01.htm#1

Húsvéti ünnepkör: 05. Húsvéthétfő

hímes tojások

“A víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit az alapja a húsvéti locsolásnak is. Valamikor vízbevető, vízbehányó hétfőnek nevezték húsvét hétfőjét, ami utal a locsolás egykori módjára, tudniillik gyakran erőszakkal a kúthoz, vályúhoz hurcolták a lányokat, és vödörszám hordták rájuk a vizet. A szagos vízzel, kölnivel való locsolás és a locsolóversike újabb keletű szokás városon és falun egyaránt.

Helyileg kialakított hagyományos formái voltak a húsvéti locsolásnak. Például az Ipoly vidékén már előző este jártak a legények, ez volt az ún. tojáshajtás. Lányos házanként 8–10 tojást szedtek össze. Előre megbeszélt háznál szalonnát kaptak, ott a tojásrántottát elkészítették és megették. A héjat annak a lánynak a háza elé szórták, akire valamilyen oknál fogva haragudtak. Ezután indultak el locsolni. Külön jártak locsolni a még legényszámba nem vett fiúk a keresztanyjukhoz és a rokon lányokhoz (Manga 1968a: 149). Galgamácsán az öntözés után volt a maskurázó tojásszedés. A gyűjtött tojást a legények eladták, a húsvéti táncmulatság költségeire használták fel.

Erdélyben zászlós felvonulást rendeztek. A házigazdával folytatott vőfélyversszerű párbeszédeket jegyeztek fel a hatvanas években is (Molnár I. 1962).

Országszerte azonban nem a köszöntő volt a szokás lényege, hanem az öntözködés. Néhány rítusszöveget is találunk a közismert, újabb keletű locsolóversek mellett, mint például az alábbi Békés megyei jókívánságmondás: „Egészségére váljon, haja nagyra nőjön!” Versbe foglalt változata esőindító gyermekmondókára emlékeztet:

Szépen kérem az anyját,
Adja elő a lányát,
Hadd locsolom a haját,
Hadd nőjjön nagyra,
Mint a csíkó farka,
Még annál is nagyobbra,
Mint a Duna hossza!
Szabad-e locsolni?
(Orosháza, Békés m.; Ortutay–Katona 1975: II. 125)

{7-160.} A háromszéki köszöntővers tréfás fenyegetés:

Ajtó megett állok
Piros tojást várok,
Ha nem adtok lányok
Mind a kútba hánylak.
(Konsza 1957: 449)

Tápiószentmártonban a napot öntöző hétfőnek nevezik.

Csak a két világháború között vált fokozatosan általánossá a szagos vízzel történő locsolás.

Tápióságon, Tápiószentmártonban az alábbi locsolóverset is mondják:

Én kis kertészlegény vagyok,
rózsavízzel locsolkodok,
szépen kérem az anyját,
de még jobban a lányát,
hagy locsoljam meg a göndör haját.
(Barna 1985b: 786)

Turán is vödör vízzel öntözte a legény a szeretőjét, majd a lány átöltözött, és szagos vízzel is meglocsolta. Az 1940-es évek óta „szelídült” meg a szokás, és a legények a szokványos locsolóverssel állítanak be a lányokhoz:

Zöld erdőben jártam,
Piros rózsát láttam,
Meg szabad öntözni?
(Schram 1972: 71)

Lányos házhoz mentek locsolni, de a fiatal menyecskéket is meglocsolták. Sonkával, kocsonyával, kaláccsal, borral kínálták őket.

A hajdúhadházi református húsvétköszöntők egész sorát jegyezték le, 32 változatot. Ezek a népies, félnépi alkotások részint az ünnepre emlékeztetnek, részint a locsolkodást emlegetik, és a jutalomként adott piros vagy hímes tojásra emlékeztetik a háziakat.

Adjon a jó isten,
Boldog ünnepeket!
Mindenféle jókkal
Lásson el titeket.
Az öreg nagyapám
Ily köszöntőt hagyott,
Örvendjetek vígan,
Jézus feltámadott.
Öröm ez tinéktek,
Énnekem és másnak,
{7-161.} De én is örülök
A hímes tojásnak.
Adjanak hát nékem,
Néhány piros tojást,
Hogy jó kedvvel menjek
Az utamra tovább.
(Enyedi 1988: 38)

Húsvét másodnapján
Mi jutott eszembe,
Üveg rózsavizet
Vettem a kezembe.
Elindultam vele
Piros tojást szedni.
Adjatok hát lányok,
Ha nem sajnáljátok,
Nagyon megbánjátok,
Licskes, lucskos lesz
az ünneplő ruhátok.
(Enyedi 1988: 41)

Az andrásfalviak nem locsolkodtak. Csak az első világháború után kezdett divatba jönni ez a szokás, de nem vált általánossá, s csak az utcán locsolkodtak. „Ha az utcán ment egy leján, a legények háturról odaoroszkodtak, s egy kandér, vaj cseber vizet a nyakába lottyantottak” (Sebestyén Á. 1972: 146). A református gyerekek jártak köszöntőt mondani a házakhoz korán reggel:

Én kis morzsa,
Gyenge rózsa,
Gyenge dejákocska,
Én most jöttem hírmondani,
Krisztus kirájt hirdetni.
Váccsák meg lejánnyikot
Egy szép piros tojásval,
Mind Krisztus urunk megvátotta
Széjes e világot vérivel.
(Sebestyén Á. 1972: 146)

A locsolással egyenértékű vesszőzés volt néhol szokásban húsvétkor. Az Észak-Dunántúl szlovák telepítésű falvaiban ma is élő népszokás. 4–6–8 vagy 9 fűzfavesszőszálból készült, sibának nevezett korbáccsal vesszőznek. Magyarul és szlovákul is mondják a rigmust Tordason:

Keléses ne légy
Bolhásos ne légy
Esztendőre még frissebb légy!
(Lukács 1981a: 379)

{7-162.} Ezekben a falvakban ma már többnyire locsolnak is a korbácsolás után.

Mind a locsolás, mind pedig a vesszőzés jutalma országszerte az étellel-itallal kínáláson felül a piros vagy hímes tojás. A tojás ősi termékenységszimbólum, a keresztény egyházi szimbolikában pedig a feltámadás jelképe és a 12. század óta szentelmény. A húsvéti tojások festésére a kémiai festékek elterjedése előtt természetes anyagokat {7-163.} használtak. Leggyakrabban hagymalével festettek, de nyerhettek sárga színt a vadalmafa héjából, a bürökből zöldet, a lencse levéből kéket. A zempléni falvakban zöld vetést és hagymahajat használtak a színezésre.

A tojásdíszítés, tojáshímzés módja a viaszolás és a karcolás. Az írószerszám üveg, bádog- vagy cserépedény, amihez tollcsévét erősítenek. Ebből engedik a meleg, folyékony viaszt a tojásra. A tojás festése során a viasszal megrajzolt mintákat a festék nem fogja meg. Végül a viaszt letörlik, majd zsíros ruhával, szalonnahéjjal átdörgölik a tojást, hogy fényes legyen. A díszítés másik módja a karcolás. Ilyenkor a megfestett tojásra karcolják a díszítményt. A díszítőmotívumok lehetnek kerámia- és hímzésminta utánzatai, geometrikus díszek, sőt életképek, feliratok is. A nyugati határszélek mentén ismert a savval való tojásírás, amit a barokk kor fejleményének tartanak. Vannak egyszerűbb díszítési módok, például a festett tojásra nedvesen levelet tapasztanak, és a levél erezete adja a mintát. Ügyes kovácsmesterek ún. patkolt tojást is készítenek lágy fémdíszekkel. Ma már kereskedelmi forgalomban kapható színezőkkel és matricákkal díszítik a tojásokat. A népművészeti boltok hagyományos technikával készített tojásokat is árulnak.

A húsvéti tojások a gyerekek kezén játékszerré lettek. Ilyen tojásjáték a kókányozás, ticselés, türkölés, csokkantás néven emlegetett játék. Hajdúdorogon cucázásnak nevezték. A két szemben álló játékos összekoccantja a tojásokat, akié sértetlen marad, elnyeri {7-164.} a másiktól a törött tojást. A játék más változatában pénzzel igyekeznek betörni a tojást. Akinek sikerül, azé a tojás, akinek nem, elveszíti a tojást is, a pénzét is. A kókányozás elnevezésben a húsvéti eledelek régi neve él. Egyébként a húsvéti szentelt piros tojást a Csallóközben, Szeged vidékén kokannyának nevezik.

A húsvéti tojás a locsolás viszonzásaként szerelmi ajándék, ugyanakkor számos példa bizonyítja, hogy mint a feltámadt Krisztus jelképe a keresztszülők hagyományos ajándéka is volt ezen a napon. Ezt az ajándékot a keresztszülők vitték el, vagy a gyerekek mentek érte (Bálint S. 1976: 304–305).

A húsvéti ajándékozásnak ezen túl is voltak hagyományai. A múlt századi szokásgyűjteményben ezt olvashatjuk: „A fiatal menyecskének, leány vagy legénynek, egész évre elrontaná férje, vagy illetőleg anyja munkakedvét, ha neki húsvétra új, leánynak többnyire piros vagy sárga csizmát nem venne. Ha tán egész évben semmi új ruhadarabot nem szerezne neki, csak húsvétkor legyen meg az új csizma, úgy a vágyak kielégítvék. E csizmákat a nőszemélyek húsvétkor, vagy egy ideig azután is vasárnapokon, ha sár van, a templomig, hogy tiszták maradjanak, kezeikben viszik, s ott húzzák fel sártól megtisztított lábaikra, hogy istentisztelet után ismét lehúzzák, s miként jöttek mezítláb menjenek haza” (Réső Ensel 1867: 25).

{7-165.} Az ajándékot hozó húsvéti nyúl képzete azonban újabb keletű hagyomány, feltehetően német nyelvterületről terjedt el a városi polgárság, majd a falusi lakosság körében. Mindenesetre a szapora nyúl – a tojás mellett – ugyancsak a termékenységet szimbolizálja. A kereskedelem, az édesipar és a propaganda hatására ma már országszerte elterjedt a gyermekek húsvéti megajándékozása. Például Topolyán az 1920–1930-as években kezdődött el a gyerekek húsvéti megajándékozása. Fészekbe „tojik” a nyuszi piros tojást, tojáscukrot, csokoládé nyuszikat. A fészket a gyerekek csinálják friss tavaszi fűből.

Húsvétvasárnap és -hétfőn már ismét lehetett táncolni, bálokat rendezni. A húsvéti báloknak is megvolt a helyileg kialakult szokásrendjük. Ajakon a bál költségeit a legények viselték, a lányok a húsvéti bálba fehér ruhában, hajadonfőtt mentek. Beregdarócon a legények mentek a lányért, aki szépen felöltözött, kosarába süteményt és bort tett, kivarrott kendővel letakarta. Elöl mentek a fiatalok, utánuk az anya a kosárral. A húsvét, akárcsak a karácsony, Kalotaszegen háromnapos ünnep volt. Húsvétvasárnap délután kezdődött a tánc. Húsvéttal megkezdődött a lakodalmak ideje is.”

Forrás: Magyar Néprajz VII. Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság …

Húsvéti népszokások, locsoló versek és a NOX zenéje

Húsvéti ünnepkör: 04. Húsvétvasárnap

nárcisz“Húsvétvasárnaphoz ugyancsak sokszínű hagyományok kapcsolódtak. Akárcsak más nagy ünnepen, ilyenkor nem főztek, a trágyát nem hordták ki az istállóból, nem söpörtek, varrni sem volt szabad.

A seprési tilalomnak a Tápió mentén azt a magyarázatot adták, hogy így elsepernék a locsolókat.

Nem hajtott ki sem a csorda, sem a csürhe, és nem fogtak be állatot sem. Húsvétvasárnap is fontos szerepe volt a víznek. Különféle magyarázatokat fűztek hozzá: Bukovinában úgy tartották, aki hamarabb merít vizet, az lesz a szerencsés. Moldvában a napfelkelte előtt keresztútra öntött vizet hasznosnak tartották a jégeső és veszedelem ellen. Szokás volt ilyenkor piros tojást tenni a mosdóvízbe, és arról mosakodni, hogy az egész család egészséges legyen. Moldvai magyaroknál ezt a piros tojást mindenkinek a másik homlokához kellett ütni, hogy ne fájjék a feje.

Húsvétvasárnap jellegzetes ételeket ettek és esznek ma is országszerte. A húsvéti sonkát, kalácsot, tojást, sőt még a bort is, amit a katolikus hívők szentelni visznek a templomba. Sonkát és kalácsot szenteltettek, amit a gazdaasszony vitt el kosárban, kendővel letakarva. A szentelés emléke azonban él, ma maguk szentelik. A Tápió mentén sonkát, tojást, kalácsot szenteltek. A húsvéti étrend: sonka, kocsonya, kalács, amihez bort és pálinkát ittak. Pándon töltött káposztát készítettek, újabban rántott húst esznek. A karácsonyi almához hasonlóan a palócoknál szokás volt, hogy egy-egy szentelt tojást ettek meg, vagy ahány családtag volt, annyi részre vágták, hogyha eltévednének, jusson eszükbe, kivel ették a húsvéti tojást.

Sokfelé az volt a szokás, hogy a szentelésről futottak hazafelé, különféle magyarázattal, például Vásárosdombón az a család lesz első az aratásban, amelyik elsőnek ér haza, Lucskán az a lány, aki elsőnek ér haza, a munkában is első lesz (Bálint S. 1976: 297–298).

A szentelt ételek maradékát legfeljebb tűzbe vethették. Többnyire azonban – akárcsak a karácsonyi morzsát – sokféle módon felhasználták. A bukovinai magyarok a hamujával szapultak. Az elégetett morzsának Lukácsházán (Vas m.) a következő magyarázatot adták: „Egyebek, akik a túlvilágon vannak, hogy azoknak is legyen egy kis morzsa belüle” (Tátrai Zs. gy. 1966). Volt, ahol a szentelt sonka csontját a gyümölcsfára akasztották, hogy sokat teremjen. A zempléni falvakban a szentelt kalács morzsáját a tyúkoknak adták, hogy sokat tojjanak. A szentelt sonka csontját pedig nagy viharban a tűzre vetették, hogy a villám ne csapjon a házba. A hajdúdorogi görög katolikusok a szentelt ételek maradékát elégették, vagy elásták a ház tövébe abban a hitben, hogy megvédi a házat a bajtól, villámcsapástól. „Van olyan hiedelem, amely szerint, ha pászkamorzsát elássák, vagy ha az véletlenül kerül a földbe, hét év múlva kikel, virág lesz belőle, tovább terjed és minden évben virágzik. Ez a pászkamorzsavirág” (Mezősi 1987: 360).

{7-158.} A tavasz behozatalát szimbolizáló húsvéti zöldágjárásra a Dunántúlról vannak példák. A Veszprém megyei Gyulakeszin szalagokkal feldíszített koronavirággal a lányok a templom elől indultak. Az első két lány kaput tartott a többinek, hogy átbújhassanak. Az éneket addig ismételték, míg a falun végigértek:

Gyűjj átul

1. pár: Gyüjj átul, gyüjj átul, te szép arambuza!
Többiek: Átul mennék, átul, hogyha nyitva volna.
2. pár: Nyitva vagyon, nyitva, csak bujj átul rajta!
Mindenki: Bujj, bujj, bokrostul, bokrod itt maradjon!
Új hold, fényes nap, bocsáss kapun átul!

(Gyulakeszi, Veszprém m.; Békefi 1977: 72)

A zöld ág húsvétkor a májusfához hasonló szerepet kapott a székelyföldi falvakban. Múlt századi leírásban olvashatjuk, hogy az udvarló legény „tudniillik már húsvét hetében fenyőágat szokott szerezni, azt színes szalagokkal, czifra papírosokkal, piros tojással feldíszíteni s választottjainak kaputetejére felhelyezni. Amely leánynak húsvét reggelén nincs virága vagy azt jelenti, hogy rossz magaviseletű, vagy hogy szeretője nincs, mi egyaránt lealázza. Ünnep másodnapján korán a virágtevő legények szeretőiket meglátogatják, leöntik, s váltság fejében piros tojást és más emléket kapnak, mit harmadnap a leányok viszonoznak, s váltságul szintúgy piros tojást és szerelmi zálogot vesznek” (Réső Ensel 1867: 166).

Húsvétvasárnapra virradóra történt a határjárás. E szokásnak egyházi külsőségei voltak, de célja a tavaszi vetések mágikus védelme volt és az, hogy a közösség fiatalabb tagjait megismertessék a határjelekkel.

A múlt századi szokásgyűjtemény a húsvéti határjárás két változatát írja le, a zalaegerszegit és a pontosabb helyhez nem kötött székelyföldit. A zalaegerszegihez mondai hagyomány is fűződött. A nagykanizsai török basa csapatának megfutamítása emlékére tartották. Nagyszombat éjjel egyházi külsőségek között ment végbe a határjárás. „Útjuk ének s ima közt halad. Itt a határjáró ujonczok szigorú vizsgálat alá vétetnek, s ha kisül, hogy most először léptek e határvédelmi századba, a határdombra nyújtóztatva 6–12 pálczaütéssel illettetnek” (Réső Ensel 1867: 162). Mint a további leírásból megtudjuk, a határjárást puskalövések, dobpergés, sípszó kísérte. A gonoszűző zajcsapás természetes velejárója ennek az ősi szokásnak is. A határjárók a tavasz zsenge hajtásaival, főleg puspángággal borítva érkeztek vissza. Ebben a mozzanatban a tavasz jelképes behozatalát láthatjuk. A székelyföldi leírás szerint indulás előtt tisztségviselőket választottak. Itt {7-159.} pálcaütéssel büntetik a megújított határhalmokon a rendetlenkedőket, későn érkezőket. Az útjukba eső mezei forrásokat kitakarítják. Hajnalig tartott a határjárás.

A határjárók imádsága jól mutatja, hogy milyen célja is volt ennek a szokásnak. Többek között a következőket mondták: „távoztass el mezeinkről jégesőt, sáskát, árvízeket, falunktól a tüzet, idegeneket; adj bő termő esztendőt s békességet!” (Réső Ensel 1867: 164).

A Maros-Torda megyei Szentgericén, akik részt vettek a határjárásban, ismét összegyűlnek a húsvéti didergésre. Ez megszégyenítő, figyelmeztető szokás volt. Megesett lánynak bölcsőt, tolvajnak börtönt, hanyag papnak keresztelnivalót, részeges kántornak pálinkát ajánlottak. A házaktól tojást gyűjtöttek.”

Forrás: Magyar Néprajz VII. Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság …

Michelangelo: Pieta

Michelangelo: PietaA “Piéta” olasz szó, jelentése szánalom, sajnálkozás. Azt az ábrázolás típust értjük rajta, melyen Mária halott fiát siratja. Michelangelo mindössze 23 éves, amikor a Piéta kifaragásába fog, abban az évben, amikor Leonardo 46 évesen befejezi az Utolsó vacsorát. A SZTAKI internetes oldalán olvasható, hogy a rajongó Vasari így kiált fel: “soha egyetlen szobrász se higgye magáról, bármilyen ritka művész is, hogy a körvonalak szépségében vagy kecsességében különbet alkothat ennél a pietánál, vagy netán erejét megfeszítve olyan finoman, tisztán tudja megmunkálni a márványt, amilyen mesterien Michelangelo megmunkálta, hiszen ez a szobor igazi képet nyújt a művészet minden értékéről és hatalmáról.”

Ez a szobor mélyreható elemzést és méltatást érdemel, amit egy más alkalommal meg is teszek. Most azonban nem erről, hanem a kevéssé ismert második Pietájáról szeretnék megemlékezni, amelyet 56 évvel később faragott. A szobron nem Mária, hanem Arimathiai József tartja kezében a halott Jézust. József titkos tanítványa Nikodémus segítségével gondoskodott Jézus tisztes temetéséről saját sírboltjában. Nikodémus apokrif evangéliumában ő az, aki Jézus kicsorduló vérét egy kehelybe gyűjti, vagyis ő volt a Szent Grál első őre. Józsefet a feltámadás után megvádolták a holttest eltulajdonításával. Börtönbe zárták étlen-szomjan, mégis túlélte a a Szent Grálnak köszönhetően.

A Leonardo által festett Utolsó vacsora és a második Pieta szobor kapcsán egy fontos párhuzamra szeretném ráirányítani a figyelmet! Leonardo és Michelangelo köztudottan nem voltak jóban egymással, bár kétségtelenül tisztelték és elismerték egymás tudását. Mégis van bennük közös vonás: az Utolsó vacsora Simon apostolában a kortársak egyöntetű véleménye szerint jól felismerhetők Leonardo vonásai. Michelangelo az időskori Pietája Arimathiai Józsefében szintén önmagát mintázta meg.

Michelangelo: Pieta II

Húsvéti ünnepkör: 03. Nagyhét

virág

“A tavasz, a természet megújhodása az embert is a környezete megtisztítására készteti. Ezek a részint praktikus, részint mágikus cselekedetek a nagyhéthez kötődtek.

A nagyhét jeles napjai nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat. A nagyhét egyházi és laikus vallásos hagyományairól kötet más fejezetei bővebben szólnak. E fejezetben a nagyhét egyes napjaihoz kapcsolódó hiedelmek és szokások táji változataiból mutatunk be néhányat.

Nagycsütörtökön megszűnik a harangozás: „a harangok Rómába mennek” – a közismert szólás szerint, s legközelebb nagyszombaton szólalnak meg újra. A szertartásra hívogatás ezekben a napokban kerepeléssel történik. A kereplő gyerekek munkájukért adományt gyűjtöttek. A Győr-Sopron megyei Vitnyéden 1953-ig nagypénteken és nagyszombaton csörgettek. Hajnalban, délben és este fából készült csörgetőt vittek végig a falun. Ilyenkor nem aludtak otthon, hanem a templomhoz legközelebb lakó fiú istállójában. Húsvétvasárnap kora reggel énekelve járták végig a falu házait: „Segillék ezeket a csörgető gyerekeket, egy pár tojással, Békaszemű garassal, vagy pedig egy százassal!” A háziak pénzt és piros tojást adtak nekik ki az ablakon.

A kereplés szokásában nem nehéz felfedezni a gonoszűző zajcsapás ősi szertartásának nyomait. Ugyancsak zajkeltéssel járó szokás volt az ún. pilátusverés, pilátuségetés is. A nagyhét egyik napján, szerdán, csütörtökön vagy pénteken a gyermekek a templomban nagy lármát csaptak, verték a padokat, egyes helyeken a templom ajtaja előtt felhalmozott ládákat, padokat. Néha ezeknek a roncsaiból rakták a máglyát a nagyszombati tűzhöz. A pilátusverésnek voltak más változatai is. Tolna megyében a Pilátust ábrázoló deszkát ütötték. Szőregen a gyerekek a múlt században „pancilusoztak”, Pancilus néven emlegetett gyékényből font ütővel verték a fűszálakat és kiáltoztak: „Pancilus Pilátus mért verted mög a Jézust?” (Bálint S. 1980b: 259). Általánosan ismert szólás: „Verik, mint a Pilátust!”

Nagycsütörtököt zöldcsütörtöknek is nevezték. A jugoszláviai magyar adatok arra utalnak, hogy ilyenkor spenótot, fiatal csalánt főztek, hogy jó termés legyen. A csirkék ételébe is vagdalt csalánt kevertek.

Nagypénteken a protestáns vallásúak sem ettek húst. A Tápió menti falvakban a katolikusok étrendje: délben rántott leves és kifőtt tészta, vacsorára tej, aludttej, túró. A református pándiak ebédre tojást ettek és tejes ételt. A böjti tilalom nem terjedt ki {7-155.} azonban a pálinkaivásra. A Tápió mentén mindenütt hangsúlyozták is a nagypénteki reggeli és délelőtti pálinkaivás fontosságát.

A zempléni falvakban babsalátát ettek nagypénteken, estére tejeskávét, túrós metéltet, tojáslevest fogyasztottak. Turai adat szerint nagypénteken egy-egy gerezd fokhagymát ettek, hogy az illetőt meg ne csípje a kígyó és egy-két szem pattogatott kukoricát is, hogy ne legyenek gyomorfájósak. Az ebéd egyébként ugyanaz, mint karácsony böjtjén: bableves és mákos tészta.

Általános hiedelem szerint nagypénteken nem sütnek kenyeret, mert az ilyen kenyér kővé válna. Nagypénteken nem szítottak tüzet. Kenyeret már ezért sem süthettek. Szeged vidékén azonban dagasztottak akkorát, mint egy libatojás. Ezt megszárították és eltették, s akkor vették elő, ha valaki vízbe fúlt. A közepébe szentelt gyertyát tettek, és ahol a vízre eresztett kenyérből a gyertya kifordult, ott kellett a holttestet keresni (Bálint S. 1980b: 261).

A pénteki napot általában szerencsétlennek vélték, különösen a nagypénteket, mely a keresztény egyházban Jézus megfeszítésének emléknapja. Tiltották az állattartással kapcsolatos munkákat. „A nagypinteken ültetett kotlóhoz nem vót szerencsink” – vélték Jászdózsán. Nagypénteken a moldvai magyarok nem fogják be a lovakat, mert úgy tartják, hogy akkor megbetegednének. Voltak azonban olyan állattartással kapcsolatos műveletek, melyeknek éppen nagypéntek volt a hagyományos ideje, például a farkalásnak és herélésnek, a jószágok bélyegzésének a századforduló körül Hajdúböszörményben, Debrecenben, Nádudvaron, Balmazújvárosban (Barna 1979: 199–200).

Boriban ilyenkor hajtották ki ünnepélyesen a disznócsordát. A kanásznak tojást, babot, lisztet, kenyeret vittek az asszonyok. A kanász pedig mindenkit megkínált pálinkával.

A földművelésben ugyancsak jellemző a tiltás, de annak ellenkezője is. „Krumplit legjobb húsvét nagyhetén vetni” – tartják Sarkadkeresztúron. „Nagypénteken nem szabad fogasolni, boron álni a búzát, mert elszárad, kipusztul a töve” – mondták Zagyvarékason (Pócs 1964: 26).

Időjárással kapcsolatos jóslások is fűződnek ehhez a naphoz. Eső esetén jó tavaszt jósolnak a bukovinai magyarok. Galgamácsán úgy tartották, hogy ha nagypénteken szép az idő, akkor üszkös, rossz termés lesz (Vankóné 1976: 114). Zagyvarékason úgy mondták: „Nagypénteki eső, annyi méreg, amennyi szem lehull. Rossz termés lesz” (Pócs 1964: 26).

Betegségelhárító, tisztító, termékenységvarázsló erőt tulajdonítottak a víznek. Különös jelentőséget kapott ezen a napon. Úgy vélték, aki nagypénteken napfelkelte előtt megfürdik, azon nem fog a betegség. „Nagypénteken napfeljött előtt a folyóvízbe háromszor belémártózott, az semmiféle betegséget nem kapott el mástól” (bukovinai magyar; Bosnyák S. 1977: 172). Volt, ahol elegendőnek tartották a mosdást. A mosdást azzal magyarázzák, hogy a „holló ilyenkor mossa a fiát”. Zagyvarékason a szokás úgy maradt máig fenn, hogy a vizet hazaviszik és otthon mosdanak vele (Pócs 1964: 138–139). Ezt a mosdást nemcsak betegség ellen tartották jónak, hanem szépségvarázslónak, sőt a szeplő ellenszerének. A csépai hiedelem szerint szótalan víznek kellett lennie, vagyis menet közben, sem jövet, sem közben nem volt szabad megszólalni. Turán a lányok üvegben vittek haza a folyóról vizet, ugyancsak szótlanul, abban a hitben, hogyha ebben mosakszanak, szépek lesznek. Ilyen vízben a gazda vagy gazdasszony megforgatja a sonkát, szalonnát, hogy ne essen bele a féreg.

{7-156.} A nagypénteki mosdásnak, fürdésnek különféle más magyarázatot is adtak, például Menyhén a gyerekeket azért küldték a patakra, hogy ne legyenek lusták, Mohiban azért mosakodtak a patakban, hogy ne fájjon a szemük, Boriban azért mosakodtak a lányok napfelkelte előtt, hogy szépek legyenek.

A medvesalji falvakban is a nagypénteki vízzel kapcsolatos szokások és hiedelmek sokféle változatát jegyezték le. A nagypénteken hajnalban hozott vizet Almágyon rózsavíznek, Vecseklőn hollóvíznek nevezik. Az ilyen víznek a különböző magyarázatok szerint szépség-, egészségvarázsló, gyógyító erőt tulajdonítottak.

A Tápió menti falvakban a lányok, asszonyok hajnali mosdása a patakban a szépségvarázslást célozta. Odamenet nem szólhattak senkihez, mert csak úgy tartották hatásosnak a cselekményt. A nagypénteki hajnali vizet aranyos víznek, aranyvíznek nevezték.

Múlt századi leírás szerint a Tiszára járó lányok az egykori Szegeden a mosdás után a füzek alatt fésülködtek, hogy a hajuk hosszú legyen. Bukovinában azonban a nagypénteki fésülködést kifejezetten tiltották.

A nagypénteki jószágfürösztés is sokfelé volt ismert, hasonlóan egészségvarázsló célzattal. A Hortobágy vidékén elsősorban a lovakat fürösztötték. Jászdózsán a teheneket itatni vitték a Tarna folyóhoz. Medvesalján a nagypénteki állatfürdetésnek egészségvarázsló jelentőséget tulajdonítottak, de már a két világháború közti időben nem vitték az állatokat a patakra, csak az onnan hozott vízből töltöttek az ivóvizükbe. Turán a férfiak kora reggel levitték a lovakat a Galgára úsztatni, hogy meg ne rühesedjenek.

A tisztasággal volt kapcsolatos a féregűzés is, melynek nagyszombat volt az ideje. Jászdózsán nagyszombaton reggel, mikor először szólaltak meg a harangok, a gazdaszszony kiabált, miközben söpörte a ház falát: „Kígyók, békák távozzatok!” (Gulyás É. 1976: 151). Volt, ahol a fazekakat összeütögetve még nagyobb zajt csaptak, és a férgeket jelképező szemetet söpörték ki a kocsiútra. Gyerekjátékként is fennmaradt a nagyszombati féregűzés. Haranggal, csengővel a nyakukban szaladták körbe a házat:

Kígyó, béka, távozz el a háztú,
kígyó, béka, távozz el a háztú!
(Barna 1979: 90)

Csépán úgy vélték, hogy nagyszombaton a ház körülseprésével a boszorkányokat is elhajtják.

A ma is gyakorolt és közismert húsvéti nagytakarítás többnyire meszeléssel, mázolással egészült ki. Így ír erről visszaemlékezésében Vankóné Dudás Juli Galgamácsáról: „A lányok mázolták, meszelték, tapasztgatták a falakat, a padot, mely az ablak alatt állt egész nagyhéten. Ez a padka földből volt, az ablak alatt, közvetlen a fal tövében” (Vankóné 1976: 111).

Nagypéntekről nagyszombatra virradó éjszaka sokfelé ismert volt a más ünnepnaphoz kötődő házasságjósló szokás: A leány egész napi böjt után megmosdott, de nem törülközött meg, a törülközőt a párnája alá tette, az a legény, aki álmában letörli az arcát, úgy vélték, az lesz a jövendőbelije.

Hajdan évenként egyszer, nagyszombaton szítottak új tüzet. A szentelt tűz maradványának különféle praktikákban nagy szerepet tulajdonítottak, például kivitték a szántóföldre, {7-157.} szőlőbe, hogy a termést ne érje jégverés, hogy a föld termékeny legyen. A tűzgyújtás egykori hagyományát őrzi egy játékdalunk:

Tüzet viszek, nem látjátok, ég a ruhátok,
ha látnátok, oltanátok… “

Forrás: Magyar Néprajz VII. Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság …

Húsvéti nagytakarítás

A húsvéti nagytakarítás a húsvéti készülődés része, hiszen a tavasz, a természet megújhodása az embert is a környezete megtisztítására készteti. Ezek a részint praktikus, részint mágikus cselekedetek a nagyhéthez kötődtek. A ma is gyakorolt és közismert húsvéti nagytakarítás többnyire meszeléssel, mázolással egészült ki. A nagypénteki mosdásnak, fürdésnek különféle más magyarázatot is adtak, például a gyerekeket azért küldték a patakra, hogy ne legyenek lusták, vagy azért mosakodtak a lányok napfelkelte előtt, hogy szépek legyenek.

Gazdag Erzsi verse a szép kiállítású “Mesebolt”-ból ennek a rítusnak kedves megjelenítése:

Csigabiga néne

Gazdag Erzsi: Csigabiga néne

Körülnézett háza táján
Csigabiga néne.
“Közeledik már az ünnep,
meszelni is kéne!”

Meszet oltott egy csöbörben,
s kimeszelte házát.
Olyan fehér, olyan tiszta,
nem találni párját.

Megbámulja, megcsodálja
egész erdo népe,
s háza elott örvendezik
Csigabiga néne.

A “Magyar Néprajz IV. Anyagi kultúra” kötetéből további részletek is megtudhatók a húsvéti nagytakarítással kapcsolatban:

Nagytakarítást évente két alkalommal, tavasszal és ősszel végeztek. Némely településen évente ötször volt nagytakarítás: húsvét, pünkösd és aratás előtt, szüret után és karácsonyra, de ott is kétszer meszelték ki a házat az asszonyok (Luby M. 1935: 205; K. Csilléry K. 1974). A tavaszi, rendszerint húsvét előtti és az őszi nagytakarítás előtt végezték a ház évi karbantartását: újrajavították a megrepedezett, lemállott tapasztást, gondosan {193.} megtapasztották az épületek lábazatának rézsűs padkáját, amely az eső, hólé lefolyását biztosította és a fal alját védte az állatok kártevésétől. Meszelés előtt minden mozdítható bútort kihordtak a szobákból, a konyhából, és ebben a férfiak segítkeztek. Utána a fal alját 40–50 cm magasságig elhúzták sötétszürke, fekete, téglavörös vagy kék festékkel – hol melyik színt kedvelték. Római katolikus vallásúak lakta településeken igen gyakori, hogy a lakóházat vagy legalább az utcai homlokzatot a búcsúra is kimeszelik. Az évi kétszeri meszelés a parasztházat fertőtlenítette és a nádtető 4–5 évenkénti duggatásával, a zsúptető javításával együtt a ház élettartamát hosszabbította. A magyar falukról a tiszta, fehér falú házak képét őrzi az emlékezet. Az elhanyagolt ház arról árulkodott, hogy benne beteg, magatehetetlen öregek laknak vagy az épület gazdátlanná vált, illetve bontócsákány alá szánják

Húsvéti ünnepkör: 02. Virágvasárnap

A húsvét előtti vasárnap a Virágvasárnap. Ezen a napon vonulr be Jézus Jeruzsálembe, hogy beteljesítse a húsvéti misztériumot. Már a 7. század óta pálmát szenteltek ezen a napon. Nálunk ezt a barka helyettesíti. Az ünnepnek kettős jellege van: egyrészt a győzelem és a megdicsőülés napja, amelynek jele a győzelmi pálma, másrészt a szenvedés, és a halál ünneplése is ez a nap, melynek jele a misében szereplő passió, vagyis szenvedéstörténet.

HOSANNA (Jesus Christ Superstar)

Bódás János: Virágvasárnap

Csak hulljatok virágok, pálmaágak
Csapongjon a piros szárnyú öröm
S higgyétek, hogy Dávid utódja jön
Szabadságszerző győzelmes királynak.
Ő… látja már, hogy messze mint a felleg,
Fekete átok varjúraja vár
És szárnyra kap, s hogy nemsokára már
Káromkodnak, akik most énekelnek

Ő… tudja már, hogy egyedül lesz s hitvány,
Ijedt szívvel fut szét sok tanítvány,
Nem marad bennük se remény, se hit…

S egy szürke fa a borzongó erdőbe,
mintha tudná, hogy kereszt lesz belőle,
meg-megrázza zörgő leveleit…

http://www.hufo.info/irodalom/versek/Bodas%20Janos%20-%20Viragvasarnap.txt