Esterházy Péter – “Jaj, mama, kész ez a Zelőadás is!”

Eszterházy PéterÚjból végignéztem Esterházy Péternek a Mindentudás Egyetemen tartott “A SZAVAK CSODÁLATOS ÉLETÉBŐL” című előadását, két élmény kavarog bennem.
Néhány évi szünet után 2011-ben megint lesznek előadások a Mindentudás Egyetemen. A régebbiek közül a 2003. szeptember 8-án tartott Esterházy Péter A szavak csodálatos életéből című előadására szeretnék emlékezni, amelynek bővített anyaga kötetben is megjelent.

Ez az előadás nekem, egyetemi előadónak két szempontból adott meghatározó élményt: Az egyik a látványhoz, a másik az elhangzottakhoz kapcsolódott, ám mindkettő végső soron Esterházy kisugárzásából ered és személyiségének varázsa, ami hatott rám és az alábbi gondolatokra inspirált:
Néztem, és elgondolkodtam azon, mennyi butaságot hordunk össze a jó előadás és a jó előadó fortélyairól. Egyik kőbe vésett alapszabály, hogy sose olvasd papírból a szövegedet! Emlékszem, én még sokszor hallottam felolvasott előadást, főképp ünnepi beszédeket, hivatalos beszámolókat. Valóban dög unalmas volt mindegyik. Csak az tette elviselhetővé végigszenvedésüket, ha az előadó letette a kezéből a már elolvasott lapot és így legalább ébren tartotta a reményt, hogy egyszer majd csak elfogy a felolvasni való. Amikor már csak egy oldal volt hátra, észrevehetően megélénkültünk, és amikor az utolsó lap is az asztalra került, viharos tapsban törtünk ki, percekig tombolva, hogy végre vége van! Volt persze előadó, aki még ezt az örömet sem szerezte meg: minden elolvasott lapot gondosan a papírköteg végére tett.
Nos, Esterházy letette. És én aggódva figyeltem a lapok fogyását, remélve, hogy még sok van hátra, és hogy sosem lesz vége! Néztem a közönséget: feszülten figyeltek, lankadtságnak nyoma sem volt, sőt ki merem jelenteni: elejétől végig élvezték a “felolvasást”. Ennyit az ökölszabályokról! Persze tény, hogy az esetek kilencven százalékában valóban elveszti a közönség figyelmét az az előadó, aki a papírjai mögé bújva monoton hangon, esetleg hibásan olvassa a mondanivalóját. Valóban fontos a kontaktus a közönséggel. Ám Esterházy bemutatta, hogy a személyiség varázsának nem áll útjába néhány papírlap, és annak ellenére érzi a hallgatóságot az előadó és az előadó kisugárzását a közönsége, hogy nincsenek egymással folyamatos szemkontaktusban.
A másik élményem a mondanivalóhoz kapcsolódott. Az egész előadás áthallásos, a kimondott szavak – különösen Eszterházy gesztusai, arcjátéka, irányított elhallgatásai kapcsán második, mélyebb értelmű jelentést is hordoztak. Volt, amit a közönség azonnal értett és időről-időre hangos tetszésnyilvánítással (nevetés, taps) díjazott. Volt, aminek megértéséhez több idő kellett. Az író okosan kivárt, hagyta, hogy közönsége – vagy annak legalább egy része – feldolgozza a hallottakat és eljusson hozzá a mélyebb jelentéstartalom. És volt, amikor az előadás mélyrétegeinek megértéséhez arra lenne szükség, hogy a közönség soraiban valóban csupa olyan hallgató legyen, akinek pallérozott irodalmi műveltsége van. Ismeri és szereti a világirodalom és a magyar irodalom klasszikusait. Egy irodalmi jellegű előadás mélységeinek megértéséhez sok-sok olvasmány-élmény kell, hogy jártasságot szerezzünk, versben, prózában, műfaji sajátosságokban. Az előadás zárórésze egészen megrendítően szép volt, így hangzott:
“A mai olvasó olykor ingerülten elégedetlen a mai irodalommal. Hol a történet, hol vannak a szerethető figurák, hol az élet? Ha harc, hát legyen harc, én is olvasó vagyok, én meg az olvasóval vagyok elégedetlen.
Amit a bestseller-listák mutatnak, az nem az értékrend hiánya, ennél gyökeresebb a változás. Mert ha ennyi volna, az azt jelentené, van ez a rend, tudunk róla, elfogadjuk, csak itt nem érvényesül. Az új jelenség, azt hiszem, az, hogy nincs konszenzus az értékeket illetően. Te Mozartot tartod jónak, én Salierit, és akkor mi van?! Ezt most nem részletezem, de hatékonyan tudnám magam alatt vágni a katedrát.
Nincs történet? Nincs íve az elbeszéléseinknek? Hát mért nem tetszik olyan életet élni, amelynek íve van? Rajzolom. A-tól B-ig, és halad és rendben és lineárisan. És mért tetszik események helyett események valószínűségével dolgozni, és mért tetszik össze-vissza beszélni a fényről, hol azt állítván és bizonyítván, hogy az hullám természetű, hol meg azt, hogy részecske, és mért tetszik sunnyogni, ha valaki egyszerre szeretné tudni egy elemi részecske helyét és sebességét, és mért tetszik faksznizni az idővel is annyit, relatíve sokat? Mért tetszik pszichoanalitikushoz járni, vagyis mért tetszik lábjegyzetelni a saját életét, mért tetszik álldigálni a saját élete mellett, mért nem tetszik átélni, mért csak reflektálni, reflektálni? Mért nem tetszik elfeledkezni az életről, épp azáltal, hogy élni tetszik? Mért tetszik folyton rohanni? Mért nem tetszik egy aranykorban élni? Mért tetszik újra meg újra új életet kezdeni, mért nem tetszik tudomásul venni, hogy egy életünk van, mért nem tetszik tudni, hogy egy életem, egy halálom, mégis megpróbálom, mért nem tetszik…
Anyám pedig azt mondta, hogy tetszikezni pedig nem tetszikezik az ember, fiam. Mire én mélyen a szemébe néztem, bárhol a világban fölismerem ezt a kékes szürkét, mintha könny csillant volna, ez most hogy jön ide, és azt mondtam: Irgalom, édesanyám, nézd, Jaj, mama, kész ez a Zelőadás is.”
Szép és súlyos ez így önmagában is, már ezért az egy részért is érdemes végignézni Esterházy Péter előadásának videováltozatát , ám még szebb és súlyosabb, ha beugrik a közönségnek az idézet eredetije, amely József Attila egysorosa 1937-ből, az utolsó töredékes versei között: “Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!” Bár csupán egysoros, mégsem töredék, hiszen “kész ez a vers is”.
De mit kezdjünk a „Zelőadás” szóval, így, ebben a formában? Talán Vámos Miklós Zeng a Zének című regényét idézi meg Esterházy, amelyben Vámos az ötvenhatos történéseket meséli el egy kisfiú szemszögéből? Elképzelhető, hiszen előadásában ötvenhat hatása igen nagy súllyal szerepel. Sőt! Ezt a „Zeng a Zének” történetet tömöríti Koncz Zsuzsa dala is:
„…A világvevő rádión, egy őszi alkonyon / Egy recsegő hang a hazáról beszélt / Apa fel-le járt, a kisfiú csak állt / s hogy ne féljen úgy, hát énekelt egy dalt, hogy / Zeng, zeng az énekszó / És az úttörő kedve jó / Mert szép az életünk / Ugye milyen jó nekünk / Zeng, csak zeng az énekszó / Már a téren is hallható / És a háztetők felett / Mint egy elszabadult luftballon /Lebeg.”
Gondoljuk csak tovább, mi is az a dal, amit a kisfiú énekel, hogy ne féljen? Az ötvenes években született Úttörő induló, amit még sokan tudhatnak: „Ej, haj, száll az ének, zeng az ének, szép az élet. / Ej, haj, úttörőnek kedve mindig jó, / nyári napban, téli szélben, harmatban, s ha hull a hó, / ej, haj, száz torokból száll az énekszó.”

Azt mondják, egy előadás csattanóját a lezárás adja. Esterházy Péter vélhetően jól tudja ezt, hiszen ebben az utolsó mondatban saját mondanivalója és személyes élményei mellett belesűrített egy darabot a velünk élő történelemből és irodalomból, egyszerre adózott édesanyja és a költőóriás emlékének, tisztelegve a kortárs művészek előtt is. Ha ösztönös, ha tudatos volt – Esterházy valóban tud valami fontosat a szavak csodálatos életéből!

Az előadás szöveges formában itt olvasható.