Mihály mérlege

Életünk során időről-időre visszatekintve az eltelt időszakokra, összegezzük a tapasztalatainkat, levonjuk a tanulságot: számadást készítünk. Szeptember 29 – Szent Mihály napja ősidők óta ilyen “számadónap” az emberek életében.

Szent Mihály

Szent Mihály az utolsó ítélet angyala. A főangyal végítéletnapi szerepléséhez kapcsolódik, hogy megtették a holtak bírájának, a lelkek mérlegelőjének. Az Utolsó ítélet-ábrázolásokon gyakran így jelenik meg; egyik kezében kivont karddal, a másikban kétkarú mérleggel, amelynek mindkét serpenyőjében egy-egy csöpp meztelen lélek reszket. A mérleg nincs egyensúlyban, egy csúf kis ördög az egyik serpenyőt alattomban lehúzza. …Mihály nemcsak a végítélet bírája, hanem a lelkek vezetője, a holtak túlvilági szószólója is. A zsidó hagyomány úgy tartja, Mihályt küldte az Úr, hogy az elhunyt Mózesről gondoskodjék, a keresztények szerint viszont Máriát vitte az égbe. Temetők, temetőkápolnák, csontkamrák védnökének tekintették, innen a halottszállító eszközök „Szent Mihály lova” neve. A Göncöl egyik régies neve, „Szent Mihály szekere” azoknak a példáknak a számát szaporítja, melyek tanúsítják, hogy a régiek e csillagképben halottas menetet, halottaskocsit láttak.

Forrás: Jankovics Marcell: Jelkép-Kalendárium, Csokonai Kiadó, pp. 134-136, 259-260.

„Szeptember végén, betakarítás után, javarészt már túl a szüreten is, amikor az őszi vetéssel az eljövendő új ágyazódik már, az ember Úr Szent Mihály mérlegére lép. Megméretik, ami jó, s ami rossz, ami benne, általa és körülötte történt. A gazda, az ember a földi mindenek ura kozmikus parancsra, Isten akaratából számot vet, számot ad. Az esztendő estéje érkezett. Hajdan minden „napszentülte” után, amikor szorongást hoznak a napfénytelen órák, amikor a Mindenség láthatatlan hatalmas madara gubbad a fákra, s az ember lelkére is, vacsorázni asztalhoz ült a család, s kérdezés nélkül sorolta mindenki, azt, ami egész napon vele, általa történt, s kimondta a rosszat is, hogy éjszakája, amely ízelítő a másik világból, nyugodt legyen.
Az esztendő estéje az ember hajlott korát, a vén kort is megidézi, amikor visszafelé pörög a film, életünk története, amikor minden tettünk, a vaksötétben történtek, a titkos tettek is vakító fényben, tisztán látszanak. Ekkoron kinek-kinek a mérlegre kell állnia. A régiségben sokan penitenciával, külön zarándokutakkal készültek a mérlegelésre, mert hitük szerint, aki a mérlegelésen könnyűnek
találtatik, az elpusztul, annak a föld kiveti a testét, s az ég nem fogadja vissza a lelkét.
Az esztendő estéjén számba venni a jót -biztonságot ad, örömet hoz, fölszabadítja az ember teste, s lelke kedvét; s a rosszat is csak oldottan lehet kimondani, a nagy vígságban, amikor a gátak, fékek, korlátok föl-elszakadnak. Szent Mihálykor kezdődött régebben a zajos, vidám kisfarsang, s Katalin november végi névünnepe zárta; s Mihály napja után vasárnapon szüreti mulatságot tartottak a régiek, amely ősidők óta alkalmát adta a fölszabadult számadásnak, a hála parttalan örömének, s ilyenkor az alkalmi kisbíró tréfás rigmusokban kiabálta „világgá” azt, ami egyik embert a másik ellen feszítette; este pedig a mulatság kellős közepén, amikor a jókedv a kocsmatetőt emelgette, már bűnbakot választott a közösség, s rászórta ki-ki minden piszkát, sarát. A másikban, a bűnbakban látta, érezte meg külön-külön mindenki, s együtt, a közösség is a nyomasztó mocskot. S amikor az alkalmi hóhér jelképesen agyoncsapta a meggyalázottat – csönd lett, s a csönd a tisztulatot adta.
Mihály-mérlege időszaka az Utolsó Ítéletet is „előlegezi” minden őszön, a végső elszámolást, ettől olyan megrázó az esztendőnként újra meg újra ismétlődő. Mindez a szombatok enyhületében történik; ilyenkor az Istenszül( Asszony, Szűz Mária vendége mind, ki él, az ő öle, köpenye, köténye, a hervadó fák s szőlőlevelek ezer-szín kegyelme, s az októberi litániák készítik föl az elkövetkez(re az embert, a végső időszakra, amikor körülötte és benne a legsötétebb honol – a fényen túli fénnyel, az
Úrral való találkozásra.”

Forrás:
http://w3.naput.hu/naput1/kalendarium/merleg/szent-mihaly-mindszent.htm

Babits Mihály: Jónás könyve, Jónás imája

Babits művei közül talán legjobban a Jónás könyvét és a Jónás imáját szeretem.

Kálmán Péter_Jónás a cet gyomrában

A Jónás könyve 1938 terve már a műtét előtt készen volt, de csak azt követően vetette Babits papírra. Méghozzá jókedvűen, a lehetőségekhez képest mosolyogva és nevetve – tudjuk meg Illyés Gyula visszaemlékezéséből. (Ebből vonta le Illyés azt a következtetést, hogy valójában a prófétaszerep paródiájáról van szó, ám ezt az értelmezést sem a mű, sem az életmű egésze nem támasztja alá.)

Először a Nyugat 1938. szeptemberi számában jelenik meg. Történelmi háttere az Anschluss, Ausztria megszállása. Babits Magyarország hasonló sorsától félt, és általában egész Európa pusztulásától. A Beszélgetőfüzetekben írja: „a próféta sorsa, a szellem sorsa a világ hatalmasságaival szemben: lehet-e izgatóbb tárgy a mai költőnek?”

Forrás: http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Babits.htm

A “Jónás könyve” a MEK-en
Jónás könyve kéziratban

Nemes Nagy Ágnes: A hegyi költő – Jónás könyve

“Lehetne és kellene szólni még annyi nagy versről, az Ősz és tavasz közöttről, a Zengő légypokolról, a Botozgatóról, a Balázsolásról, a forró csontokról a máglyán, a nagy háborús látomásról. „Én már összeomlott városokat látok…” – és kellene az úgynevezett apróságokról, naplókról, impressziókról, a hátrahagyott versek döbbenetes töredékeiről. De essék szó most csak a Jónás könyvéről.

Arról se essék sok szó. Egyrészt azért, mert kevésbé terjedt ki rá az irodalmi köztudat Babitsot sújtó emlékezet-kiesése; szokás volt elismerni, magyarázni, iskolában említeni, bevenni a magyar antifasiszta költészetbe. Másrészt azért kell limitálnunk szavainkat, mert a Jónás kimeríthetetlen. Beszélni róla könnyű-nehéz, izgató-feszélyező.

Kezdjük az elején, vagyis a köztudomáson, a politikai mondandókon és értékelésükön. A Jónás politikai vers, természetesen és elsősorban. A világveszélyre felriasztó harsonahang vagy sziréna, mellyel a holtakat is felkölti Alderán. A szökött próféta mögött ott az önarckép, a bibliai történet mögött az aktuális világtörténelem. A magam részéről azonban nem azt ünnepelném a Jónás okán, hogy Babits antifasiszta volt. Ez a tény, róla szólván valahogy nem különösebben meglepő. Ha nem írta volna meg a Jónást, vagy nem így írta volna meg, akkor is az lett volna. Inkább azt kellene ünnepelnünk, hogy jóval több volt, mint antifasiszta; ne tévesszük össze az okot az okozattal. Babits magatartásának az antifasizmus nem oka volt, hanem okozata, egy kezdettől fogva meglevő és mindenre kiterjedő humánum-érzékelés, erkölcsi parancs indította fel már az első világháború ellen is és annyi más, közéleti harcra. S elmondhatjuk, hogy ezt az indíttatást a költő legalább duplán képviseli a Jónásban. Képviseli a mindenkori ember összeütközését a szituációkkal, mondhatnám, az átlagos, az úgynevezett egyszerű emberét (is), akinek úgy kell a történelmi tragédia, a nagy szerep, mint púp a hátára, aki élni akar, házat építeni, horgászni, szőni-fonni, sörözni, de nem hagyják. Nem hagyja a történelem, az örökös válságok sora, nem hagyja saját emberi mivolta sem, sőt a természet sem hagyja, az univerzum, amely tele van követeléssel. Jónás szökése valami általános fűbelapulást jelent a viharok elől, a túlélés ellenállását, az elemi vitalitás válaszát, istenem, hányszor próbáltuk, mennyire értjük ezt. Hogy aztán a menekülő mégis elmegy prófétának? Hát… el kell menni.

De van itt még az ellenállásnak más képviselni való rétege is. Milyen jellemző, hogy Babits a prófétai szerepet a visszáján fogja meg. Nemhogy felstilizálná a lángoló vátesz, a nemzetmentő, embermentő tragikus alakját – ez sokkal hálásabb és sokkal megszokottabb szerep volna –, ellenkezőleg, lefelé stilizálja, a gúny-öngúny-groteszkség felé. Annyi nagy és kis próféta, annyi igaz és hamis próféta, a két háború közt különösen divatos prófétai pózok után és mellett, Babits nincs elragadtatva a rá mért kötelességtől. Tudna ő mást is csinálni, volna más vágya-lehetősége, éppúgy, mint minden embernek, a Fiatal katonának: „…a szépség, épség, ifjúi vér, / tudás, tanulás, az isteni ér, / nők biztató szeme…” De: „…ki gyűlölt minden gyűlöletet / s minden szeretetet szeretett, / nem élhet, aminek született…” Aláhúzom: nem élhet, aminek született. Babitsot különösen zavarja, hogy nem élhet annak, amire született, mert miközben alkata egybeesik az elemi, emberi békevággyal, az értelmes élet óhajával, túl is terjed rajta egy más régió felé, amelynek feltárásához nagyon is szükségeltetnék a külső-belső (relatív) zavartalanság. Sajátos kísérletet hajt ő végre a magyar lírában, amelyhez a kutatás, az operációk csöndje kellene (mondjuk, egy reformkor szélcsönd-pillanata); ritka és kényes nagyvállalkozásba fog. Nem is csak egyszerűen a mindenkori embert, a mindenkori művészt sérti az esztelen világ, hanem éppen egy új dimenziót kereső, a lét értelmét problémává tevő elmét és érzékelést. Pontosan abban akadályozza, hogy hozzátegyen valamit a lét érdemességének fogalmához, hogy kitágítsa tudatunkat egy nagyobb, mélyebb-magasabb élhetőség felé; lábánál fogva húzza vissza, mint Galileit a Jupiter holdjaitól, mint kutatót a gyógyszérumtól, mint kutyát a konctól, az embertelen kényszer. Ne adj’ isten, nem hagyják, hogy a maga értékrendjét, a maga világpanorámáját, a maga létérzését munkálja ki, amelynek jellegzetessége, hagy éppen az emberi egzisztencia alapkérdéseit feszegeti. E kérdések egyik fajta megoldatlansága, a politikai-hatalmi szféráé, az antihumánum fenyegetése rántja vissza a költőt attól, hogy a szellem birodalmát újabb földrésszel gyarapítsa. Legalábbis megpróbálja visszarántani.

Szerencsére, hiába. Hallatlan költői erővel markolja egybe Babits az aktuális politikai mondanivalót a külön rábízott küldetéssel, a lét-líra manifesztálásával. Az önarckép mögött ott van a prófétai alak-más, az aktualitás mögött a bibliai történet egzisztenciális költészete, a mítosz. Láttuk, hogyan bujkál a költő idős-kori szubjektivitásában az objektivációs igény, a fel-eltűnő alteregók körvonala, különösen a prófétáké, remetéké (kutyáké, medvéké, gyermekeké) – ez ölt testet, ez csattan ki a Jónásban, a nagy szerepversben. A tárgyias lírától az én-lírán át az én-tárgy-líráig – így húzhatnánk meg Babits pályavonalát, ha az „én plusz világ” helyzetét vesszük szemügyre a költői kreációban, ha pedig az emocionális központot figyeljük, így írhatnánk le a pályaképet: lét-líra – aktuális-személyes líra – aktuális lét-líra. Hozzáfűzve, hogy az egyes korszakok nem, sőt az egyes versek sem tartalmazzák (vagy ritkán tartalmazzák) iskolásan-punktumosan a poétikai szakaszokat – amelynek azonban, bizonyos távlatból, világosan elkülönülnek.

Nos, itt áll előttünk Jónás, az objektív költészet jellegzetes personája, egy mitikus figura. Ami rögtön szembeállítja minden eddigi próféta-alakkal (Babits remetéivel, hírmondóival is), hogy ez szökött próféta, fülön-csípett, visszacibált, majdhogynem méltatlan ige-hirdető. Meglóg, fogadkozik, duzzog, kifogásol, kételkedik. Ez kell nekünk, ez kell; mit is kezdenénk egy kételytelen hőssel? Egy bot-csinálta hős, egy kudarc-hős, nem is elbukó, hanem megszégyenített hős: mennyire ismerjük ezt a figurát, mennyire hordozza legmélyebb tapasztalatainkat. Isten balekja. Hős. Ott áll azon a keskeny sávon, a nagy, zúgó, ontológiai pátosz és a legköznapibb esendőség között. És persze, éppen a tények ősi dramaturgiája folytán válik személye elsöprően hitelessé, az ellentét okán, lotykos, rongyos, ragadós ruhájú, szembetűnően alultáplált figurájának harca Ninive ellen abszurd; de mi ez ahhoz a harchoz képest, amit önmagával és az Úrral kellett megharcolnia? Ahogy húzódozva, nolens-volens, meg nem tagadható belső kényszer alatt vásárra viszi a bőrét – e nélkül ugyan mi volna az ő története? Dicsteljes eposz, fejezet a törhetetlen vértanúk legendáiból. (Az is, az is, ugyanakkor.)

Egyáltalán: elképesztő ez a kényes hangnem magasztos és nevetséges között, amelynek rendkívüli kényességét, nehézségeit, csak azért nem vesszük észre, mert a tökéletes egyensúlyozottság elfedi előlünk. Csak egy kicsivel idébb, vagy odébb, és bukik az egész. Talán ezt lehetett legkevésbé várni Babitstól, a palástos költőtől, ezt az úgynevezett humort a Jónásban, a groteszket. Azt írja valahol Illyés Gyula, hogy végignevették Babitscsal a készülő Jónás könyve részeit. Elhiszem. Még mi, utókoriak – akik előtt a Jónás bizonyosan eltolódott a mindenértelmű „magas” felé –, még mi is erősen érezzük ezt. Kevés bonyolultabb hatású sor van például ennél: „S örüle Jónás módfelett a töknek”. Nem lehet nem elmosolyodni rajta; kimondhatatlanul sok értelmű mosolyt vált ki az olvasóból, nevetést, amely hát-borzongás. És belenyugvás is, persze.

Jónás tehát ellen-hős, vagy majdnem az; a költő alteregói közt a legobjektívebb, legrealistább, legepikusabb, hal-bűzbe és glóriába mártva. Mondhatnánk: hogyne volna epikus hős, hiszen epikában jelenik meg, történetben, cselekményben, megintcsak az objektív líra kedvelt módszerének keretében. Vannak itt más szereplők is, hajósok, kofák, főurak, akrobaták, titkos hívők, már ahogy azt a sztori megkívánja. De én nem is csak a Jónás epikáját hangsúlyoznám (amely a bibliai történethez támaszkodik és ahol elválik tőle, ott lángelméjűen válik el), hanem inkább a drámaiságát. A szerkezetváz csupa ellentétből épül, valahogy mindig az történik, amit nem várunk. Jónást elhívja az Úr – Jónás megszökik. Isten megbünteti – és megmenti. Jónás meggyőződik róla, hogy Ninivének pusztulnia kell – Ninive nem pusztul. Nehéz ma már a könyv nélkül tudottat váratlannak érezni. De kétségtelenül megvan benne a végzet-drámák klimax-antiklimax építettsége, amelynek végkifejlete mégis úgy üti fejbe az olvasót, mint az Oidipusz nézőjét az eleve tudott titok.

Népség, katonaság, a kisebb szereplők tömbjei közt, a „kórus”-tól körülvéve van azonban egy másik nagy-szereplő itt, az Isten-alak, ilyen módon beteljesítve a dráma-történet minimum-igényét. A legkevesebb két szereplő törvénye: ezzel született meg az európai dráma, a konfliktus lehetősége. A drámai lehetőség minimumára szorított dráma a Jónás és még annál is minimálisabbra szorított, hiszen – el ne feledjük – líra. A két szereplő antagonizmusa éles, kettőjük egysége lírájuk – szöveg-mögötti. Voltaképpen az istenalak az aktív, a független változó, Jónás a függő, a reagáló, bár hevesen reagáló. Mégsem tagadható viszonyukban a patriarkális elem; ószövetségien családias az, ahogyan Isten Jónással tárgyal, ahogy küldözi, inti, bünteti, oktatja. Beszélget vele, családfő a családtaggal, pásztor a báránnyal. Milyen szép ez, meleg, idilli – de Jónás többet tud a saját istenéről, mint az olvasó, s mihelyt meghallja felsőbb utasítását, pánikszerűen szedi nyakába a lábát és menekül. Tudja ő azt jól, mélységes-mély tapasztalataiból tudja, hogy saját, választott istene kényszeríti majd a nem neki való szerepre, az hagyja cserben, az égeti le, annak van igaza. Érti és nem érti. Mi is így vagyunk vele, együtt-futunk, együtt-könyörgünk, együtt csapódunk be Jónással, értjük és nem értjük ezt a lelkiismeret – erkölcs – kényszer – Istent, akinek részei vagyunk, aki mégis túl van rajtunk, aki kegyetlen és jó, illetve nagyobb. Egy kisebb tudat egy nagyobb tudatban: ez Jónás és Isten viszonya. Babits egyik kezdettől mutatkozó ős-témája ez, az én-felettes jelenléte a személyiségben és a versben, aki azonos és nemazonos velünk, aki megtagadtatja elemi érdekeinket, aki parancsol. Szembeszegülünk vele és szolgáljuk. A tudat szélén folyó történések ezek, csak nem a híresebb, agyontárgyalt, agyon-kutatott szélén, a tudat „alatt”, hanem a másik peremén, a tudat „felett”. Hogy aztán csakugyan kettő-e a tudat-alatt és a tudat-felett, vagy voltaképpen egybeeső, hogy az étosz ösztön-e, vagy „szublimáció”, netán egyszerűen hit – arra szembetűnően nehéz volna válaszolni. Legfeljebb gyümölcseikről ismerjük meg őket, és azokról se mindig.

Az azonban biztos, hogy Babits étosz-vezérelte személyiség, s hogy ennek a vezéreltségnek talán a legélesebb, legtestiesebb megnyilvánulása a Jónás könyve. A kezdettől megnyilvánuló Babits-féle kétely-drámák, filozófiák, ontológiai kérdés-feltevések megint egyszer és mondhatni, véglegesen összefonódnak itt az erkölcsi imperatívuszban. Nemhogy ellentéte volna a Jónás könyve Babits művének és magatartásának („a költő megbánja, hogy keveset politizált”), hanem nyomatékos megismétlése, hatalmas költői szinten való összefoglalása. Minden esendőségünkkel együtt személyes érdekeink ellenére, a „magasat” kell szolgálnunk, a többet, a lehető legkülönbet – Babits mindig is ezt mondta, most sem mond mást. És a jobb szolgálatának a politikum is – e verslegenda kiváltó oka – csak része. Maga az Úr inti le a megszökött, majd túlbuzgóvá lett Jónást, amikor Ninive vesztét követeli, mert ez az isten jobb politikát tud (tudna) a gyilkolásnál.

Ninive pusztulása tehát elhalasztódik, a világvége elmarad. Jónás kudarca nem más, mint Babits reménye. Egészen egyszerű, földi reménye vagy magyar reménye a háború tűrhető átvészelését illetőleg. Meg egy kicsivel több is: az emberi lét, a lét, az egzisztencia valamely át-nem-látható megoldhatóságába vetett, szorongó bizalom. Jónás istene főképp a Talán. Mivel a bölcselő százszor jut arra a gondolatra, hogy filozófiai kérdéseire nincs felelet, az emberi engisztencia paradox, érték-feltételezései illúziók, Babits-bölcselő is eljut eddig, de hányszor, már kezdettől fogva, hogy aztán, egy váratlan, szabálytalan oldal-lépéssel kijusson a szorítóból, ahol csak leüttetni lehet. Verset ír tudniillik, ilyen módon fordítva át a kétségbeesést katarzisba. „Így szólt az Úr, és Jónás hallgatott.” Hallgatott. Ez a hallgatás, bár korántsem csupa boldog engedékenység a kudarc után, mégsem csak keserű, letorkolt némaság. Hanem. Hanem a Talán nagyobb igéinek legalábbis meghallgatása. A filozófiai „hátha” és a költői-emberi mégis-remény kvázi-néma megnyílása a sorok között. Ami egyébként a babitsi versívekben kezdettől fogva feltűnik.

Akár úgy is mondhatnánk, hasonlatot merítve a játékelméletből – amelyet egyáltalán nem játékra szokás használni, hanem például egy atomháború elkerülési esélyének mérlegelésére –, hogy Jónás és az Úr játszmája „esélyes” konfliktushelyzet, mód van benne a „legkisebb veszteség” felismerésére. Ez az esély lebeg a Jónás-konfliktus fölött.

Babitsnak – blaszfémikusan szólva – mégiscsak „szerencséje” a világháború. Fölrántja halálos ágyáról, más mederbe tereli embertelen szenvedését, egy hatalmas kiáltásra indítja. Szenvedése, a kín, az évekig tartó haláltusa „átbillen”, egy más dimenzióba fordul, „hol kín a kínnak titkos orvosa”. Ez az „átbillenés” a Jónásnak talán legnagyobb tanítása. Kettős átbillenésről van szó itt; az első a világi: elvállalni a prófétaságot erkölcsi parancsra; a második: a végső kudarcélményből szüretelni a mégis-reményt. A legvisszataszítóbból, abból, hogy isten parancsát teljesítve csúfoltatunk meg Isten által, következik valami hasonlíthatatlan panoráma a Jónásban. Egy isteni panoráma borul kudarcaink fölé, beláthatatlan távlat, amely emberi szemünk számára éppen beláthatatlanságában hordoz valamely remény-képzetet. „…én várhatok. / Előttem szolgáim, a századok…” Nem a credo quia absurdum hite ez, inkább a „nem tudjuk”-ban, a „nyílt játszmá”-ban rejlő, kitáruló, sarkalló lehetőség. A Jónás-dráma távlatai szélsőségesek. Ha Jónás meghurcoltatása a szökés-felvállalás-megcsúfoltatás fokain nem volna ilyen szélsőséges, nem is billenne át a vers ilyen művészi-lelki-ontológiai katarzisba. A kétségbeesés a kegyelem előszobája – erről is szól a Jónás, erről a pascali igéről, erről a végső és ritka egzisztenciális tapasztalatról. A határhelyzetek váratlan felsugárzása üt át a versen, egy reménnyel körül-fény-nyilazott megsemmisülés.

*

A szerkezetről. Úgy mondhatnám: két „várakozás”-ra osztódik fel a nagy történet, egy beteljesülő és egy be nem teljesülő várakozásra. E kettő tartja fenn a vers epikus-lírai feszültségét. Az első és második részen át várjuk Isten Jónást elhívó parancsának teljesülését, ami meg is történik, pontosan a szerkezet közepén, a harmadik rész elején: „S monda az Ur Jónásnak másodizben: / »Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten. / Menj, a nagy Ninivéig meg se állj….« / S fölkele Jónás, menvén Ninivébe…” – Ezután következik a második várakozás; Jónás ninivei ítélethirdetésének teljesülését várjuk ugyancsak két részen, a harmadik és negyedik részen át. E második várakozásnak még pontos tartamát is ismerjük: 40 nap, 40 éjszaka. Míg aztán meg nem tudjuk a negyedik rész végén visszavonhatatlanul: „…negyven nap, negyven év, vagy ezerannyi / az én szájamban ugyanazt jelenti.” Ez a két várakozás, két, egymást átfedő feszültségi ív, ha tetszik, a késleltetett szerkezet egy fajtája, amely már nem a grammatika vagy stilisztika szövegi rétegében, hanem cselekményekben valósul meg. Nagyon szabályosan, majdhogynem szimmetrikusan oszlik ketté a történet (miközben a második szerkezeti tag, Ninive sorsának kérdése, voltaképpen átfedi, magába foglalja az elsőt), ami nem jelenti, hogy mindegyik fejezetnek, résznek, ne volna meg a maga ugyancsak nagyon kerek külön-története. Az első és a harmadik rész inkább a külvilágban történik, mozgalmas eseményfonalat követve; a második és a negyedik viszont egy belső színhelyen, Jónás tudatában játszódik, istennel való tusakodásait, perlekedéseit közvetlenül közölve. Érdekes, hogy a második és negyedik rész mégsem elégszik meg az explicit gondolati-érzelmi közléssel, mindkettőben mellékel az isteni tudat a magyarázatokhoz egy-egy példázatot, testbe öltött intést is. Egy állat – a cethal – és egy növény – a tökinda – mintegy testével mutatja be, teszi tapasztalhatóvá az Úr cselekvéseinek értelmét.

Rendkívül ökonomikus, szűkre zárt szerkezet ez, megint megbámulhatjuk benne, hogy aránylag milyen kevéssel kelti fel a sok benyomását, hogy belső tere mennyivel nagyobb külső terénél. Pedig még a szó szoros értelmében vett késleltetés, a mondatáradásra való hajlam is jelen van itt helyenként, például a csodálatos részletben, amikor Jónás elszörnyedve rohan ki a rettenetes Ninivéből:

És Jónás akkor egy iszonyu átkot
kiáltva a királyra s udvarára
s az asszonyokra és a palotára
s a színészekre és a mímesekre
s az árusokra és a mívesekre
s az egész Nininére mindenestül,
leugrott, és az őrökön keresztül
kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,
csarnokon, folyosókon és a kerten,
tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
s a vízvezeték-csatornán lecsúszva,
utcán és bástyán, falmentén szaladva
rohant ki Ninivéből a szabadba,
egyetlen látomással dúlt szivében:
hogy kő kövön nem marad Ninivében.

Egy nagy áradás, nagy késleltetés ez, ami ugyanakkor természetesen fokozás is. (Milyen remek az a „vízvezetékcsatorna”, a biblikus környezetben, milyen váratlanul meggyőző erejű az a két cs: csatorna, lecsúszva!) A szóáradás-ismétlés Babitsnak mindenkori eszköze, a Jónásban azonban úgy hat, mintha a bibliai vagy népeposzi ősversek gondolatritmusára utalna. És arra utalnak, ős-versre, vagy akár népballadára a váratlan, történetbeli ugrások is, elhallgatott, kihagyott idő- és cselekményszakaszok. A szöveg részletező és szakadékos, kényelmes és rohanó egyszerre. És talán ez az, amit legjobban bámulok a Jónás megcsinálási módjában, a kihagyásokat tudniillik. Hány, de hány alkalmat szalaszt el a költő a kínálkozó „poézis”-ra! Hiszen még természetes is volna: egy lírikus, egy objektív lírikus is, miközben epikai keretet épít fel, megragadhatná az alkalmat, hogy a neki tetsző, őt líraian érintő mozzanatokat részletezze, romantikusan avagy szürrealistán kiénekelje, felnagyítsa. Leírhatná a tengeri vihart (összesen hat sor a versben), háromszor olyan hosszan a cethal-beli rabságot, micsoda asszociációs lehetőségek) – a sivatagot, a ninivei romlás-nyüzsgés ezer kanyarulatát, a versből teljesen kihagyott cethal-utáni ocsúdást a tengerparton, és így tovább, halmozhatna képet, archaizmust, lírai részlet-orgiát telepíthetne az epikai vázra. Ámde Babits mindezt nem teszi. „Áradásos” elemeivel együtt a Jónás könyve bámulatosan szűkszavú. Egy hatalmas lírai erő, egy kivételes stílusképesség, a Babitsé, csak éppen annyira van jelen, csak éppen annyira itatja át a szikár történés-vázat, amennyire okvetlenül szükséges, mint egy csepp rózsaolaj, amely áthatja környezetét. Babits itt az expresszivitást nem elsősorban stilisztikai-lírai, hanem cselekményi-szerkezeti síkon oldja meg, az alakjelképre, a gondolati váz kimunkálására összpontosítva. És éppen ebben van a Jónás könyvének nagy-lírája. Ha az idős Babits költészetét csodálatos, újmódi rom-mezőnek neveztük a fiatalkorihoz viszonyítva, akkor a Jónás könyve afféle ősi-modern, kváder-kövekből rakott szikla-palota, amelyről csak az ékítmények, oromdíszek pusztultak le, de váza-szerkezete annál rendíthetetlenebb. Babitsnak világirodalmilag is ritka lírikusi tulajdonsága a szerkesztő-ereje, a változatos vers-architektúrák mondanivalóját megragadó érzéke, szövegeinek magas strukturáltsági foka, amelyek más-más módon, de jelen vannak fiatal- és időskori költészetében egyaránt. A Jónás könyvének, ennek a cselekményben elbeszélt lírának a szerkezetéről még azt is megjegyezhetjük, hogy természetesnek látszik. Mintha csak úgy mesélgetne a költő, a példázatok felséges naivitását felöltve, mintha csak úgy, mellékesen rakosgatná össze az alkotóelemeket, miközben architekturális formáló-ereje szinte láthatatlanul dolgozik a mélyben. Végül is úgy hat költői sziklaépülete, mint némely várfokok, amelyek saját szikla-alapjukból természetesen látszanak kinőni.

Mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne köteteket írni a Jónás könyve stilisztikai (újmódi szóval: retorikai) bravúrjairól, képeiről, jelzőiről, látomásairól, nyelvéről, verskezeléséről, hasonlíthatatlan atmoszférájáról. A vers puritanizmusa viszonylagos, Babitshoz képest és egy korszakhoz, a magyar szecesszió korához képest nevezhetjük dísztelennek. Ám de ha a „dísz” szónak más, talán igazabb értelmet adunk, ha dísznek azt nevezzük, ami funkciótlan a versben, akkor a Jónás könyve minden korhoz képest „dísztelen”, saját keletkezési korában is az. Elvégre ilyen értelemben a legszimplább egyszerűség is lehet dísz, ál-ékesség, hamisítás, „redundancia” – s abból volt elég a harmincas években is. Válasszunk ki a Jónás remekül adekvát eszközhalmaiból mindössze két képet – ahogy más esetben is tettük már – közelebbi megtekintésre. Legyen az egyik Jónás megmenekülése a cethalból:

…ki Jónást a szárazra kivetette,
vért, zsírt, epét okádva körülötte.

Felhívom az olvasó szíves figyelmét a zsír szóra. A vér és az epe a szenvedésnek rituálissá vált szavai, már Krisztus halála leírásában is megjelennek, himnuszok és énekek adják tovább őket, a vért, az ecetet, és epét; légkörük – így együtt – magas, átszellemített. Szólásokban, közmondásokban is gyakoriak, értelmük a ténylegestől, a konkréttól sokszor, sokfelé eltávolodó. Az „okád” hangulata viszont kettős; ha első szótári értelmét nézzük, lehet familiáris vagy naturális, további értelmei azonban gyorsan átúsznak a választékosba: a hegy okádta a lávát, tüzet okádó sárkány. Ami ezt a verssort a realizmus mesterművévé teszi, az a „zsír” szó jelenléte. Nemcsak vért és epét okádik az a szegény cethal, bibliásan és mitikusan, hanem zsírt is, nagy, rengő, tengeri hájaiból, zsírjának ellenállhatatlan köznapiságával egyszerre valódivá, ténylegessé téve ezt a tengerszéli jelenetet. A „zsír” magával ragadja szótársait is, a vért, az epét, az okád-ot is, mindegyik visszatér eredeti jelentéséhez kísértő választékosságából, a zsír itt az alkimista varázsige, amely a szavak jel-mivoltát tárggyá, arannyá (vagy Arannyá?) változtatja. És milyen gyorsan változtatja át őket; a költő mindössze egyetlen sort szán a próféta megmenekülésére, mindössze három, végtelen szűkszavúan megválasztott főnevet: vért, ZSÍRT, epét – és otthagyja az olvasót, felbolygatott képzeletével együtt, Jónás mellett, amint ott fekszik a vér-zsír tócsában eszméletlenül, nyálkás rongydarab, felette a mediterrán égbolt – és így tovább. Babits ezt is kihagyta. Kihagyta? Rettenetes ám a tömörség fondorlatos ereje.

Most nézzünk meg egy másik képet, egy más halmazállapotút, amely nem nyálkásan-emulziós, hanem – mondjuk – testesen légnemű. A záróképet.

Messze lépcsős tornyai Ninivének
a hőtől ringatva emelkedének.
A szörnyü város mint zihálva roppant
eleven állat, nyúlt el a homokban.

Elismerem: ezt a képet még nem felejtette el a magyar köztudat. Tudnak róla az iskolásgyerekek is, az ő szemüknek is kinyílik a hatalmas, világtávlatú látomás: a város a sivatag fényködében, valamely őshüllő valamely őstájban. Kígyó, sárkány, sátán. Mondom: azt, amit huszadik századian kozmikusnak nevezünk, legszorosabban Babitstól tanulta a magyar irodalom. De hát nemcsak a látvány-látomás kivételes itt, hanem a mondatszerkezet is sajátos. Az a „zihálva” tudniillik. Mikor a vers először megjelent, sokakat, versértőket is majdhogynem megbotránkoztatott a fura szórend. (Adalék az ízlésváltozások történetéhez.) Láttunk már effélét Babitsnál, például A lírikus epilógjában az utolsó sort: „Jaj, én vagyok az ómega s az alfa”. A közhasznú szólás megfordítása tette ott élessé, rögtön megjegyezhetővé a verssort. Itt is megfordítással van dolgunk, erős inverzióval; a határozó messze elszakad az igétől, ahova tartoznék. A zihálva egészen szokatlan helyre van bedobva a mondatba, ugyancsak rögtön feledhetetlenné téve magát, egy pillanat alatt bevésődve emlékezetünkbe. De hát nemcsak erről van szó (bár ez sem csekélység): a zihálva szokatlan helye zihálóvá teszi a mondatot, szerkezetével, testével állítva elénk a közölnivalót. Az inverzió itt érzékletessé tesz, a szenzualitás szolgálójává válik. Mint ama másik eszköz az Indus-versben, ahol is egy grammatikai szerkezet: „valami alatt” lesz az érzékletesség hordozója. Babits amúgy is inverziós költő, ajánlom irodalomtörténeti dolgozatok figyelmébe effajta szerkezeteit. És még, és még, mit tud csinálni egy felforgatott szórenddel: a zihálva szokatlan helye hirtelen antikká, görög-latinossá teszi a versmondatot, magával húzva a mélyben egy csomó asszociációt, bibliaivá is teszi, ősibbé – s ugyanakkor huszadik századivá. Előre utalva a mai, szabad mondatkezelésre, amely lazábbá oldja a szavak közti kapcsolatot, hogy mintegy szabadon guruljanak ide-oda a mondatban, sőt esetleg el is vágja összefűző értelmi szálaikat. A babitsi zárósorok grammatikája is ugyanazt az expresszivitást hordozza, mint a beléjük foglalt képi közlés; az óriás panoráma ősi, világfölötti nyugalmát és vele együtt az extraszisztolés szorongást. Nem, nemcsak Ninive zihál itt, hanem – igazából – Jónás tudata.

A Jónás könyve, mindent összevéve, egyfajta visszatérés, visszahajlás az oeuvre-ben a kezdetekhez. (Ahogyan ennek a visszahajlásnak a jeleit hordozza a késői, babitsi líra nem egy részlete.) Mindenekelőtt a tárgyiassághoz való visszakapcsolódást jelenti ez, a fiatal Babits nagy, új hozományához a magyar irodalomban. Ez az öregkori tárgyiasság azonban, ez az objektívnál objektívabb, ez az epikával, drámával összekevert, erősen eltérő vonásokat is mutat az ifjúkori stílusruhákhoz, tárgyi kivetítésekhez, szerep-alkalmakhoz képest. Eltekintve a nagy stílusváltástól (amitől persze, sosem lehet eltekinteni), másfajta objektivitás ez, mint a kezdeti, amikor az „egész világ”, legalábbis imagináriusan az egész világ jelenthette a költőt, annak szinte bármelyik csücskébe beleköltözhetett és kifejezhette magát általa. Itt, a késői líra korában, a Jónás-történet, a Jónás-figura már nem cserélhető. Ez az; egy költői lét, egy világban elfoglalt helyzet, egy alkat meghatározódott és Jónás által kifejeződött, felmutatva önsors jelképét (azonkívül, hogy sok minden mást is). Az én egyrészt eltávolodott, nagyon is felülről-látottá lett – a Jónás „epika”, cselekmény, figurális ábrázolás –, másrészt szorosabban azonosult alteregójával, mint a kezdeti tárgyiasságban; pláne, ha hozzászámítjuk a műhöz a Jónás imáját is, ezt a gyönyörű ön-leleplezést. Én-közel, én-távol, világ-közel, világ-távol, közvetlenség, közvetettség: rendkívül érdekes, bonyolultan szövődő és sok mindennel állandóan kereszteződő viszonylatok ezek Babits költészetében – az alkat rétegein túl mindenekelőtt bölcseleti szálakkal kereszteződők –, annál is inkább, mert irodalmunkban olyan korán, olyan elszigetelten hordozzák világlírai problematikájukat.

De a Jónás könyve, e másodszor kivirágzó tárgyiasságon túl, még jó néhány későbbi költői tendencia anticipálója. Kinyilvánul benne a huszadik század általános mítosz-szükséglete, sürgető igénye, annak a legtermészetesebb gesztusokkal való betöltése, hát hogyne, hiszen kezdettől készen állt költőjében az az antik-görög, keresztény, egzotikus vagy helyi legendárium, amely a világ egyik végétől a másikig mindenütt megszólal, ahol a modern költészetet csinálják. Dikciójában ott van a még-lehetséges, illetve mindig újjászülető nagy-lendület és a már-szükséges visszafogottság, lecsupaszítottság; képeiben a látomás és az apró-realizmus. Valamint ott van benne az ünnepélyeset, az eszkatologikusat állandóan kísérő groteszk, az ellenpontozó irónia. Tragikus irónia: ebből kapunk hatalmas leckét a Jónás által, vagyis a késői huszadik század egyik fő tantárgyából, valamiféle abszurdból. Méghozzá a megszenvedett, a hiteles valószínűtlenből, amely a már nem-emberszabású, apokaliptikus tapasztalatot is artikulálja. Babits mintegy megelőzi a világháború, a század eljövendő szörnyélményeit a Jónással, egész szenvedés-történetével; megelőzi nem egy ponton a rájuk adandó költői válaszokat. Ez a csontig-soványodott, csontig-öngúnyolt költő-próféta, ez a „40 kilós kerub”, előre fogalmazza, amit mi majd látni fogunk (láttunk, látunk). A Jónás világvíziója, a Jónás katarzisa, a Jónás költői leckéje, úgy látszik, századunk folyamatos jelenében helyezkedik el – és bizonyára azon túl is, a mindig érvényesben.”

Babits Mihály: Jónás imája

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelzőkarókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy még vakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

(1939)

Egy csepp emberség

egy csepp emberke

A Kormorán együttes szép zenéjéhez hozzáálmodtam Josephine Wall csodaszép zoodiákus képeit. Az eredményt itt láthatod:

Egy csepp emberség

“Ahol egy kisleány fut át a szivárvány alatt.
Ahol az ifjak alkonyatkor szerelmet vallanak.
Ahol az erdőben két öreg tölgy egymásnak bólogat.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol a szobrászvéső márványon magától szalad.
Ahol felhők fölött a repülők egymásnak kacsintanak.
Ahol a konyhában a kisgyereké a legjobb falat.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol a Királyok mindig igazat mondanak.
Ahol gazdagok szegénynek kenyeret osztanak.
Ahol az utolsó ölelésben őszinte a vigasz.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol megszűnik a világon a gyűlölet, s harag.
Ahol egy akkord nyomán a falak végleg leomlanak.
Ahol reggel a Rádiótól jókedvű lesz a nap.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol érezni, a kimondott szó nem röpke pillanat.
Ahol az élet érték, s mögötte ezernyi áldozat.
Ahol az orvos, a fizikus, a tanár szava, nem csupán panasz.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol a publikum, s a színész együtt várja a tavaszt.
Ahol a költő tudja, a kő marad, s a víz szalad.
Ahol utolsó esélyünk a kimondott gondolat.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol a kereskedő ajándékként könyveket ad.
Ahol van még marék föld – s lesz, ki majd arat.
Ahol nyelved, neved értik, ahol lehetsz önmagad.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol a szeretet hídja hozzád vezet, soha le nem szakad.
Ahol szavak szállnak az Égbe. Ahol a lélek szabad.
Ahol mécsesek égnek a szellemért, ahol őszinték a szavak.
Ott lesz a mi temetőnk, hol egy csepp emberség marad.”

MÉNÉ TEKEL: Megméretett és könnyűnek találtatott…

Hányszor halljuk másoktól és idézzük magunk is ezt a mondatot, miközben kevesen tudjuk, honnan is ered, hogyan vált kollektív tudatunk részévé. A mérleg és a mérlegkészítés fortélyainak megismerése kapcsán utánanéztem ennek a mondatnak egy kicsit a világhálón. Három vonatkozását ajánlom a figyelmedbe:

Rembrandt: Bélsácár lakomája
Rembrandt: Bélsácár lakomája

A Biblia szerint Nabukodonozor babiloni király fia és utóda, Belsazár nagy lakomát rendezett az udvarában. Majd „borozás közben mondá Belsazár, hogy hozzák elő az arany és ezüst edényeket, amelyeket elvive Nabukodonozor, az ” atyja a jeruzsálemi templomból, hogy igyanak azokból a király és az ő főemberei, az ő feleségei és az ő ágyasai.” (Dániel 5:2.)
S míg mindez megtörtént, s a jelenlévők a templomi edényekből iddogáltak dícsérve saját bálványisteneiket, különös esemény történt: „Abban az órában emberi kéznek ujjai tűnének fel és írának a gyertyatartóval szemben a király palotájának meszelt falán, és a király nézé azt a kézfejet, amely ír vala”. (Dániel 5:5.) Megrettent mindettől a király, és előhívatta a babiloni bölcseket, hogy olvassák el neki ezt az írást, és fejtsék meg annak az értelmét. Senki sem volt azonban erre képes, csupán Judának Babilonban fogoly fiai közül való Dániel, aki már Nabukodonozor idejében kit0nt azzal, hogy megfejtette az előző király álmait. Most a királyasszony hívja fel Belsazár figyelmét Dánielre, akit a megrendült király maga elé hívat. Dániel meg is felel Belsazár kérdésére: elmondva, hogy az „egek Ura” által „küldetett ez a kéz, és jegyeztetett fel ez az írás. – És ez az írás, amely feljegyeztetett: Mene, Mene, Tekel. Ufarszin!” (Dániel 5:24–25.) Majd meg is magyarázza az arameus nyelvű felirat értelmét: „megszámláltatott, megméretett, könnyűnek találtatott!”

http://www.neumann-haz.hu/scripts/SGML/BHISGMLtr?av/av0070.sgml

Karinthy Frigyes: Méné, tekel…

Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt:
Versben mondom, hogy jobban megjegyezd.

Szívedbevésem és füledberágom:
Rossz volt embernek lenned a világon,

E korban, melynek mérlege hamis,
S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.

Délben az ember megkisértetett,
Az éjben sírtak a kisértetek.

Siratták Krisztus gyötrelmes keresztjét,
De a gyilkost megint hősnek nevezték.

A férfi vért ivott s a nő velőt,
Künt a költő bőgött a bolt előtt.

Halottra adtak selymet és brokátot,
Az élő rongyos volt és vért okádott.

Virággal hintették a síri vermet,
Az élő künt a hó alatt didergett.

Hangos szóval esküdtek a koporsón,
Az élő halkan jajgatott a borsón.

Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva,
Az aggok hallgatták, gyáván sunyítva,

De szembeköpte mesterét a hitvány
Piszkos rüpők, a szemtelen tanitvány.

Hajók rohantak égő tűzveszélyben,
A ringyók cifra rongya szállt a szélben,

De a legszebb és a legékesebb
Szemétdombon rohadt el, mint az eb.

Most hát kezem tördelve, sírva kérlek,
Vigyázz, figyelj: készül a tiszta mérleg.

Tedd most szívedbe és füledbe el –
Az értelmét majd megtudod, ha kell.

MÉNÉ, TEKEL – ha érted, vagy nem érted,
Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted.

Egykoron sötétben elmondott dalom,
Mint lángírás, világít a falon.

Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek,
De élni fognak, hogyha én nem élek
S lesznek, ha nem leszek.

A PM MÉDIA oldalon a verset meghallgathatod személyesen Karinthy Frigyes előadásában!

Luca Pacioli: A kettős könyvelés rendszerbe foglalója

Luca PacioliJacopo De Barbari: Luca Pacioli portréja (Vannak, akik a tudós mögött álló fiatalemberben Albrecht Dürert vélik fölismerni)

LUCA PACIOLI 1494-ben vetette papírra fő művét, a “Summa de Arithmetica“-t. Ez a mőű tartalmazza az első leírást a velencei könyvvezetési módszerről, amely később kettős könyvelés néven vált ismertté.

Érdekes cikket találtam a neten, amelyből kideül, hogy “a modern könyvelés atyjának tartott Luca Paciolinak nem csak Leonardo da Vinci köszönhet sokat, de a sakk szerelmesei is. A reneszánsz zsenit matematikára oktató tudós szerzetes rég elveszettnek hitt és most véletlen megtalált kézirata talán még a Polgár-lányoknak is tudna új lépést mutatni a táblán. 48 oldalas szabálygyűjtemény, melyet magyarázatok, stratégiai ötletek és kiváló illusztrációk színesítenek. Ezt tartalmazza Luca Pacioli, saját korában is elismert matematikus és ferences rendi szerzetes műve, a Sakkjátékról (De ludo scacchorum).”

Elveszettnek hitt 500 éves sakktörténeti ritkaságot találtak

A szinte eredeti állapotában megőrződött középkori kéziratra már a kortársak is gyakran hivatkoztak, de az utókor számára az alapmű eddig rejtve maradt, mindenki elveszettnek hitte. Nemrégen azonban kiderült, hogy az északkelet-itáliai Goriziában lévő Palazzo Coronini-Cronberg könyvtárának polcain nyugodott, s véletlenül került egy éppen ott kutató olasz könyvszakértő kezébe.

A vörös és fekete tintával festett sakkfigurákkal díszített reneszánsz kiadványt írója Isabella d’Estének, a mantuai őrgróf, Francesco Gonzaga feleségének ajánlotta. (A hölgyről néhányan – tévesen – azt feltételezik, hogy ő lehetett Leonardo Mona Lisa-modellje.)

Luca Pacioli 1445-ben született Borgo San Sepolcroban, Toszkánában és 1517-ben halt meg Velencében. A ferences rendbe is belépett matematikus több jelentős tudományos munkát jegyez, de nevét ma főleg a könyvelőirodákban ismerik, hiszen ő alkotta meg elméletben az eredetileg velencei módszernek nevezett, ma kettős könyvelésként ismert költség elszámolási metódust.

Pacioli vándor matematikusként érkezett Milánóba a Pó-menti nagyváros hercegének, Lodovico Sforzának az invitálására. Itt ismerkedett meg Leonardóval, akit matematikára tanított és akivel számos közös munkában vett részt. 1499-ben is együtt menekültek a városba nyomuló XII. Lajos francia király csapatai elől, aki pártfogójukat is eltávolította a város éléről, megszüntetve ezzel a Sforzák néhány évtizede tartó – majd később folytatódó – uralmát.

Forrás: http://www.an-no.hu/index.php?cikk=1087

Eredménykimutatás a középkorban

Hatalom és haszonPeter Spufford: Hatalom és haszon – Kereskedők a középkori Európában című könyve már magyarul is olvasható. A brit gazdaságtörténész a középkori üzleti világot mutatja be a több mint négyszáz oldalas, gazdagon illusztrált kötetben. A Róbert Károly, Nagy Lajos, Luxemburgi Zsigmond és Corvin Mátyás korát felölelő mű segítségével az olvasó a korai kereskedők által létrehozott üzleti vállalkozásokkal, a hitel-, bank- és biztosítási rendszerek elődjeivel ismerkedhet meg.

A “Számviteli alapok” című könyvem 27-28. oldalán ezekről az időkről következőt olvashatod:

“Az eredmény típusú számbavétel elterjedése a kereskedelmi tevékenység térhódításához kapcsolható. A kereskedő kapcsolatot teremt a termék előállítója és vásárlója között azáltal, hogy megveszi az előállítótól a termékét és azt haszonnal adja tovább. Ehhez a tevékenységhez viszonylag kis befektetésre van szüksége, hiszen saját tőkéje nem termelőeszközökben, alapanyagokban vagy a termék előállításához szükséges ingatlanokban fekszik, hanem az ezeknél gyorsabban mobilizálható árukészletekben.
A kereskedelmi tevékenység lényege a kockázatvállalás, hiszen az áru megsérülhet, megsemmisülhet, ellophatják, sőt magát a kereskedőt is érhetik atrocitások, életveszélyes támadások. Így érthető, ha a beszerzési és értékesítési ár közötti különbözetet (árrést), olyan magasan állapítja meg, amekkora haszonkulcs mellett az eladni kívánt dolog még éppen gazdára talál. A gazdasági tevékenység tehát a haszonszerzésre irányul.
…A kereskedelmi tevékenység számbavétele eredményszemléletű: az inputok (miből és mivel) számbavételével egyidejűleg fontossá válik a haszon-áldozatok (hogyan) és ezek eredőjeként az eredmény, az output számbavétele is.”

A XV. században Európában két igen befolyásos bankár-kereskedő család vált meghatározó szereplővé: a firenzei Mediciek, és az augsburgi Fuggerek.

A Mediciek szerteágazó gazdagságát és kisugárzását mutatta be a Szépművészeti Múzeum 2008. január 24 – 2008. május 18. közötti időszaki kiállítása “A Mediciek fénykora” – Élet és művészet a reneszánsz Firenzében címmel, amelynek honlapjára ellátogatva sok minden érdekességet megtudhatsz a családról.

A Fugger család tevékenységéről, jelentőségéről Bohácsi Zoltán cikkéből jó áttekintést nyerhetsz kaphatsz:

Bohács Zoltán

A középkor bankárai: a Fuggerek
Magánvállalkozó a világ élén
Zseniális kereskedők? Korukat évszázadokkal meghaladó gazdasági szakemberek? Netán a szociális Európa első úttörői, s a kontinens első multinacionális konszernjét felépítő, kit?nő vállalkozók? Avagy éppenséggel a sötét középkor értékrendjének legvégső védelmezői? A reformáció ádáz ellenségei és a keresztény hit dolgainak a Földön élt talán leggátlástalanabb kufárjai? Alighanem a történelemből jól ismert, híres augsburgi sváb kereskedőcsalád, a Fuggerek esetében a fenti kérdések mindegyike jogos és indokolt. Cikkünkben a Fuggerek, a középkor hírhedt bankárainak hétköznapjaiba nyújtunk egy rövid bepillantást.

A Rajna völgye

A Rajna völgye. Virágzó kereskedelem a vízi utak mentén Fotó: VBS

Hans Fugger, a dinasztia egyik korai képviselője 1367-ben szegény falusi takácsként indult el a “nagyváros” Augsburgba szerencsét próbálni. Híres sváb szorgalmának, valamint a kedvező gazdasági konstellációnak köszönhetően mintegy százötven évvel később a leszármazottai a Német–Római Szent Birodalom teljes nemzeti vagyonának nem kevesebb mint tíz százalékával rendelkeztek. A Fugger testvérek jóváhagyása és anyagi támogatása nélkül ekkor már nem történt sem császár-, sem pápaválasztás, sem hadüzenet, sem békekötés Európában. Korábban sohasem, de később is ritkán fordult elő, hogy a koncentrált gazdasági hatalom ennyire meghatározta, s ellenőrizte volna a világpolitikát. Államférfi helyett lényegében egy magánvállalkozó kormányozta az akkori világot, s pénzemberektől, kereskedőktől függött például az, hogy egy Habsburgot vagy egy Valois-t válasszanak-e német–római császárnak. Egyetlen gazdasági vállalkozásnak sem volt soha akkora befolyása Európa gazdasági és politikai életére, mint V. Károly császár korában, ahol az augsburgi kereskedőfejedelemnél az egész birodalomban nem volt nagyobb hatalmú ember – a császárt is beleértve. Fugger fedezte ugyanis a császárválasztás költségeit, ő fizette a katonákat, a költséges udvartartást, a birodalmi gyűléseket, s végső soron a császár politikájába is erőteljesen beleszólt.
Az augsburgiaknak azonban a császáron kívül a középkor másik nagyhatalmú szereplője, a római egyház is kiemelt ügyfele volt. A gazdag német egyházkerületek pénzének és vagyonának nemcsak “forgatásában”, hanem megszerzésében is serénykedtek, s aktív és a végletekig gátlástalan római képviselőjük útján olyan egyházi üzletek bonyolítását is megszerezték, mint például a pápai pénzverés, a római járandóságok begyűjtése, az ereklyekereskedelem, s a történelemben méltán elhíresült búcsúpénzek behajtása és kezelése.

Az első multinacionális cég

A Fuggerek a kor gazdasági életének úgyszólván minden ágazatát uralták. A birodalom legnagyobb birtokosai közé tartoztak, a világ legjelentősebb bankárai, messze a legelső kereskedőház tulajdonosai, a kézműipar legjelentősebb munkáltatói, fegyvergyárosok és pénzverők voltak. De talán mindezek közül is kiemelkedik a kor sikerágazata, a bányászat, valamint az érckereskedelem, amelyben úgyszintén igen jelentékeny befolyással rendelkeztek. Erdélytől Ausztrián át Spanyolországig kezükben tartották a kontinens legjelentősebb színesfémbányáit, s erőszakos monopolisztikus piacpolitikájuknak köszönhetően egyes időszakokban saját elhatározásuk szerint alakították a színesfémek, s ezek között is a legkeresettebb ezüst és a réz világpiaci árait.
A tulajdonosok zseniális üzleti érzéke ellenére a Fugger-birodalom valószín?leg sohasem érte volna el sem pénzügyi erejében, sem földrajzi kiterjedésében azt az egyedülálló nagyságrendet, amely Európában mind a mai napig példátlan.
Ha a vállalkozó szellem nem társult volna zseniális szervezőkészséggel, hihetetlenül magas intellektuális színvonalon bonyolított ügyvitellel, s a kommunikáció és az információáramlás a korban szinte egyedülálló megszervezésével, Jakob és Anton Fugger valószínűleg sohasem tölthetett volna meghatározó szerepet az európai történelemben. A Fuggerek nagyon hamar nemcsak üzleti érzékükkel, hanem precíz és átgondolt könyvelésükkel is kitűntek. A német kereskedők körében akkor még ismeretlen hármas könyvelés bevezetése minden üzleti mozzanat azonnali pontos regisztrációját, s az ügyvitel átláthatóságát tette lehetővé. A Fugger-féle adminisztráció intellektuális színvonalát jól példázza, hogy a cég főkönyvelőjének, Matthäus Schwarznak “Könyvelési minta” címmel írott módszertani kereskedelmi tankönyve a képzett kereskedők körében évszázadokig alapműnek számított.
Hogy a Fuggerek gazdagabbak és hatalmasabbak lettek, mint más korabeli jelentős kereskedőcsaládok, azt fejlett ügyviteli rendszerük mellett ügyes információs politikájuknak is köszönhették. A család kétségkívül legnagyobb formátumú szülöttje, “Gazdag” Jakob Fugger minden konkurensénél előbb ismerte fel az információ hasznát és jelentőségét. Ő hozta létre a világ első magánhírszolgálatát, és minden elképzelhető módon kihasználta az ebből származó előnyöket. Megbízható előrejelzések segítségével császárokat és királyokat nyert meg szövetségesül, miközben a versenytársait félrevezető információkkal tette tönkre. Fizetett ügynökök ezrei gyűjtötték a jelentős híreket, és a szinte minden jelentős európai nagyvárosban megtalálható kereskedelmi képviseleteiken (faktoriák) keresztül juttatták el az augsburgi központba. A különösen fontos híreket tükrök segítségével továbbították. Állítólag ezzel a módszerrel mindössze két óra alatt hidalták át a dél-spanyolországi Fugger-bányák és az augsburgi központ közötti távolságot. A Fuggerek kommunikációs hálózata egyfajta titkosszolgálatként működött, de később – merész újításként – a beérkezett hírek nyilvánosak lettek. A hozzájuk beérkező híreket, információkat – megválogatva – az akkoriban feltalált könyvnyomtatás előnyeinek kihasználásával sokszorosították. Bármily furcsa, de így keletkeztek a világ első újságjai.
A Fugger cég tőkeerejének és befolyásának növekedésével, valamint multinacionális hálózatának kiépítésével az érdeklődése egyre inkább a politikai hatalom felé fordult. Jakob Fugger, ez a hosszú távon gondolkodó, becsvágyó üzletember ugyanis felismerte a korabeli hatalmi struktúrák sajátosságait, és nem elégedetett meg azzal, hogy ügyes húzásokkal csupán jó üzleteket kössön. A császár és a politikai hatalom közelségét keresve olyan politikai viszonyok kialakításában is részt akart venni, amelyek cége monopolisztikus törekvéseinek a leginkább megfeleltek. Az 1490-es évek elejétől kezdődött a Fugger-konszern egyre erőteljesebb összefonódása a Habsburg-házzal, amely kezdetben ugyan az üzlet erőteljes fellendülését hozta, ám mint utóbb kiderült a politikai hatalom ölelése az augsburgiak számára később végzetesnek bizonyult.
Jakob Fugger legnagyobb politikai üzletfele Habsburg Miksa volt, az az uralkodó, akit egy neves gazdaságtörténész “minden Habsburgok legrosszabb sáfárának és esztelen pazarlónak” nevezett. A Fuggerek Miksa nagyravágyó politikai és katonai terveit, valamint állandó pénzínségét kihasználva az udvar legnagyobb hitelezőivé léptek elő. Ám a kongó kincstár és az igencsak szerényen csordogáló adóbevételek soha nem jelentettek kellő biztosítékot a kölcsönökre, ezért a ravasz augsburgi fedezetként a császári vagyon zsíros falatjait – bányákat, javadalmakat, tartományokat, bérleti jogokat – kérte. Ezért bizonyult számára az egyébként értelmetlen háborúskodásra és fölös pompára kidobott pénz elképesztően jó befektetésnek. Nem beszélve a politikai “fedezetnek” azon pozitív hozadékáról, amelyet a császárral kialakított jó kapcsolata jelentett – többek között a Rómával vagy Velencével időről időre kiújuló viszálykodások idején. Politikai kapcsolatainak köszönhette Jakob Fugger egyébként azt is, hogy egyik legnagyobb üzletfele és hitelezője, Melchior von Meckau bíboros elhalálozásakor a cég hajszál híján megúszta a fenyegető csődöt. Kereskedői és pénzügyi zsenialitásuk dacára a Fuggerek előbb-utóbb érezték, hogy a nagypolitika útvesztői és az uralkodók szeszélyei egy idő után a kelleténél sokkal nagyobb szívást jelentenek a cég kasszáira. A császárválasztások, a háborúk, majd a reformáció elleni küzdelmek lassanként felemésztették a cég tőkeerejét, ám a politikai hatalommal való összefonódás biztosította előnyökről a végsőkig nem tudtak lemondani. A korona pedig egy idő után nemcsak hogy nem tudta, de már nem is akarta visszafizetni az Augsburgból érkezett kölcsönöket. Ennek eredménye lett az, hogy egy késői Fugger-leszármazott szerény becslései szerint a Habsburgok – mai áron számolva – mintegy kétszázötvenmilliárd nyugatnémet márkával maradtak adósai a kereskedődinasztiának.

“Amikor a pénz a perselyben csörren…”

A nemzetközi kereskedelmi társaságokon kívül a legnagyobb gazdagság évszázadok alatt egy minden vihart kiállt szervezet, a katolikus egyház kezében halmozódott fel. Ezért az augsburgiak figyelmét az egyházakkal való üzletelés is hamar felkeltette. Egyes dúsgazdag hercegérsekségek a saját maguk által meghirdetett kamattilalom dacára már régóta a – diszkréciójáról híres – Fugger-bankház számláin fialtatták a császár és egynémely fejedelem vagyonát messze túlszárnyaló javaikat. Ám a “számlavezetésen” és a “betétgyűjtésen” túl az egyházi üzlet jóval nagyobb lehetőségeket is rejtett. Befolyásos, ám éppoly gátlástalan római képviselőjük, Johannes Zink révén a hírhedt spanyol Borgia pápák idejében az augsburgi sváb kereskedők már meglepő sikerrel kezdték kiszorítani az itáliai pénzfejedelmeket az “egyházi üzletből”. Most látták csak igazán hasznát kiterjedt kereskedelmi hálózataiknak, amelyek az olaszokkal szemben nemcsak a mediterrán vidékre, hanem szinte egész Európára kiterjedtek. Tisztességesnek aligha nevezhető üzleti módszereik révén a Fuggerek néhány év alatt a Vatikán legbefolyásosabb jövedelemüzéreivé váltak. 1503 körül már valóságos “kegyosztási” monopóliummal rendelkeztek Németországban, Magyarországon, Lengyelországban és Skandináviában, olyannyira, hogy minden papnak, ha csak a legszerényebb plébániához akart is jutni, az augsburgi kereskedőkhöz kellett fordulnia. A javadalmakkal való kufárkodás azonban csak egy volt a római Fugger-fiók üzletei közül. E mellett olyan jövedelmező üzletágakkal is foglalkoztak, mint például az ereklyeüzlet.
Egyházi üzelmeik közül azonban a legvisszataszítóbb minden bizonnyal a búcsúpénzek körüli serénykedésük volt. A nyilvánvalóan rendkívül jól jövedelmező búcsúüzlet is az egyháznak és az üzletnek a korra jellemző, szoros összefonódásából jöhetett létre. Bár az ötlet – miszerint a túlvilági tisztítótűz kínjai pénzzel megválthatók – már évszázadokkal korábban létezett, annak szakszerű és módszeres kivitelezése, vagyis a pénzek begyűjtése, illetve “vagyonkezelése” már a Fuggerek leleményességét “dicséri”. A cég római tevékenysége láttán már a kortársak is megfogalmazták ugyancsak lesújtó véleményüket az egyházi üzelmekről. Ulrich von Hutten például így írt róluk: “A Fuggerek megérdemlik, hogy a kurtizánok fejedelmének nevezzék őket. (…) Felállították piaci standjukat, és amit megvásárolnak a pápától, azt később jóval drágábban adják tovább, nemcsak egyházi javadalmakat, hanem tartós kegyeket is; bullákat árulnak, diszpenziumok mennek át bankjukon, és ha a Fuggerek barátaid, mi sem könnyebb annál, mint hogy papi hivatalhoz juss. (…) Egyedül őnáluk érhető el minden Rómában.” Günter Ogger történész véleménye szerint a keresztény hit üzletté züllesztésén senki nem keresett annyit Európában, mint éppen a Fuggerek. Ők voltak azok, akik az Alpoktól északra a pápai impérium legerősebb bástyáit jelentették, s mind a pápa, mind a császár mellett a régi középkori rend jól fizetett prókátoraiként a legvégsőkig kitartottak. S ne felejtsük, hogy többek között Fugger-pénzeknek volt köszönhető az is, hogy a reformációt az Alpok lábainál meg tudták állítani Európában.

Szociális reklámlakótelep

A Fuggerek egyházi és világi üzelmeinek láttán mind az alsóbb néprétegek között, mind egyes fejedelmek között nagyon erőteljes ellenérzések bontakoztak ki. A magas árakért, a monopolisztikus törekvések miatt kialakuló áruhiányért a Fuggerek és más kereskedők kapzsiságát tették felelőssé. A tevékenységeik körül kialakult negatív közhangulatot mi sem bizonyítja jobban, mint éppen a magyar nyelv. Nyelvünkben ugyanis az ugyancsak negatív csengés? “fukar” szó – aligha véletlenül – a Fugger szóból ered, örök emléket állítva ezzel a magyar néplélekben a Fuggerek dicstelen magyarországi üzelmeinek, amelyek középpontjában elsősorban az erdélyi réz megszerzése állt. A Fuggerek pénzügyi és politikai befolyásuknak köszönhetően azonban minden esetben meghátrálásra kényszerítették azokat a törekvéseket, amelyek a fenti közhangulatnak érvényt kívántak szerezni. Ám nem elégedtek meg ennyivel. Jakob Fugger nem lett volna kora ördögien zseniális üzletembere, ha ezen törekvések ellensúlyozására is ne lett volna valami ötlete. Az 1510-es években ugyanis létrehozta Augsburgban a Fuggereit, az újkori történelem első – egyébként a mai napig m?ködő –, több mint száz lakásból álló szociális lakótelepét. A cég jó hírére elköltött pénz hihetetlenül jó befektetésnek bizonyult, hiszen a Fuggerei karitatív eszméje a mai napig tartó módon nagyon kedvező fényt vetett a dinasztiára.
A jó szándékú utókor azonban nem hunyhat szemet azok felett a károk felett, amelyeket az európai történelem egy érzékeny korszakában a gazdasági, a politikai és az egyházi hatalom soha korábban nem látott összefonódása okozott. Ennek következménye az egész kontinenst rövid időn belül megrázó erkölcsi és anyagi válság lett. A Fuggereknek korukban szinte egyedülálló pénzügyi és kereskedelmi tehetsége és ismeretei ugyanis csak a középkor düledező, immár halálra ítélt társadalmi struktúráinak konzerválását szolgálták. Az újat megállítani azonban már nem tudták, legfeljebb csak elodázni, illetve hatását és következményeit tompítani. Nem is csoda, ha a düledező falak a Fugger bankházat is rövid úton maguk alá temették…

Forrás: http://hetilap.hetek.hu/index.php?cikk=36591