MENENIUS AGRIPPA MESÉJE

Gyerekkorom kedvenc olvasmányai közé tartoztak a régmúlt idők regéi, mondái, a magyar mondavilágon kívül különösen szerettem a görög és római regéket.
Menenius Agrippa meséje a Római regék és mondákból, akkor bukkant felszínre emlékezetemben, amikor a 80-as évek végén a hazai nyereségközpontok empírikus vizsgálata keretében újra és újra találkoztam a vállalaton belüli önelszámoló egységek “öntudatra ébredésével” és törekvéseikkel, hogy leválva a vállalati központról önállóan próbáljanak szerencsét.

A hagyományos vezetői számvitel egyik fontos állomása a döntés- hatás és felelősségkör egy kézbe adásának elvén alapuló a vállalaton belüli felelősségközpontok megszervezése. A tananyag keretébe nehezen illeszthető a római mese, ám annak ismerete nem haszontalan e tanayagrész tanulmányozása során:

A szomszéd népekkel vívott harcokban Róma a légiók vitézsége folytán számos győzelmet aratott. De a külső harcok mellett belsők is emésztették. A patríciusok és plebejusok közt a viszály szinte állandósult. A vagyon felemelte a patríciusokat, a szegénység lesüllyesztette a plebejusokat. A római társadalom két nagy rétege szembekerült egymással. Akié a vagyon, azé a hatalom, a jog – hirdették a patríciusok. Hiába vállalták a plebejusok a munka és a katonáskodás terheit, hiába adósodtak el, a patríciusok hallani sem akartak arról, hogy a plebejusoknak is legyenek jogaik. Elégedjenek meg a kötelességekkel – vallották gőgösen mindaddig, míg egyszer a plebejusok alaposan rájuk nem ijesztettek.

Történt ugyanis, hogy Valerius Volusus diktátor – győztesen hazatérve a szabinokkal vívott háborúból – a szenátusban az eladósodottaknak fogta pártját. Nemhiába hogy testvére volt Publicolának, a népszeretőnek. Javaslatot tett, hogyan lehetne segíteni az adósság miatt fogságban tartott, bebörtönzött embereken, kik rabszolgaként éltek, és családjuk földönfutóvá lett.

De hiába szónokolt, hiába minden érv, rábeszélés, a kapzsi atyák minden javaslatát elutasították. Erre Valerius haragra gyúlva így szólt:

– Nem tetszik nektek, hogy egyetértést akarok? Az istenekre mondom, nemsokára eljön az idő, hogy nagyon megbánjátok! Ami engem illet, tudjátok meg, hogy nem vagyok hajlandó polgártársaimat azzal hitegetni, hogy megsegítem őket, ha ez a ti ellenállástokon megtörik, és diktátor sem leszek tovább hiába. A külső ellenség és a belső széthúzás tette szükségessé ezt a kivételes megbízást. Falainkon kívül megteremtettük a békét, de a belső széthúzást, úgy látszik, nem tudjuk megszüntetni. Véleményem szerint a nép igazságosan lázong, de én ezt a lázongást már csak magánemberként fogom megélni, nem pedig diktátorként. A diktátori méltóságról ezennel lemondok! Ezzel lelépett a szónoki emelvényről, és eltávozott a kúria épületéből.

A fórumon, Róma főterén összegyűlt elégedetlen néptömeg tudta, hogy Valerius miatta fáradozott, és csak azért kényszerült a lemondásra, mert fáradozása hiábavaló volt. Körülfogták hát, és mintha csak a legnagyobb engedményeket harcolta volna ki érdekükben – valóságos diadalmenetben kísérték hazáig.

Valerius távozása után az atyák másról kezdtek tanácskozni. Az adósságok miatt lázongó nép csak hagyján, de mi történik majd, ha a Valeriusszal nemrég győztesen visszatért légiókat szélnek eresztik? A leszerelt katonák – maguk is adósok, a szegény nép fiai – veszélyesek lehetnek az államra, az atyákra, esetleg titkos összeesküvést szőnek, a nép lázongását támogatják. Nem szabad hát szélnek ereszteni őket! Egyikük így szólt:

– Nézzétek, szenátortársaim, ezt a sereget ugyan a diktátor vezette, de a konzuloknak tettek esküt a katonák. Diktátor már nincs, konzulok vannak ismét. Így az eskü továbbra is köti a sereget. Úgyis kiújulófélben van az aequusok elleni háború. Használjuk hát fel őellenük ezt a sereget, és így máris eltávolítottuk a városból.

Tetszett a javaslat, mindnyájan elfogadták. A légiókat eltávolították azzal az ürüggyel, hogy új háború fenyeget. Ám ez csak olaj volt a tűzre. A forrongó hangulat nemhogy csillapodott volna, de egyenest tetőfokára hágott. Az elkeseredett tömeg dühében a konzulokat halálra kereste.

– Öljük meg őket, a nép zsarnokait! Ha nem lesznek konzulok, nem köt a nekik tett eskü sem!

Mások azonban óvatosak voltak.

– Ne esztelenkedjetek, polgárok! Nem a konzuloknak esküdtünk mi engedelmességet, hanem maguknak a halhatatlan isteneknek. Ha megöljük is a konzulokat, eskünk mégiscsak kötelez bennünket, s csak bűnnel szennyezzük be magunkat. Ne kövessetek el esztelenséget!

Az öldöklő szándékot hát elvetették, és ekkor egy bizonyos Sicinius indítvánnyal lépett fel. Ezt egyhangú lelkesedéssel elfogadták, és mindjárt végre is hajtották.

Fölkerekedtek, és kivonultak a városból, felmentek az úgynevezett Szent Hegyre, mely a várostól mintegy háromezer lépésnyire, az Anio folyócska túlsó partján volt. A hegy tetején, bár nem volt vezérük, fegyelmezetten tábor építéséhez fogtak. Egyébként nyugton maradtak, a szükséges élelmen kívül semmit magukkal nem vittek. Így töltötték napjaikat, ők sem bántottak senkit, őket sem bántotta senki.

De a városban azért napról napra nőtt a rémület. Az atyák egyaránt féltek a kivonultaktól és az otthon maradottaktól. Nem tudták, hogy azok, akik a Szent Hegyre kivonultak, meddig maradnak nyugton, és nem támadnak-e a városra. Azok pedig, akik otthon maradtak, nem csatlakoznak-e hozzájuk. Talán jobb volna, ha ezek is kivonulnának, de akkor meg ki látja el a városban a munkát, ki építi a házakat, ki őrli meg a gabonát, egyszóval ki dolgozik? A rabszolgák száma ekkor még nem volt oly nagy Rómában, mint a későbbi háborúk után. Különben is a rabszolgák nem megbízhatók. Az atyák megszokták, hogy gondtalanul uraskodjanak, a fórumra, a kúriába sétáljanak, ott az állam ügyeiről tanácskozzanak. A többit, a szolgai munkát elvégzi a nép.

A nép viszont rettegett az atyáktól. Ismerte kegyetlenségüket, önzésüket, nemegyszer saját bőrén tapasztalta megvetésüket. Most vajon mit eszelnek ki megbüntetésükre? Mivel a Szent Hegyen levőket nem éri el kezük, az itthon maradottak hátán csattan majd az ostor. Nem volna-e csakugyan okosabb nekik is csatlakozni a kivonultakhoz?

Így vergődött Róma a kétség és bizonytalanság hullámaiban. A nép gyanakodva figyelt, a szenátus tanácskozott. Nagy gondot okozott, hogy elterjedt a hír: a kivonultak új várost alapítanak. Volt az atyák között egy okos, idősebb szenátor, Menenius Agrippa, akit a nép is kedvelt. Neki nem voltak bebörtönzött adósai, emberségesen bánt a szegényekkel, és mindenkin segített, aki hozzá fordult. Amellett volt még egy tulajdonsága, népszerűségének másik forrása: szépen, higgadtan és főleg egyszerűen tudott beszélni. Nem volt olyan hallgatója, aki meg ne értette volna, akit le ne bilincselt volna beszédével.

Az atyák között eközben általános lett a vélemény, hogy ez így tovább nem maradhat. A félelem és bizalmatlanság rossz tanácsadó, a szakítás a nép és az atyák között ráadásul még veszélyes is: hátha az ellenség kiszimatolja, és váratlanul támadást indít? A népet tehát bármi áron meg kell békíteni az állammal. Abban állapodtak meg, hogy a köztiszteletben álló Menenius Agrippát elküldik békekövetül a kivonultakhoz. Ha valaki, akkor ő biztosan szót tud velük érteni.

Agrippa elfogadta a megbízást, és elindult a Szent Hegyre. A nép tisztelettel fogadta, beeresztette a táborba, és feszülten várakozott, mit fog a követ mondani. A hagyomány szerint egy mesét mondott nekik.

Meséje így hangzott:

– Tudjátok meg, rómaiak, hogy volt idő, igen-igen régen, amikor az emberi test részei még önálló élőlények voltak, megvolt mindegyiknek a maga szabad akarata, hogy ezt tegye, azt pedig ne; mindegyik tudott gondolkozni, gondolatait ki tudta fejezni; megértették egymást, mint egy család vagy állam tagjai. Nos, ebben az ősi időben történt egyszer, hogy az emberi test részei összesúgtak-búgtak, előbb titkon, majd hangosabban, és méltatlankodni kezdtek, hogy így meg úgy: “Nem igazság az, hogy mi mindig csak dolgozunk, fáradozunk, a kéz kapát fog, a láb hordja a testet, a száj és a fogak rágnak és így tovább mindegyikünk, és a mi munkánk és fáradságunk gyümölcsét a gyomor tétlenül élvezi, az ott csak van a középen, nem csinál semmit, nincs gondja semmire, csak szó nélkül befalja mindazt a jót, amit mi, többiek verejtékes munkával szereztünk” – és addig-addig, míg végül is összeesküdtek a gyomor ellen. Megesküdtek, hogy a kéz nem visz a szájhoz egyetlen falatot sem, de ha vinne is, a száj ne fogadja el, de ha el is fogadná, a fogak ne rágják meg. És így tovább, mindegyik fogadott valamit, és meg is tartotta. Mondom, mind kitartott amellett, amit megfogadott. A kéz nem vitt többé falatot a szájhoz, de ha vitt volna is, a száj nem fogadta volna be, de ha be is fogadta volna, a fogak nem őrölték volna meg.

És mit gondoltok, mi történt? Egyszerre csak észreveszik ám, hogy a kéznek már nem is lenne ereje, hogy felemelkedjék a szájig, a száj a kapott falatot be sem tudná fogadni, de ha befogadná is, a fogaknak nem lenne már erejük megrágni. Valamennyit titkos kór gyötörte, meggémberedtek, elgyengültek. Most derült csak ki, milyen fontos a gyomor szolgálata. Hogy az sem henyél ám, hanem feldolgozza a sok jó falatot, azután igazságosan elosztja, és visszaadja a test részeinek. Mert ugyan mi tenne bennünket elevenné, mi táplálná tagjainkat, ha nem az a vér, melyet éppen a gyomor frissít fel mindig, újra meg újra? Belátták ezt a test részei, nem is lázadoztak többé, hanem végezte mindegyik a maga dolgát, mert rájöttek, hogy egy test, egy szervezet az, amit közösen alkotnak. Ebben a testben pedig mindegyiküknek megvan a maga feladata, amit el kell látnia. Azontúl nem irigykedtek egymásra, máig is egyetértésben élnek, és így lesz ez most már mindig.

És most jól figyeljetek! Ti is egy test vagytok az atyákkal, egy nép, egy állam, mely belőletek és belőlünk áll. Miért lázadoztok hát? Látjátok, a test tagjai is méltánytalannak tartottak olyasvalamit, ami pedig a természet törvényei szerint alakult, és ezért a legjobb is. Nem látjátok-e, hogy a társadalom tagjai is egymásra vannak utalva, mint a gyomor és a test egyéb részei? Lássátok be, hogy így a legjobb, ahogy van, és ne lázadozzatok! Tárgyaljunk hát az egyetértésről, azután térjetek vissza Rómába, térjetek vissza a ti rendes életkörülményeitek közé.

Befejezte szavait. Mély csendben hallgatták végig. A csend beszéde után is tartott. Az emberek elgondolkoztak. Menenius Agrippa mézédes szavai megvesztegették őket. Követeket küldtek Rómába, akik tárgyaltak az atyákkal a kibékülésről. A tárgyalásnak az lett az eredménye, hogy az atyák megengedték: legyenek a népnek olyan tisztviselői, akik megvédik a jogtalanságoktól. Ezek a tisztviselők – néptribunusoknak hívták őket – személyükben szentek és sérthetetlenek, az atyák közül senki, de még a konzul sem vetheti őket fogságba.

Először kettőt választottak, Gaius Liciniust és Gaius Albinust, akik még három társat vettek maguk mellé. Így öten lettek. E három között volt Sicinius is, aki a Szent Hegy-i kivonulást javasolta. A nép tehát nem volt többé védtelen az atyák önkényével szemben. A történelem első “sztrájkja” sikerült.

Leonardo: Az utolsó vacsora

Leonardo da Vinci

2008. március 19-én előadást tartottam “MIT ÜZEN A MA ÉLŐKNEK LEONARDO UTOLSÓ VACSORÁJA?” címmel a tardosi Vörösmárvány Művelődési Házban.
Egy éve még nem tudtam a teljes anyagot egyben felrakni a honlapra, ám ennek ma már nincs akadálya:

Előadás Tardoson

MIT ÜZEN A MA ÉLŐKNEK LEONARDO UTOLSÓ VACSORÁJA? – az előadás teljes anyaga –

Úgy gondolom, hogy az előadás szélesebb érdeklődésre tarthat számot, mint a kis tardosi faluközösség érdeklődő tagjai, ezért közzéteszem, és szívesen előadom másoknak is, ha van erre igény. Az előadás anyagai vetitésként érdemes megtekinteni.

Amikor elfogadtam a Húsvétvárás jegyében tartandó elóadásra szóló felkérést, hamar eldöntöttem, hogy azt járom körbe, miért került az Utolsó Vacsora napjainkban újra az érdeklődés középpontjába, mi az, amit ma mondhat nekünk, amit csak a jelenkor tudatosságával érthetünk meg? Van-e a képnek mélyebb jelentése a bibliai vonatkozásokon túl és hogyan kapcsolódik mindennapi életünkhöz?

Jézus a szeretet nevében lépett fel, a feltétel nélküli szeretetre és elfogadásra mutatott példát életével és halálával. A négy elem (tűz, levegő föld és víz) közül a víz a lélek energiája. Ez az érzelmek és ösztönök ereje és dinamikája. A szeretet megnyilvánulásának kifejezéséree a víz, mint szimbolum gyakran megjelenik, hiszen a szeretet energiája olyan folyékony és szétáradó, mélységes és határtalan, mint a víz. A víz, mint Jézus szeretetkiáramlásának szimboluma többször is megjelenik a Húsvéti passiót is magába foglaló 11 Oscar díjat elnyert világhírű Ben Hur című fillmben. Jézus inni ad a rabláncra fűzött szomjazónak, Ben Hur is gondolkodás nélkül megitatja a szenvedő Emberfiát a keresztúton. Ebből a filmből találtam egy rövid részletet, amely ezt az első találkozást mutatja be, valamint egy rövid jelenet is látható, ahol ismét megpillantja a főszereplő jézust, és felismeri benn a Messiásban egykori jótevőjét.

Ben Hur (1959) Islamic Prophet Jesus Christ “The Messiah”

Jézus földi életének két végpontját két kehelyszimbólum jelzi. Az első kehely galambbal Mária teherbeesésének jelképe; az edény a Szűz teste, a belé merítkező galamb a Szentlélek. A második kehely (a Grál) a Megváltó kereszthalálát jelképezi. Ez áll a kereszt tövén, ezt tartják az angyalok a megfeszített sebei alá, ebbe folyatja a Bárány a vérét. A két szimbolikus kehely, a fogantatás- és haláljelkép végső fokon egy. A meghaló és feltámadó napisten „élete” örök visszatérés.

Nemcsak a festmény, de Leonardo sem mindennapi jelenség. Ő a humanista ideál megtestesítője. Sokoldalúan képzett, igazi polihisztor, HOMO UNIVERSALIS, aki törekedett a természet, az emberi test megismerésére, pontos mechanikai tervezésre, a művészetben pedig az egyéniség kifejezésére. Művész, tudós, feltaláló, filozófus. Magával ragadó, példát állító, emberfeletti egyéniség ….minden korban. Ám az is elgondolkoztató, hogy mennyi körülmény, esemény, kortárs együttes hatása – szingiája – sokszorozódik és érvényesül egy ilyen páratlan alkotásban.

Ám az is tény, hogy Leonardó a kimagasló tehetsége mellé mennyi matematikai alapossággal, minden részletre kiterjedő precizitást társított, semmit sem bízva a véletlenre. Több mint három évig festette az Utolsó vacsorát. Minden kézmozdulatot, minden fejbiccentést, minden szemvillanást átgondolt, sőt matematikai pontossággal kiszámított, hogy minden tökéletesen illeszkedjen, idomuljon egymáshoz, minden egyensúlyban legyen, a tizenhárom alak egységes egészet alkosson. Ehhez azonban időre volt szüksége, amit a szokásos freskótechnika nem biztosított számára. Ezért kidolgozott egy páratlan festési eljárást. A saját maga által feltalált olajtemperával festette a képet, miután egy különleges alapozóréteggel bevonva a teljes falfelületet biztosította, hogy a fal évek múlva is magába szívja a festéket.
Sajnos a zseniális festési technika mégsem bizonyult tartósnak, amiről Goethe így ír: „Bizony szomorú, hogy ez az óvatos művész, aki nem győzte eléggé megválogatni a festékeit, tisztítania a firniszét, éppen a festmény helyét, ami a legfontosabb, a döntő körülmény, nem nézte meg figyelmesen.”

A remekművek sorába emeli az Utolsó vacsorát a jelenet kiválasztása is. Jézus jeruzsálemi Utolsó Vacsorájának ismert leírásaiban a keresztény liturgiákat létrehozó alapmondat: “Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Amit cselekedni kellett: a vacsora egyes elemei, a kenyér-törés, a kenyér és a bor kiosztása, hálaadó ima. Az Utolsó vacsora témájának korábbi értelmezései túlnyomó részben ezt a jelentet hangsúlyozták, Júdás a tanítványoktól elkülönülve, Jánost Jézus keblén pihenve ábrázolták.

Leonardo festménye azonban ehelyett azt a drámai pillanatot ábrázolja, amikor Krisztus a tanítványai felé fordul, és közli velük, hogy az egyikük elárulja őt. „„Bizony mondom néktek, egyiktek elárul.”” A tanítványok megdöbbenve hallgatják Krisztus vádjait. A 13 ember közé befészkeli magát a gyanúés a bizalmatlanság. Melyikünk? Tizenegy ember gondolata másik tizenegyről – az annyi mint 121. Százhuszonegy pszichológiai történet! Ezt a drámát, amit a tizenkét apostol Jézus bejelentése nyomán átél Leonardo az alakok elrendezésével és mozgásukkal fejezi ki. A jelenet értelmét nyilvánvalóvá teszik az arckifejezések és a mozdulatok, amelyeknek Leonardo páratlan mestere: „Az embernek éppen olyan sokféle ozdulata van, amilyen sokféleképpen hullámzik a lelke. Mert minden új lelkiállapot több-kevesebb mozdulatot vált ki.” Júdást pszichológiai eszközökkel különíti el – nem az asztal túloldalára helyezi el, a korábban szokásos módon, hanem úgy ábrázolja, amint a bűnös tanítványt megbénítja a rémület, s képtelen részt venni a többiek beszélgetésében.

Egyedülálló a centrális perspektíva alkalmazása a festményen. A kép központi tengelye egybeesik a néző látósugarával. A centrális perspektíva a valóságábrázlás szinte mértani szerkesztéssel megvalósított eszköze, amely a reneszánsz individuumot szolgálja.
A kép helyszíne egy tágas, emeleti étkezőhelyiség. A kezek, a szemek vonalai – hogy ráirányítsák a figyelmet a középen ülő Jézusra. A perspektíva enyészpontja a főalakban fut össze. Minden forma, minden mozdulat egy dologra összpontosul, Leonardo egységbe foglalt két dinamikus tömeget oly módon, hogy az egyensúly egyetlen ponton nyugszik.
Az enyészpont egyszersmind és mindenekelőtt a képen ábrázolt piramisszerű világ csúcsa.
A látszólag egyszerű elrendezés bravúros lelemény. A tizenkét apostolt két csoportba rendezte… az alakok mozdulatai révén a központi figurához is elevenen kapcsolódnak

Leonardo úgy festi meg az Utolsó vacsorát, hogy a korabeli – és egészen a XX. század végéig bezárólag a későbbi – asztrológiai tankönyveknek szabályszerű segédábrája lehetett.
Egyértelműen az állatövi jegyek fiziognómiai sajátosságai szerint jellemzi az apostolok. Középen Jézus az őszi napéjegyenlőséget szimbolizálja. Ö a Világ Világossága, az Igazság Napja. Értelmezése: Eljött a Nap után a Hold uralma, a sötétség a Földön kezdetét veszi,
a Nap képviselője (Jézus) átadja a hatalmat a Holdnak, azaz meghal. Tőle jobbra és balra hármas csoportokban helyezkednek el a tanítványok és az ő tulajdonságai bomlanak le, aszerint, hogy az adott időszakban a fény az árnyékkal milyen arányban van, péterséggé, jakabsággá, jánossággá, és így tovább.