Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

Rippl-Rónay: Szabó Lőrinc

A gyereknap kapcsán érdemes egy kicsit elidőzni Szabó Lőrinc gyermekverseinél, akinek költői pályáján sajátos funkciója van a gyermekversnek. Leg­inkább az 1930-as években sűrűsödnek ezek a versek. A Tücsökzenében, ebben a nagy szemlélődő összegezésben húsz év távlatá­ból megerősíti az egykori élményt, újraéli a gyermekhez vezető utat a külön­béke-korszak tömör idézésében:

“Ördögöt angyal, a gonoszokat gyűlöltem előbb, a gazdagokat, aztán mindenkit. Megutáltam és megvetettem az embert, az egész földi förtelmet, s álmot, hiteket, igazságot, a hiu képzelet
szépelgéseit, a bérenc agyat,
a bölcs s buta magyarázatokat,
tömeget, egyént. Aztán az idő
és a közöny, a fertőtlenítő,
lefojtotta öngyilkos lázamat:
harminchárom évnyi tapasztalat
után mint vigasztalan harcteret
jártam a mocskos, leprás életet: Különbékém, keserű remete,
vállat vont és dolgozott: semmi se
vonzotta már, csak a kivételek
és – mint végső remény – a gyermekek.”

Az 1943-ban megjelent “Régen és most” kötetben látott napvilágot talán egyik legszebb hittétele a gyermek, a jövőbe vetett reménység mellett:

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kináld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket, csillagos éjszaka.
Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és halott anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,
vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.
Az ember gonosz, benne nem bizom.
De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek!

Josephine Wall: Fairyland
Josephine Wall: Fairyland

Egy kis ízelítő Josephine Wall varázslatos világából: az ő festményei különösen szépen rímelnek Szabó Lőrinc megzenésített verssoraihoz és Halász Judit szeretetreméltó előadásához. Ha van kedved és időd, nézd és hallgasd meg a teljes diasort:

Szabó Lőrinc:Ima a gyermekekért

Lóci

Mindenki így hívta, mindenki így ismerte. Őt, Szabó Lőrinc fiát, a magyar költészet talán legismertebb gyerekmúzsáját. Közel kétméteresen, őszülő hajjal, végzett filmrendezőként is Lóci maradt. A név több volt, mint önmaga: fölidézte a halott apa emlékét is, s kimondásával az ember úgy érezte, hogy a költő Szabó Lőrinc birodal­mába, a magyar költészet birodalmába ér­kezett. Ez volt és maradt a név holdudvara.
A Lócival való találkozás – mások is így emlékeznek – nem csupán az irodalommal való találkozást jelentette, hanem egy ér­de­kes, izgalmas szellemi lénnyel való együtt­ létet is. S mindez külön fénnyel és súllyal bírt a legendás budai, pasaréti, Volkmann utcai lakásban, ahol hajdanán a család élt: Szabó Lőrinc és felesége, a híres szerkesz­tő, Mikes Lajos leánya, Nagyklára és a gye­rekek: Kisklára meg Lóci. Ez a nagy lakás végül Lócira maradt, ő élte itt életét, szé­pen ápolta apja emlékét, gondozta az élet­ művet, létrehozta a Szabó Lőrinc Alapít­ványt, engedélyezett közléseket és után­ köz­léseket. Szívesen és meghatottan mutatta meg mindenkinek a sokak által megörökített, könyvekkel zsúfolt dolgozó­ szobát, amelyet érintetlenül hagyott; minden úgy maradt, mint Szabó Lőrinc éle­tében… Úgy maradtak a könyvek, a
tárgyak, levelek, kéziratok, mintha a költő élne, mint­ ha bármikor visszatérne.

Lóci hatvannyolc évesen, 1997-ben hunyt el. Én két esztendővel korábban többször és rendszeresen találkoztam vele válogatott Szabó Lőrinc-versek megjelentetése ügyében. Nem csupán Lócit ismer­tem meg egyébként a munka során, ha­ nem Kabdebó Lórántot is, ő írta az előszót a kötethez. Szép emlékek sorjáznak: Lóci nem száraz jogutódként viselkedett, ha­ nem segített a költemények kiválasz­tá­sában, érdekes szempontokat villantott fel, zamata, íze volt az együttlétnek. És mesélt és mesélt, önmagáról, apjáról, közben szívta egyik cigarettát a másik után. Ültünk a nagy teraszon versek fölé hajolva, s ott volt köztünk Szabó Lőrinc: Lóci varázsolta oda!

Mindig aput mondott. Apu siet, apu dolgozik, apu verset ír. Apu halála. Kevesen tudják, nem került be még az irodalmi köztudatba sem, hogy Lóci megírta Szabó Lőrinc végső, kórházi óráit. A kis könyvecs­ke címe: Az utolsó háromszázöt perc, al­ címe: A fiú gondolatai az apa mellett. Ilyen jellegű könyvecskét, emlékezést én még nem olvastam! Huszonévesen élte meg Lóci apja halálát, s évtizedeknek kellett eltelnie, amíg rögzíteni tudta a szenvedést: Szabó Lőrincét és a sajátját. Előttem van, ahogy átnyújtja a művet: félszegen, büsz­kén és szomorúan. A beszédes dedikációt szó szerint rögzítem: “Kaiser Lászlónak ab­ban a reményben, hogy Apu-ba még jobban belemászik. Szeretettel: ifj. Szabó Lőrinc, vagyis Lóci.”

Az idősödő Lóci egyre több időt szentelt apja emlékének ápolására, a művek gondozására. S nem csupán apja nagyságát, költészetének kiemelkedő jelentőségét védte és képviselte, nem csupán azonosult apja szellemiségével – pontos, racionális mondatai szinte Szabó Lőrinc gondolko­dásából köszöntek vissza –, de külsőre is kezdett hasonlítani hozzá: feje, koponyája, szeme, nézése az ismert fényképeket idézte.
A mítosz nem kopott, sem életében, sem halála után. Nem kophatott, mert Szabó Lőrinc remekművei, a fiáról írt versek mítoszt teremtettek. És aztán Lóci alkata, személyisége őrizte tovább a mítoszt. Nem sokkal halála előtt írta: “Én belül, titokban, most és mindörökre Lóci maradok.” S hogy az maradt, így volt hű igazán apjához és önmagához!Kaiser László

Ime néhány Lóci vers a legszebbek közül:

Szabó Lőrinc: Téli este

Lócika megjött, hároméves,
a szél kicsípte, friss, piros,
veti mackóját, s magyarázza,
hogy nincs odaki semmi rossz,

és füstöl a ló orra, és ő
nem borult fel a ródlival,
s az ablaknál ölembe mászik
kinéz és szól: – Csak az a baj,

hogy korán kellett hazajönni!
– s mesél, és nézi csillogó
szemmel, hogy táncoltatja ott kint
fehér pillangóit a hó.

Mesél, s én érzem, gyönge szíve
a kezem alatt hogy dobog,
és egy őzike jut eszembe,
erdő és erős farkasok,

és háború és védtelenség,
és mindaz, amit hazajövet
láttam az utcán, s amit ti,
ti is tudtok mind, emberek:

mind, ami kín itt van köröttünk
s ami már ki se mondható,
mert ami még kimondható,
már az is csak irtózni jó.

… Mi lesz, őzike? … A gyerek újra
tapsol: – Apu, de szép ez a tél! –
Jó volna hinni, néki hinni,
aki nem tudja, mit beszél.

Szabó Lőrinc: Lóci elalszik

Azt hittük, már rég alszik, és
Egyszerre frissen, hangosan
Megszólalt a szomszéd szobából
Lóci, a kisfiam.

“Anyuka, kit temetnek el?”
– kérdezte; és mi, a nagyok,
Összenéztünk, és a szemünkben
Veszély volt és titok,

Hogy mire gondol Lóci és
Mitől fél, hol jár az esze,
S a meglepetés zavarában
Nem felelt neki senki sem.

“Kit tesznek le a föld alá?”
– sürgette most már a gyerek.
“Azt, aki meghalt” – szólt az anyja
Gyorsan és nevetett.

“A-azt?” – békült meg a kicsi,
Felejtve minden rossz gyanút.
“Csak azt?… Akkor jó!” – tette hozzá
És most már elaludt.

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
– Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hová mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta,
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem,
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek,
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!…
És akkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! – Aztán:
No, ne félj, – mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Szabó Lőrinc: A bagoly

Kisfiam kieszelte, hogy van
valahol egy mindenható,
aki megbünteti, ha rossz és
csokoládét hoz, hogyha jó.
A nagyurat el is nevezte:
— Bagoly! — mondta — ez a neve! —
De úgy látszik, rám is hasonlít,
mert nagy kerek szemüvege
van a bagolynak: legalább is
így mesélgeti a gyerek;
s akármi történik a házban,
az mind a bagoly mûve lett.
A bagoly vitt el reggel engem
és estére õ vitt haza,
a baglyot hívtuk, ha nem ízlett
a gyereknek a vacsora,
s Lóci megtette ezt is, azt is,
amit azelõtt semmikép,
csak azért, hogy bebizonyítsa
külön istene erejét.
Nekem nem tetszett a bagoly, de
tûrten némán egy darabig.
Tegnap azonban elõvettem,
s faggatni kezdtem a kicsit:
— Mondd, Lóci, bagoly igazán van? —
— Van hát! — Ismered? — Ismerem! —
— De én nem tudok hinni benne,
amíg nem látom, hogy milyen! —
— Látni fogod! — jött tûzbe erre
Lóci, s mérgesen otthagyott;
s most a fejét tíz hosszú percig,
gondolom, azon törte, hogy
hogyan tudna meggyõzni engem,
mert végül is elõszedett
valami fiók fenekérõl
egy régi rossz szemüveget,
s jelentve, hogy a bagoly itt lesz,
kiment az erkélyünkre, és
már kiáltott is: — Úgye, látod?
Itt van az ablaknál! benéz!
Épp rád néz! szemüvege is van!
Itt a bagoly!… — Elhallgatott,
s én láttam, hogy csakugyan ott van!
a szemüveges alakot:
láttam Lócit átszellemülten,
ahogy benézett, komolyan
és gõgösen, mint aki érzi,
hogy rettentõ szerepe van:
láttam Lócit tágult szemekkel,

Szabó Lőrinc: A légy

Az ablaknál volt Lóci, nézte,
hogy mászkál egy légy föl s alá :
szerette volna agyonütni,
de lelke nem vitte rá.

Én olvastam, Lóci feszengett,
a légy dúdolta énekét.
– Mondd, apu, – szólt a gyerek végre, –
nem zavar téged ez a légy ?

-Nem engem,-mondtam.Lóci elment
s egy ceruzával visszajött
és sóváran nézett a légyre,
mely az üvegen zümmögött.

Sóváran és dühösen nézte,
mint veszett zsákmányt a vadász :
szörnyen bántotta, hogy felébredt
szívében sajnálkozás.

És szólt:- Itt nem lehet olvasni !-
– Megdögölesszem ?- szólt megint.
– Dögöleszd meg !- mondtam keményen,
s néztem, a gyerek, hogy legyint

egyet – kettőt a ceruzával – –
És már nem zümmögött a légy,
és Lóci élvezte a hőstettet
s a bűntelenség
örömét.

Szabó Lőrinc: A rádió

Lóci beteg volt, sírt egész nap,
kis testéből sütött a láz,
nyűgösködött, tűz-víz gyötörte
és kinin és borogatás:

betegségtől és gyógyulástól
egyformán irtózott szegény,
mindent kívánt és nem mosolygott
se képeskönyvön, se mesén,

pedig egy perc, egy percnyi vígasz,
ha csak megnyugszik egy kicsit,
már álomba ringatta volna
teste és lelke kínjait.

Végül a rádiót akarta.
— Nyisd csak ki! — szólt, szorongva, mert
félt, hogy rossz lesz a gép, amelyet
úgy szétcsavargált s összevert.

— Próbáld meg! — kérte szomorúan…
S felzendült valami zene,
s oly gyönge volt, hogy rögtön tudtam,
Lóci megint babrált vele,

megint babrált a rádióval;
de most nem bántam, és csak az
járt eszembe, hogy végre itt van
az álomhozó jó vigasz.

Lócit persze a rádió is
kínjában érdekelte csak,
sírt tovább, és hányta-vetette
magát a takaró alatt,

én azonban szerettem volna
a gépet megjavítani,
s addig ütöttem, feszegettem,
míg végképp vége lett neki.

Csalódva mentem a beteghez,
hogy elmarad az öröme;
a gyerek sírt, nem is figyelt rám,
s az anyja szólt: — Te, Lóci, te,

figyelj csak! az apu egészen
elrontotta a rádiót! —
Lóci felült és megbüvölve
ismételte a szörnyü szót,

hogy: `elrontotta!` és: `egészen!`

és rám nézett, hogy igaz-e?
Bólintottam, s ő már mosolygott
s az anyja szólt — Meg kellene,

meg kell az aput verni érte!…

Megverjük aput! — szólt megint. —
S Lóci tapsolt: — De érdekes lesz! —
s felejtett lázat és kinint,

és szeme ragyogott, hogy íme

kikapok, ha nagy vagyok is,
új erőre kapott az örömtől,
hogy hibáznak a nagyok is,

s elgondolkozva, megnyugodva

hálásan nevetett felém,
és egy kicsit beszélgettünk,
és lassan elaludt szegény.
Szabó Lőrinc: Lóci lázadása

Szabó Lőrinc: Csirkék

Szabó Lőrinc: Lóci verset ír

Ünnep előtt volt. Kint a kertben
húsvéti bárány bégetett,
most borult virágba az alma,
a barackfa már vetkezett,

én meg épp versbe igyekeztem
fogni életet és halált,
mikor egyszerre nyílt az ajtó,
jött Lóci és elémbe állt

s megszólalt: – Apu, verset írtam!
– De hisz még nem tudsz írni, te!
– Nem is írtam, csak kigondoltam.
– No, halljuk. – Hát figyelj ide, –

szólt Lóci, azzal nekikezdett
s két sorban elmondta a verset:
„Az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja.”

Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól
a versed? Ennyi az egész?
– Hát az istenről, az a címe! –
magyarázta a gyerek; és:

– Nem kéne még valami hozzá?
kérdeztem én kiváncsian.
– Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,
ebben már minden benne van.

– Benne van, jól van, igazad van,
szép a vers, menj és játssz tovább! –
Szinte ijedten csókoltam meg
Lóci hatéves homlokát…

Ő elrohant… Kint ragyogott a
tavasz, a bárány bégetett
s én eltünődve ezt a verset
írtam a magamé helyett.

Szabó Lörinc: Csirkék

Borotválkozva ültem épp a
kádban, mikor ordítva és
lelkendezve jött Lóci hozzám:
– Borzasztó! – s mutatta, a kés
hogy szaladt… – Így szaladt, – mutatta,
torkom ujjával szelve át, –
így ni!… mikor ott kint Mariska
elvágta a csirke nyakát! –
– Borzasztó! – sírt a gyerek újra. –
Szegény kis csirke! – zokogott
s titkos tetszését szánalommal
keverve részletezte, hogy
hogy rugkapált a szegény csirke
s hogy most jön majd a második
és hogy ő soha húst ezentúl,
soha csirkehúst nem eszik.
– Érdekes is volt, – mondta aztán,
s nekem elszorult a szivem
s kezemben megállt a borotva,
mert elképzeltem hirtelen,
hogy mi lenne, ha volna… Vagy tán
van is?… Van!… Vannak szörnyeteg
óriások!… S már Lóci torkán
s magamén láttam késüket
és már csak roppant messzeségből
hallottam a gyerek szavát:
– Tudod, apu, mikor megölték,
nem a szívem volt, ami fájt,
hanem – mondta – valami itt bent
a torkom szorította meg! –
A hang elnémult, én meg arra
gondoltam, hogy öreg leszek
s jön az Idő, egy óriás Kéz…
És ekkor behangzott a vad
rikácsolás, amit a másik
csirke csapott a kés alatt,
és Lóci szörnyűködve újra
rohant már, könny ült a szemén:
– Borzasztó! Várjon meg, Mariska,
hadd lássam, hogy hal meg szegény!

Szabó Lőrinc: Versek a gyerekszobából

I.
Kicsi vagyok én
Kicsi vagyok én,
majd megnövök én,
mint a tüdő a fazékból,
kidagadok én.
Kicsi vagyok én,
majd megnövök én,
apámnál is, anyámnál is
nagyobb leszek én.
Kicsi vagyok én,
erős leszek én,
világ minden óriását
földhöz vágom én.
Kicsi vagyok én,
bátor leszek én,
óriások palotáit
elfoglalom én.
Kicsi vagyok én,
nagy úr leszek én,
arany szobát adok minden
testvéremnek én.
Kicsi vagyok én,
vezér leszek én,
én leszek a legjobb ember
a föld kerekén!

II.
Hörpentő
Gá-gá, bíró, bumbele, Máté,
nem apádé, nem anyádé,
tied ez a nagy karéj,
tej van hozzá, hófehér.
Míg ezt szépen megiszod,
húz a liba papucsot,
indul messze Angliába,
fél, hogy fázni fog a lába.
Azt üzeni: odaér,
mire elfogy a karéj,
s ahogy iszod a tejet,
kortyok szerint lépeget:
lép,
lép,
lépeget,
még,
még,
még egyet, –
az utolsót! Így ni! Már
egész üres a pohár!
Ennek aztán örvendek
s én is nagyot hörpentek.

III.
A szél meg a nap
Licskes-lucskos szürke bácsi
(Hujj, hujj, én a szél vagyok!)
kék udvarban seprüjével
megkergette a napot.
Szél mondta: Hujj, hujj, hujj!
Nap mondta: Bujj, bujj, bujj!
Szél kergette,
utólérte,
jól megverte a napot;
megkergette,
utólérte,
jól megverte,
összetörte,
kék udvarból kiseperte,
kendőjébe bekötötte,
mondjátok meg: hova tette?
Zsebretette a napot.
Zsebretette? Zsebre ő!
Azért van most rossz idő.

IV.
Esik a hó
Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót,
megnézi a rádiót,
belebúj a telefónba,
lisztet rendel a malomban.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tőle,
lisztet prüszköl hegyre-völgyre,
fehér már a város tőle:
fehér már az utca,
fehér már a muszka,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol,
de sehol
nincs más
fekete,
csak a Bodri
kutyának
az orra
hegye –
és reggel az utca, a muszka, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy esik a hó!

V.
Veszedelem
Ütöttem. Ő is ütött, ahol ért.
Szeretnéd tudni, hogy miért?
Nekem volt pénzem, neki nem,
ebből lett a veszedelem.

Szabó Lőrinc: Nyitnikék

Alszik a hóban
a hegy, a völgy;
hallgat az erdő,
hallgat a föld.

Mikor legutóbb
jártam itt,
nyár nyitogatta
pipacsait,

a nyár nyitogatta,
temette az ősz;
és volt, aki vesztett,
és nincs, aki győz.

Lombnak, virágnak
nyoma sehol,
fekete csontváz
a fa, a bokor,

s halotti csipke
a díszük is,
az a törékeny
tündéri dísz,

mit rájuk aggat
éjszaka
fehér kezével
a zuzmara.

Alszik a hóban
a hegy, a völgy,
hallgat az erdő,
hallgat a föld.

Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár.

Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán,
mint éles fuvola.

Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is újra
az énekét:

kék füttyre mindig
‘kvart’ lefelé:
nem sok, de örülni
ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!

Nyitni, de – nyitni,
de – nyitni kék!
Fütyülöm én is
énekét.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
a telet bírni
illenék!

Bírni és bízni
illenék!
Fütyül és elszáll
a Nyitnikék.

Nyitni kék! –
fütyülök utána
s nézek az eltűnő
madárra.

Nyitni kék, fütyülöm,
nyitni kék,
hinni és bízni
kellenék,

mint az a fázó
kis madár,
aki sírja, de bírja,
ami fáj,

akinek tele rosszabb,
mint az enyém,
és aki mégis
csupa remény.

Nyitni kék, indulok,
nyitni kék,
fog az én szívem is
nyitni még.

Nyitni kék! Ébred
a hegy, a völgy,
tudom, mire gondol
a néma föld.

Ő volt a szája,
a Nyitnikék,
elmondta a holnap
üzenetét:

a hitet, a vágyat
fütyülte szét,
kinyitotta a föld
örök szivét:

fütty-fütty-fütty, nyitni kék,
nyitni kék –
Nyisd ki, te, versem,
az emberekét!

Karinthy és Kosztolányi szellemi párbajai

Karinthy és KosztolányiKosztolányi és Karinthy között legendás barátság volt. „Ez a marha volt köztünk a legnagyobb zseni.” – mondja Kosztolányi Karinthyról. Ezt a szót használja, hogy „marha” és ezt, hogy „zseni”. Hogy ez miért érdekes, a szóhasználattól eltekintve? Kosztolányi két évvel hamarabb született, mint Karinthy, és két évvel korábban halt meg, mint a másik. Mindketten 51 évet éltek. És bár Didus halt meg korábban, ő mond véleményt Friciről, és ő siratja el közös emlékeiket, múltjukat.

A Karinthy, Kosztolányi és Harmos Ilona különös szerelmi és irodalmi háromszögének állított emléket 2008. novemberében a Magyar Televízió a Nyugat-mesék legújabb darabjában, “Pesti csillagok” címmel.

E hármasságból – mint életük más nagy fordulataiból – is az utókor profitált. Az irodalom “pletykarovatának” egyik legkedvesebb története 1910-re vezethető vissza. A Vígszínházban történt: a próba szünetében Kéri Pál újságíró lépett oda Kosztolányi Dezsőhöz, aki történetesen egy fiatal színésznő, Harmos Ilona mellett ült, ekkor még ismeretlenként. Beszélgetni kezdtek, majd Kéri így szólt: “kérem, mutasson be a húgának”. Maguk is rácsodálkoznak a hasonlóságra, beszédbe elegyedtek, s a színházból már ismerősökként távoztak. Nem lettek szerelmesek, de ezután folyton keresték egymás társaságát.

Igazi “se veled, se nélküled” kapcsolat alakult ki köztük. Dide és Manyi eleinte csak pajtásoknak tűntek, szerepeket osztottak egymásra, hogy polgárpukkasztó jeleneteket adhassanak elő az utcán, sokak megbotránkozására. De a barátok gyorsan átláttak a szitán, ketten is segédkeztek abban, hogy a kínzó szerelemből végül házasság alakuljon: Kosztolányi unokaöccse, Brenner József doktor, azaz Csáth Géza, és barátja, Karinthy Frigyes. Kosztolányi mindössze 26 éves volt, mikor találkozott későbbi feleségével, Ilona 21, Karinthy 23.

Az életrajzírók ugyanis Kosztolányi házasságának történetében többnyire a “nevető harmadik” szerepét osztják Karinthy Frigyesre, s azt nemigen hangsúlyozzák, hogy a szépírói vénával is megáldott Harmos Ilona később nem csak a férjének szentelt életrajzi kötetet…

Kosztolányiné személyes élményeivel együtt rengeteg anekdotát mesél el Frici és Didus viccelődéseiről, fonákságairól, Judik Etelről, Karinthy és Aranka házasságáról, családi háttérről. Írásai arról árulkodnak, hogy Kosztolányi előtt Karinthyhoz is gyengéd szálak fűzték a színésznőt. Kétségtelenül szórakoztató, bohém társaság lehetett a hármuké, de a színfalak mögött vallomások és heves viták tarkították furcsa kapcsolatukat.

A Karinthy Kosztolányi párost mindenki a legnagyobb tréfacsinálóknak tartották. Vajon miben hasonlított annyira ez a két ember?

Ilonka így jellemzi ezt: Karinthy Frigyes

“Külsőben semmiképpen sem hasonlítottak egymásra, annál inkább lelki alkatban. Mindketten rendkívül érzelmesek, kamaszosan játékosak, konvenciómentesek. Fütyültek minden hivatalos tekintélyre, a sajátjukéra is. Kosztolányi akaratlanul is tudott tekintélyt tartani, míg Karinthyval mindenki, még a környezetébe került legsilányabb szellemű ember is frère et cochon módján bánt, vagyis mintha együtt őrizték volna a disznót.”

Nem csak másokat, nagyon gyakran egymást is becsapták. Az egyik kedvencük volt, a telefonos vicc(persze ezeket semelyikük se vette komolyan) Harmos Ilona-Kosztolányi felesége a következőképpen emlékszik ez egyik ilyen tréfára:

“Nagy Lajos volt nálunk, amikor megszólalt a telefon. Karinthy hívta a férjemet.
-Add ide a kagylót, én is akarok vele beszélni- intett Nagy Lajos.
-Egy tisztelőd van éppen nálam, szeretne néhány szót szólani veled- mondta tréfásan a férjem a telefonba. Tudta, hogy Nagy Lajos is tréfálkozni akar.
-Á, úgy?- húzta ki magát Karinthy a vonal végén. -Olvastam Karinthy úrnak most megjelent művét- kezdte nagy alázatossággal a szót Nagy Lajos a telefonban. -Valóban?-kérdezte Frici önelégülten-És ha szabad tudnom, mi a véleménye róla? – várta a dícsérő szavakat, amelyek hivatva lettek volna néhány órányi önbizalmat biztosítani számára. -Az, hogy ennél nagyobb marhaságot, ennél ostobább hülyeséget, még nem olvastam.
-Úgy? Kivel beszélek kérem ha szabadna tudnom? – feszengett a vonal másik végén Karinthy. Férjem kivette a kagylót Nagy Lajos kezéből és sietett megnyugtatni barátját, hogy csak Nagy Lajos tréfált, nem egy komoly “olvasó”. “

Karinthy ezután-mintegy bosszúként- szinte heti rendszerességgel felhívta Kosztolányit ilyen ügyekben. Sokszor másokat is bevontak a tréfába. Kosztolányi felesége- akinek ezek leírását is köszönhetjük- legtöbbször velük volt és így emlékezik Karinthy “különleges képességeire”:

“Karinthy egyik erőssége az “e” betűvel való beszéd volt. Valósággal egy bűvész módjára, pillanatnyi gondolkodás nélkül, akár egy óra hosszat képes volt így beszélni, rendkívül fordulatosan. A “mozit” kapásból mondta így: “Rengeteg fekete terem, melybe emberek sereglenek egybe, rendben elhelyezkednek, egy leplen jeleneteket pergetnek le, melyeket szemembe vennem kellemes, esetleg kellemetlen.[…] De mégis legcsodálatosabban értett a “kicsoda, micsoda” játékhoz.[…] Például feladták neki a következőt: Micsodára kicsoda micsinál a micsoda.-Abban a minutumban rávágta, hogy talpra magyar hí a haza”

Bár az irodalom képviselői mindig is szívesen heccelték egymást, a műveken túllépő, hétköznapibb ugratásokat a nyugatosok, elsősorban Karinthy és Kosztolányi hozták divatba – olvasható Serf András cikkében, melyben a szerző példaként idézi Kosztolányi Nyár, nyár, nyár című versét, ahol a kezdőbetűkből a “Nyald ki a seggem Karinthi” mondat olvasható ki.

Kosztolányi Dezső: Nyár, nyár, nyár

Karinthy Frigyesnek, úri-magának, az embernyi embernek,
De kicsit talán a Kálomistának is küldöm, azzal az
Instanciával, hogy ne átallaná elolvasni ezt a nekem-kedves
Poémát, minden irányban.

Nyár,
A régi vágyam egyre jobban
Lobban,
De vár még, egyre vár.
Kár
Így késlekedned, mert az éj setétül.
Az élet
Siralmas és sivár
Enélkül.
Gigászi vágyam éhes, mint a hörcsög,
Görcsök
Emésztik s forró titkom mélye szörcsög.
Mostan hajolj feléje.
Közel a lázak kéjes éje.
Akarod?
Remegve nyújtsd a szájad és karod.
Itt ez ital illatja tégedet vár.
Nektár.
Te
Hűtelen, boldog leszel majd újra, hidd meg.
Idd meg.

Poénjaikhoz mindketten felhasználták például a felbérelt autogramkérőket. Egyszer egy egész gyereksereg rohanta meg Karinthyt, aki nagy büszkén kezdte osztogatni az aláírásait, ám a szignókat a lurkók értetlenkedve fogadták: „Ja, hát ön nem Kosztolányi? Akkor nem is kell!” – és visszaadták a papírokat. Kosztolányitól pedig egy ízben a friss autogramtulajdonos mindjárt egy másodikat, harmadikat, sőt negyediket is kért. „Mondd, fiam, mire kell neked négy aláírás?” – kérdezte a költő gyanútlanul. „Tetszik tudni – hangzott a betanított válasz –, ötven Kosztolányiért kapok egy Karinthyt.”

Az “Így írtok ti” szerzője persze maga is a pályatársak állandó céltáblája volt. Szokásos kirakatnéző körútjai egyikén történt, hogy a műszaki bolt kínálatán merengve két fiatalember izgatott párbeszédére lett figyelmes: „Ez a legnagyobb magyar író – mondta az egyik. – Jól nézd meg, nem mindennap látni ilyen nagy embert.” Karinthy dagadt a büszkeségtől, de persze úgy tett, mint aki nem hallja. „De hát ki ez az ember? – kérdezte a másik. – Hát nem tudod? Hunyady Sándor.” A leforrázva távozó írónak pedig a szemközti járdáról kajánul integetett a prózaíró pályatárs, Hunyady.

Azért ne gondolja senki, hogy az ugratás volt a legmeghatározóbb kapcsolatukban, Ahogy Kosztolányi legnagyobb zseninek tartotta Karinthyt, Karinthy “Az ötvenéves Kosztolányi” című írása arról tanúskodik, hogy az egymás iránti tisztelet és megbecsülés kölcsönös volt…