Dr. Laáb Ágnes válaszol

Fenti címmel bukkantam rá véletlenül egyik hallgatómmal folytatott beszélgetésemre, amelyet 2009-ben készített az egyetemi újság számára:
„A gimiben versenyeztek érte a srácok, de hamar férjet talált. Erősen kötődik a Duna mindkét partjához, de ma már BME-s tanárként tekint magára. Ha éppen nem tanít, MP3-at hallgat úszás közben, blogot és könyvet ír. Dr. Laáb Ágnes tanárnővel beszélgettem.
– Mi lenne az első kérdése, ha egy diákjával készítene interjút? – Azt hiszem, főként az elképzeléseiről, a motivációiról kérdeznék. Manapság kevés diákon látom, hogy kiforrott céljai lennének. Sokan nem is tudják, miért töltik itt az egyetemen az idejüket. Arra lennék ezért kíváncsi, mennyire tudja már, mi a dolga a világon.
– A BME előtt a Közgáz volt a munkahelye és ott is járt egyetemre. Ha össze lehet egyáltalán hasonlítani, hol érzi magát jobban? – Bizonyára kevesen tudjátok, hogy a kilencvenes évek közepén az egyetemek átszervezésekor volt egy történelmi pillanat, amikor a Duna két oldalán fekvő patinás intézmény egyesülhetett volna. Ez mindkét oldalon nagy ellenállásba ütközött, de végül a Közgázon a diákok szavazták le a Kari Tanácsban. Így a Közgáz az Államigazgatási Főiskolával, és második lépésben a Kertészeti Egyetemmel fúzionált, a BME meg ekkor építette ki a gazdaságtudományi karát. Én a 90-es években a BKE Vezetőképző Intézetében dolgoztam, ami életem eddigi legsikeresebb munkahelye és munkaszakasza volt. Volt kollégáimhoz és tanáraimhoz erősen kötődöm, de ma már abszolút BME-s tanárnak tekintem magamat.
– Mely órájára szeret leginkább bejárni? Gondolom, nem a több száz fős számvitel a kedvence… – Nem is. Ott nagyon sokan vagyunk, nincs igazi tanár-diák viszony. Viszont idén szeptembertől végre indíthattam egy önálló tárgyat, a Kompetencia kontrollingot. Számomra ez igazi jutalomjáték, és azt, hogy simán akkreditálták, komoly elismerésként élem meg a vezetés részéről a más téren felmutatott erőfeszítéseimért. Jelenleg huszan vették fel, de ekkora létszám éppen elegendő a „beélesítéshez”. Jó a visszhangja, tetszik a hallgatóknak és én is nagyon jól érzem magam ezeken az órákon. Bízom benne, hogy a következő években egyre népszerűbbé válik majd ez a tárgy. De már most is ez a kedvencem…
– Miért pont Micimackó? – Nyilván arra gondolsz, miért ő integet a diáimon. Azért, mert Micimackó – bár ő csak egy csekély értelmű medvebocs – nagyon sokat tud az élet valóban fontos dolgairól. Minden kisgyerek lelkét megragadja ő is és kompániája is. Vélhetőleg Micimackó sohasem fogta volna fel a kettős könyvelés rejtelmeit. Ezért egyfajta bíztatásnak szánom jelenlétét a nehéz ismeretanyagoknál: azt üzeni, ha ezt ő is megértette, neked is menni fog!
– Mondjon néhány szót a családjáról! – Kicsi de összetartó család a miénk, férjemmel 34 éve élünk együtt, van két felnőtt gyerekem és férjem első házasságából egy 20 és egy 18 éves unokám. Gyerekeim a lágymányosi lakásunkat két különálló lakrésszé alakították, így mindkettőnek van saját önálló lakása, mi pedig három éve leköltöztünk a korábban nyaralóként funkcionáló vidéki házunkba, amely egy gyönyörű völgykatlanban fekszik a Gerecse és a Vértes lábainál, Tardoson.
– Onnan jár be minden nap? – Az óráimat hét elejére és végére sűrítem, olyankor édesanyámnál maradok éjszakára. Így nem kell mindennap utaznom.
– Hogyan szórakozik, hogyan kapcsolja ki magát? – A házunktól 50 méterre már erdő van, 300 méterre gyönyörű kis tó. Nyáron a hajnali harmatban, télen az érintetlen fehér hóban sétálhatok, amikor csak kedvem szottyan rá. Van egy vizslánk – az első a tardosi kertben lett eltemetve – aki igényli is a nagy sétákat. Nagyon szeretek úszni. Nyaranta a tatai tót naponta átússzuk és a komáromi fürdő törzsvendégeinek számítunk. Találtam egy olyan MP3-lejátszót, amit a vízben is lehet hallgatni. Töltök fel rá hangoskönyveket, így hasznosan telik az úszással töltött időm is. Mindenkinek ajánlom amúgy a holt idők kihasználásának ezt a módját: a Magyar Elektronikus Könyvtár hangoskönyveiben egyre több, az általános műveltség gerincét adó művet lehet már megtalálni.
– Milyen tájakon járt és hova szeretne még eljutni? – Magyarország tájait alaposan bejártam és sok helyre eljutottam már Európában is, messzebbre nem is kívánkozok. Tardoson megtaláltam a természet és a kisközösség harmóniáját. Tardos falunak saját himnusza van, amely a táj szépségéről, a 800 éve itt élő szegény, de szorgalmas és tisztességes emberekről szól és a földről, amely kenyeret ad és eltemet. Azt hiszem, ez a lényeg: az embernek ott kell boldogulnia, ahol a gyökerei vannak.
– Ön szerint mikor mondhatjuk, hogy végre kilábaltunk a válságból? – Ez a mostani válság pénzügyi válságnak indult, majd az egész gazdaságra átterjedt. A mélyén azonban szerintem a társadalmi formaváltás meghatározó erőforrásainak (tőke és tudás/információ) hatalmi küzdelme zajlik. A tőke veszít egyeduralmából. Az új erőforrás már nem szűkős és korlátos, ezért másképpen működik, másképp is kell bánni vele. Hosszú és kiszámíthatatlan lesz, míg a pénzpiac országokat, világrészeket igazgató egyeduralma visszaszorul. Én hosszabb, elhúzódó válságra számítok, amely még tartogathat meglepetéseket.
– Miben voltak mások az Ön egyetemi évei, mint a mieink? – Először is: akkoriban sokkal nehezebb volt bejutni. Én eredetileg népművelés-történelem szakra jelentkeztem az ELTE-re, ám helyhiány miatt maximális pontszámmal sem jutottam be (persze az ELTE-n akkor húszszoros túljelentkezés volt, de a BME-n, Közgázon is öt-tízszeres). A bejutás tehát eleve nehéz volt, ennél csak a bennmaradás volt nehezebb. Ha a vizsgaidőszak végéig nem sikerült a félév követelményeit teljesíteni, már repült is az ember kifelé. Ha egy vizsgaidőszakban három elégtelen összejött, szintén. És az összes félév során sem haladhatta meg az összegyűjtött sikertelen vizsgák száma a 9-et, mert a tizediknél elköszöntek a hallgatótól. Így aztán az 500 fős évfolyamunkból alig 100-an végeztünk. A másik nagy különbség az óralátogatásnál volt. Mi elképzelhetetlennek tartottuk, hogy egy előadásra ne járjunk be. És nem a katalógus miatt, hanem mert minden óra különleges volt. Volt olyan tanárunk, akinek az óráira a felsőbb évfolyamról is bejöttek. Dobogtunk, tapsoltunk néha teljes extázisban. Ezt hiányolom a mai oktatásból, de mindenkinek kívánom, hogy egyszer élje át az érzést. Akár hallgatóként, akár oktatóként.
– Milyen trükkökkel pasizott az egyetemen? – 21 éves koromban, harmadszori nekifutásra kerültem be az egyetemre. Azon a nyáron volt az esküvőm. Harmadévesen született a lányom, negyedévesen a fiam. Így az egyetem számomra már nem a pasizásról szólt. Ha azt kérdezed, milyen trükkökkel pasiztam a gimnáziumban… Hát, igazán nem azon kellett trükköznöm, hogy szédítsem a srácokat, sokkal inkább, hogyan tudom lerázni őket. Ezt elég jól megtanultam. Becsületes voltam ebben a dologban: egymás mellett két fiúval nem futottam, akkor az egyiknek megmondtam, hogy vége. Sokat jártunk barátnőimmel a BME táncos klubjaiba. Akkor itt nagy élet volt. Szinte minden koleszban működött klub. Az akkori híres E-klubban szombatonként többnyire a Bergendyék játszottak, időnként az Omega vagy az Illés. Bár az ő törzshelyük a Műegyetem másik kolesza volt fenn a Várban. A fiúknak tagsági igazolvány kellett, a lányok viszont – lévén, hogy akkoriban még szinte csak fiúk jártak a műszakira – BME-s fiúkísérővel mehettek be ingyen. Ha szólóban érkeztünk, valamelyik jóképű egyetemista mindig boldogan vállalta, hogy bevigyen bennünket.
– Az oktatáson kívül mivel foglalkozik? – A tanítás a hivatásom, ez az életem. Boldog vagyok, miközben készülök egy-egy előadásra, és élvezem, ha teltház van rajtuk. A fennmaradó időmben olvasok és írok. Nyáron elkészült a kompetenciaga(rá)zdálkodás könyvem első kötete „Mennyi élet van éveidben?” címmel. Még legalább három-négy kötetnyi mondanivalóm van ebben a témában. Korábban sok szakértői munkát vállaltam, most már ritkábban vállalok el ilyet.
– Ha nem a közgazdaságtan területén dolgozna, mivel foglalkozna szívesen? – Irodalommal, történelemmel, művészettörténelemmel. Nekem inkább ezek voltak az erősségeim. De ezekről sem kell lemondanom: hiszen sokoldalú érdeklődésem óhatatlanul belopózik előadásaimba, írásaimba. Aztán senki nem akadályoz meg abban, hogy összeállítsak egy kedvemre való történelmi témájú előadást, elmenjek vele egy falusi művelődési házba és ott elmondjam a hetvenéves öreg néniknek, akik sírva, tátott szájjal meghallgatják. (Így bújik ki belőlem néha az elvetélt népművelő!) Szóval nem érzem, hogy lenne bármi olyasmi, amitől engem megfosztott volna az élet.
– Hogyan képzeli az életét tíz év múlva? – A legfontosabbnak a fizikai, lelki és szellemi állóképességem megőrzését tartom. Édesanyám mindig azt mondta, hogy „kislányom, ami a fejedben van, azt senki el nem veheti tőled”. Édesapám tavaly novemberben halt meg Parkinson-kórban, a teljes szellemi leépülés határán. Azóta tudom, hogy a betegség bizony elveheti azt, ami a fejemben van, ezért tudatosan „gyúrok” a szellemi állóképesség őrzésére. Sokat kaptam az élettől, ezért én már leginkább csak adni szeretnék. Átadni mindazt, amit én kaptam, és amit ebből a sok jóból magamba ötvöztem. Ezért tíz év múlva (is) írni szeretnék. Olyan könyveket, amikből mások erőt meríthetnek. Sokáig kerestem a hangomat, és keveset írtam. Most azonban már egyre magabiztosabban tudom – és merem – megfogalmazni a gondolataimat. Egyre egyszerűbben és érthetőbben.
– Mire a legbüszkébb az életben? – Egyértelműen a gyerekeimre. Ez is lehet talán üzenetértékű: én egy majdnem befejezett életúttal azt mondom, hogy az embernek nem a szakmai sikerek jelentik a legtöbbet. Fontosak, de nem olyan áron, hogy a legfontosabbat, a családot háttérbe szorítsák. Semmit sem ér a siker, ha nincs kivel megosztani, és a nagy kudarcok, nehézségek, betegségek is könnyebben elviselhetők erős családi összefogás mellett. Persze egy tanárnak sok gyereke van a sajátjain túl is. Szellemi gyermekei például a könyvei. Lehet, hogy ezeket forgatják majd akkor is, ha már nem leszek, lehet, hogy zúzdába kerülnek. Ám „halhatatlanná” csak az tehet, amit személyiségemből, gondolataimból, értékeimből továbbörökítettem saját gyermekeimnek, és ami gyökeret vert néhány hallgatómban.
Tóth Levente”

A felbecsülhetetlen értékkel lehet felelőtlenül gazdálkodni?

A hatvanas évekből származó szakállas vicc így hangzik: „A Jereváni Rádió tudósításában elhangzott: »a leningrádi pártszékház előtt Volvókat osztogatnak«. Majd érkezett a cáfolat: »A hír igaz, de… nem Leningrádban, hanem Moszkvában,… nem Volvókat, hanem Volgákat… és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak«.”

Rémálmaim szitokszava a „felbecsülhetetlen”. Egy műalkotás, egy zenei mű, egy eredeti kézirat valóban felbecsülhetetlen értéket képvisel, időnként egy-egy aukción példátlan összegekért kelnek el az ilyen ritkaságok. De megtörténhet az ellenkezője is, amikor egy könyvgyűjtemény – amely attól olyan értékes, hogy egy zseniális tudós válogatása révén vált könyvtárrá, esetleg széljegyzetekkel látta el a könyveket, amelyekből fontos gondolatait, megjegyzéseit ismerhetik meg tanítványai – hulladékáron, kilogrammonként 4 forintért kerül kalapács alá és ezt követően újrahasznosítható nyersanyag válik belőle. Hihetetlen? Pedig ilyen eset megtörténhetett nálunk 1999-ben, méghozzá a híres Selye-hagyatékkal.

Tegnap hajnalban arra ébredtem, hogy az előadásomhoz rákeresek az interneten erre a nagy port kavaró esetre, amikor a híres professzor könyvtárát elherdálták és gyakorlatilag szemétre került. Régen volt, de olyan mély felháborodást okozott, ami kitörölhetetlenül belém vésődött. Sajnos az emlékezetem megtréfált és az esetet Szentágotay Jánoshoz, a neves agykutatóhoz kapcsoltam, pedig Selye professzor, a külföldre szakadt világhírű stressz-kutató könyvtáráról volt szó. Ezért nem találtam először semmi nyomát az interneten, amit betudtam annak, hogy akkor, amikor ez történt, még nem használták olyan kiterjedten az internetet. Ma reggel viszont úgy írtam be, hogy Selye hagyaték, és így már meg is találtam több írást, ami hírül adta e példátlan esetet. Tehát: Nem Szeged, hanem Szentes, nem Szentágotay János hanem Selye János, nem 1994, hanem 1999 – a többi már stimmel!

A tények: A „Selye-hagyaték” sok ezer kötete negyvenkét kamionban érkezett a tengerentúlról Szentesre 1992 tavaszán. A könyvgyűjtemény szakszerű feldolgozása akkori vélemények szerint 200 könyvtáros 10 évi munkáját igényelte volna, ezért ideiglenesen ömlesztve betárolták egy részét a megyeháza épületébe, a másik, nagyobbik részét pedig az Esze Tamás laktanyába. A könyvek a Selye Alapítvány gondozásába kerültek, ám hét év során sem sikerült előrébb vinni az ügyet, miközben az Alapítvány negyvenmilliónyi tartozást halmozott fel. A tartozások fejében az APEH a könyvgyűjteményt lefoglalta, majd ezt követően került sor a szégyentelen kiárusításra, ahol a licitálás során a páratlan könyvtár részét képező könyvekért 2,1 millió forintot fizettek hulladékáron, majd bezúzták az egyedülálló, stresszirodalmat is tartalmazó, nemzetközi összetételű hagyatékot.

Én szenvedélyesen utáltam a számvitelt…

A számviteli előadássorozatom nyitó előadásának azt a címet adtam, hogy “Szenvedélyesen szeresd a számvitelt!”

Én az egyetemi éveim alatt szenvedélyesen gyűlöltem a számvitelt. Ez nálam elég ritkaságnak számított, mert általában minden új tantárgyat lelkes izgalommal fogadtam. Na ezt nem! Gimnáziumi érettségivel eleve hátrányosan indultunk azokkal szemben, akik közgazdasági technikumból kerültek az egyetemre és ők ott a számvitelt már legalább két félévben tanulták. Csak kapkodtam a fejemet a sok új fogalomra, különösen szitokszónak tartozott ezek között a tartozik és a követel, mivel fel nem foghattam, hogyan lehet, hogy ezek egyszer növekedést máskor csökkenést jelentenek és főképp azt nem, hogy mikor melyiket.

A sikertelen teljesítéseket az akkori egyetemi szabályok nem nagyon tolerálták, igen kemény feltételeket szabtak ahhoz, ki folytathatja egyetemi tanulmányait. Új félévet nem lehetett addig megkezdeni, míg minden felvett tárgy teljesítése meg nem történt. Egy félévben nem lehetett három tárgyból megbukni, mert már röpült is ki az ember. Az egyetemi évek alatt nem lehetett tíz ismétlő vizsgát begyűjteni, mert a 10. automatikusan a kirúgást hozta magával. A számvitel szigorlat a negyedik év második félévére esett. Ezt követően már csak egy félév volt a szakdolgozat készítésre, aki idáig eljutott, gyakorlatilag már zsebében érezhette a diplomát.

Az első félévet még csak átvészeltem valahogy, négyest kaptam. A második félévben a tanév kezdetén megszületett a kislányom, a félév során minden tárgyból óraközi jegyzetek alapján készültem, egyedül a számvitel gyakorlat volt az, amire két szoptatás között is bejártam, és kétségbeesetten igyekeztem lépést tartani. Nem sikerült, rendesen elvágtak a vizsgán elsőre. Aztán megbuktam a szigorlaton is, csak másodszori próbálkozásra vettem ott is az akadályt. De nem mindenkinek sikerült. Volt egy gimnáziumi diáktársam, akivel egy évfolyamra jártunk, és neki a második szigorlati próbálkozás sem sikerült, viszont ezzel összegyűlt neki a 10.

A tárgy tehát egyáltalán nem könnyű, de én vagyok az élő példa arra, hogy mégis sikerülhet megtanulni. Sőt! Én aztán igazán tudom, hogy mi okoz benne nehézséget, tehát van esély arra, hogy segíteni tudok benne, hiszen el tudom úgy magyarázni, ahogy annak idején én is azonnal megértettem volna.

Persze mindezek alapján, joggal kérdezhető, hogy miért is kéne szenvedélyesen szeretni a számvitelt egy egyetemi hallgatónak??! Azért, mert ez nagy esély! A számvitel a BME-n többnyire kötelező vagy kötelezően választható tárgy. A közgazdász hallgatók nem kaphatnak diplomát mindaddig, míg sikeresen nem teljesítik. Ezt a tárgyat nem lehet lecserélni, nehéz elkerülni a buktatóit, nem igen lehet a mi hozzáállásunkat sem megváltoztatni, hiszen a szakcsoport minden tagja egységesen kérlelhetetlen mindaddig, amíg meg nem tanulja a hallgatóság. Az elégtelen nálunk mindig elégtelen, sohasem kettes… Szabad ezért, alanyi jogon utálni bennünket, de az elégtelen ettől még elégtelen marad. Volt olyan hallgatónk, aki ötször rugaszkodott neki a félév teljesítésének, és az utolsó próbálkozáskor így fogadkozott: Tanárnő, én most minden előadáson és gyakorlaton, mindig itt leszek az első sorban, meg tetszik látni. És láss csodát – simán átment négyessel. Hatodszorra.

Egyszóval. A tárgyat, a teljesítési követelményeket nem nagyon lehet megváltoztatni. Megváltoztatható viszont a tárgyhoz való viszonyulás, hozzáállás – ezért mondom: SZERESD SZENVEDÉLYESEN!!! Szeresd a tárgyat, szeresd az oktatóit, szeresd az órákat, előadásokat és gyakorlatokat, szeresd a tankönyvet és a példatárakat. Az örömteli várakozás elfogadóvá, sőt befogadóvá tesz – és ez elég is a számviteli ismeretek egyre mélyebb megértéséhez. Amit viszont mélyen értünk, abban kompetenssé válunk. A számviteli kompetencia pedig még mindig az egyik legversenyképesebb az üzleti tudományok kompetenciái között. Sok, az életben ma már igen sikeres hallgatónk tanúsíthatja, hogy érdemes vállalni ezt a kihívást.