Dr. Laáb Ágnes

A HVG 2009. augusztus 25-i számában egy érdekes írás olvasható a Fuggerekről

Fuggerek: mérhetetlen kapzsiságuk szülte a modern világot

Fugger Jakab és könyvelője, Matthäus Schwaz
az aranyszobában számolgatják a nemzetközi
bevételeket. Az első multi

A reneszánsztól fogva a bankárok mindinkább meghatározó szereplői lettek a társadalom életének, s ebben egy pénzügyi újításaival elképesztő vagyonra és hatalomra szert tévő augsburgi családnak kitüntetett szerepe volt. A Fuggerek története arra is rávilágít, hogy kik vagyunk ma: miért vezetünk többszörös könyvelést, miért használunk hírszolgáltatásokat, miért vannak szociális rendszereink, miért vegyítjük a pénzügyi és politikai befolyást, vagy miért hívjuk fukarnak a fösvényeket.

A dinasztiát egy szegény vidéki takács, Hans Fugger alapította. A Graben nevű sváb faluban született, de családot már Augsburgban alapított 1367-ben. Szorgalmával gyorsan kivívta a takácscéh tagságát, a városi polgárjogot és a cégalapítási jogot. Hamarosan a céh és a város vezetésébe is beküzdötte magát, s eredményes textilkereskedelmi vállalkozást épített fel. Halála után 1454-ben fiai, András és Jakab I. (mindketten aranyművesnek és kereskedőnek tanultak) vette át a családi vállalkozás irányítását. S bár üzleti tevékenységüket (amelynek gerincét a bányászat, kereskedelem, pénzverés, s mindinkább a pénzkölcsönzés adta) nem mindig kísérte siker, a hatalmuk és a vagyonuk a fel-felbukkanó csődök ellenére egyre magasabbra tornyosult. Másfélszáz év alatt a Német-római Birodalom vagyonának tizede jutott a kezükre.

A Fugger-család az évszázadok során sok ágra szakadt, s behálózta egész Európát: többek között Augsburgban, Rómában, Velencében, Varsóban, Innsbruckban, Besztercebányán, Hochenkirchenben, Antwerpenben, Almadénben, Guadalcanalban, illetve később már Amerikában és Afrikában is voltak cégeik, képviseleteik. Mindenütt megjelentek, ahol üzletet szimatoltak. Rómába például azért mentek, mert a pápai befolyástól jelentős állami kontraktusokban való részvételt reméltek, s valóban 1508 és 1515 között már odáig jutottak, hogy bérbe vehették a római pénzverést, kezelhették a pápai udvar pénzeit, beleértve a svájci gárda költségvetését, intézhették az átutalásokat, sőt a búcsúcédula üzlet is a kezükbe került.

Az első nyilvános Fugger vállalkozást 1494-ben alapították, amikor Brixen hercegpüspökét csendestársként maguk mellé véve Karintiából elindították nemzetközi üzleteiket. A család akkori feje, Fugger Jakab terveit valóra is váltotta. A mottójául választott mondat – Addig akarok keresni, amíg tudok! – pontosan kifejezte ambiciózus és agresszív üzletpolitikáját. A pápai kapcsolatok révén igen hasznos szolgálatokat tévő hercegpüspök halála ugyan átmeneti nehézségeket okozott az üzletnek, de 1504-ben már azt jegyezték fel, hogy Kövér Károly burgundi herceg koronagyémántjainak egy részét titokban Jakab megvásárolta a baseli városi tanácstól. Sőt igen nagy földbirtokokra is szert tett, s 1507-ben I. Miksa császártól megkapta a Kirchberg és Weissenhorn grófi címét. De nem mutatott túl sok hálát, mert nem támogatta Miksa kísérletét a pápai trón megszerzésére. Igen sokat keresett viszont azzal, hogy Miksa utódaként császári trónra segítette V. (Habsburg) Károlyt. Nem volt olcsó mulatság, mert a teljes választási költség 852 000 aranyra rúgott, amiből a Fugger-ház majdnem 544 000-et állt. De ezzel a koronáért folyó versenyben sikerült felülkerekedni I. (Valois) Ferenc francia királyon.

Az adósság visszafizetéséről folytatott tárgyalásokon Fugger Jakab elérte, hogy a törlesztési összeget a spanyol korona kapja, amiért cserébe hozzájuthatott Almadén higany és Guadalcanal ezüstbányáihoz. A politikai vircsaft olyannyira beindult, hogy 1516-ban VIII. Henrik angol királlyal is üzleteket kötött különféle kölcsönökről.

Fugger Jakobot igen hevesen kritizálta a német humanista és reformer Ulrich von Hutten, nem különben Luther Márton. Elsősorban a rájuk bízott adóbehajtási feladatok kíméletlensége, a kölcsönzési gyakorlatuk és a búcsúcédula árusításért ostorozták őket. Különösen azzal váltottak ki felháborodást, hogy Albert mainzi érsek a tőlük származó kölcsön törlesztésére, illetve a római Szent Péter bazilika újjáépítéséhez szükséges források gyűjtésére rendelte el német területen (méghozzá pápai jóváhagyással) a búcsúcédulák árusítását. Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára 1517. október 31-én emiatt szegezte ki híressé vált 95 tiltakozó tézisét. Ekképpen a Fuggereknek jelentős szerepük volt a reformáció megerősödésében, közvetve pedig a vallásháborúk kibontakozásában. Mivel pedig tézisei miatt Luthert a pápát képviselő Kajetán bíboros elé idézik, a látszatra semmit sem adva, augsburgi Fugger-házakat jelölnek ki az esemény színhelyéül. Nem csoda, hogy Luther prédikációiban gyakran jut pár keresetlen szó a lelketlen kereskedőket megtestesítő Fuggereknek.

Végül a felháborodást látva a birodalmi pénzügyi és kormányzati hatóságok Nürnbergben döntéseket hoztak a Fuggerek és más nagyhatalmú kereskedők ellen ezek monopolisztikus törekvéseinek meggátlására. A Fuggerekre további bajokat hozott, hogy a bányáikban uralkodó rettenetes munkakörülmények, s a bányászok rossz szociális helyzete felháborodást váltott ki mind Tirolban, mind Magyarországon. Augsburgban pedig a helyi iparosok lázadtak fel a brutális kizsákmányolásuk miatt. Fugger Jakab azonban kérlelhetetlenül szilárd maradt e vitákban. Magyarországra más bajokat is hoztak. A Thurzó-családdal kötött megállapodás révén ugyanis – ahogy erről szó volt – a felvidéki rézbányászat jövedelme is az augsburgiakat gazdagította. Amikor II. Lajos megpróbálta a bányákat saját kezelésébe venni, 1525-26-ban pénzügyi blokád volt a válasz. Ezzel katasztrofális helyzetbe sodorták a török közvetlen fenyegetettségének árnyékában amúgy is komoly nehézségekkel küszködő országot. Mi sem jellemzi jobban tevékenységük itteni megítélését, hogy a magyar nyelv „fukar” szava egyenesen a család nevéből ered.

Amikor „Gazdag” Jakab 1525-ben meghalt, az unokaöccse Antal vette át a családi üzleti ügyek irányítását, s a hatalmas (az 1517-es leletár szerint 2 032 652 aranyat kitevő) vagyon kezelését. Ebben az időben a legtöbbet abból profitált a család, hogy hatalmas kölcsönöket nyújtott V. Károly és I. Ferdinánd császároknak, illetve II. Fülöp spanyol királynak. Mivel a protestánsok ellen ez időben több jelentős hadjáratra is sor került, nem csoda, hogy a Fuggerek alapbölcselete ekkor már így hangzik: Pecunia Nervus Bellorum, azaz „A pénz a háború mozgatórugója” – hirdették.

A tevékenységükkel szembeni jelentős tiroli és magyar nemzeti ellenállás miatt Anton Fugger felhagyott az ottani bányák, köztük a legnagyobb értéket képviselő Besztercebányai rézlelőhelyek művelésével. Inkább Peruban, Chilében, illetve Svédországban és Norvégiában nyitott új bányákat, továbbá beszállt az Afrikából Amerikába irányuló rabszolga-kereskedelembe. A legnagyobb haszonra azonban a fűszerimportból és a magyar lábasjószág nyugat-európai eladásából tett szert. Miután 1542-ben az állam nyomására a spanyol ezüstbányákat is kénytelen volt odahagyni, át kellett szervezni a céget. Ekkor a könyvekben 5 100 000 arany értékű tőke szerepelt, ami a cég történetében a legnagyobb érték.

Ettől fogva a család üzleti tevékenységének intenzitása csökkenni kezdett, s a megszerzett vagyont igyekeztek olyan javakba menteni, amelyek nem értéktelenednek el. Például egyre több földbirtokot vásároltak, ekkor került hozzájuk például Babenhausen. Fugger Antal 1560-as halála után az üzleti mérleg már nem mutatott olyan fényesen, mint korában. Az 5 600 000 aranyról szóló követelésekkel szemben a kintlévőségük 5 400 000 arany volt.

Az 1563 és 1641 közötti időszakban a cég nyugodtabb időket élt meg, kevésbé állt a reflektorfényben. Bár az üzlet még jól ment, hiszen az 1618-ban kezdődő a 30 éves háború után készített becslés szerint a jövedelme csak az Almadénben működő higanybányából 50 millió dukát volt. Végül a családi cég 1658-ban befejezi tevékenységét, s a Fuggerek immár birtokaik jövedelméből élnek. A családnak végül három, a 16. századból eredő ága élte túl az évszázadok viharait. A Fugger-Kirchberg von Oberkirchberg grófok, a Fugger-Glött von Kirchheim hercegek, és a Fugger von Babenhausen hercegek.

A Fuggerek igazi újítók voltak. Kegyetlenül pénzéhes vállalkozók már korábban is akadtak, de olyanok nem, akik képesek lettek volna annyira hatékonyan megszervezni üzleti tevékenységüket, amely végül igazi nemzetközi hatalmassággá emelte volna őket. A Fürst Fugger Privatbank 500 éves tradíciójának megalapozójaként „a reneszánsz üzleti zseni” Fugger Jakabot és „a maga korában a világ leggazdagabb emberét” Fugger Antalt jelöli meg. És a büszkeségük érthető.

Először is a Fuggerek felismerték, hogy az üzleti életben az információ a legnagyobb érték, továbbá, hogy csak az tud eredményesen üzletelni, aki a lehetőségek felmerülésének helyén jelen van. Ezért a Fugger-képviseletek, az úgynevezett faktoriák minden jelentősebb európai nagyvárosban jelen voltak. Jakab erre a hálózatra alapozta magánhírszolgálatát is. Ügynökei minden fontos információról tájékoztatták a helyi faktoriát, ahonnan a hírek beáramlottak az augsburgi központba. A különösen fontos híreket tükörjelekkel továbbították. Ez a rendszer igen gyors reagálást tett lehetővé számukra, így sokszor már akkor lecsaptak egy-egy esélyre, amikor a versenytársak még nem is hallottak róla. Mivel azt is felismerték, hogy az információk alakítása és továbbítása további előnyöket jelent, s ezekkel befolyásolhatók a piaci mozgások, a fejlődő nyomtatási technológiát felhasználva a fontos híreket már publikálták is, s ezzel tulajdonképpen megteremtették az (üzleti) újságírást.

A vállalkozásaik aligha működhettek volna olyan eredményesen, ha üzleti nyilvántartásaik nem elég precízek és hatékonyak. Ezért megteremtették a hármas könyvelés rendszerét. Ebben a cég főkönyvelője, Matthäus Schwaz által kialakított szisztémában nem csak a „tartozik” és „követel” oldal folyamatos összevetése és a mindenkor rendelkezésre álló források voltak nyomon követhetők, hanem a harmadik pillérrel, az ellenőrzést, a revizori tevékenységet is bevitték a gyakorlatba. Schwaz „Könyvelési minta” című könyve az üzleti élet alapkönyvének számított évszázadokon keresztül.

Nem tudni, hogy Fugger Jakabot a rossz lelkiismerete vagy csak a jól megfontolt számítás vitte-e rá, de 1514-ben igen furcsa dolgot tett: megalapította Augsburgban az első szociális települését. A Fuggerei ma is az eredeti szándék szerint működik, sőt az éves lakbér is majd ötszáz éve változatlan: 1 rajnai gulden, ami ma számítások szerint nem egészen 1 eurót ér. Ez nem sok, ellenben elvárják a lakóktól, hogy az alapító és családja lelki üdvéért mindennap mondjanak el három imát, egy hiszekegyet, egy miatyánkot és egy üdvözlégyet. További feltétel, hogy a Fuggerei lakójának katolikusnak és rászoruló augsburgi polgárnak kell lennie.

Jakab létrehozott egy jótékonysági alapítványt is: a Szent Ulrik-számlára rendszeresen jelentősebb összegeket utaltak, amivel igyekezett a családot jó kereszténynek, s tevékenységét szalonképesnek feltűntetni. E megoldásnak igen jelentős hatása volt az európai üzleti gondolkodásra, amelybe beemelte az üzletemberek társadalommal szembeni kötelezettségvállalásának szükségességét is. Mindenesetre a kibontakozó alapítványi hálózat segítségével a Fuggerek hathatósan támogatták a nincstelenek gyógyítását, a szegény diákok tanulását és vallási ügyeket is.

Végül hozzájuk köthető annak a felismerésnek a gyakorlati kivitelezése is, hogy az üzletembernek nem elég a hatalomhoz, és a politikai nagyságokhoz törleszkednie, hanem olyan helyzetet kell teremteni, amikor a politikai hatalmat befolyásolja a pénz hatalma. Ennek jegyében a Fuggerek igen szoros kapcsolatot ápoltak a Habsburg-házzal. Ezzel ugyan igen sokat kerestek, de azt is megtanulhatták, hogy a hála sem nem üzleti, sem nem politikai kategória. Az uralkodóház kellően szilárd hatalom birtokában ugyanis hamar megfeledkezett a tartozásairól, ami véget is vetett a Fuggerek mindenhatóságának. Egyes források szerint a Fuggerek leszármazottai kiszámították, hogy a Habsburgok menyivel is tartoznak nekik. Ha igaz mai áron mintegy 120 milliárd eurót elfelejtettek megfizetni. Arra nézvést azonban nincs információ, hogy ez csak az alaptőke, vagy a kamatos-kamattal számított tartozás volna.

MZ”

Benedek Elek “Édes szülőföldem” című visszaemlékezéseiben bukkantam néhány sorra, amelyben megemlékezik a világosi fegyverletételről és ami utána következett. Abban az idpben, amikorról emlékei származnak mindössze 7 éves és először szakad el szülőfalujától, hogy megkezdje bentlakásos tanulását Székelyudvarhelyen. Két álló napig tartott a szekérút, míg az iskolához értek és és a tanévkezdésre igyekvők népes tábora féúon a szabad ég alatt töltötte az éjszakát a Rikánál, azaz Atilla feleségéről Réka királynőről elnevezett hegy lábánál, a Rika patak mentén elterülő mezőn.

“Azon a gyászos emlékű réten, hol muszka dzsida döfte át a legnagyobb magyar költő szívét. És jött a dicsőséges csaták után - Világos. Ahol a honvédek sírva rakták le a fegyvert a muszkának. Ahol a magyarnak egy nagy, mély sírt ástak. Már ismertem e sírról a szomorú nótát: édesapám, amint ment, mendegélt, mélázott az eke után, csendes, halk hangon gyakran zokogta ezt:

Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás?
Mért sír egyik szemed jobban, mint a más?
És arcodon mért látni oly bánatot,
Mintha elmúlt volna minden jó napod?
Sírok, pajtás, sírni fogok örökre,
Míg élni hagy a jó Isten kegyelme.
Világostól hozom a nagy bánatot,
A magyarnak ott egy mély sír ásatott.

- Hé, a lenkertedet! - riadt fel a nóta után édesapám. - Igen, kilépett a barázdából az ökör.
Az irgalmadat! A lenkertedet! - soha e kettőnél más „káromkodást” nem hallottam tőle. Az elsőt még csak sejtettem: mi lehet, a másikon megzavarodtam: mi lehet az a lenkert? Kert, amelyben lent termelnek? No, ez ugyan nem káromkodás. Nagydiákkoromban sütöttem ki, hogy lenkert a Landsknecht megszékelyesítése. Így örökítette meg a székely az osztrák Landsknechteket, a magyar nép átkos emlékű, hívatlan vendégeit.

De csak térjünk vissza Világoshoz, ugye?
Akkor sem értettem, most sem értem, mért kellett gyalázatos halállal halni meg a hősöknek, akik hazájuk megtámadott szabadságáért hullatták vérüket. Mért kellett oly sok magyarnak idegen földön bujdosnia? Mért kellett Kufsteinnak, Josefstadtnak nyirkos börtöneiben sínylődnie? Íme, itt, ezen a réten, ebben a kicsiny táborban is tíz öreg embert számoltak össze, akik több esztendei fogsággal fizettek, mert szerették, mert védték a hazájukat. Néztem, néztem az öregemberek szelíd, jóságos arcát, hallgattam az öreg tiszteletesek istenfélő, kegyes, kenetes beszédét: ezek mind honvédek voltak, Bem apó fiai, s mind megszenvedtek, keservesen megszenvedtek honszerelmükért. Ez bujdokolt, azt besorozták császár katonájának, s vitték messze, idegen földre. Ez börtönben sínylődött, az csudamódon kerülte el a leggyalázatosabb halált.
Mi volt a bűnük? - Szerették a hazát. Hogy értse meg ezt egy kisgyermek esze? Hogy értse meg, amikor az öreg emberek elméje sem érti meg?”

Arany János: Szőke Panni

Szőke Panni henyélve ül,
Mégis cifra, majd elrepül:
Apja földje és tinója
Mind fölment már viganóra.

De az apja mégse’ bánja,
Mert kisasszony a leánya,
Ő maga is boldog jobbágy,
Elengedik a robotját.

Sem szántani, sem aratni,
Csak a vékát kell tartani:
Az uraság színig adja,
A kasznár meg el se csapja.

Szőke Panni felmegy Pestre,
Még ott is az emeletre,
És az apja - dehogy bánja!
Nevelőben a leánya.

Nevelőben jó dolog van:
Sok kisasszony lakik ottan,
Szép úrfiak, szép huszárok
Járnak mulatni hozzájok.

Mi lelt téged Szőke Panni?
Fiatal vagy még meghalni:
Képeden volt egypár rózsa:
Hova lett ily hamar róla?

Mi lelt téged Panna lyányom?
Elfonnyadtál szép virágom,
Jaj, kiviszlek a mezőre,
Éledjen a lelked tőle.

Panni nem szól, görnyedve ül,
Olyan rongyos, majd elrepül:
Vidd ki apja, vidd mezőre,
Szép, virágos temetőbe.

Arany János “Szőke Panni” balladája 1845-ben született és az örök témát, a nagyvárosba törekvő és ott megrontott szép fiatal falusi kislány történetét meséli el, visszafogottan, kevés szóval sokat mondva.

“„Gyarlóság, asszony a neved!” – emeli ki Arany mottó gyanánt a Hamlet általa fordított szavait A honvéd özvegye élén. S valóban: balladái mintha csak illusztrálni akarnák a tételt, sorra vonultatják fel a hol csupán gyenge teremtményként, hol a végzet eszközeként, hol kegyetlen bestiaként láttatott hajadonokat és asszonyokat. Zách Klára inkább áldozat, mint bűnös, ám annál viszolyogtatóbb a királyasszony kerítőnői buzgalma, a csábítást még a templomból is távirányító, imádságot mímelő gátlástalansága. Kund Abigél senkinek sem akar rosszat, kedvese halálát mégis ő okozza természetéből fakadó kacérsága s nőiségének irracionális hatalma révén. Dalos Eszti csupán esendő lányka, szépsége mégis halálos erénynek bizonyul, ahogyan korai temetésbe torkollik Szőke Panni senkinek sem ártó szabadossága is. A bűn zsoldjaként elszenvedett bűnhődés sohasem marad el ezekben a miniatűr tragédiákban, s a tragikum nemcsak az olvasónak adja meg a katarzis élményét, hanem a hősnőket is megtisztítja. Éppen a vezeklésnek ez a túlcsorduló bősége s az ítélkezést eleve kizáró részvét sietős fölkeltése mutatja, hogy a motívum gyakorisága nem valamiféle strindbergi nőgyűlölet megnyilvánulása.” - írja Arany balladai nőalakjairól Valaczka András.

Ebben az egyik “elsőként írodott balladájában olyan témát pendít meg, amely az éppen csak városiasodó Magyarország – még alig észlelhető – új keletű torzulásainak, a társadalom egészének áttekintéséről és illúzióvesztéséről tanúskodik. Tudniillik a Szőke Panni egy olyan konfliktust ragad meg, amely a századvégi perdita-költészet, drámák és elbeszélések központi témájává terebélyesedik majd; egyben sejteti már Arany lelkületének jelzett kettősségét, a vidéki honorácior-státus és a városi közéletiség között toporgó életfilozófiáját. Szőke Panni tragédiájában a világvárost és a vidéket egyaránt kívülről-felülről (vagy éppen alulról?) vizsgáló szem érzékelhette a csírájában alighogy felvillanó társadalmi kérdést. Erdélyi János (1865-ös bírálatában) az „egyetemes költői érdekeket” kifejező költemények közé sorolja a Szőke Pannit, miközben értetlenül könnyed gesztussal elutasítja ennek gondolati tőszomszédságában”
Forrás: Szász László: Honorácior-sors – literátor-életforma - A polgárosodó Magyarország töredékképesi Arany János Nagykőrösi lírájában. (Kortárs 1997. 41. évf. 10. sz. október)

A fiatal lány szomorú története - más hangsúlyokkal és üzenettel - Petőfit is megihlette:

Petőfi Sándor: Panyó Panni

Panyó Panni hires nevem,
Pirulva kén említenem,
De lekopott rólam régen
Piros kendőm, a szemérem.

Ilyen magam fajtájának
Se’ országa, se’ hazája,
Vagyok a csárdák lakosa,
Keblem betyárok vánkosa.

Tolvajnéppel cimborálok,
Én vagyok az orgazdájok,
Lopott jószág csengő ára
Hever a ládám fiába’.

Tolvajoknak én danolok,
Tolvajokkal én táncolok.
Mulassatok, jó betyárok,
Van muzsika: varju károg.

Hej, sok derék ifju legény,
Ki nyakamon függött szegény,
Ott függ most az akasztófán,
Ördög négyágú villáján.

Hát magam mi véget érek?
Valahol megesz a féreg;
Ha már senkinek sem kellek,
A sövény alatt halok meg.

A sövény alatt dűlök el,
A cigányok temetnek el,
Valami vén cigány lök be
Dögkutyával egy gödörbe.

Jaj nekem, de neked, anyám,
Teneked még inkább jaj ám!
Téged számoltat meg isten,
Mert miattad lettem ilyen.

Szép, jó legény kért meg engem,
Ki szeretett, kit szerettem.
Az anyám lebeszélt róla,
Ez volt a siralmas óra!

Szerencs, 1847. július 9.”

E Két Panniról és költői műről így emlékezik meg Hubai Miklós:

„Panyó Panni híres nevem…” – kezdi Petőfi a versét, első személyben. Így mondja el, hogy milyen volt betyárokkal ölelkezni, s
milyen lesz dögkutyával egy gödörben feküdni.

„Szőke Panni henyélve ül, Olyan cifra, majd elrepül” – mondja Arany, kívülállóként (ő maga a szigorú közvélemény), tartózkodó félszavakkal és bajusza alatt selyma mosollyal mondja a túl-szépnek született jobbágy-leányka történetét. Addig cifrálkodott a kis cemende, amíg felsikeredett neki Pestre jutnia – „még ott is az emeletre”. (Itt már minden szó kétértelmű – a buta jobbágy-atya hiszi tán, hogy „emelkedés” a lányának az emelet.)

Panyó Panni betyárjait közben összefogdosta és felakasztatta Ráday Gedeon. Szőke Pannihoz meg „szép úrfiak járnak”.

Petőfi bátorsága, hogy első személyben írja Panyó Panni sorsát. Talán épp magától a hősnőjétől vette hozzá a bátorságot, aki vállalta a betyárokkal a szerelmet, amelyen
átlátszik közeli haláluk („hej, sok szegény ifju legény ki nyakamon függött szegén. Ott függ most az akasztófán…”). Ki ez a Panni?
Vajon az ágyban „ördög négyágú villája”-e a teste, vagy az irgalom keresztfája? A szülőanya ellen forduló átok abból a gödörből tör fel, ahová ezt a Petőfi-hősnőt hányja be majd végül – korai halálában – „valami vén cigány”.”

Forrás: Hubay Miklós: Talán a lényeg

Ennek a balladának a XX. századi megfelelője az “Ezek a fiatalok” című film egyik betétdala, Koncz Zsuzsa tolmácsolásában:

És az élet is produkált hasonló történetet, mint amiről az Arany ballada szól.
Molnár Csilla, a 17 éves kaposvári diáklány akit 1985-ben Magyarország szépségkirálynőjévé választottak 1986. július 10-én kora délután szülei házában halálos adag gyógyszert vett be, és már nem tudták megmenteni életét.

Európa szerte a népballadák igen sokszor mesélnek megesett lányokról és az ilyen “szégyent” csak a halál moshatta le. Visszatérő, sok nép költészetében megjelenő szomorú történet, amikor a teherbe esett lányt anyja hóhrkézre juttatja, aki üzenni próbál kedvesének, aki már csak holtában találja és végez magával. Ezek közül álljon itt kettő:

Angoli Borbála balladája

Angoli Borbála rózsaszín ruhája
Mi baja mi baja, mér nem illik rája?
Szabó nem jól szabta, varró nem jól varrta
Verje meg az Isten, aki elrontotta”

„Hóhérok hóhérok vigyétek lányomat
Vigyétek lányomat az akasztófára,
Anyám édesanyám csak egy napot adjál.
Hadd írjam levelem Gyöngyvárosi úrnak „

„Fecském édes fecském, vidd el a levelem,
Vidd el a levelem Gyöngyvárosi úrnak,
Ha fekszik, ha fekszik tedd a párnájára,
Ha pedig ebédel tedd a tányérjára”

(Odamegy hozzájuk Gyöngyvárosi úr, mert megkapta a levelet…)

„Jó napot, jó napot ismeretlen anya,
Hol van a leányod Angoli Borbála?
Kinnt van a kiskertbe, gyöngyvirágot szedni,
Gyöngyvárosi úrnak gyöngybokrétát kötni”

„Nincsen ott, nincsen ott, ismeretlen anya,
Hol van a leányod Angoli Borbála?
Bennt van a konyhába asztalt teríteni,
Gyöngyvárosi úrnak ebédet készítni”

„Nincsen ott, nincsen ott, ismeretlen anya,
Hol van a leányod Angoli Borbála?
Mi tűrés-tagadás már ki kell vallanom,
Benn van a szobában fenn a ravatalon”

„Hét véres zsebkendő ott lobog felette,
Hét leány pajtása sírdogál mellette,
Bemegy a vőlegény benyúl a zsebébe,
Veszi a kiskését szúrja a szívébe”

„Testem a testeddel egy sírban nyugodjon,
Vérem a véreddel a Tiszába follyon,

Homlodi Zsuzsánna

»Mi oka, mi oka, Homlodi Zsuzsánna,
Hogy a karton lajbli minduntalan szükűl?«
»Az oka, az oka: szabó nem jól szabta,
Szabó nem jól szabta, varró nem jól varrta.«
»Kocsisom, kocsisom, én fellejtárjaim!
Hozzátok, hozzátok a gyászos hintóim,
Fogjátok, fogjátok pej paripáimat,
Vigyétek, vigyétek Homlodi Zsuzsannát.
Vigyétek, vigyétek Homlodi Zsuzsannát,
A rózsamezőbe, a fővevő helyre!«
»Jó napot, jó napot Homlodi nagyasszony!
Hol vagyon, hol vagyon Homlodi Zsuzsánna?«
»Elküldtem, elküldtem a rózsás kertembe,
Rózsákat vizsgálni, magát mulatozni!«
»Jó napot, jó napot, te kis kertész-legény!
Hol vagyon, hol vagyon, Homlodi Zsuzsánna?«
»Nem tudom, nem láttam, tegnap, hajh, még itt járt!«
»Jó napot, jó napot Homlodi nagyasszony!
Hol vagyon, hol vagyon Homlodi Zsuzsánna?«
»Elküldtem, elküldtem a tenger partjára,
Aranyhalat fogni, magát mulatozni.«
»Jó napot, jó napot, te kis hajós legény,
Hol vagyon, hol vagyon, Homlodi Zsuzsánna?«
»Nem tudom, nem láttam, tegnap, hajh, még itt járt!«
»Jó napot, jó napot, Homlodi nagyasszony!
Hol vagyon, hol vagyon, Homlodi Zsuzsánna?«
»Mi tűrés-tagadás, már meg kell mondanom:
Elküldtem, elküldtem a rózsamezőbe,
A rózsamezőbe, a fővevő helyre.«
»Oh, te pogány anya, mért vétetted fejét?
Testemet testével egy sírba temetéd!
Jó napot, jó napot, te fővevő hóhér!
Hol vagyon, hol vagyon, Homlodi Zsuzsánna?«
»Itt vagyon, itt nyugszik, csendesen aluszik.«
»Testemet testével egy sírba temesd el,
Véremet vérével egy patak mossa el.«

Benedek Elek meséi a régmúlt időkbe is elvezetnek, megtudhatjuk, hogy élnek a székely nép lelkében a dicsőséges múlt alakjai. Rékáról, Atilla feleségéről, Csaba királyfi édesanyjáról két történetet is elmesél, mindkettő szép, mindkettő másképp tudja, hogyan halt meg a királyné. Ám azonosak abban, hogy sírhelyét mindkét elbeszélés a Rékáról elnevezett Rika hegy tövében, a Rika-patak kőrakásánál jelöli meg.

A HADAK ÚTJA

A hadak útjáról mesélek ma este, hallgassatok ide. Arról a hosszú, ragyogó fehér szalagról, mely csillagos estéken ott lebeg az égen. Elmondom néktek, hogy került az égre ez a fehér, ez a ragyogó fehér szalag.
Ott kezdem, hol tegnap este elhagyám: Attila meghódította az egész világot. Mert amint megkerült csudálatos módon az Isten kardja, nem volt a földön nép, mely Attilát s vitéz seregét legyőzni bírja. Pedig Attila nem hordozta magával Isten kardját. Otthon őrizteté hármas zár alatt. De azóta, hogy megkerült a kard: szívét nem szállotta meg többé csüggedtség. Tudta, hogy vele van az Isten, s ez megnövelé karjának erejét.
Sokszor mondogatta, ha feleségével, Rékával s szép dali fiaival kiült a sátor elé:

- Most már nyugodtan fekszem koporsómba, megértem, amire törekedtem: enyém az egész világ. Az én vitéz népemnek adózó szolgája a földnek minden népe.

De ha magában volt, sokat tűnődött, évelődött azon: nem züllődik-e szerte az ő vitéz világverő népe. Azt szerette volna, ha legkisebb fia: Csaba lészen a hunok királya az ő halála után. Sok fia közt ez volt a legkedvesebb, a legvitézebb. Csabát szerette, kényeztette az édesanyja is.

Egyszer aztán, mikor a Rika-erdőben, ahol legkedvesebb vára volt Attilának, együtt valának mind: nagy szomorúság érte Attilát és fiait. Réka királyné nagybeteg lett, s érezvén halálát, ágyához hívatá urát és fiait, akik között Aladár volt a legidősebb, Csaba a legfiatalabb. S monda búsan, könnyező szemekkel:

- Én most meghalok, de ne temessetek el hét napig. A hetedik napon sorba jöjjetek hozzám, édes fiaim, s csókoljátok meg mind a két szememet. Akinek csókjára fölnyílnak szemeim, az legyen a hunok királya. A többi nyugodjék meg ebben: Isten rendelése ez. Álmomban jelenté meg ezt nékem.

Ezt mondván Réka, lehunyta szemeit, és meghalt. És nem temették el, míg a hét nap le nem telek. Ekkor sorban megcsókolták mind a két szemét a fiai. Először Aladár, azután a többiek, de Réka szemei nem nyíltanak meg. S jöve legvégül Csaba, és sírva borult édesanyjára, s megcsókolván szemeit, ím, fölnyitá azokat Réka, s rámosolygott legkedvesebb fiára.

- Te leszel a hunok királya, fiam. A te csókod volt a legmelegebb. Ím, itt fekszik ágyam mellett egy nyíl, legyen a tied. Sok nagy bajodban hasznát veszed ennek.

Azzal ismét lehunyta szemeit, s fel sem nyitá többé soha. Lent a vár alatt, hegynek tövében folyik egy patak. Annak a partján ástak sírt neki, s abba temették el. És rengeteg nagy követ hengerített rá Attila a hegynek tetejéről, hogy míg a világ, emberi kéz meg ne háborítsa Réka nyugodalmát.

Sok-sok esztendő telt el Réka halála után, mikor Attila megunta a magányos életet, s másodszor is megházasodék. Mikoltnak hítták azt a szépséges szép királykisasszonyt, akit megszeretett. Éppen azon járatta az eszét, hogy a tengereken is túl megy, hadd lám, vannak-e ottan is országok és népek. Csak legyenek, meghódítja azokat is. Ám mielőtt fölkerekedett volna vitéz seregével, megtartá a lakodalmat Mikolttal, hadd legyen asszony a háznál, amíg a tengeren túl jár.

De ím, halljátok, mi történt! Meghalt Attila a lakodalomnak éjszakáján. Midőn lefeküvék ágyába, megeredett az orra vére, s a világverő király megfulladott a vérében.

Hej, nagy volt a szomorúság az egész országban!
- Hogy aki vérét ontá annyi vitéznek, envérében haljon meg! - keseregtek a népek. - Meg sem áldhata minket! - keseregtek a fiai.

Eltemették nagy pompával Attilát. Hármas koporsóba tették a testét: arany volt az első, ezüst a második, vas a harmadik. Folyó partján mélységes gödröt ástak, le a víz feneke alá. Ide eresztették le a hármas koporsót, s hogy emberi kéz meg ne háboríthassa, s meg se tudhassa soha senki, hogy hová temették: rabszolga népekkel ásatták a sírt, ezek földelék el, s egymást le kellett gyilkolniok…

Hiszen alig földelték el Attilát, megmozdultak mindenfelől a legyőzött népek. Ám jól tudták, hogy nem bírnak a vitéz hunokkal másként, csak ha egymás ellen tüzelik Attila fiait. Az ármányos Detre vitéz volt az első. Ez még mindig a homlokában hordta a nyilat, melyet Bendegúz lőtt volt bele. Homlokában a nyilat s szívében a bosszút. Még akkor megfenyegette Bendegúzt:

- Megállj, ezt a nyilat megkeserüli még a hetedik nemzetséged is!

Ment egyenest Aladárhoz, s mondta neki:

- Hát te engeded legidősebb létedre, hogy Csaba, a legkisebb legyen a hunok királya! Téged illet a királyság Isten és ember előtt.

Mondta Aladár:

- Igazad van, Detre, de az édesanyám akarta így. Neki pedig Isten rendelte, hogy az légyen a hunok királya, amelyiknek csókjára felnyílnak a szemei.

- Ó, te világ bolondja, te! - mondá Detre. - Hát nem vetted észre, hogy anyád mindég Csabát szerette a legjobban? Ha téged szeretett volna jobban, a te csókodra nyíltak volna föl a szemei.
Megmaszlagosodott* ettől az ármányos beszédtől az Aladár feje. Elhitte Detrének, hogy megcsalta őt az édesanyja. Mindjárt megüzente Csabának: küldje az ő sátrába az Isten kardját, mert ott van annak a helye.
Visszaüzent Csaba:

- Az Isten kardja a hunoké, bátyám. Sem az enyém, sem a tiéd.

- Hát ha szépszerével nem adja, elveszem erővel - mondá Aladár.

Két pártra szakadtak a hunok, az egyik rész Csaba, a másik Aladár mellé állott. De fölkerekedtek a gótok is s mindenféle meghódított népek, hanem az ármányos Detre kitanította őket, hogy egy rész pártoljon Csabához, a más rész Aladárhoz, egymást azonban ne bántsák, csupán a hunokat öljék, gyilkolják, mikor a két tábor összeütközik.

Ám az ármányos Detrének nem volt elég, hogy Aladárt Csaba ellen tüzelte, s mikor már három napja tartott a szörnyű hadakozás, s a hunok vérétől folyók, patakok kiáradtak, egy biztos emberét Csabához küldötte ősz, öreg jövendőmondó képében. S ez azt jövendölte a királyfinak:

- Hallod-e, te Csaba királyfi, ha azt akarod, hogy te légy a hunok királya, vedd elé az Isten kardját, enélkül le nem győzheted Aladárt.

Hitt is, nem is Csaba ennek a beszédnek, de addig s addig gondolkozott, tűnődött, hogy fel¬nyittatá a hármas zárat, s kivette Isten kardját. Eleget mondták az öregek: hagyd az Isten kardját, Csaba királyfi, csak addig lesz velünk az Isten, míg testvérvérbe nem mártódik e kard. De Csaba nem hallgatott az öregek szavára. Összeszedte megfogyatkozott seregét, s megvillogtatván Isten kardját, nekivágott a rettentő nagy seregnek. Messziről kiáltá Aladárnak:

- Itt az Isten kardja, bátyám!

S ím, halljátok, összecsapott a két testvér, hogy ég s föld megnyilallott belé. Szikrázott Isten kardja, és lángolt oly rettenetesen, hogy szemük világát veszték sok ezeren. És holtan bukott le szürke paripájáról Aladár és mellőle sok vitéz hun levente. Ám egyszerre csak, halljatok csudát, Isten kardja sem nem szikrázott, sem nem lángolt többet. Reá freccsent Aladár vére, s egy csepp vértől kialvék szikra és láng. Hiába vágott Csaba jobbra-balra, sebet többé nem vágott e kard.
Ha nincs vele a maga kardja, ott ölik meg őt is.

- Megvert az Isten! - sóhajtott föl búsan Csaba. -
Vége a dicső hun nemzetnek, vége!

Világverő vitéz seregéből nem maradt több ötezer embernél. A többi - lehettek tízezren - sebtől s vértől vala borítva.

Fájt a szíve, majd megszakadt, hogy most ezek a megsebesült vitézek is mind elpusztulnak itt. Ha legalább ezek megmaradnának! Ha ő ezeket meggyógyíthatná! Még talán megtarthatná ezt a szép fölet a hun nemzetnek.

S ím, hogy ezen tűnődék, megnyílt az ég, s turulmadár ereszkedett nagy égi ragyogásban a hun vitézek fölé. Alább-alább ereszkedék, és megszólalt a turulmadár:

- Ne csüggedj, Csaba! Vedd elé a nyiladat, amit édesanyád halálos ágyán adott néked. Lőj ezzel a nyíllal, és szaladj a vesszeje után! Amely növevényre esik, annak a tejével kenesd meg vitézeidnek sebjeit, és meggyógyulnak menten.

- Ez az én édesanyám hangja! - kiáltott Csaba. De e pillanatban szélnél sebesebben felröppent a turulmadár, és eltűnt a magasságos égben.

- Azé, az! - kiálták a hun vitézek is. - Ez a Réka hangja!

Mindjárt hozták a csodanyilat, s Csaba királyfi meghúzta az íjat, keresztülcélozván a virágos mezőn, ahol álltának. És szaladt a nyílvessző után a szélnél is sebesebben. S hát a vesszőt meg is találta egy széles levelű növevényen. Egyszeriben szedtek ilyen növevényt sokat. S megkenték ennek tejével a vitézek sebeit. Erősebbek, szebbek lettek, mint annak előtte voltak.

Felkerekedének erre a hun vitézek, s elindultak kelet felé. Abba az irányba, amerről Bendegúz e földre vezette a hunokat Szittyaországból.

- Vezess vissza minket a magyarokhoz - mondák a hunok Csabának -, s hívjuk el őket ebbe a szép országba! Közös erővel újra elfoglaljuk.

- Szívemből szóltatok - mondá Csaba királyfi -, ezt akarom én is. Menjünk vissza. De ne mind. Maradjon itt háromezer vitéz. Székeljenek itt, amíg mi a magyar testvérekkel visszatérünk. Ne mondhassa senki, hogy csúfosan itthagytuk Attila országát.

S még aznap kiválék háromezer vitéz Csaba seregéből, s letelepedének az országnak szélén, a szép Székelyföldön. De mielőtt visszaindult Csaba Szittyaországába, áldoztak a tűznek, áldoztak a víznek, azután a levegőnek s végezetül a földnek. S megesküdtek mind a visszatérők Isten szabad ege alatt, hogyha a székelyeket ellenség támadná, visszatérnek még a világ végéről is. Hírül hozza nékik a tűz, ha ez nem, a víz, ha a víz nem, a levegő, ha ez nem, a föld.

- Visszajövünk, vissza! - kiabálták, hogy ég, föld belézendült.

Ahol az Olt vize ered, ott esküvének meg. Akkor Csaba királyfi elévevé az Isten kardját, s belémártá az Oltnak vizébe. Mondá hangos szóval:

- Oltnak vize, mosd le a testvérem vérét Istennek kardjáról!

S ím az Aladár vére lefolyt az Isten kardjáról. Ragyogott-villogott, mint annak előtte. S tevék hármas zár alá ismét, s így vitték hazafelé Szittyaországba.

Haj, de alig indultak el, még a határig sem értek, a föld megrendüle, búsan hajladoztak, integettek a fák, mintha mondták volna: vissza, vissza, bajba’ van a székely!
Úgy volt, ahogy a fák megjelezték. Megtámadták a székelyeket mindenféle népek.

- Vissza! Vissza! - kiáltott Csaba. - Utánam, vitézek!

S vágtattak a sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s széjjelverték az ellenséget, de úgy, hogy hírük-poruk sem maradott.

Aztán megint elindultak Szittyaország felé. Mentek hegyeken-völgyeken által, erdőkön-mezőkön keresztül. S hát a hetedik napon, ahogy egy nagy folyóvízen át akarnak menni, egyszerre megdagad a víz, kicsap a medréből, zúgott, bőgött rettentően, s mintha mind ezt zúgta, bőgte volna: vissza, vissza, bajba’ van a székely!

- Vissza! Vissza! - kiáltott Csaba. - Utánam, vitézek.

S vágtattak visszafelé sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s hát a víznek igaza volt: körülfogták a székelyt mindenféle népek. Széjjelverte ezeket is Csaba, hírük-poruk sem maradott ottan.

Harmadszor is fölkerekedtek a hazatérő hunok, s mehettek már egy jó esztendeje, ott bolyongtak Görögország földjén, hát egyszer csak kerekedék rettentő nagy fergeteg. Onnét indult a székelyek földjéről. Elindult sebes szellő képében, repült, repült, s mire odaért, fergeteggé növekedett. Zúgott-búgott a fergeteg, s mintha mind azt zúgta-búgta volna: vissza, vissza, bajba’ van a székely!

Vágtattak vissza a vitézek, sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s harmadszor is széjjelverték a tenger ellenséget.
És indultak vissza Szittyaországba negyedszer is.
Telt-múlt az idő. Eltelt ötven, eltelt száz esztendő, nem bántotta a székelyt semmiféle ellenség, élhettek békében. De hiába várták Csaba királyfit a magyarokkal. Azt hitték, talán nem is találtak vissza, ottvesztek Görögországban. Pedig visszataláltak. Csaba királyfi visszavitte Isten kardját a magyar testvéreknek. Mondá nekik:

- Ím, az én apám megtalálta Isten kardját, meg is hódítá vele a világot. Ám ahogy behunyta szemét, a gonosz szellem belénk költözék, testvér testvérre emelte kardját. Megtántorodék az én lelkem is: Isten kardját testvéremnek szívébe mártám. De mielőtt eljövék, megmártám az Oltnak vizében: ím, lássátok, ragyog, villog, mint ennek előtte. Jertek, magyarok, foglaljuk vissza Attila országát!

Nagy kedve lett a fiatal vitézeknek, hogy induljanak nyomban, annyi sok szépet regélt Csaba királyfi Attila országáról. De mondák az öregek:

- Várjatok, addig ne induljunk, míg közülünk valakinek Isten meg nem jelenti: menjünk-e avagy nem.

Ebben megnyugodának a magyarok, s éltek tovább Szittyaországban…

Ezenközben a vitéz székelyek is elszaporodának, s éltek békességben. Messze földön híre volt nagy vitézségüknek: ellenség nem merte megháborítani. Hanem a sok mindenféle népek nem nyughattak, s ahogy egy kicsit erőre kaptak, közrefogták a székelyt minden oldalról. Hiszen csak többen lettek volna! De még a fűszál is feltámadt ellenük, s egy székelyre száz ember is jutott. S hiába néztek Szittyaország felé, nem jött segítség. Csaba királyfi már rég por és hamu vala, őt ugyan hiába várták.

De halljatok csudát, mi történt! Mikor éppen az utolsó csatára készült a székely, éjnek éjszakáján megvilágosodik az ég, s ím, a csillagoknak fényes ragyogása közt megjelenék Csaba királyfi s nyomában a vitézek, kik sok száz esztendővel annak előtte háromszor verték széjjel a székelyek ellenségeit.

Nem hagyta el a székelyeket az ő csillaguk, a Szaturnusz csillag. Hírül vitte a magas mennyországba Csabának:

- Bajba’ van a székely!

- Fel, fel, vitézek! - kiáltott Csaba, s ím, fölkerekedének a halott vitézek, végigszáguldanak a csillagos ég boltozatján, sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s a székely határon, hol az ég reá hajlik a hegyekre, leszállának az égből.

Rettentő rémület szállja meg az ellenséget a hun vitézeknek láttára, kik az égből szálltak le, s nem hagyják a székely testvért nagy veszedelmében. Fut a tenger ellenség esze nélkül, nincs az a vitéz, aki megállani merjen, aki vissza is tekintsen.
És halljátok, csodáljátok, Csaba és vitézei ismét fölszállanak a csillagos ég boltozatjára, s visszaszáguldanak azon az úton, amerről jövének. Ragyogó fehér út verődik a paripák lába nyomán, amely el nem enyészik soha, s megmarad örökkön-örökké: a Hadak útja.

Ott ragyog az égen, csillagos estéken”

Forrás: “Magyar mese és mondavilág 1.”

RÉKA KIRÁLYNÉ SÍRJA

“A híres Rika erdőben, Rika pataknak a partján, rengeteg nagy kő alatt porladozik Réka királyné, Attila felesége.Elmondtam már egyszer nektek, hogy a húnok hatalmas királya, ha meg-megtért a haborúból, a Rika erdejébe húzódott. Ott szeretett lakni. Rika erdejében van a hegyes tető. Itt volt Attilának a palotája, itt lakott a feleségével, Rékával s három szép dali fiával.Egyszer Réka királyné befogatott négy tüzes csikót aranyos, bársonyos hintajába s hajtatott keresztül a Rika erdején, árkon-bokron által.Amint éppen a Bikás tetőn vágtattak a paripák, egy megvadult bika szörnyű bömböléssel szaladt a hintó felé. A paripák megijedtek, vágtattak hegyen-völgyön, árkon-bokron keresztül s egyszerre csak a hintó felfordult s Réka királyné belezuhant a Rika patakába s szörnyű halálnak halálával halt meg.Viszik a hírt Attilának s viszik a holttestét Réka királynénak. Fekete gyász borult Attila udvarára: meghalt a királyné, kit a népek oly erősen szerettek.

Három napig feküdt a nyujtópadon Réka királyné. Azalatt vitték a szomorú hírt mindenfelé, ahol húnok laktak s fölkerekedtek mindenfelől a húnok: férfiak, asszonyok, gyermekek, hogy még egyszer lássák a koporsójában is azt a jó királynét.

Negyedik nap temették Réka királynét, de a temetés napján a népeknek mind el kellett széledni a Rika erdejében, hogy ne lássa, ne tudja senki, hová temetik Réka királynét. Hármas koporsóba tették a testét: tiszta színaranyból volt az első, szép fehér ezüst a középső, s érc a legkülső. Aztán négy rabszolga felvette a hármas koporsót s levitte a Rika patak partjára s Rika patak partján az alá a rengeteg nagy kő alá, mely most is ott van, - megnézheti aki arra jár - ástak mélységes mély gödröt s beleeresztették a hármas koporsót. Aztán szépen betemették a gödröt, gyepes földdel a tetejét behantolták: nyoma se lássék, hogy valakit ide temettek.

Ezalatt Attila állt a Hegyes tetőn egyedül s szeme láttára a négy rabszolga a kardjába ereszkedett. Alhatott nyugodtan Réka királyné, nem bántotta sírját senki. Mire emberek vetődtek ide, az erdő vadjai elpusztították a négy rabszolga holttestét, hírük-poruk sem maradt ottan. Az a rengeteg nagy kő most is ott van a Rika patak partján, alszik alatta szépen, csendesen Réka királyné, senki meg nem háborítja csöndes nyugodalmát.”

Forrás: “Magyar mese és mondavilág 2.”

Százötven éve, 1859. szeptember 30-én született a nagy mesemondó, Benedek Elek.
Számos műve megtalálható elektronikus és hangos könyv formában is a Magyar Elektronikus Könyvtárban, köztük egyik utolsó, inkább csak íróasztalfióknak írt személyes visszaemlékezése gyerekkorára, szülőföldjére, a székely nép emberségére “Édes anyaföldem” címmel. Születésének 100. évfordulójára írta fia, Benedek Marcell azt a szép megemlékezést róla, amely e könyv előszavaként meghallgatható:

Előszó

Élete utolsó éveiben - visszaköltözve szülőföldjére - kezébe veszi a Cimbora szerkesztését.KiErre az időszakra így emlékszik vissza Benedek Elek fia:

Benedek Marcell: Naplómat olvasom
(részlet)

“Már ezen a nyáron látjuk, micsoda fantasztikus munkává nő fel a Cimbora szerkesztése. A Jó Pajtást szerkeszteni (a Franklinhoz be-besétálva) gyerekjáték volt ehhez képest. Szatmár és Kisbacon a vasúti és postai közlekedés jóvoltából nagyobb távolságot jelent, mint Budapest-Kisbacon. A kéziratot három héttel előre kell elküldeni; korrektúrát így sem kaphat a szerkesztő, örökös az izgalom és a bosszúság a sajtóhibák miatt. Minden kéziratot úgy meg kell fésülni, hogy nehezen olvasható, sajtóhibákra alkalmat adó szó ne legyen benne. Egyik- másik munkatárs írását apám maga másolta le szép kerek betűkkel.
Az illusztrációk dolgában külön kell levelezni Kolozsvárral. De levelezni kell az írókkal is – egyiket biztatni, kéziratot kérni tőle, másikat (sok jószándékú diletáns akad) tapintatosan elhárítani.
A lap tökéletesen elfoglalja Apámat: a gazdaság Isten számába marad.
Amit eddig elmondtam, csak a lap testére vonatkozik. A lelke – kezdjük azon – a levelezés a gyermekekkel, az Elek nagyapó üzeni, és egyre több külön, saját kezű levél. Nyár vége felé a napi postával legalább húsz, de néha ötven-hatvan levél jön gyermekektől. Apám üzeneteiben biztatja őket az írásra, kérdéseket intéz hozzájuk, kijavítja (sajnos, egyre gyakoribb) helyesírási hibáikat. Célja van a levélíratással – ezek a gyermekek nagyrészt csak neki írnak magyarul. Befogja az igazi unokákat, hogy egy-egy értelmes Cimbora-unokával ismeretlenül levelezzenek.
Ami a lap tartalmát illeti: a kisgyerekeknek szóló versek, mesék mellett már kezdi elfoglalni helyét az iskolát pótló ismeretterjesztés. Képek a magyar történelemből, nagy erdélyi emberek életéből, de egy kis természettudomány és technika is nagy gonddal felkutatott, írni tudó szakemberek tollából. A versekés mesék között románból fordított is akad – nem azért, hogy a lapot hivatalosan jobb szemmel nézzék (senki sem mond köszönetet ezért) – hanem mert apám politikája ez: ismerjék és becsüljék meg egymást az együtt élő népek. Nyelvkérdés? Az állam nyelvét meg kell tanulni, édesanyátok nyelvét nem szabad elfelejteni. Szociális kérdés? Ember és ember, gyermek és gyermek között, nyelve, vallása, nemzetisége, gazdag vagy szegény volta miatt különbséget nem ismerek. Hamar sor kerül a szülőkkel folytatott egyéni levelezésre is. A szülők legnagyobb része azon gyötrődik: milyen pályára nevelje gyerekét a mai viszonyok között? A felelet az, amit már a Testamentum Jankónak szóló részéből ismerünk: nem kell okvetlenül úri pályára törekedni. Meg kell fogni a kapa-kasza nyelét, az ipari munka szerszámait, nem kell lenézni a kereskedést…
Mire az idő őszre fordul, apámat testben-lélekben megifjodva, három embernek való munka közt hagyjuk itt, abban a jogos tudatban, hogy szükség van rá: olyan munkát végez, amit helyette senki más nem végezhetne el.
…Nagy elszántság volt Benedek Elekben, hiszen akkor már rég tudta, mennyire fontos, hogy igényes irodalmi lapot olvashassanak a gyerekek.”

Az aranyszőrű bárány

Györffy Éva irása az INDEX-en adta hírül
2009. április 10-én, hogy Örkény írógépe a neten kattog tovább.
Örkény István honlapja

Ezen az oldalon egy-egy felejthetetlen egypercest igyekszem népszerűsíteni pps-formátumban:

ÖRKÉNY - BUDAPEST

Gyűjtögetem az anyagot a személyes kompetencia egyik nagy részterületéhez, a kapcsolati tőkéhez és az azokból épített erőforrásokhoz.
E tőkével kapcsolatban az egyik alapbeidegződésünk az “amennyit adsz, annyit kapsz” elve, amely valóban széles körben érvényesül, ám nem mindig úgy, ahogy az üzleti kapcsolatokban megszokott.

Ami ebből az elvből szinte bizonyos: amikor a szülő jó példával jár elől, az még nem feltétlenül kötelez a követésre, ám a bemutatott rossz minta mélyen rögzülhet és visszakaphatja a gyerekeitől az ember.

Erre két példát szeretnék bemutatni.

Az egyiket Zorán dalban meséli el:

Zorán: Üres bölcsőt ringat a hold fénye

“Hétfő volt, mikor született
Én kivártam volna, de nem lehetett
Tudod, a számla nagy, a munka se vár
S jött a hír, hogy a fiam már jár
Aztán láttam, ahogy nevet és fut elém
Hogy ő pont olyan lesz, mint én
Majd ugyanolyan lesz, mint én

Üres bölcsőt ringat a Hold fénye
S mindig ez a mese vége
Apa, mikor jössz? Fiam, mennem kell
Az élet csupa kötelesség
De sokat leszünk együtt még

Neked hoztam, nézd, egy kis ajándék
Apa, pont ilyen lasztira vágyom rég
Gyere, taníts meg rá, hogyan dobjam el
Fiam, játszunk majd, de most mennem kell
Viszi lehajtott fejjel, egy könnycsepp se jön elő
Úgy dobom majd, mint ő
Mondja, olyan leszek pont, mint ő

Üres bölcsőt ringat a Hold fénye
S mindig ez a mese vége
Apa, mikor jössz? Fiam, mennem kell
Az élet csupa kötelesség
De sokat leszünk együtt még

Komoly gimibe jár, soha nem tanul
Mégis népszerű kölyök, nekem ez sem új
Apa büszke rád, de most beszélnünk kell
Csak mosolyog, aztán így felel
Tudod, énnekem most, apa, csak a kocsikulcs kell még
És ha megengeded, elmennék

Üres bölcsőt ringat a Hold fénye
S mindig ez a mese vége
Fiam, mikor jössz? Apa, mennem kell
Az élet csupa kötelesség
De sokat leszünk együtt még

Tudom, jó sora van, messzi városban él
Hosszú út, mire ideér
A minap fel is hívtam, mikor láthatnám
Ha néha felénk nézne, bizony nem bánnám

Apa, túl sok a dolgom, s a fiam is vár
Ugye jól vagy, jó, hogy hívtál
Nagyon jó, hogy felhívtál

Még valamit mondanék, de letette már
S csak rohan, pont, mint én
A fiam, pont, mint én

Üres bölcsőt ringat a Hold fénye
S mindig ez a mese vége
Fiam, mikor jössz? Apa, mennem kell
Az élet csupa kötelesség
De sokat leszünk együtt még”

Az eredeti angol szöveg, amellyel Harry Chapin a dalt sikerre vitte így hangzik:

Cat’s In The Cradle
“My child arrived just the other day,
He came through the world in the usual way.
But there were planes to catch, and bills to pay.
He learned to walk while I was away.
And he was talking ‘fore I knew it, and as he grew,
He’d say, “I’m gonna be like you, dad.
You know I’m gonna be like you.”

And the cat’s in the cradle and the silver spoon,
Little boy blue and the man on the moon.
“When you coming home, dad?” “I don’t know when,
But we’ll get together then.
were gonna have a good time then.”

My son turned ten just the other day.
He said, “Thanks for the ball, dad, come on let’s play.
Can you teach me to throw?” I said, “Not today,
I got a lot to do.” He said, “That’s ok.”
And he walked away, but his smile never dimmed,and
Said, “I’m gonna be like him, yeah.
You know I’m gonna be like him.”

And the cat’s in the cradle and the silver spoon,
Little boy blue and the man on the moon.
“When you coming home, dad?” “I don’t know when,
But we’ll get together then.
were gonna have a good time then.”

Well, he came from college just the other day,
So much like a man I just had to say,
“Son, I’m proud of you. Can you sit for a while?”
He shook his head, and he said with a smile,
“What I’d really like, dad, is to borrow the car keys.
See you later. Can I have them please?”

And the cat’s in the cradle and the silver spoon,
Little boy blue and the man on the moon.
“When you coming home, son?” “I don’t know when,
But we’ll get together then, dad.
were gonna have a good time then.”

I’ve long since retired and my son’s moved away.
I called him up just the other day.
I said, “I’d like to see you if you don’t mind.”
He said, “I’d love to, dad, if I could find the time.
You see, my new job’s a hassle, and the kid’s have the flu,
But it’s sure nice talking to you, dad.
It’s been sure nice talking to you.”
And as I hung up the phone, it occurred to me,
He’d grown up just like me.
My boy was just like me.

And the cat’s in the cradle and the silver spoon,
Little boy blue and the man on the moon.
“When you coming home, son?” “I don’t know when,
But we’ll get together then, dad.
you know well have a good time then.”

A másik történetet gyerekeim egyik kedvenc története volt, amit lemezről “Márika néni”, a bukovinai mesélő asszony mondott el újra meg újra nekik. Ha van kedved, kattints a kép alá és hallgasd meg!

A fösvény emberek
Sodró erejű a tanulság, bár - mivel mese - a végén azért minden jóra fordul:

A fösvény emberek

“Egyszer volt egy fösvény ember meg a felesége, s volt nekik egy öreg-öreg apjuk. Ez olyan öreg volt, hogy amikor a levest ette, úgy reszketett a keze, hogy amíg a tányértól a szájához vitte a kanalat, minden kilötykölődött a kezéből, és az abroszt teleöntözte. Mikor a tányérból ki akarta merni a levest, a tányért is elejtette, s eltörött. Ezért nagyon megharagudott a fiatalasszony az apósára. Rábírta férjét, hogy az öreget küldjék világgá, ne csináljon annyi szemetet náluk.
Elmentek a vásárba, és vettek két új pokrócot. Elhatározták, hogy a két pokrócot az öreg hátára teszik, s úgy indítják világgá. Akárhol esteledik rá, az egyik pokrócot leteríti, a másikkal pedig tud takarózni.
Mikor hazaérkeztek, hát sem a férfi, sem a fiatalasszony nem tudta rávenni magát, hogy az öreget útnak eressze. Volt nekik egy olyan hatesztendősforma fiúk. Azt mondja neki az apja:
- Fiam, itt van ez a két pokróc. Mi elmegyünk a mezőre dolgozni, és mikor te gondolod, hogy már kinn vagyunk a mezőn, akkor a pokrócokat tedd a nagyapád hátára, fogd meg a kezét, s vezesd ki az utcára! Mondd meg neki, hogy le is út, fel is út, menjen világgá, többet hozzánk ne jöjjön vissza!
Úgy is tett a gyerek. Mikor az apjáék elmentek hazulról, gondolt egyet, és csak az egyik pokrócot vette elő. Azt rátette a nagyapja vállára, s kivezette az utcára, s azt mondta neki:
- Nagyapám, maga menjen akár le s akár fel, de többet ide nálunk haza ne jöjjön, mert magának itt helye nincs!
Az öregember sírt egy kicsit, aztán a pokróccal a hátán megindult egyfelé.
Este hazajött az ember és az asszony a mezőről, s látják, hogy a pokróc ott van, néznek szerte, az öreg meg nincs ott. Előszólítják a fiút:
- Mi van nagyapáddal?
- Hát úgy tettem, ahogy maguk mondták.
- Hogy?
- Rátettem a pokrócot a hátára, s megmutattam az utat neki, hogy menjen világgá, s többet ne jöjjön haza, mert nincs reá szükségünk.
- Hát akkor ez a pokróc, ami itt van, miért nem tetted ezt is reá?
Akkor egy kicsit állott a fiú, s azt mondja:
- Tudja, miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy mikor maguk is úgy megöregszenek, mint ahogy ő van, s utat kell adjak magának, akkor ne kelljen új pokrócot vennem, evvel a pokróccal maga is menjen el.
Összenézett akkor az ember az asszonnyal, elszégyellték magukat, és sírni kezdtek. Hamar kihozta az ember a lovat az istállóból, s ráült, s a kilencedik falu végén utolérte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, s úgy vezette kötőféknél fogva, amíg hazaértek.
Ahogy hazaértek, mindjárt az asztalhoz ültették. Többet nem bánták, ha eltörött a tányér, vagy kiömlött a leves, jó szemmel néztek rá. A gyereket is úgy nevelték, hogy tisztelje az öregeket. Szeretetben éltek, és máig is úgy élnek, ha meg nem haltak.”

Sokat kerestem, és most rábukkantam az interneten a Hétszinvirág meséjére. Ha ismered azért, ha még nem ismered, azért érdemes elolvasnod!

Volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy Annuska. Édesanyja elküldte perecet venni. Vásárolt is hét perecet: két köménymagosat apának, két mákosat anyának, két cukrosat saját magának és egy kis rózsaszínűt Öcsinek, Pavliknak. Fogta a füzérbe fűzött pereceket, s hazafelé indult. Megy, mendegél, elbámészkodik, megszámolja a varjakat, elolvassa a cégtáblákat. Azalatt odasomfordál egy ismeretlen kutya, s fölfalja a pereceket, egyiket a másik után: apa köménymagosait, anya mákosait, Annuska cukrosait. Érzi ám Annuska, hogy könnyebbedik a perecfüzér. Odanéz, hát üres a fonál, a kutya épp az utolsókat ropogtatja — Öcsi rózsaszínű perecét. Még a száját is megnyalta utána.
– Jaj, te rossz kutya - kiabált Annuska, s a kutya után eredt.
Szaladt, szaladt, de csak nem érte utol, s végül el is tévedt. Nézi, nézi, micsoda idegen helyre vetődött. A nagy házak eltűntek, s csupa kis viskó van körülötte. Megijedt Annuska, s keservesen sírva fakadt. Hát csak ott terem egy anyóka.
– Kislány, kislány, miért sírsz?
Annuska elmesélte hogy járt.
Megsajnálta az anyóka Annuskát, bevezette a kertjébe, s így szólt hozzá:
– Ne sírj, ne ríj, majd én segítek a bajodon. Perecem, igaz, nincsen, és pénzem sincs. De nő az én kertemben egy virág, a neve: Hétszínvirág, az mindent megtehet. Látom, te jó kislány vagy, ha szeretsz is elbámészkodni az utcán. odaadom neked a Hétszínvirágot, az majd segít rajtad.
S ezzel letépett a tövéről egy nagyon szép virágot, s odaadta Annuskának. Olyanféle volt az, mint a margaréta, csak épp hogy minden szirma más-más színű: sárga, vörös, kék, zöld, narancssárga, ibolyaszín meg égszínkék.
– Ez a virág nem közönséges virág ám. teljesítheti minden kívánságodat. Csak tépd le valamelyik szirmát, dobd el, s mondd el ezt a verset:

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -

Aztán megmondod, hogy mit kívánsz, s nyomban teljesül. Annuska szépen megköszönte az anyókának a virágot, s kiment a kapun. Az utcán jutott az eszébe, hogy nem tudja az utat hazafelé. Már vissza is fordult volna a kiskertbe, meg akarta kérni az anyókát, hogy vezesse a legközelebbi rendőrhöz, hát uramfia! - se kiskert, se öregasszony, mintha a föld nyelte volna el őket.
Mit csináljon?
Szokás szerint már éppen elsírná magát, össze is húzódik az orra, mint egy kis harmonika, mikor eszébe jut a titokzatos virág. Gyorsan letépett egy szirmot, a sárgát, eldobta, s így szólt:
– Lássuk csak, mit tud ez a Hétszínvirág.

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -

hogy otthon legyek azon nyomban a perecekkel együtt.
Ahogy kimondta, már otthon is volt, kezében a perecekkel.
Odaadta a pereceket a mamájának, s így gondolkozott magában: “Bízzon, ez csakugyan nagyszerű virág; ezt a legislegszebb virágvázába kellene tenni.”
Annuska még nagyon kicsi lány volt, ezért fogott egy széket, ráállt és felnyúlt a mamája legislegkedvesebb virágvázájáért, amely a legislegmagasabb polcon állt. Hát nem éppen akkor repült el egy sereg varjú az ablak előtt? Annuska pontosan meg akarta állapítani, hány a varjú: hét vagy nyolc? Kinyitotta a száját és elkezdte őket számolni, ujjait egyenként begörbítve.
A váza pedig leesett, ezer darabra tört.
– Már megint eltörtél valamit, te haszontalan? - kiáltott be anya a konyhából - Csak nem az én legislegkedvesebb vázámat?
– Nem, anyukám, dehogy, semmi sem tört el- Rosszul hallottad! - kiáltott vissza Annuska, gyorsan letépte a vörös szirmot, eldobta, és így suttogott:

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -

hogy anyu legislegkedvesebb vázája megint ép legyen.
Alig, hogy ezt kimondta, a cserepek maguktól összeszaladtak s összenőttek.
Anyu beszaladt a szobába, s látta, hogy legislegkedvesebb vázája a helyén áll, mintha mi sem történt volna. Annuskát mindenesetre megfenyegette az ujjával és kiküldte az udvarra sétálni. Kint a fiúk éppen “Északi sark”-ot játszottak, ócska deszkákon ültek s egy nagy karó volt mellettük a földbe dugva.
- Fiúk, fiúk, vegyetek be engem is játszani!
- Még mit nem! Nem látod, hogy ez az Északi-sark: Csak nem viszünk lányokat az Északi-sarkra!
- Ez az Északi-sark? Ez négy öreg deszka.
- Ez nem deszka, hanem jéghegy! Eredj, ne zavarj! Épp most van a legnagyobb jégnyomás.
- Szóval nem vesztek be?
- Nem! Eredj!
- Hát nem is kell! Én nélkületek is eljutok az Északi-sarkra most mindjárt. És nem is olyan rongyosra mint a tiétek, hanem olyanra, mint az igazi.
Pukkadjatok meg!
Annuska a kapuhoz ment, elővette a titokzatos Hétszínvirágot, letépte a kék szirmot, elhajította, és így szólt:

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -

hogy az Északi-sarkon legyek, de most rögtön. Még ki sem mondhatta, amikor szörnyű szélvihar kerekedett, a nap elsötétült, körüs-körül koromfekete éjszaka lett, a föld meg úgy forgott a lába alatt, mint a pörgettyű.
Annuska úgy, ahogy volt, vékony nyári ruhácskájában, csupasz lábával, egyes-egyedül ott találta magát az Északi-sarkon, ahol száz fok hideg van.
- Jaj, mamácskám, megfagyok! - kiabált Annuska, és sírva fakadt, de a könnyei nyomban jéggé fagytak, s úgy lógtak az orráról, mint a jégycsapok az esővízcsatornáról.
A jéghegy mögül előcammogott hét fehér medve, s egyenest a kislánynak tartott: egyik szörnyűbb a másiknál. Az első - ni, jeges, a másik - ideges, a harmadik - talpas, a megyedik - tenyeres, az ötödik - lába kicsit csámpás, a hatodik - szeme tüzes lámpás, a hetedik - a legislegmérgesebb.
Annuska félholtra vált rémületében, jéghidegre fagyott ujjaival épp csak hoyg le tudta tépni a zöld szirmot, eldobta, s kiabált, ahogy csak a torkán kifért:

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -

hogy otthon legyek az udvarunkon, de rögtön.
Abban a szempillantásban megint az udvaron termett. Néznek rá a fiúk, és nevetnek rajta.
- Na hol az a te híres Északi-sarkod?
- Ott voltam.
- Hiszi a piszi, bizonyítsd be!
- Nézzétek, még lóg a jégcsap rólam!
- Ez neked jégcsap? Macska farka ez, nem jégcsap!
Annuska megsértődött, s megfogadta, hogy többet nem bajlódik a fiúkkal, inkább átmegy a másik udvarra, ahol a kislányok játszanak. Odamegy, s látja, hogy azoknak mindenféle játékuk van. Egyiknek kis kocsija, másiknak labdája, a többinél ugrókötél meg kis tricikli, sőt egy kislány karján egy nagy beszélőbaba csücsült, a fején babaszalmakalap s a lábán babahócipő. Elbúsulta magát Annuska. Az irigységtől még a szeme is sárga lett, mint a macskáé. “Na - gondolta magában -, majd én megmutatom nektek, kinek van több játéka.”
Elővette a Hétszínvirágot, letépte a narancsszínű sziromlevelet, eldobta, és nagy hangon mondta:

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -

hogy a világ minden játéka az enyém legyen.
Azon nyomban özönlött feléje a sok játék a világ minden tájáról. Elsőnek persze a babák, csak úgy csattogott a szemük a nagy pipslákolásban s szüntelenül kiabáltak, hogy “papa, mama!” - “papa, mama!”. Annuska először megörült, de azután olyan sok lett a baba, hogy megtelt velük az egész udvar, a kis utca, s a térnek is jó fele. Egy lépést sem lehetett tenni, hogy baba ne kerüljön láb alá.
Egyebet sem lehetett hallani körös-körül, csak a babák sírását. Elképzelhetetlen, mekkora lármát tud csapni ötmillió baba. S ezek csak a moszkvai babák! Annuska egy kicsit megijedt, de ez még csak a kezdet volt. A babák után gurultak a labdák, golyók, kerékpárok, triciklik, traktorok, autók, könnyű harckocsik és ágyúk. Az ugrókötelek úgy kúsztak a földön mint a kígyók, a lábak közé tekeredtek, s ettől az ideges babák mégjobban rikácsolta. A levegőben milliószám röpködtek a játékrepülőgépek, léghajók és vitorlázók. Az égből szüntelenül hullott a töménytelen sok tulipán formájú ejtőernyő, és fönnakadt a fákon meg a sürgönypóznákon. A közlekedés elakadt. A rendőrök felmásztak a lámpaoszlopokra, s nem tudják mitévők legyenek.
- Elég, elég: - kiabált rémülten Annuska, fejéhez kapva - elég lesz!
Nagyon kérem! Nekem nem kell ilyen sok játék, csak tréfáltam. Félek…
De hiába, a játék csak úgy özönlött mindenfelől. Kifogyott a szovjet játék, következtek az amerikaiak. Már az egész város a háztetőkig megtelt játékszerekkel.
Annuska felszaladt a lépcsőn - a játékok utána. Ki a balkonra - a játékok a nyomában. Föl a padlásra - a játékok is. Akkor kiszaladt a háztetőre, letépte az ibolyaszínű sziromlevelet, eldobta, s gyorsan elmondta:

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -

hogy a játékok menjenek vissza a boltokba, de most mindjárt.
S a játékok azonmód eltűntek. Ahogy Annuska ránéz az ő Hétszínviráhgjára, hát látja ám, hogy már csak egyetlenegy szirom van rajta.
“Ejnye, ejnye, hat szirmot már elfecséreltem, s mi hasznom belőle? Na nem baj. Ezután jobban meggondolom.”
Megy az utcán s töri a fejét.
“De mit is kívánhatnék? Rendelek két kiló töltött csokoládét, gy fél kiló savanyúcukrot, tíz deka törökmézet, tíz deka cukrosmogyorót, s hogy el ne felejtsem, egy rózsaszínű perecet Öcsinek, no és?
Ha meg is kapok mindent, megeszem az egészet, és akkor nem marad semmim.
Nem, akkor már inkább triciklit kérek. Különben minek? A végén úgyis elveszik a fiúk. Sőt meg is vernek. Nem. Jobb lesz, ha jegyet kívánok a moziba vagy a cirkuszba. Az legalább mulatságos. Vagy talán új szandált kérjek? Ennél különb dolgot is kívánhatok. csak el ne hamarkodjam, ez a fő.”
Ilyenformán tűnődött Annuska, amikor egyszercsak meglátott egy szép kisfiút, aki egy kapu előtti padon ült. Nagy, kék szeme volt, vidám, de szelíd. Nagyon tetszett neki a fiú, messziről látszott rajta, hogy nem verekedős, és Annuska nagyon szeretett volna vele megismerkedni. Oda is ment hozzá bátran, olyan közel, hogy mind a két szembogarában meglátta saját arcát s a vállán lógó két kis copfját.
- Fiú, mondd, te fiú, hogy hívnak?
- Vityának, hát téged?
- Annuskának. Gyere, játsszunk fogócskát!
- Nem lehet. Sánta vagyok.
Most látta meg csak Annuska, hogy a fiú lábán furcsa, magas talpalású cipő van.
- Milyen kár! - mondta Annuska - nagyon tetszel nekem, s nagyon szívesen szaladgáltam volna veled.
- Te is nagyon tetszel nekem, s én is nagyon szeretnék veled játszani, de sajnos, lehetetlen. Hiába minden. S ez már így marad egész életemre.
- Ej, micsoda csacsiságokat beszélsz, te fiú! - kiáltott fel Annuska, s elővette az ő Hétszínvirágát. - Ide nézz!
S ezzel a kislány óvatosan letépte az utolsó sziromlevelet, az égszínkéket, egy pillanatra a fiú szeméhez tartotta, aztán szétnyitotta ujjait, s boldogságtól reszkető, vékony hangocskáján énekelte:

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek -

hogy Vitya lába meggyógyuljon.
A fiú ebben a pillanatban leugrott a padról, elkezdett Annuskával fogócskázni, s olyan pompásan futott, hogy a kislány sehogy sem tudta utolérni, akárhogy igyekezett is.”

A gyereknap kapcsán érdemes egy kicsit elidőzni Szabó Lőrinc gyermekverseinél, akinek költői pályáján sajátos funkciója van a gyermekversnek. Leg­inkább az 1930-as években sűrűsödnek ezek a versek. A Tücsökzenében, ebben a nagy szemlélődő összegezésben húsz év távlatá­ból megerősíti az egykori élményt, újraéli a gyermekhez vezető utat a külön­béke-korszak tömör idézésében:

“Ördögöt angyal, a gonoszokat gyűlöltem előbb, a gazdagokat, aztán mindenkit. Megutáltam és megvetettem az embert, az egész földi förtelmet, s álmot, hiteket, igazságot, a hiu képzelet
szépelgéseit, a bérenc agyat,
a bölcs s buta magyarázatokat,
tömeget, egyént. Aztán az idő
és a közöny, a fertőtlenítő,
lefojtotta öngyilkos lázamat:
harminchárom évnyi tapasztalat
után mint vigasztalan harcteret
jártam a mocskos, leprás életet: Különbékém, keserű remete,
vállat vont és dolgozott: semmi se
vonzotta már, csak a kivételek
és - mint végső remény - a gyermekek.”

Az 1943-ban megjelent “Régen és most” kötetben látott napvilágot talán egyik legszebb hittétele a gyermek, a jövőbe vetett reménység mellett:

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kináld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket, csillagos éjszaka.
Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és halott anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,
vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.
Az ember gonosz, benne nem bizom.
De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek!

Josephine Wall: Fairyland

Egy kis ízelítő Josephine Wall varázslatos világából: az ő festményei különösen szépen rímelnek Szabó Lőrinc megzenésített verssoraihoz és Halász Judit szeretetreméltó előadásához. Ha van kedved és időd, nézd és hallgasd meg a teljes diasort:

Szabó Lőrinc:Ima a gyermekekért

Lóci

Mindenki így hívta, mindenki így ismerte. Őt, Szabó Lőrinc fiát, a magyar költészet talán legismertebb gyerekmúzsáját. Közel kétméteresen, őszülő hajjal, végzett filmrendezőként is Lóci maradt. A név több volt, mint önmaga: fölidézte a halott apa emlékét is, s kimondásával az ember úgy érezte, hogy a költő Szabó Lőrinc birodal­mába, a magyar költészet birodalmába ér­kezett. Ez volt és maradt a név holdudvara.
A Lócival való találkozás – mások is így emlékeznek – nem csupán az irodalommal való találkozást jelentette, hanem egy ér­de­kes, izgalmas szellemi lénnyel való együtt­ létet is. S mindez külön fénnyel és súllyal bírt a legendás budai, pasaréti, Volkmann utcai lakásban, ahol hajdanán a család élt: Szabó Lőrinc és felesége, a híres szerkesz­tő, Mikes Lajos leánya, Nagyklára és a gye­rekek: Kisklára meg Lóci. Ez a nagy lakás végül Lócira maradt, ő élte itt életét, szé­pen ápolta apja emlékét, gondozta az élet­ művet, létrehozta a Szabó Lőrinc Alapít­ványt, engedélyezett közléseket és után­ köz­léseket. Szívesen és meghatottan mutatta meg mindenkinek a sokak által megörökített, könyvekkel zsúfolt dolgozó­ szobát, amelyet érintetlenül hagyott; minden úgy maradt, mint Szabó Lőrinc éle­tében… Úgy maradtak a könyvek, a
tárgyak, levelek, kéziratok, mintha a költő élne, mint­ ha bármikor visszatérne.

Lóci hatvannyolc évesen, 1997-ben hunyt el. Én két esztendővel korábban többször és rendszeresen találkoztam vele válogatott Szabó Lőrinc-versek megjelentetése ügyében. Nem csupán Lócit ismer­tem meg egyébként a munka során, ha­ nem Kabdebó Lórántot is, ő írta az előszót a kötethez. Szép emlékek sorjáznak: Lóci nem száraz jogutódként viselkedett, ha­ nem segített a költemények kiválasz­tá­sában, érdekes szempontokat villantott fel, zamata, íze volt az együttlétnek. És mesélt és mesélt, önmagáról, apjáról, közben szívta egyik cigarettát a másik után. Ültünk a nagy teraszon versek fölé hajolva, s ott volt köztünk Szabó Lőrinc: Lóci varázsolta oda!

Mindig aput mondott. Apu siet, apu dolgozik, apu verset ír. Apu halála. Kevesen tudják, nem került be még az irodalmi köztudatba sem, hogy Lóci megírta Szabó Lőrinc végső, kórházi óráit. A kis könyvecs­ke címe: Az utolsó háromszázöt perc, al­ címe: A fiú gondolatai az apa mellett. Ilyen jellegű könyvecskét, emlékezést én még nem olvastam! Huszonévesen élte meg Lóci apja halálát, s évtizedeknek kellett eltelnie, amíg rögzíteni tudta a szenvedést: Szabó Lőrincét és a sajátját. Előttem van, ahogy átnyújtja a művet: félszegen, büsz­kén és szomorúan. A beszédes dedikációt szó szerint rögzítem: “Kaiser Lászlónak ab­ban a reményben, hogy Apu-ba még jobban belemászik. Szeretettel: ifj. Szabó Lőrinc, vagyis Lóci.”

Az idősödő Lóci egyre több időt szentelt apja emlékének ápolására, a művek gondozására. S nem csupán apja nagyságát, költészetének kiemelkedő jelentőségét védte és képviselte, nem csupán azonosult apja szellemiségével – pontos, racionális mondatai szinte Szabó Lőrinc gondolko­dásából köszöntek vissza –, de külsőre is kezdett hasonlítani hozzá: feje, koponyája, szeme, nézése az ismert fényképeket idézte.
A mítosz nem kopott, sem életében, sem halála után. Nem kophatott, mert Szabó Lőrinc remekművei, a fiáról írt versek mítoszt teremtettek. És aztán Lóci alkata, személyisége őrizte tovább a mítoszt. Nem sokkal halála előtt írta: “Én belül, titokban, most és mindörökre Lóci maradok.” S hogy az maradt, így volt hű igazán apjához és önmagához!Kaiser László

Ime néhány Lóci vers a legszebbek közül:

Szabó Lőrinc: Téli este

Lócika megjött, hároméves,
a szél kicsípte, friss, piros,
veti mackóját, s magyarázza,
hogy nincs odaki semmi rossz,

és füstöl a ló orra, és ő
nem borult fel a ródlival,
s az ablaknál ölembe mászik
kinéz és szól: - Csak az a baj,

hogy korán kellett hazajönni!
- s mesél, és nézi csillogó
szemmel, hogy táncoltatja ott kint
fehér pillangóit a hó.

Mesél, s én érzem, gyönge szíve
a kezem alatt hogy dobog,
és egy őzike jut eszembe,
erdő és erős farkasok,

és háború és védtelenség,
és mindaz, amit hazajövet
láttam az utcán, s amit ti,
ti is tudtok mind, emberek:

mind, ami kín itt van köröttünk
s ami már ki se mondható,
mert ami még kimondható,
már az is csak irtózni jó.

… Mi lesz, őzike? … A gyerek újra
tapsol: - Apu, de szép ez a tél! -
Jó volna hinni, néki hinni,
aki nem tudja, mit beszél.

Szabó Lőrinc: Lóci elalszik

Azt hittük, már rég alszik, és
Egyszerre frissen, hangosan
Megszólalt a szomszéd szobából
Lóci, a kisfiam.

“Anyuka, kit temetnek el?”
- kérdezte; és mi, a nagyok,
Összenéztünk, és a szemünkben
Veszély volt és titok,

Hogy mire gondol Lóci és
Mitől fél, hol jár az esze,
S a meglepetés zavarában
Nem felelt neki senki sem.

“Kit tesznek le a föld alá?”
- sürgette most már a gyerek.
“Azt, aki meghalt” - szólt az anyja
Gyorsan és nevetett.

“A-azt?” - békült meg a kicsi,
Felejtve minden rossz gyanút.
“Csak azt?… Akkor jó!” - tette hozzá
És most már elaludt.

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hová mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta,
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem,
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek,
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!…
És akkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj, - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Szabó Lőrinc: A bagoly

Kisfiam kieszelte, hogy van
valahol egy mindenható,
aki megbünteti, ha rossz és
csokoládét hoz, hogyha jó.
A nagyurat el is nevezte:
– Bagoly! — mondta — ez a neve! –
De úgy látszik, rám is hasonlít,
mert nagy kerek szemüvege
van a bagolynak: legalább is
így mesélgeti a gyerek;
s akármi történik a házban,
az mind a bagoly mûve lett.
A bagoly vitt el reggel engem
és estére õ vitt haza,
a baglyot hívtuk, ha nem ízlett
a gyereknek a vacsora,
s Lóci megtette ezt is, azt is,
amit azelõtt semmikép,
csak azért, hogy bebizonyítsa
külön istene erejét.
Nekem nem tetszett a bagoly, de
tûrten némán egy darabig.
Tegnap azonban elõvettem,
s faggatni kezdtem a kicsit:
– Mondd, Lóci, bagoly igazán van? –
– Van hát! — Ismered? — Ismerem! –
– De én nem tudok hinni benne,
amíg nem látom, hogy milyen! –
– Látni fogod! — jött tûzbe erre
Lóci, s mérgesen otthagyott;
s most a fejét tíz hosszú percig,
gondolom, azon törte, hogy
hogyan tudna meggyõzni engem,
mert végül is elõszedett
valami fiók fenekérõl
egy régi rossz szemüveget,
s jelentve, hogy a bagoly itt lesz,
kiment az erkélyünkre, és
már kiáltott is: — Úgye, látod?
Itt van az ablaknál! benéz!
Épp rád néz! szemüvege is van!
Itt a bagoly!… — Elhallgatott,
s én láttam, hogy csakugyan ott van!
a szemüveges alakot:
láttam Lócit átszellemülten,
ahogy benézett, komolyan
és gõgösen, mint aki érzi,
hogy rettentõ szerepe van:
láttam Lócit tágult szemekkel,

Szabó Lőrinc: A légy

Az ablaknál volt Lóci, nézte,
hogy mászkál egy légy föl s alá :
szerette volna agyonütni,
de lelke nem vitte rá.

Én olvastam, Lóci feszengett,
a légy dúdolta énekét.
- Mondd, apu, - szólt a gyerek végre, -
nem zavar téged ez a légy ?

-Nem engem,-mondtam.Lóci elment
s egy ceruzával visszajött
és sóváran nézett a légyre,
mely az üvegen zümmögött.

Sóváran és dühösen nézte,
mint veszett zsákmányt a vadász :
szörnyen bántotta, hogy felébredt
szívében sajnálkozás.

És szólt:- Itt nem lehet olvasni !-
- Megdögölesszem ?- szólt megint.
- Dögöleszd meg !- mondtam keményen,
s néztem, a gyerek, hogy legyint

egyet - kettőt a ceruzával - -
És már nem zümmögött a légy,
és Lóci élvezte a hőstettet
s a bűntelenség
örömét.

Szabó Lőrinc: A rádió

Lóci beteg volt, sírt egész nap,
kis testéből sütött a láz,
nyűgösködött, tűz-víz gyötörte
és kinin és borogatás:

betegségtől és gyógyulástól
egyformán irtózott szegény,
mindent kívánt és nem mosolygott
se képeskönyvön, se mesén,

pedig egy perc, egy percnyi vígasz,
ha csak megnyugszik egy kicsit,
már álomba ringatta volna
teste és lelke kínjait.

Végül a rádiót akarta.
– Nyisd csak ki! — szólt, szorongva, mert
félt, hogy rossz lesz a gép, amelyet
úgy szétcsavargált s összevert.

– Próbáld meg! — kérte szomorúan…
S felzendült valami zene,
s oly gyönge volt, hogy rögtön tudtam,
Lóci megint babrált vele,

megint babrált a rádióval;
de most nem bántam, és csak az
járt eszembe, hogy végre itt van
az álomhozó jó vigasz.

Lócit persze a rádió is
kínjában érdekelte csak,
sírt tovább, és hányta-vetette
magát a takaró alatt,

én azonban szerettem volna
a gépet megjavítani,
s addig ütöttem, feszegettem,
míg végképp vége lett neki.

Csalódva mentem a beteghez,
hogy elmarad az öröme;
a gyerek sírt, nem is figyelt rám,
s az anyja szólt: — Te, Lóci, te,

figyelj csak! az apu egészen
elrontotta a rádiót! –
Lóci felült és megbüvölve
ismételte a szörnyü szót,

hogy: `elrontotta!` és: `egészen!`

és rám nézett, hogy igaz-e?
Bólintottam, s ő már mosolygott
s az anyja szólt — Meg kellene,

meg kell az aput verni érte!…

Megverjük aput! — szólt megint. –
S Lóci tapsolt: — De érdekes lesz! –
s felejtett lázat és kinint,

és szeme ragyogott, hogy íme

kikapok, ha nagy vagyok is,
új erőre kapott az örömtől,
hogy hibáznak a nagyok is,

s elgondolkozva, megnyugodva

hálásan nevetett felém,
és egy kicsit beszélgettünk,
és lassan elaludt szegény.
Szabó Lőrinc: Lóci lázadása

Szabó Lőrinc: Csirkék

Szabó Lőrinc: Lóci verset ír

Ünnep előtt volt. Kint a kertben
húsvéti bárány bégetett,
most borult virágba az alma,
a barackfa már vetkezett,

én meg épp versbe igyekeztem
fogni életet és halált,
mikor egyszerre nyílt az ajtó,
jött Lóci és elémbe állt

s megszólalt: – Apu, verset írtam!
– De hisz még nem tudsz írni, te!
– Nem is írtam, csak kigondoltam.
– No, halljuk. – Hát figyelj ide, –

szólt Lóci, azzal nekikezdett
s két sorban elmondta a verset:
„Az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja.”

Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól
a versed? Ennyi az egész?
– Hát az istenről, az a címe! –
magyarázta a gyerek; és:

– Nem kéne még valami hozzá?
kérdeztem én kiváncsian.
– Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,
ebben már minden benne van.

– Benne van, jól van, igazad van,
szép a vers, menj és játssz tovább! –
Szinte ijedten csókoltam meg
Lóci hatéves homlokát…

Ő elrohant… Kint ragyogott a
tavasz, a bárány bégetett
s én eltünődve ezt a verset
írtam a magamé helyett.

Szabó Lörinc: Csirkék

Borotválkozva ültem épp a
kádban, mikor ordítva és
lelkendezve jött Lóci hozzám:
– Borzasztó! – s mutatta, a kés
hogy szaladt… – Így szaladt, – mutatta,
torkom ujjával szelve át, –
így ni!… mikor ott kint Mariska
elvágta a csirke nyakát! –
– Borzasztó! – sírt a gyerek újra. –
Szegény kis csirke! – zokogott
s titkos tetszését szánalommal
keverve részletezte, hogy
hogy rugkapált a szegény csirke
s hogy most jön majd a második
és hogy ő soha húst ezentúl,
soha csirkehúst nem eszik.
– Érdekes is volt, – mondta aztán,
s nekem elszorult a szivem
s kezemben megállt a borotva,
mert elképzeltem hirtelen,
hogy mi lenne, ha volna… Vagy tán
van is?… Van!… Vannak szörnyeteg
óriások!… S már Lóci torkán
s magamén láttam késüket
és már csak roppant messzeségből
hallottam a gyerek szavát:
– Tudod, apu, mikor megölték,
nem a szívem volt, ami fájt,
hanem – mondta – valami itt bent
a torkom szorította meg! –
A hang elnémult, én meg arra
gondoltam, hogy öreg leszek
s jön az Idő, egy óriás Kéz…
És ekkor behangzott a vad
rikácsolás, amit a másik
csirke csapott a kés alatt,
és Lóci szörnyűködve újra
rohant már, könny ült a szemén:
– Borzasztó! Várjon meg, Mariska,
hadd lássam, hogy hal meg szegény!

Szabó Lőrinc: Versek a gyerekszobából

I.
Kicsi vagyok én
Kicsi vagyok én,
majd megnövök én,
mint a tüdő a fazékból,
kidagadok én.
Kicsi vagyok én,
majd megnövök én,
apámnál is, anyámnál is
nagyobb leszek én.
Kicsi vagyok én,
erős leszek én,
világ minden óriását
földhöz vágom én.
Kicsi vagyok én,
bátor leszek én,
óriások palotáit
elfoglalom én.
Kicsi vagyok én,
nagy úr leszek én,
arany szobát adok minden
testvéremnek én.
Kicsi vagyok én,
vezér leszek én,
én leszek a legjobb ember
a föld kerekén!

II.
Hörpentő
Gá-gá, bíró, bumbele, Máté,
nem apádé, nem anyádé,
tied ez a nagy karéj,
tej van hozzá, hófehér.
Míg ezt szépen megiszod,
húz a liba papucsot,
indul messze Angliába,
fél, hogy fázni fog a lába.
Azt üzeni: odaér,
mire elfogy a karéj,
s ahogy iszod a tejet,
kortyok szerint lépeget:
lép,
lép,
lépeget,
még,
még,
még egyet, –
az utolsót! Így ni! Már
egész üres a pohár!
Ennek aztán örvendek
s én is nagyot hörpentek.

III.
A szél meg a nap
Licskes-lucskos szürke bácsi
(Hujj, hujj, én a szél vagyok!)
kék udvarban seprüjével
megkergette a napot.
Szél mondta: Hujj, hujj, hujj!
Nap mondta: Bujj, bujj, bujj!
Szél kergette,
utólérte,
jól megverte a napot;
megkergette,
utólérte,
jól megverte,
összetörte,
kék udvarból kiseperte,
kendőjébe bekötötte,
mondjátok meg: hova tette?
Zsebretette a napot.
Zsebretette? Zsebre ő!
Azért van most rossz idő.

IV.
Esik a hó
Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót,
megnézi a rádiót,
belebúj a telefónba,
lisztet rendel a malomban.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tőle,
lisztet prüszköl hegyre-völgyre,
fehér már a város tőle:
fehér már az utca,
fehér már a muszka,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol,
de sehol
nincs más
fekete,
csak a Bodri
kutyának
az orra
hegye –
és reggel az utca, a muszka, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy esik a hó!

V.
Veszedelem
Ütöttem. Ő is ütött, ahol ért.
Szeretnéd tudni, hogy miért?
Nekem volt pénzem, neki nem,
ebből lett a veszedelem.

Szabó Lőrinc: Nyitnikék

Alszik a hóban
a hegy, a völgy;
hallgat az erdő,
hallgat a föld.

Mikor legutóbb
jártam itt,
nyár nyitogatta
pipacsait,

a nyár nyitogatta,
temette az ősz;
és volt, aki vesztett,
és nincs, aki győz.

Lombnak, virágnak
nyoma sehol,
fekete csontváz
a fa, a bokor,

s halotti csipke
a díszük is,
az a törékeny
tündéri dísz,

mit rájuk aggat
éjszaka
fehér kezével
a zuzmara.

Alszik a hóban
a hegy, a völgy,
hallgat az erdő,
hallgat a föld.

Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár.

Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán,
mint éles fuvola.

Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is újra
az énekét:

kék füttyre mindig
‘kvart’ lefelé:
nem sok, de örülni
ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!

Nyitni, de - nyitni,
de - nyitni kék!
Fütyülöm én is
énekét.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
a telet bírni
illenék!

Bírni és bízni
illenék!
Fütyül és elszáll
a Nyitnikék.

Nyitni kék! –
fütyülök utána
s nézek az eltűnő
madárra.

Nyitni kék, fütyülöm,
nyitni kék,
hinni és bízni
kellenék,

mint az a fázó
kis madár,
aki sírja, de bírja,
ami fáj,

akinek tele rosszabb,
mint az enyém,
és aki mégis
csupa remény.

Nyitni kék, indulok,
nyitni kék,
fog az én szívem is
nyitni még.

Nyitni kék! Ébred
a hegy, a völgy,
tudom, mire gondol
a néma föld.

Ő volt a szája,
a Nyitnikék,
elmondta a holnap
üzenetét:

a hitet, a vágyat
fütyülte szét,
kinyitotta a föld
örök szivét:

fütty-fütty-fütty, nyitni kék,
nyitni kék -
Nyisd ki, te, versem,
az emberekét!