‘LAÁBJEGYZETEK’ kategória archívum

Dr. Laáb Ágnes válaszol

szerda, február 26, 2014

Fenti címmel bukkantam rá véletlenül egyik hallgatómmal folytatott beszélgetésemre, amelyet 2009-ben készített az egyetemi újság számára:
„A gimiben versenyeztek érte a srácok, de hamar férjet talált. Erősen kötődik a Duna mindkét partjához, de ma már BME-s tanárként tekint magára. Ha éppen nem tanít, MP3-at hallgat úszás közben, blogot és könyvet ír. Dr. Laáb Ágnes tanárnővel beszélgettem.
- Mi lenne az első kérdése, ha egy diákjával készítene interjút? - Azt hiszem, főként az elképzeléseiről, a motivációiról kérdeznék. Manapság kevés diákon látom, hogy kiforrott céljai lennének. Sokan nem is tudják, miért töltik itt az egyetemen az idejüket. Arra lennék ezért kíváncsi, mennyire tudja már, mi a dolga a világon.
- A BME előtt a Közgáz volt a munkahelye és ott is járt egyetemre. Ha össze lehet egyáltalán hasonlítani, hol érzi magát jobban? - Bizonyára kevesen tudjátok, hogy a kilencvenes évek közepén az egyetemek átszervezésekor volt egy történelmi pillanat, amikor a Duna két oldalán fekvő patinás intézmény egyesülhetett volna. Ez mindkét oldalon nagy ellenállásba ütközött, de végül a Közgázon a diákok szavazták le a Kari Tanácsban. Így a Közgáz az Államigazgatási Főiskolával, és második lépésben a Kertészeti Egyetemmel fúzionált, a BME meg ekkor építette ki a gazdaságtudományi karát. Én a 90-es években a BKE Vezetőképző Intézetében dolgoztam, ami életem eddigi legsikeresebb munkahelye és munkaszakasza volt. Volt kollégáimhoz és tanáraimhoz erősen kötődöm, de ma már abszolút BME-s tanárnak tekintem magamat.
- Mely órájára szeret leginkább bejárni? Gondolom, nem a több száz fős számvitel a kedvence… - Nem is. Ott nagyon sokan vagyunk, nincs igazi tanár-diák viszony. Viszont idén szeptembertől végre indíthattam egy önálló tárgyat, a Kompetencia kontrollingot. Számomra ez igazi jutalomjáték, és azt, hogy simán akkreditálták, komoly elismerésként élem meg a vezetés részéről a más téren felmutatott erőfeszítéseimért. Jelenleg huszan vették fel, de ekkora létszám éppen elegendő a „beélesítéshez”. Jó a visszhangja, tetszik a hallgatóknak és én is nagyon jól érzem magam ezeken az órákon. Bízom benne, hogy a következő években egyre népszerűbbé válik majd ez a tárgy. De már most is ez a kedvencem…
- Miért pont Micimackó? - Nyilván arra gondolsz, miért ő integet a diáimon. Azért, mert Micimackó – bár ő csak egy csekély értelmű medvebocs – nagyon sokat tud az élet valóban fontos dolgairól. Minden kisgyerek lelkét megragadja ő is és kompániája is. Vélhetőleg Micimackó sohasem fogta volna fel a kettős könyvelés rejtelmeit. Ezért egyfajta bíztatásnak szánom jelenlétét a nehéz ismeretanyagoknál: azt üzeni, ha ezt ő is megértette, neked is menni fog!
- Mondjon néhány szót a családjáról! - Kicsi de összetartó család a miénk, férjemmel 34 éve élünk együtt, van két felnőtt gyerekem és férjem első házasságából egy 20 és egy 18 éves unokám. Gyerekeim a lágymányosi lakásunkat két különálló lakrésszé alakították, így mindkettőnek van saját önálló lakása, mi pedig három éve leköltöztünk a korábban nyaralóként funkcionáló vidéki házunkba, amely egy gyönyörű völgykatlanban fekszik a Gerecse és a Vértes lábainál, Tardoson.
- Onnan jár be minden nap? - Az óráimat hét elejére és végére sűrítem, olyankor édesanyámnál maradok éjszakára. Így nem kell mindennap utaznom.
- Hogyan szórakozik, hogyan kapcsolja ki magát? - A házunktól 50 méterre már erdő van, 300 méterre gyönyörű kis tó. Nyáron a hajnali harmatban, télen az érintetlen fehér hóban sétálhatok, amikor csak kedvem szottyan rá. Van egy vizslánk – az első a tardosi kertben lett eltemetve – aki igényli is a nagy sétákat. Nagyon szeretek úszni. Nyaranta a tatai tót naponta átússzuk és a komáromi fürdő törzsvendégeinek számítunk. Találtam egy olyan MP3-lejátszót, amit a vízben is lehet hallgatni. Töltök fel rá hangoskönyveket, így hasznosan telik az úszással töltött időm is. Mindenkinek ajánlom amúgy a holt idők kihasználásának ezt a módját: a Magyar Elektronikus Könyvtár hangoskönyveiben egyre több, az általános műveltség gerincét adó művet lehet már megtalálni.
- Milyen tájakon járt és hova szeretne még eljutni? - Magyarország tájait alaposan bejártam és sok helyre eljutottam már Európában is, messzebbre nem is kívánkozok. Tardoson megtaláltam a természet és a kisközösség harmóniáját. Tardos falunak saját himnusza van, amely a táj szépségéről, a 800 éve itt élő szegény, de szorgalmas és tisztességes emberekről szól és a földről, amely kenyeret ad és eltemet. Azt hiszem, ez a lényeg: az embernek ott kell boldogulnia, ahol a gyökerei vannak.
- Ön szerint mikor mondhatjuk, hogy végre kilábaltunk a válságból? - Ez a mostani válság pénzügyi válságnak indult, majd az egész gazdaságra átterjedt. A mélyén azonban szerintem a társadalmi formaváltás meghatározó erőforrásainak (tőke és tudás/információ) hatalmi küzdelme zajlik. A tőke veszít egyeduralmából. Az új erőforrás már nem szűkős és korlátos, ezért másképpen működik, másképp is kell bánni vele. Hosszú és kiszámíthatatlan lesz, míg a pénzpiac országokat, világrészeket igazgató egyeduralma visszaszorul. Én hosszabb, elhúzódó válságra számítok, amely még tartogathat meglepetéseket.
- Miben voltak mások az Ön egyetemi évei, mint a mieink? - Először is: akkoriban sokkal nehezebb volt bejutni. Én eredetileg népművelés-történelem szakra jelentkeztem az ELTE-re, ám helyhiány miatt maximális pontszámmal sem jutottam be (persze az ELTE-n akkor húszszoros túljelentkezés volt, de a BME-n, Közgázon is öt-tízszeres). A bejutás tehát eleve nehéz volt, ennél csak a bennmaradás volt nehezebb. Ha a vizsgaidőszak végéig nem sikerült a félév követelményeit teljesíteni, már repült is az ember kifelé. Ha egy vizsgaidőszakban három elégtelen összejött, szintén. És az összes félév során sem haladhatta meg az összegyűjtött sikertelen vizsgák száma a 9-et, mert a tizediknél elköszöntek a hallgatótól. Így aztán az 500 fős évfolyamunkból alig 100-an végeztünk. A másik nagy különbség az óralátogatásnál volt. Mi elképzelhetetlennek tartottuk, hogy egy előadásra ne járjunk be. És nem a katalógus miatt, hanem mert minden óra különleges volt. Volt olyan tanárunk, akinek az óráira a felsőbb évfolyamról is bejöttek. Dobogtunk, tapsoltunk néha teljes extázisban. Ezt hiányolom a mai oktatásból, de mindenkinek kívánom, hogy egyszer élje át az érzést. Akár hallgatóként, akár oktatóként.
- Milyen trükkökkel pasizott az egyetemen? - 21 éves koromban, harmadszori nekifutásra kerültem be az egyetemre. Azon a nyáron volt az esküvőm. Harmadévesen született a lányom, negyedévesen a fiam. Így az egyetem számomra már nem a pasizásról szólt. Ha azt kérdezed, milyen trükkökkel pasiztam a gimnáziumban… Hát, igazán nem azon kellett trükköznöm, hogy szédítsem a srácokat, sokkal inkább, hogyan tudom lerázni őket. Ezt elég jól megtanultam. Becsületes voltam ebben a dologban: egymás mellett két fiúval nem futottam, akkor az egyiknek megmondtam, hogy vége. Sokat jártunk barátnőimmel a BME táncos klubjaiba. Akkor itt nagy élet volt. Szinte minden koleszban működött klub. Az akkori híres E-klubban szombatonként többnyire a Bergendyék játszottak, időnként az Omega vagy az Illés. Bár az ő törzshelyük a Műegyetem másik kolesza volt fenn a Várban. A fiúknak tagsági igazolvány kellett, a lányok viszont – lévén, hogy akkoriban még szinte csak fiúk jártak a műszakira – BME-s fiúkísérővel mehettek be ingyen. Ha szólóban érkeztünk, valamelyik jóképű egyetemista mindig boldogan vállalta, hogy bevigyen bennünket.
- Az oktatáson kívül mivel foglalkozik? - A tanítás a hivatásom, ez az életem. Boldog vagyok, miközben készülök egy-egy előadásra, és élvezem, ha teltház van rajtuk. A fennmaradó időmben olvasok és írok. Nyáron elkészült a kompetenciaga(rá)zdálkodás könyvem első kötete „Mennyi élet van éveidben?” címmel. Még legalább három-négy kötetnyi mondanivalóm van ebben a témában. Korábban sok szakértői munkát vállaltam, most már ritkábban vállalok el ilyet.
- Ha nem a közgazdaságtan területén dolgozna, mivel foglalkozna szívesen? - Irodalommal, történelemmel, művészettörténelemmel. Nekem inkább ezek voltak az erősségeim. De ezekről sem kell lemondanom: hiszen sokoldalú érdeklődésem óhatatlanul belopózik előadásaimba, írásaimba. Aztán senki nem akadályoz meg abban, hogy összeállítsak egy kedvemre való történelmi témájú előadást, elmenjek vele egy falusi művelődési házba és ott elmondjam a hetvenéves öreg néniknek, akik sírva, tátott szájjal meghallgatják. (Így bújik ki belőlem néha az elvetélt népművelő!) Szóval nem érzem, hogy lenne bármi olyasmi, amitől engem megfosztott volna az élet.
- Hogyan képzeli az életét tíz év múlva? - A legfontosabbnak a fizikai, lelki és szellemi állóképességem megőrzését tartom. Édesanyám mindig azt mondta, hogy „kislányom, ami a fejedben van, azt senki el nem veheti tőled”. Édesapám tavaly novemberben halt meg Parkinson-kórban, a teljes szellemi leépülés határán. Azóta tudom, hogy a betegség bizony elveheti azt, ami a fejemben van, ezért tudatosan „gyúrok” a szellemi állóképesség őrzésére. Sokat kaptam az élettől, ezért én már leginkább csak adni szeretnék. Átadni mindazt, amit én kaptam, és amit ebből a sok jóból magamba ötvöztem. Ezért tíz év múlva (is) írni szeretnék. Olyan könyveket, amikből mások erőt meríthetnek. Sokáig kerestem a hangomat, és keveset írtam. Most azonban már egyre magabiztosabban tudom – és merem – megfogalmazni a gondolataimat. Egyre egyszerűbben és érthetőbben.
- Mire a legbüszkébb az életben? - Egyértelműen a gyerekeimre. Ez is lehet talán üzenetértékű: én egy majdnem befejezett életúttal azt mondom, hogy az embernek nem a szakmai sikerek jelentik a legtöbbet. Fontosak, de nem olyan áron, hogy a legfontosabbat, a családot háttérbe szorítsák. Semmit sem ér a siker, ha nincs kivel megosztani, és a nagy kudarcok, nehézségek, betegségek is könnyebben elviselhetők erős családi összefogás mellett. Persze egy tanárnak sok gyereke van a sajátjain túl is. Szellemi gyermekei például a könyvei. Lehet, hogy ezeket forgatják majd akkor is, ha már nem leszek, lehet, hogy zúzdába kerülnek. Ám „halhatatlanná” csak az tehet, amit személyiségemből, gondolataimból, értékeimből továbbörökítettem saját gyermekeimnek, és ami gyökeret vert néhány hallgatómban.
Tóth Levente”

A felbecsülhetetlen értékkel lehet felelőtlenül gazdálkodni?

szerda, február 19, 2014

A hatvanas évekből származó szakállas vicc így hangzik: „A Jereváni Rádió tudósításában elhangzott: »a leningrádi pártszékház előtt Volvókat osztogatnak«. Majd érkezett a cáfolat: »A hír igaz, de… nem Leningrádban, hanem Moszkvában,… nem Volvókat, hanem Volgákat… és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak«.”

Rémálmaim szitokszava a „felbecsülhetetlen”. Egy műalkotás, egy zenei mű, egy eredeti kézirat valóban felbecsülhetetlen értéket képvisel, időnként egy-egy aukción példátlan összegekért kelnek el az ilyen ritkaságok. De megtörténhet az ellenkezője is, amikor egy könyvgyűjtemény – amely attól olyan értékes, hogy egy zseniális tudós válogatása révén vált könyvtárrá, esetleg széljegyzetekkel látta el a könyveket, amelyekből fontos gondolatait, megjegyzéseit ismerhetik meg tanítványai – hulladékáron, kilogrammonként 4 forintért kerül kalapács alá és ezt követően újrahasznosítható nyersanyag válik belőle. Hihetetlen? Pedig ilyen eset megtörténhetett nálunk 1999-ben, méghozzá a híres Selye-hagyatékkal.

Tegnap hajnalban arra ébredtem, hogy az előadásomhoz rákeresek az interneten erre a nagy port kavaró esetre, amikor a híres professzor könyvtárát elherdálták és gyakorlatilag szemétre került. Régen volt, de olyan mély felháborodást okozott, ami kitörölhetetlenül belém vésődött. Sajnos az emlékezetem megtréfált és az esetet Szentágotay Jánoshoz, a neves agykutatóhoz kapcsoltam, pedig Selye professzor, a külföldre szakadt világhírű stressz-kutató könyvtáráról volt szó. Ezért nem találtam először semmi nyomát az interneten, amit betudtam annak, hogy akkor, amikor ez történt, még nem használták olyan kiterjedten az internetet. Ma reggel viszont úgy írtam be, hogy Selye hagyaték, és így már meg is találtam több írást, ami hírül adta e példátlan esetet. Tehát: Nem Szeged, hanem Szentes, nem Szentágotay János hanem Selye János, nem 1994, hanem 1999 - a többi már stimmel!

A tények: A „Selye-hagyaték” sok ezer kötete negyvenkét kamionban érkezett a tengerentúlról Szentesre 1992 tavaszán. A könyvgyűjtemény szakszerű feldolgozása akkori vélemények szerint 200 könyvtáros 10 évi munkáját igényelte volna, ezért ideiglenesen ömlesztve betárolták egy részét a megyeháza épületébe, a másik, nagyobbik részét pedig az Esze Tamás laktanyába. A könyvek a Selye Alapítvány gondozásába kerültek, ám hét év során sem sikerült előrébb vinni az ügyet, miközben az Alapítvány negyvenmilliónyi tartozást halmozott fel. A tartozások fejében az APEH a könyvgyűjteményt lefoglalta, majd ezt követően került sor a szégyentelen kiárusításra, ahol a licitálás során a páratlan könyvtár részét képező könyvekért 2,1 millió forintot fizettek hulladékáron, majd bezúzták az egyedülálló, stresszirodalmat is tartalmazó, nemzetközi összetételű hagyatékot.

Én szenvedélyesen utáltam a számvitelt…

csütörtök, február 13, 2014

A számviteli előadássorozatom nyitó előadásának azt a címet adtam, hogy “Szenvedélyesen szeresd a számvitelt!”

Én az egyetemi éveim alatt szenvedélyesen gyűlöltem a számvitelt. Ez nálam elég ritkaságnak számított, mert általában minden új tantárgyat lelkes izgalommal fogadtam. Na ezt nem! Gimnáziumi érettségivel eleve hátrányosan indultunk azokkal szemben, akik közgazdasági technikumból kerültek az egyetemre és ők ott a számvitelt már legalább két félévben tanulták. Csak kapkodtam a fejemet a sok új fogalomra, különösen szitokszónak tartozott ezek között a tartozik és a követel, mivel fel nem foghattam, hogyan lehet, hogy ezek egyszer növekedést máskor csökkenést jelentenek és főképp azt nem, hogy mikor melyiket.

A sikertelen teljesítéseket az akkori egyetemi szabályok nem nagyon tolerálták, igen kemény feltételeket szabtak ahhoz, ki folytathatja egyetemi tanulmányait. Új félévet nem lehetett addig megkezdeni, míg minden felvett tárgy teljesítése meg nem történt. Egy félévben nem lehetett három tárgyból megbukni, mert már röpült is ki az ember. Az egyetemi évek alatt nem lehetett tíz ismétlő vizsgát begyűjteni, mert a 10. automatikusan a kirúgást hozta magával. A számvitel szigorlat a negyedik év második félévére esett. Ezt követően már csak egy félév volt a szakdolgozat készítésre, aki idáig eljutott, gyakorlatilag már zsebében érezhette a diplomát.

Az első félévet még csak átvészeltem valahogy, négyest kaptam. A második félévben a tanév kezdetén megszületett a kislányom, a félév során minden tárgyból óraközi jegyzetek alapján készültem, egyedül a számvitel gyakorlat volt az, amire két szoptatás között is bejártam, és kétségbeesetten igyekeztem lépést tartani. Nem sikerült, rendesen elvágtak a vizsgán elsőre. Aztán megbuktam a szigorlaton is, csak másodszori próbálkozásra vettem ott is az akadályt. De nem mindenkinek sikerült. Volt egy gimnáziumi diáktársam, akivel egy évfolyamra jártunk, és neki a második szigorlati próbálkozás sem sikerült, viszont ezzel összegyűlt neki a 10.

A tárgy tehát egyáltalán nem könnyű, de én vagyok az élő példa arra, hogy mégis sikerülhet megtanulni. Sőt! Én aztán igazán tudom, hogy mi okoz benne nehézséget, tehát van esély arra, hogy segíteni tudok benne, hiszen el tudom úgy magyarázni, ahogy annak idején én is azonnal megértettem volna.

Persze mindezek alapján, joggal kérdezhető, hogy miért is kéne szenvedélyesen szeretni a számvitelt egy egyetemi hallgatónak??! Azért, mert ez nagy esély! A számvitel a BME-n többnyire kötelező vagy kötelezően választható tárgy. A közgazdász hallgatók nem kaphatnak diplomát mindaddig, míg sikeresen nem teljesítik. Ezt a tárgyat nem lehet lecserélni, nehéz elkerülni a buktatóit, nem igen lehet a mi hozzáállásunkat sem megváltoztatni, hiszen a szakcsoport minden tagja egységesen kérlelhetetlen mindaddig, amíg meg nem tanulja a hallgatóság. Az elégtelen nálunk mindig elégtelen, sohasem kettes… Szabad ezért, alanyi jogon utálni bennünket, de az elégtelen ettől még elégtelen marad. Volt olyan hallgatónk, aki ötször rugaszkodott neki a félév teljesítésének, és az utolsó próbálkozáskor így fogadkozott: Tanárnő, én most minden előadáson és gyakorlaton, mindig itt leszek az első sorban, meg tetszik látni. És láss csodát – simán átment négyessel. Hatodszorra.

Egyszóval. A tárgyat, a teljesítési követelményeket nem nagyon lehet megváltoztatni. Megváltoztatható viszont a tárgyhoz való viszonyulás, hozzáállás - ezért mondom: SZERESD SZENVEDÉLYESEN!!! Szeresd a tárgyat, szeresd az oktatóit, szeresd az órákat, előadásokat és gyakorlatokat, szeresd a tankönyvet és a példatárakat. Az örömteli várakozás elfogadóvá, sőt befogadóvá tesz – és ez elég is a számviteli ismeretek egyre mélyebb megértéséhez. Amit viszont mélyen értünk, abban kompetenssé válunk. A számviteli kompetencia pedig még mindig az egyik legversenyképesebb az üzleti tudományok kompetenciái között. Sok, az életben ma már igen sikeres hallgatónk tanúsíthatja, hogy érdemes vállalni ezt a kihívást.

A víz üzenete

csütörtök, október 7, 2010

egy csepp lélek

Komolyan elgondolkodtam azon, hogy akik az alábbi három videót készítették és gyógyítanak a vízzel, most miért nincsenek most ott Kolontár, Devecser szennyezett területeinél, és miért nem tisztítják az általuk javasolt gyógymódokkal a bajbajutott élettereket, miért nem segítenek az ott élő lakosságnak?
... hiszen a puding próbája....

A víz üzenete I

A víz üzenete II

A víz üzenete III

Honnan származik a “fukar” szavunk, avagy ki volt az első multi?

hétfő, augusztus 30, 2010

A HVG 2009. augusztus 25-i számában egy érdekes írás olvasható a Fuggerekről

Fuggerek: mérhetetlen kapzsiságuk szülte a modern világot

Fugger Jakab és könyvelője, Matthäus Schwaz az aranyszobában számolgatják a nemzetközi bevételeket.Fugger Jakab és könyvelője, Matthäus Schwaz
az aranyszobában számolgatják a nemzetközi
bevételeket. Az első multi

A reneszánsztól fogva a bankárok mindinkább meghatározó szereplői lettek a társadalom életének, s ebben egy pénzügyi újításaival elképesztő vagyonra és hatalomra szert tévő augsburgi családnak kitüntetett szerepe volt. A Fuggerek története arra is rávilágít, hogy kik vagyunk ma: miért vezetünk többszörös könyvelést, miért használunk hírszolgáltatásokat, miért vannak szociális rendszereink, miért vegyítjük a pénzügyi és politikai befolyást, vagy miért hívjuk fukarnak a fösvényeket.

A dinasztiát egy szegény vidéki takács, Hans Fugger alapította. A Graben nevű sváb faluban született, de családot már Augsburgban alapított 1367-ben. Szorgalmával gyorsan kivívta a takácscéh tagságát, a városi polgárjogot és a cégalapítási jogot. Hamarosan a céh és a város vezetésébe is beküzdötte magát, s eredményes textilkereskedelmi vállalkozást épített fel. Halála után 1454-ben fiai, András és Jakab I. (mindketten aranyművesnek és kereskedőnek tanultak) vette át a családi vállalkozás irányítását. S bár üzleti tevékenységüket (amelynek gerincét a bányászat, kereskedelem, pénzverés, s mindinkább a pénzkölcsönzés adta) nem mindig kísérte siker, a hatalmuk és a vagyonuk a fel-felbukkanó csődök ellenére egyre magasabbra tornyosult. Másfélszáz év alatt a Német-római Birodalom vagyonának tizede jutott a kezükre.

A Fugger-család az évszázadok során sok ágra szakadt, s behálózta egész Európát: többek között Augsburgban, Rómában, Velencében, Varsóban, Innsbruckban, Besztercebányán, Hochenkirchenben, Antwerpenben, Almadénben, Guadalcanalban, illetve később már Amerikában és Afrikában is voltak cégeik, képviseleteik. Mindenütt megjelentek, ahol üzletet szimatoltak. Rómába például azért mentek, mert a pápai befolyástól jelentős állami kontraktusokban való részvételt reméltek, s valóban 1508 és 1515 között már odáig jutottak, hogy bérbe vehették a római pénzverést, kezelhették a pápai udvar pénzeit, beleértve a svájci gárda költségvetését, intézhették az átutalásokat, sőt a búcsúcédula üzlet is a kezükbe került.

Az első nyilvános Fugger vállalkozást 1494-ben alapították, amikor Brixen hercegpüspökét csendestársként maguk mellé véve Karintiából elindították nemzetközi üzleteiket. A család akkori feje, Fugger Jakab terveit valóra is váltotta. A mottójául választott mondat – Addig akarok keresni, amíg tudok! – pontosan kifejezte ambiciózus és agresszív üzletpolitikáját. A pápai kapcsolatok révén igen hasznos szolgálatokat tévő hercegpüspök halála ugyan átmeneti nehézségeket okozott az üzletnek, de 1504-ben már azt jegyezték fel, hogy Kövér Károly burgundi herceg koronagyémántjainak egy részét titokban Jakab megvásárolta a baseli városi tanácstól. Sőt igen nagy földbirtokokra is szert tett, s 1507-ben I. Miksa császártól megkapta a Kirchberg és Weissenhorn grófi címét. De nem mutatott túl sok hálát, mert nem támogatta Miksa kísérletét a pápai trón megszerzésére. Igen sokat keresett viszont azzal, hogy Miksa utódaként császári trónra segítette V. (Habsburg) Károlyt. Nem volt olcsó mulatság, mert a teljes választási költség 852 000 aranyra rúgott, amiből a Fugger-ház majdnem 544 000-et állt. De ezzel a koronáért folyó versenyben sikerült felülkerekedni I. (Valois) Ferenc francia királyon.

Az adósság visszafizetéséről folytatott tárgyalásokon Fugger Jakab elérte, hogy a törlesztési összeget a spanyol korona kapja, amiért cserébe hozzájuthatott Almadén higany és Guadalcanal ezüstbányáihoz. A politikai vircsaft olyannyira beindult, hogy 1516-ban VIII. Henrik angol királlyal is üzleteket kötött különféle kölcsönökről.

Fugger Jakobot igen hevesen kritizálta a német humanista és reformer Ulrich von Hutten, nem különben Luther Márton. Elsősorban a rájuk bízott adóbehajtási feladatok kíméletlensége, a kölcsönzési gyakorlatuk és a búcsúcédula árusításért ostorozták őket. Különösen azzal váltottak ki felháborodást, hogy Albert mainzi érsek a tőlük származó kölcsön törlesztésére, illetve a római Szent Péter bazilika újjáépítéséhez szükséges források gyűjtésére rendelte el német területen (méghozzá pápai jóváhagyással) a búcsúcédulák árusítását. Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára 1517. október 31-én emiatt szegezte ki híressé vált 95 tiltakozó tézisét. Ekképpen a Fuggereknek jelentős szerepük volt a reformáció megerősödésében, közvetve pedig a vallásháborúk kibontakozásában. Mivel pedig tézisei miatt Luthert a pápát képviselő Kajetán bíboros elé idézik, a látszatra semmit sem adva, augsburgi Fugger-házakat jelölnek ki az esemény színhelyéül. Nem csoda, hogy Luther prédikációiban gyakran jut pár keresetlen szó a lelketlen kereskedőket megtestesítő Fuggereknek.

Végül a felháborodást látva a birodalmi pénzügyi és kormányzati hatóságok Nürnbergben döntéseket hoztak a Fuggerek és más nagyhatalmú kereskedők ellen ezek monopolisztikus törekvéseinek meggátlására. A Fuggerekre további bajokat hozott, hogy a bányáikban uralkodó rettenetes munkakörülmények, s a bányászok rossz szociális helyzete felháborodást váltott ki mind Tirolban, mind Magyarországon. Augsburgban pedig a helyi iparosok lázadtak fel a brutális kizsákmányolásuk miatt. Fugger Jakab azonban kérlelhetetlenül szilárd maradt e vitákban. Magyarországra más bajokat is hoztak. A Thurzó-családdal kötött megállapodás révén ugyanis – ahogy erről szó volt – a felvidéki rézbányászat jövedelme is az augsburgiakat gazdagította. Amikor II. Lajos megpróbálta a bányákat saját kezelésébe venni, 1525-26-ban pénzügyi blokád volt a válasz. Ezzel katasztrofális helyzetbe sodorták a török közvetlen fenyegetettségének árnyékában amúgy is komoly nehézségekkel küszködő országot. Mi sem jellemzi jobban tevékenységük itteni megítélését, hogy a magyar nyelv „fukar” szava egyenesen a család nevéből ered.

Amikor „Gazdag” Jakab 1525-ben meghalt, az unokaöccse Antal vette át a családi üzleti ügyek irányítását, s a hatalmas (az 1517-es leletár szerint 2 032 652 aranyat kitevő) vagyon kezelését. Ebben az időben a legtöbbet abból profitált a család, hogy hatalmas kölcsönöket nyújtott V. Károly és I. Ferdinánd császároknak, illetve II. Fülöp spanyol királynak. Mivel a protestánsok ellen ez időben több jelentős hadjáratra is sor került, nem csoda, hogy a Fuggerek alapbölcselete ekkor már így hangzik: Pecunia Nervus Bellorum, azaz „A pénz a háború mozgatórugója” – hirdették.

A tevékenységükkel szembeni jelentős tiroli és magyar nemzeti ellenállás miatt Anton Fugger felhagyott az ottani bányák, köztük a legnagyobb értéket képviselő Besztercebányai rézlelőhelyek művelésével. Inkább Peruban, Chilében, illetve Svédországban és Norvégiában nyitott új bányákat, továbbá beszállt az Afrikából Amerikába irányuló rabszolga-kereskedelembe. A legnagyobb haszonra azonban a fűszerimportból és a magyar lábasjószág nyugat-európai eladásából tett szert. Miután 1542-ben az állam nyomására a spanyol ezüstbányákat is kénytelen volt odahagyni, át kellett szervezni a céget. Ekkor a könyvekben 5 100 000 arany értékű tőke szerepelt, ami a cég történetében a legnagyobb érték.

Ettől fogva a család üzleti tevékenységének intenzitása csökkenni kezdett, s a megszerzett vagyont igyekeztek olyan javakba menteni, amelyek nem értéktelenednek el. Például egyre több földbirtokot vásároltak, ekkor került hozzájuk például Babenhausen. Fugger Antal 1560-as halála után az üzleti mérleg már nem mutatott olyan fényesen, mint korában. Az 5 600 000 aranyról szóló követelésekkel szemben a kintlévőségük 5 400 000 arany volt.

Az 1563 és 1641 közötti időszakban a cég nyugodtabb időket élt meg, kevésbé állt a reflektorfényben. Bár az üzlet még jól ment, hiszen az 1618-ban kezdődő a 30 éves háború után készített becslés szerint a jövedelme csak az Almadénben működő higanybányából 50 millió dukát volt. Végül a családi cég 1658-ban befejezi tevékenységét, s a Fuggerek immár birtokaik jövedelméből élnek. A családnak végül három, a 16. századból eredő ága élte túl az évszázadok viharait. A Fugger-Kirchberg von Oberkirchberg grófok, a Fugger-Glött von Kirchheim hercegek, és a Fugger von Babenhausen hercegek.

A Fuggerek igazi újítók voltak. Kegyetlenül pénzéhes vállalkozók már korábban is akadtak, de olyanok nem, akik képesek lettek volna annyira hatékonyan megszervezni üzleti tevékenységüket, amely végül igazi nemzetközi hatalmassággá emelte volna őket. A Fürst Fugger Privatbank 500 éves tradíciójának megalapozójaként „a reneszánsz üzleti zseni” Fugger Jakabot és „a maga korában a világ leggazdagabb emberét” Fugger Antalt jelöli meg. És a büszkeségük érthető.

Először is a Fuggerek felismerték, hogy az üzleti életben az információ a legnagyobb érték, továbbá, hogy csak az tud eredményesen üzletelni, aki a lehetőségek felmerülésének helyén jelen van. Ezért a Fugger-képviseletek, az úgynevezett faktoriák minden jelentősebb európai nagyvárosban jelen voltak. Jakab erre a hálózatra alapozta magánhírszolgálatát is. Ügynökei minden fontos információról tájékoztatták a helyi faktoriát, ahonnan a hírek beáramlottak az augsburgi központba. A különösen fontos híreket tükörjelekkel továbbították. Ez a rendszer igen gyors reagálást tett lehetővé számukra, így sokszor már akkor lecsaptak egy-egy esélyre, amikor a versenytársak még nem is hallottak róla. Mivel azt is felismerték, hogy az információk alakítása és továbbítása további előnyöket jelent, s ezekkel befolyásolhatók a piaci mozgások, a fejlődő nyomtatási technológiát felhasználva a fontos híreket már publikálták is, s ezzel tulajdonképpen megteremtették az (üzleti) újságírást.

A vállalkozásaik aligha működhettek volna olyan eredményesen, ha üzleti nyilvántartásaik nem elég precízek és hatékonyak. Ezért megteremtették a hármas könyvelés rendszerét. Ebben a cég főkönyvelője, Matthäus Schwaz által kialakított szisztémában nem csak a „tartozik” és „követel” oldal folyamatos összevetése és a mindenkor rendelkezésre álló források voltak nyomon követhetők, hanem a harmadik pillérrel, az ellenőrzést, a revizori tevékenységet is bevitték a gyakorlatba. Schwaz „Könyvelési minta” című könyve az üzleti élet alapkönyvének számított évszázadokon keresztül.

Nem tudni, hogy Fugger Jakabot a rossz lelkiismerete vagy csak a jól megfontolt számítás vitte-e rá, de 1514-ben igen furcsa dolgot tett: megalapította Augsburgban az első szociális települését. A Fuggerei ma is az eredeti szándék szerint működik, sőt az éves lakbér is majd ötszáz éve változatlan: 1 rajnai gulden, ami ma számítások szerint nem egészen 1 eurót ér. Ez nem sok, ellenben elvárják a lakóktól, hogy az alapító és családja lelki üdvéért mindennap mondjanak el három imát, egy hiszekegyet, egy miatyánkot és egy üdvözlégyet. További feltétel, hogy a Fuggerei lakójának katolikusnak és rászoruló augsburgi polgárnak kell lennie.

Jakab létrehozott egy jótékonysági alapítványt is: a Szent Ulrik-számlára rendszeresen jelentősebb összegeket utaltak, amivel igyekezett a családot jó kereszténynek, s tevékenységét szalonképesnek feltűntetni. E megoldásnak igen jelentős hatása volt az európai üzleti gondolkodásra, amelybe beemelte az üzletemberek társadalommal szembeni kötelezettségvállalásának szükségességét is. Mindenesetre a kibontakozó alapítványi hálózat segítségével a Fuggerek hathatósan támogatták a nincstelenek gyógyítását, a szegény diákok tanulását és vallási ügyeket is.

Végül hozzájuk köthető annak a felismerésnek a gyakorlati kivitelezése is, hogy az üzletembernek nem elég a hatalomhoz, és a politikai nagyságokhoz törleszkednie, hanem olyan helyzetet kell teremteni, amikor a politikai hatalmat befolyásolja a pénz hatalma. Ennek jegyében a Fuggerek igen szoros kapcsolatot ápoltak a Habsburg-házzal. Ezzel ugyan igen sokat kerestek, de azt is megtanulhatták, hogy a hála sem nem üzleti, sem nem politikai kategória. Az uralkodóház kellően szilárd hatalom birtokában ugyanis hamar megfeledkezett a tartozásairól, ami véget is vetett a Fuggerek mindenhatóságának. Egyes források szerint a Fuggerek leszármazottai kiszámították, hogy a Habsburgok menyivel is tartoznak nekik. Ha igaz mai áron mintegy 120 milliárd eurót elfelejtettek megfizetni. Arra nézvést azonban nincs információ, hogy ez csak az alaptőke, vagy a kamatos-kamattal számított tartozás volna.

MZ”

Világos - Arad

kedd, október 6, 2009

Benedek Elek “Édes szülőföldem” című visszaemlékezéseiben bukkantam néhány sorra, amelyben megemlékezik a világosi fegyverletételről és ami utána következett. Abban az idpben, amikorról emlékei származnak mindössze 7 éves és először szakad el szülőfalujától, hogy megkezdje bentlakásos tanulását Székelyudvarhelyen. Két álló napig tartott a szekérút, míg az iskolához értek és és a tanévkezdésre igyekvők népes tábora féúon a szabad ég alatt töltötte az éjszakát a Rikánál, azaz Atilla feleségéről Réka királynőről elnevezett hegy lábánál, a Rika patak mentén elterülő mezőn.

“Azon a gyászos emlékű réten, hol muszka dzsida döfte át a legnagyobb magyar költő szívét. És jött a dicsőséges csaták után - Világos. Ahol a honvédek sírva rakták le a fegyvert a muszkának. Ahol a magyarnak egy nagy, mély sírt ástak. Már ismertem e sírról a szomorú nótát: édesapám, amint ment, mendegélt, mélázott az eke után, csendes, halk hangon gyakran zokogta ezt:

Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás?
Mért sír egyik szemed jobban, mint a más?
És arcodon mért látni oly bánatot,
Mintha elmúlt volna minden jó napod?
Sírok, pajtás, sírni fogok örökre,
Míg élni hagy a jó Isten kegyelme.
Világostól hozom a nagy bánatot,
A magyarnak ott egy mély sír ásatott.

- Hé, a lenkertedet! - riadt fel a nóta után édesapám. - Igen, kilépett a barázdából az ökör.
Az irgalmadat! A lenkertedet! - soha e kettőnél más „káromkodást” nem hallottam tőle. Az elsőt még csak sejtettem: mi lehet, a másikon megzavarodtam: mi lehet az a lenkert? Kert, amelyben lent termelnek? No, ez ugyan nem káromkodás. Nagydiákkoromban sütöttem ki, hogy lenkert a Landsknecht megszékelyesítése. Így örökítette meg a székely az osztrák Landsknechteket, a magyar nép átkos emlékű, hívatlan vendégeit.

De csak térjünk vissza Világoshoz, ugye?
Akkor sem értettem, most sem értem, mért kellett gyalázatos halállal halni meg a hősöknek, akik hazájuk megtámadott szabadságáért hullatták vérüket. Mért kellett oly sok magyarnak idegen földön bujdosnia? Mért kellett Kufsteinnak, Josefstadtnak nyirkos börtöneiben sínylődnie? Íme, itt, ezen a réten, ebben a kicsiny táborban is tíz öreg embert számoltak össze, akik több esztendei fogsággal fizettek, mert szerették, mert védték a hazájukat. Néztem, néztem az öregemberek szelíd, jóságos arcát, hallgattam az öreg tiszteletesek istenfélő, kegyes, kenetes beszédét: ezek mind honvédek voltak, Bem apó fiai, s mind megszenvedtek, keservesen megszenvedtek honszerelmükért. Ez bujdokolt, azt besorozták császár katonájának, s vitték messze, idegen földre. Ez börtönben sínylődött, az csudamódon kerülte el a leggyalázatosabb halált.
Mi volt a bűnük? - Szerették a hazát. Hogy értse meg ezt egy kisgyermek esze? Hogy értse meg, amikor az öreg emberek elméje sem érti meg?”

Arany János balladák 1. Szőke Panni

vasárnap, október 4, 2009

Szőke Panni
Arany János: Szőke Panni

Szőke Panni henyélve ül,
Mégis cifra, majd elrepül:
Apja földje és tinója
Mind fölment már viganóra.

De az apja mégse’ bánja,
Mert kisasszony a leánya,
Ő maga is boldog jobbágy,
Elengedik a robotját.

Sem szántani, sem aratni,
Csak a vékát kell tartani:
Az uraság színig adja,
A kasznár meg el se csapja.

Szőke Panni felmegy Pestre,
Még ott is az emeletre,
És az apja - dehogy bánja!
Nevelőben a leánya.

Nevelőben jó dolog van:
Sok kisasszony lakik ottan,
Szép úrfiak, szép huszárok
Járnak mulatni hozzájok.

Mi lelt téged Szőke Panni?
Fiatal vagy még meghalni:
Képeden volt egypár rózsa:
Hova lett ily hamar róla?

Mi lelt téged Panna lyányom?
Elfonnyadtál szép virágom,
Jaj, kiviszlek a mezőre,
Éledjen a lelked tőle.

Panni nem szól, görnyedve ül,
Olyan rongyos, majd elrepül:
Vidd ki apja, vidd mezőre,
Szép, virágos temetőbe.

Szőke Panni 2

Arany János “Szőke Panni” balladája 1845-ben született és az örök témát, a nagyvárosba törekvő és ott megrontott szép fiatal falusi kislány történetét meséli el, visszafogottan, kevés szóval sokat mondva.

“„Gyarlóság, asszony a neved!” – emeli ki Arany mottó gyanánt a Hamlet általa fordított szavait A honvéd özvegye élén. S valóban: balladái mintha csak illusztrálni akarnák a tételt, sorra vonultatják fel a hol csupán gyenge teremtményként, hol a végzet eszközeként, hol kegyetlen bestiaként láttatott hajadonokat és asszonyokat. Zách Klára inkább áldozat, mint bűnös, ám annál viszolyogtatóbb a királyasszony kerítőnői buzgalma, a csábítást még a templomból is távirányító, imádságot mímelő gátlástalansága. Kund Abigél senkinek sem akar rosszat, kedvese halálát mégis ő okozza természetéből fakadó kacérsága s nőiségének irracionális hatalma révén. Dalos Eszti csupán esendő lányka, szépsége mégis halálos erénynek bizonyul, ahogyan korai temetésbe torkollik Szőke Panni senkinek sem ártó szabadossága is. A bűn zsoldjaként elszenvedett bűnhődés sohasem marad el ezekben a miniatűr tragédiákban, s a tragikum nemcsak az olvasónak adja meg a katarzis élményét, hanem a hősnőket is megtisztítja. Éppen a vezeklésnek ez a túlcsorduló bősége s az ítélkezést eleve kizáró részvét sietős fölkeltése mutatja, hogy a motívum gyakorisága nem valamiféle strindbergi nőgyűlölet megnyilvánulása.” - írja Arany balladai nőalakjairól Valaczka András.

Ebben az egyik “elsőként írodott balladájában olyan témát pendít meg, amely az éppen csak városiasodó Magyarország – még alig észlelhető – új keletű torzulásainak, a társadalom egészének áttekintéséről és illúzióvesztéséről tanúskodik. Tudniillik a Szőke Panni egy olyan konfliktust ragad meg, amely a századvégi perdita-költészet, drámák és elbeszélések központi témájává terebélyesedik majd; egyben sejteti már Arany lelkületének jelzett kettősségét, a vidéki honorácior-státus és a városi közéletiség között toporgó életfilozófiáját. Szőke Panni tragédiájában a világvárost és a vidéket egyaránt kívülről-felülről (vagy éppen alulról?) vizsgáló szem érzékelhette a csírájában alighogy felvillanó társadalmi kérdést. Erdélyi János (1865-ös bírálatában) az „egyetemes költői érdekeket” kifejező költemények közé sorolja a Szőke Pannit, miközben értetlenül könnyed gesztussal elutasítja ennek gondolati tőszomszédságában”
Forrás: Szász László: Honorácior-sors – literátor-életforma - A polgárosodó Magyarország töredékképesi Arany János Nagykőrösi lírájában. (Kortárs 1997. 41. évf. 10. sz. október)

A fiatal lány szomorú története - más hangsúlyokkal és üzenettel - Petőfit is megihlette:

Petőfi Sándor: Panyó Panni

Panyó Panni hires nevem,
Pirulva kén említenem,
De lekopott rólam régen
Piros kendőm, a szemérem.

Ilyen magam fajtájának
Se’ országa, se’ hazája,
Vagyok a csárdák lakosa,
Keblem betyárok vánkosa.

Tolvajnéppel cimborálok,
Én vagyok az orgazdájok,
Lopott jószág csengő ára
Hever a ládám fiába’.

Tolvajoknak én danolok,
Tolvajokkal én táncolok.
Mulassatok, jó betyárok,
Van muzsika: varju károg.

Hej, sok derék ifju legény,
Ki nyakamon függött szegény,
Ott függ most az akasztófán,
Ördög négyágú villáján.

Hát magam mi véget érek?
Valahol megesz a féreg;
Ha már senkinek sem kellek,
A sövény alatt halok meg.

A sövény alatt dűlök el,
A cigányok temetnek el,
Valami vén cigány lök be
Dögkutyával egy gödörbe.

Jaj nekem, de neked, anyám,
Teneked még inkább jaj ám!
Téged számoltat meg isten,
Mert miattad lettem ilyen.

Szép, jó legény kért meg engem,
Ki szeretett, kit szerettem.
Az anyám lebeszélt róla,
Ez volt a siralmas óra!

Szerencs, 1847. július 9.”

E Két Panniról és költői műről így emlékezik meg Hubai Miklós:

„Panyó Panni híres nevem…” – kezdi Petőfi a versét, első személyben. Így mondja el, hogy milyen volt betyárokkal ölelkezni, s
milyen lesz dögkutyával egy gödörben feküdni.

„Szőke Panni henyélve ül, Olyan cifra, majd elrepül” – mondja Arany, kívülállóként (ő maga a szigorú közvélemény), tartózkodó félszavakkal és bajusza alatt selyma mosollyal mondja a túl-szépnek született jobbágy-leányka történetét. Addig cifrálkodott a kis cemende, amíg felsikeredett neki Pestre jutnia – „még ott is az emeletre”. (Itt már minden szó kétértelmű – a buta jobbágy-atya hiszi tán, hogy „emelkedés” a lányának az emelet.)

Panyó Panni betyárjait közben összefogdosta és felakasztatta Ráday Gedeon. Szőke Pannihoz meg „szép úrfiak járnak”.

Petőfi bátorsága, hogy első személyben írja Panyó Panni sorsát. Talán épp magától a hősnőjétől vette hozzá a bátorságot, aki vállalta a betyárokkal a szerelmet, amelyen
átlátszik közeli haláluk („hej, sok szegény ifju legény ki nyakamon függött szegén. Ott függ most az akasztófán…”). Ki ez a Panni?
Vajon az ágyban „ördög négyágú villája”-e a teste, vagy az irgalom keresztfája? A szülőanya ellen forduló átok abból a gödörből tör fel, ahová ezt a Petőfi-hősnőt hányja be majd végül – korai halálában – „valami vén cigány”.”

Forrás: Hubay Miklós: Talán a lényeg

Ennek a balladának a XX. századi megfelelője az “Ezek a fiatalok” című film egyik betétdala, Koncz Zsuzsa tolmácsolásában:

És az élet is produkált hasonló történetet, mint amiről az Arany ballada szól.
Molnár Csilla, a 17 éves kaposvári diáklány akit 1985-ben Magyarország szépségkirálynőjévé választottak 1986. július 10-én kora délután szülei házában halálos adag gyógyszert vett be, és már nem tudták megmenteni életét.

Európa szerte a népballadák igen sokszor mesélnek megesett lányokról és az ilyen “szégyent” csak a halál moshatta le. Visszatérő, sok nép költészetében megjelenő szomorú történet, amikor a teherbe esett lányt anyja hóhrkézre juttatja, aki üzenni próbál kedvesének, aki már csak holtában találja és végez magával. Ezek közül álljon itt kettő:

Angoli Borbála balladája

Angoli Borbála rózsaszín ruhája
Mi baja mi baja, mér nem illik rája?
Szabó nem jól szabta, varró nem jól varrta
Verje meg az Isten, aki elrontotta”

„Hóhérok hóhérok vigyétek lányomat
Vigyétek lányomat az akasztófára,
Anyám édesanyám csak egy napot adjál.
Hadd írjam levelem Gyöngyvárosi úrnak „

„Fecském édes fecském, vidd el a levelem,
Vidd el a levelem Gyöngyvárosi úrnak,
Ha fekszik, ha fekszik tedd a párnájára,
Ha pedig ebédel tedd a tányérjára”

(Odamegy hozzájuk Gyöngyvárosi úr, mert megkapta a levelet…)

„Jó napot, jó napot ismeretlen anya,
Hol van a leányod Angoli Borbála?
Kinnt van a kiskertbe, gyöngyvirágot szedni,
Gyöngyvárosi úrnak gyöngybokrétát kötni”

„Nincsen ott, nincsen ott, ismeretlen anya,
Hol van a leányod Angoli Borbála?
Bennt van a konyhába asztalt teríteni,
Gyöngyvárosi úrnak ebédet készítni”

„Nincsen ott, nincsen ott, ismeretlen anya,
Hol van a leányod Angoli Borbála?
Mi tűrés-tagadás már ki kell vallanom,
Benn van a szobában fenn a ravatalon”

„Hét véres zsebkendő ott lobog felette,
Hét leány pajtása sírdogál mellette,
Bemegy a vőlegény benyúl a zsebébe,
Veszi a kiskését szúrja a szívébe”

„Testem a testeddel egy sírban nyugodjon,
Vérem a véreddel a Tiszába follyon,

Homlodi Zsuzsánna

»Mi oka, mi oka, Homlodi Zsuzsánna,
Hogy a karton lajbli minduntalan szükűl?«
»Az oka, az oka: szabó nem jól szabta,
Szabó nem jól szabta, varró nem jól varrta.«
»Kocsisom, kocsisom, én fellejtárjaim!
Hozzátok, hozzátok a gyászos hintóim,
Fogjátok, fogjátok pej paripáimat,
Vigyétek, vigyétek Homlodi Zsuzsannát.
Vigyétek, vigyétek Homlodi Zsuzsannát,
A rózsamezőbe, a fővevő helyre!«
»Jó napot, jó napot Homlodi nagyasszony!
Hol vagyon, hol vagyon Homlodi Zsuzsánna?«
»Elküldtem, elküldtem a rózsás kertembe,
Rózsákat vizsgálni, magát mulatozni!«
»Jó napot, jó napot, te kis kertész-legény!
Hol vagyon, hol vagyon, Homlodi Zsuzsánna?«
»Nem tudom, nem láttam, tegnap, hajh, még itt járt!«
»Jó napot, jó napot Homlodi nagyasszony!
Hol vagyon, hol vagyon Homlodi Zsuzsánna?«
»Elküldtem, elküldtem a tenger partjára,
Aranyhalat fogni, magát mulatozni.«
»Jó napot, jó napot, te kis hajós legény,
Hol vagyon, hol vagyon, Homlodi Zsuzsánna?«
»Nem tudom, nem láttam, tegnap, hajh, még itt járt!«
»Jó napot, jó napot, Homlodi nagyasszony!
Hol vagyon, hol vagyon, Homlodi Zsuzsánna?«
»Mi tűrés-tagadás, már meg kell mondanom:
Elküldtem, elküldtem a rózsamezőbe,
A rózsamezőbe, a fővevő helyre.«
»Oh, te pogány anya, mért vétetted fejét?
Testemet testével egy sírba temetéd!
Jó napot, jó napot, te fővevő hóhér!
Hol vagyon, hol vagyon, Homlodi Zsuzsánna?«
»Itt vagyon, itt nyugszik, csendesen aluszik.«
»Testemet testével egy sírba temesd el,
Véremet vérével egy patak mossa el.«

Elek apó és Réka királyné

csütörtök, október 1, 2009

Benedek Elek meséi a régmúlt időkbe is elvezetnek, megtudhatjuk, hogy élnek a székely nép lelkében a dicsőséges múlt alakjai. Rékáról, Atilla feleségéről, Csaba királyfi édesanyjáról két történetet is elmesél, mindkettő szép, mindkettő másképp tudja, hogyan halt meg a királyné. Ám azonosak abban, hogy sírhelyét mindkét elbeszélés a Rékáról elnevezett Rika hegy tövében, a Rika-patak kőrakásánál jelöli meg.

Réka kirákyné sírja
A HADAK ÚTJA

A hadak útjáról mesélek ma este, hallgassatok ide. Arról a hosszú, ragyogó fehér szalagról, mely csillagos estéken ott lebeg az égen. Elmondom néktek, hogy került az égre ez a fehér, ez a ragyogó fehér szalag.
Ott kezdem, hol tegnap este elhagyám: Attila meghódította az egész világot. Mert amint megkerült csudálatos módon az Isten kardja, nem volt a földön nép, mely Attilát s vitéz seregét legyőzni bírja. Pedig Attila nem hordozta magával Isten kardját. Otthon őrizteté hármas zár alatt. De azóta, hogy megkerült a kard: szívét nem szállotta meg többé csüggedtség. Tudta, hogy vele van az Isten, s ez megnövelé karjának erejét.
Sokszor mondogatta, ha feleségével, Rékával s szép dali fiaival kiült a sátor elé:

- Most már nyugodtan fekszem koporsómba, megértem, amire törekedtem: enyém az egész világ. Az én vitéz népemnek adózó szolgája a földnek minden népe.

De ha magában volt, sokat tűnődött, évelődött azon: nem züllődik-e szerte az ő vitéz világverő népe. Azt szerette volna, ha legkisebb fia: Csaba lészen a hunok királya az ő halála után. Sok fia közt ez volt a legkedvesebb, a legvitézebb. Csabát szerette, kényeztette az édesanyja is.

Egyszer aztán, mikor a Rika-erdőben, ahol legkedvesebb vára volt Attilának, együtt valának mind: nagy szomorúság érte Attilát és fiait. Réka királyné nagybeteg lett, s érezvén halálát, ágyához hívatá urát és fiait, akik között Aladár volt a legidősebb, Csaba a legfiatalabb. S monda búsan, könnyező szemekkel:

- Én most meghalok, de ne temessetek el hét napig. A hetedik napon sorba jöjjetek hozzám, édes fiaim, s csókoljátok meg mind a két szememet. Akinek csókjára fölnyílnak szemeim, az legyen a hunok királya. A többi nyugodjék meg ebben: Isten rendelése ez. Álmomban jelenté meg ezt nékem.

Ezt mondván Réka, lehunyta szemeit, és meghalt. És nem temették el, míg a hét nap le nem telek. Ekkor sorban megcsókolták mind a két szemét a fiai. Először Aladár, azután a többiek, de Réka szemei nem nyíltanak meg. S jöve legvégül Csaba, és sírva borult édesanyjára, s megcsókolván szemeit, ím, fölnyitá azokat Réka, s rámosolygott legkedvesebb fiára.

- Te leszel a hunok királya, fiam. A te csókod volt a legmelegebb. Ím, itt fekszik ágyam mellett egy nyíl, legyen a tied. Sok nagy bajodban hasznát veszed ennek.

Azzal ismét lehunyta szemeit, s fel sem nyitá többé soha. Lent a vár alatt, hegynek tövében folyik egy patak. Annak a partján ástak sírt neki, s abba temették el. És rengeteg nagy követ hengerített rá Attila a hegynek tetejéről, hogy míg a világ, emberi kéz meg ne háborítsa Réka nyugodalmát.

Sok-sok esztendő telt el Réka halála után, mikor Attila megunta a magányos életet, s másodszor is megházasodék. Mikoltnak hítták azt a szépséges szép királykisasszonyt, akit megszeretett. Éppen azon járatta az eszét, hogy a tengereken is túl megy, hadd lám, vannak-e ottan is országok és népek. Csak legyenek, meghódítja azokat is. Ám mielőtt fölkerekedett volna vitéz seregével, megtartá a lakodalmat Mikolttal, hadd legyen asszony a háznál, amíg a tengeren túl jár.

De ím, halljátok, mi történt! Meghalt Attila a lakodalomnak éjszakáján. Midőn lefeküvék ágyába, megeredett az orra vére, s a világverő király megfulladott a vérében.

Hej, nagy volt a szomorúság az egész országban!
- Hogy aki vérét ontá annyi vitéznek, envérében haljon meg! - keseregtek a népek. - Meg sem áldhata minket! - keseregtek a fiai.

Eltemették nagy pompával Attilát. Hármas koporsóba tették a testét: arany volt az első, ezüst a második, vas a harmadik. Folyó partján mélységes gödröt ástak, le a víz feneke alá. Ide eresztették le a hármas koporsót, s hogy emberi kéz meg ne háboríthassa, s meg se tudhassa soha senki, hogy hová temették: rabszolga népekkel ásatták a sírt, ezek földelék el, s egymást le kellett gyilkolniok…

Hiszen alig földelték el Attilát, megmozdultak mindenfelől a legyőzött népek. Ám jól tudták, hogy nem bírnak a vitéz hunokkal másként, csak ha egymás ellen tüzelik Attila fiait. Az ármányos Detre vitéz volt az első. Ez még mindig a homlokában hordta a nyilat, melyet Bendegúz lőtt volt bele. Homlokában a nyilat s szívében a bosszút. Még akkor megfenyegette Bendegúzt:

- Megállj, ezt a nyilat megkeserüli még a hetedik nemzetséged is!

Ment egyenest Aladárhoz, s mondta neki:

- Hát te engeded legidősebb létedre, hogy Csaba, a legkisebb legyen a hunok királya! Téged illet a királyság Isten és ember előtt.

Mondta Aladár:

- Igazad van, Detre, de az édesanyám akarta így. Neki pedig Isten rendelte, hogy az légyen a hunok királya, amelyiknek csókjára felnyílnak a szemei.

- Ó, te világ bolondja, te! - mondá Detre. - Hát nem vetted észre, hogy anyád mindég Csabát szerette a legjobban? Ha téged szeretett volna jobban, a te csókodra nyíltak volna föl a szemei.
Megmaszlagosodott* ettől az ármányos beszédtől az Aladár feje. Elhitte Detrének, hogy megcsalta őt az édesanyja. Mindjárt megüzente Csabának: küldje az ő sátrába az Isten kardját, mert ott van annak a helye.
Visszaüzent Csaba:

- Az Isten kardja a hunoké, bátyám. Sem az enyém, sem a tiéd.

- Hát ha szépszerével nem adja, elveszem erővel - mondá Aladár.

Két pártra szakadtak a hunok, az egyik rész Csaba, a másik Aladár mellé állott. De fölkerekedtek a gótok is s mindenféle meghódított népek, hanem az ármányos Detre kitanította őket, hogy egy rész pártoljon Csabához, a más rész Aladárhoz, egymást azonban ne bántsák, csupán a hunokat öljék, gyilkolják, mikor a két tábor összeütközik.

Ám az ármányos Detrének nem volt elég, hogy Aladárt Csaba ellen tüzelte, s mikor már három napja tartott a szörnyű hadakozás, s a hunok vérétől folyók, patakok kiáradtak, egy biztos emberét Csabához küldötte ősz, öreg jövendőmondó képében. S ez azt jövendölte a királyfinak:

- Hallod-e, te Csaba királyfi, ha azt akarod, hogy te légy a hunok királya, vedd elé az Isten kardját, enélkül le nem győzheted Aladárt.

Hitt is, nem is Csaba ennek a beszédnek, de addig s addig gondolkozott, tűnődött, hogy fel¬nyittatá a hármas zárat, s kivette Isten kardját. Eleget mondták az öregek: hagyd az Isten kardját, Csaba királyfi, csak addig lesz velünk az Isten, míg testvérvérbe nem mártódik e kard. De Csaba nem hallgatott az öregek szavára. Összeszedte megfogyatkozott seregét, s megvillogtatván Isten kardját, nekivágott a rettentő nagy seregnek. Messziről kiáltá Aladárnak:

- Itt az Isten kardja, bátyám!

S ím, halljátok, összecsapott a két testvér, hogy ég s föld megnyilallott belé. Szikrázott Isten kardja, és lángolt oly rettenetesen, hogy szemük világát veszték sok ezeren. És holtan bukott le szürke paripájáról Aladár és mellőle sok vitéz hun levente. Ám egyszerre csak, halljatok csudát, Isten kardja sem nem szikrázott, sem nem lángolt többet. Reá freccsent Aladár vére, s egy csepp vértől kialvék szikra és láng. Hiába vágott Csaba jobbra-balra, sebet többé nem vágott e kard.
Ha nincs vele a maga kardja, ott ölik meg őt is.

- Megvert az Isten! - sóhajtott föl búsan Csaba. -
Vége a dicső hun nemzetnek, vége!

Világverő vitéz seregéből nem maradt több ötezer embernél. A többi - lehettek tízezren - sebtől s vértől vala borítva.

Fájt a szíve, majd megszakadt, hogy most ezek a megsebesült vitézek is mind elpusztulnak itt. Ha legalább ezek megmaradnának! Ha ő ezeket meggyógyíthatná! Még talán megtarthatná ezt a szép fölet a hun nemzetnek.

S ím, hogy ezen tűnődék, megnyílt az ég, s turulmadár ereszkedett nagy égi ragyogásban a hun vitézek fölé. Alább-alább ereszkedék, és megszólalt a turulmadár:

- Ne csüggedj, Csaba! Vedd elé a nyiladat, amit édesanyád halálos ágyán adott néked. Lőj ezzel a nyíllal, és szaladj a vesszeje után! Amely növevényre esik, annak a tejével kenesd meg vitézeidnek sebjeit, és meggyógyulnak menten.

- Ez az én édesanyám hangja! - kiáltott Csaba. De e pillanatban szélnél sebesebben felröppent a turulmadár, és eltűnt a magasságos égben.

- Azé, az! - kiálták a hun vitézek is. - Ez a Réka hangja!

Mindjárt hozták a csodanyilat, s Csaba királyfi meghúzta az íjat, keresztülcélozván a virágos mezőn, ahol álltának. És szaladt a nyílvessző után a szélnél is sebesebben. S hát a vesszőt meg is találta egy széles levelű növevényen. Egyszeriben szedtek ilyen növevényt sokat. S megkenték ennek tejével a vitézek sebeit. Erősebbek, szebbek lettek, mint annak előtte voltak.

Felkerekedének erre a hun vitézek, s elindultak kelet felé. Abba az irányba, amerről Bendegúz e földre vezette a hunokat Szittyaországból.

- Vezess vissza minket a magyarokhoz - mondák a hunok Csabának -, s hívjuk el őket ebbe a szép országba! Közös erővel újra elfoglaljuk.

- Szívemből szóltatok - mondá Csaba királyfi -, ezt akarom én is. Menjünk vissza. De ne mind. Maradjon itt háromezer vitéz. Székeljenek itt, amíg mi a magyar testvérekkel visszatérünk. Ne mondhassa senki, hogy csúfosan itthagytuk Attila országát.

S még aznap kiválék háromezer vitéz Csaba seregéből, s letelepedének az országnak szélén, a szép Székelyföldön. De mielőtt visszaindult Csaba Szittyaországába, áldoztak a tűznek, áldoztak a víznek, azután a levegőnek s végezetül a földnek. S megesküdtek mind a visszatérők Isten szabad ege alatt, hogyha a székelyeket ellenség támadná, visszatérnek még a világ végéről is. Hírül hozza nékik a tűz, ha ez nem, a víz, ha a víz nem, a levegő, ha ez nem, a föld.

- Visszajövünk, vissza! - kiabálták, hogy ég, föld belézendült.

Ahol az Olt vize ered, ott esküvének meg. Akkor Csaba királyfi elévevé az Isten kardját, s belémártá az Oltnak vizébe. Mondá hangos szóval:

- Oltnak vize, mosd le a testvérem vérét Istennek kardjáról!

S ím az Aladár vére lefolyt az Isten kardjáról. Ragyogott-villogott, mint annak előtte. S tevék hármas zár alá ismét, s így vitték hazafelé Szittyaországba.

Haj, de alig indultak el, még a határig sem értek, a föld megrendüle, búsan hajladoztak, integettek a fák, mintha mondták volna: vissza, vissza, bajba’ van a székely!
Úgy volt, ahogy a fák megjelezték. Megtámadták a székelyeket mindenféle népek.

- Vissza! Vissza! - kiáltott Csaba. - Utánam, vitézek!

S vágtattak a sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s széjjelverték az ellenséget, de úgy, hogy hírük-poruk sem maradott.

Aztán megint elindultak Szittyaország felé. Mentek hegyeken-völgyeken által, erdőkön-mezőkön keresztül. S hát a hetedik napon, ahogy egy nagy folyóvízen át akarnak menni, egyszerre megdagad a víz, kicsap a medréből, zúgott, bőgött rettentően, s mintha mind ezt zúgta, bőgte volna: vissza, vissza, bajba’ van a székely!

- Vissza! Vissza! - kiáltott Csaba. - Utánam, vitézek.

S vágtattak visszafelé sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s hát a víznek igaza volt: körülfogták a székelyt mindenféle népek. Széjjelverte ezeket is Csaba, hírük-poruk sem maradott ottan.

Harmadszor is fölkerekedtek a hazatérő hunok, s mehettek már egy jó esztendeje, ott bolyongtak Görögország földjén, hát egyszer csak kerekedék rettentő nagy fergeteg. Onnét indult a székelyek földjéről. Elindult sebes szellő képében, repült, repült, s mire odaért, fergeteggé növekedett. Zúgott-búgott a fergeteg, s mintha mind azt zúgta-búgta volna: vissza, vissza, bajba’ van a székely!

Vágtattak vissza a vitézek, sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s harmadszor is széjjelverték a tenger ellenséget.
És indultak vissza Szittyaországba negyedszer is.
Telt-múlt az idő. Eltelt ötven, eltelt száz esztendő, nem bántotta a székelyt semmiféle ellenség, élhettek békében. De hiába várták Csaba királyfit a magyarokkal. Azt hitték, talán nem is találtak vissza, ottvesztek Görögországban. Pedig visszataláltak. Csaba királyfi visszavitte Isten kardját a magyar testvéreknek. Mondá nekik:

- Ím, az én apám megtalálta Isten kardját, meg is hódítá vele a világot. Ám ahogy behunyta szemét, a gonosz szellem belénk költözék, testvér testvérre emelte kardját. Megtántorodék az én lelkem is: Isten kardját testvéremnek szívébe mártám. De mielőtt eljövék, megmártám az Oltnak vizében: ím, lássátok, ragyog, villog, mint ennek előtte. Jertek, magyarok, foglaljuk vissza Attila országát!

Nagy kedve lett a fiatal vitézeknek, hogy induljanak nyomban, annyi sok szépet regélt Csaba királyfi Attila országáról. De mondák az öregek:

- Várjatok, addig ne induljunk, míg közülünk valakinek Isten meg nem jelenti: menjünk-e avagy nem.

Ebben megnyugodának a magyarok, s éltek tovább Szittyaországban…

Ezenközben a vitéz székelyek is elszaporodának, s éltek békességben. Messze földön híre volt nagy vitézségüknek: ellenség nem merte megháborítani. Hanem a sok mindenféle népek nem nyughattak, s ahogy egy kicsit erőre kaptak, közrefogták a székelyt minden oldalról. Hiszen csak többen lettek volna! De még a fűszál is feltámadt ellenük, s egy székelyre száz ember is jutott. S hiába néztek Szittyaország felé, nem jött segítség. Csaba királyfi már rég por és hamu vala, őt ugyan hiába várták.

De halljatok csudát, mi történt! Mikor éppen az utolsó csatára készült a székely, éjnek éjszakáján megvilágosodik az ég, s ím, a csillagoknak fényes ragyogása közt megjelenék Csaba királyfi s nyomában a vitézek, kik sok száz esztendővel annak előtte háromszor verték széjjel a székelyek ellenségeit.

Nem hagyta el a székelyeket az ő csillaguk, a Szaturnusz csillag. Hírül vitte a magas mennyországba Csabának:

- Bajba’ van a székely!

- Fel, fel, vitézek! - kiáltott Csaba, s ím, fölkerekedének a halott vitézek, végigszáguldanak a csillagos ég boltozatján, sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s a székely határon, hol az ég reá hajlik a hegyekre, leszállának az égből.

Rettentő rémület szállja meg az ellenséget a hun vitézeknek láttára, kik az égből szálltak le, s nem hagyják a székely testvért nagy veszedelmében. Fut a tenger ellenség esze nélkül, nincs az a vitéz, aki megállani merjen, aki vissza is tekintsen.
És halljátok, csodáljátok, Csaba és vitézei ismét fölszállanak a csillagos ég boltozatjára, s visszaszáguldanak azon az úton, amerről jövének. Ragyogó fehér út verődik a paripák lába nyomán, amely el nem enyészik soha, s megmarad örökkön-örökké: a Hadak útja.

Ott ragyog az égen, csillagos estéken”

Forrás: “Magyar mese és mondavilág 1.

RÉKA KIRÁLYNÉ SÍRJA

“A híres Rika erdőben, Rika pataknak a partján, rengeteg nagy kő alatt porladozik Réka királyné, Attila felesége.Elmondtam már egyszer nektek, hogy a húnok hatalmas királya, ha meg-megtért a haborúból, a Rika erdejébe húzódott. Ott szeretett lakni. Rika erdejében van a hegyes tető. Itt volt Attilának a palotája, itt lakott a feleségével, Rékával s három szép dali fiával.Egyszer Réka királyné befogatott négy tüzes csikót aranyos, bársonyos hintajába s hajtatott keresztül a Rika erdején, árkon-bokron által.Amint éppen a Bikás tetőn vágtattak a paripák, egy megvadult bika szörnyű bömböléssel szaladt a hintó felé. A paripák megijedtek, vágtattak hegyen-völgyön, árkon-bokron keresztül s egyszerre csak a hintó felfordult s Réka királyné belezuhant a Rika patakába s szörnyű halálnak halálával halt meg.Viszik a hírt Attilának s viszik a holttestét Réka királynénak. Fekete gyász borult Attila udvarára: meghalt a királyné, kit a népek oly erősen szerettek.

Három napig feküdt a nyujtópadon Réka királyné. Azalatt vitték a szomorú hírt mindenfelé, ahol húnok laktak s fölkerekedtek mindenfelől a húnok: férfiak, asszonyok, gyermekek, hogy még egyszer lássák a koporsójában is azt a jó királynét.

Negyedik nap temették Réka királynét, de a temetés napján a népeknek mind el kellett széledni a Rika erdejében, hogy ne lássa, ne tudja senki, hová temetik Réka királynét. Hármas koporsóba tették a testét: tiszta színaranyból volt az első, szép fehér ezüst a középső, s érc a legkülső. Aztán négy rabszolga felvette a hármas koporsót s levitte a Rika patak partjára s Rika patak partján az alá a rengeteg nagy kő alá, mely most is ott van, - megnézheti aki arra jár - ástak mélységes mély gödröt s beleeresztették a hármas koporsót. Aztán szépen betemették a gödröt, gyepes földdel a tetejét behantolták: nyoma se lássék, hogy valakit ide temettek.

Ezalatt Attila állt a Hegyes tetőn egyedül s szeme láttára a négy rabszolga a kardjába ereszkedett. Alhatott nyugodtan Réka királyné, nem bántotta sírját senki. Mire emberek vetődtek ide, az erdő vadjai elpusztították a négy rabszolga holttestét, hírük-poruk sem maradt ottan. Az a rengeteg nagy kő most is ott van a Rika patak partján, alszik alatta szépen, csendesen Réka királyné, senki meg nem háborítja csöndes nyugodalmát.”

Forrás: “Magyar mese és mondavilág 2.”

150 éve született Benedek Elek

szerda, szeptember 30, 2009

Benedek ElekSzázötven éve, 1859. szeptember 30-én született a nagy mesemondó, Benedek Elek.
Számos műve megtalálható elektronikus és hangos könyv formában is a Magyar Elektronikus Könyvtárban, köztük egyik utolsó, inkább csak íróasztalfióknak írt személyes visszaemlékezése gyerekkorára, szülőföldjére, a székely nép emberségére “Édes anyaföldem” címmel. Születésének 100. évfordulójára írta fia, Benedek Marcell azt a szép megemlékezést róla, amely e könyv előszavaként meghallgatható:

Előszó

Élete utolsó éveiben - visszaköltözve szülőföldjére - kezébe veszi a Cimbora szerkesztését.KiErre az időszakra így emlékszik vissza Benedek Elek fia:

Benedek Marcell: Naplómat olvasom
(részlet)

“Már ezen a nyáron látjuk, micsoda fantasztikus munkává nő fel a Cimbora szerkesztése. A Jó Pajtást szerkeszteni (a Franklinhoz be-besétálva) gyerekjáték volt ehhez képest. Szatmár és Kisbacon a vasúti és postai közlekedés jóvoltából nagyobb távolságot jelent, mint Budapest-Kisbacon. A kéziratot három héttel előre kell elküldeni; korrektúrát így sem kaphat a szerkesztő, örökös az izgalom és a bosszúság a sajtóhibák miatt. Minden kéziratot úgy meg kell fésülni, hogy nehezen olvasható, sajtóhibákra alkalmat adó szó ne legyen benne. Egyik- másik munkatárs írását apám maga másolta le szép kerek betűkkel.
Az illusztrációk dolgában külön kell levelezni Kolozsvárral. De levelezni kell az írókkal is – egyiket biztatni, kéziratot kérni tőle, másikat (sok jószándékú diletáns akad) tapintatosan elhárítani.
A lap tökéletesen elfoglalja Apámat: a gazdaság Isten számába marad.
Amit eddig elmondtam, csak a lap testére vonatkozik. A lelke – kezdjük azon – a levelezés a gyermekekkel, az Elek nagyapó üzeni, és egyre több külön, saját kezű levél. Nyár vége felé a napi postával legalább húsz, de néha ötven-hatvan levél jön gyermekektől. Apám üzeneteiben biztatja őket az írásra, kérdéseket intéz hozzájuk, kijavítja (sajnos, egyre gyakoribb) helyesírási hibáikat. Célja van a levélíratással – ezek a gyermekek nagyrészt csak neki írnak magyarul. Befogja az igazi unokákat, hogy egy-egy értelmes Cimbora-unokával ismeretlenül levelezzenek.
Ami a lap tartalmát illeti: a kisgyerekeknek szóló versek, mesék mellett már kezdi elfoglalni helyét az iskolát pótló ismeretterjesztés. Képek a magyar történelemből, nagy erdélyi emberek életéből, de egy kis természettudomány és technika is nagy gonddal felkutatott, írni tudó szakemberek tollából. A versekés mesék között románból fordított is akad – nem azért, hogy a lapot hivatalosan jobb szemmel nézzék (senki sem mond köszönetet ezért) – hanem mert apám politikája ez: ismerjék és becsüljék meg egymást az együtt élő népek. Nyelvkérdés? Az állam nyelvét meg kell tanulni, édesanyátok nyelvét nem szabad elfelejteni. Szociális kérdés? Ember és ember, gyermek és gyermek között, nyelve, vallása, nemzetisége, gazdag vagy szegény volta miatt különbséget nem ismerek. Hamar sor kerül a szülőkkel folytatott egyéni levelezésre is. A szülők legnagyobb része azon gyötrődik: milyen pályára nevelje gyerekét a mai viszonyok között? A felelet az, amit már a Testamentum Jankónak szóló részéből ismerünk: nem kell okvetlenül úri pályára törekedni. Meg kell fogni a kapa-kasza nyelét, az ipari munka szerszámait, nem kell lenézni a kereskedést…
Mire az idő őszre fordul, apámat testben-lélekben megifjodva, három embernek való munka közt hagyjuk itt, abban a jogos tudatban, hogy szükség van rá: olyan munkát végez, amit helyette senki más nem végezhetne el.
…Nagy elszántság volt Benedek Elekben, hiszen akkor már rég tudta, mennyire fontos, hogy igényes irodalmi lapot olvashassanak a gyerekek.”

Az aranyszőrű bárány

Már Örkénynek is van honlapja!

csütörtök, szeptember 17, 2009

Örkény István

Györffy Éva irása az INDEX-en adta hírül
2009. április 10-én, hogy Örkény írógépe a neten kattog tovább.
Örkény István honlapja

Ezen az oldalon egy-egy felejthetetlen egypercest igyekszem népszerűsíteni pps-formátumban:

Örkény - Budapest

ÖRKÉNY - BUDAPEST

 Készítette: www.ASL.hu, Ahol segítségre lelsz 2008.