Dr. Laáb Ágnes

Gyűjtögetem az anyagot a személyes kompetencia egyik nagy részterületéhez, a kapcsolati tőkéhez és az azokból épített erőforrásokhoz.
E tőkével kapcsolatban az egyik alapbeidegződésünk az “amennyit adsz, annyit kapsz” elve, amely valóban széles körben érvényesül, ám nem mindig úgy, ahogy az üzleti kapcsolatokban megszokott.

Ami ebből az elvből szinte bizonyos: amikor a szülő jó példával jár elől, az még nem feltétlenül kötelez a követésre, ám a bemutatott rossz minta mélyen rögzülhet és visszakaphatja a gyerekeitől az ember.

Erre két példát szeretnék bemutatni.

Az egyiket Zorán dalban meséli el:

Zorán: Üres bölcsőt ringat a hold fénye

“Hétfő volt, mikor született
Én kivártam volna, de nem lehetett
Tudod, a számla nagy, a munka se vár
S jött a hír, hogy a fiam már jár
Aztán láttam, ahogy nevet és fut elém
Hogy ő pont olyan lesz, mint én
Majd ugyanolyan lesz, mint én

Üres bölcsőt ringat a Hold fénye
S mindig ez a mese vége
Apa, mikor jössz? Fiam, mennem kell
Az élet csupa kötelesség
De sokat leszünk együtt még

Neked hoztam, nézd, egy kis ajándék
Apa, pont ilyen lasztira vágyom rég
Gyere, taníts meg rá, hogyan dobjam el
Fiam, játszunk majd, de most mennem kell
Viszi lehajtott fejjel, egy könnycsepp se jön elő
Úgy dobom majd, mint ő
Mondja, olyan leszek pont, mint ő

Üres bölcsőt ringat a Hold fénye
S mindig ez a mese vége
Apa, mikor jössz? Fiam, mennem kell
Az élet csupa kötelesség
De sokat leszünk együtt még

Komoly gimibe jár, soha nem tanul
Mégis népszerű kölyök, nekem ez sem új
Apa büszke rád, de most beszélnünk kell
Csak mosolyog, aztán így felel
Tudod, énnekem most, apa, csak a kocsikulcs kell még
És ha megengeded, elmennék

Üres bölcsőt ringat a Hold fénye
S mindig ez a mese vége
Fiam, mikor jössz? Apa, mennem kell
Az élet csupa kötelesség
De sokat leszünk együtt még

Tudom, jó sora van, messzi városban él
Hosszú út, mire ideér
A minap fel is hívtam, mikor láthatnám
Ha néha felénk nézne, bizony nem bánnám

Apa, túl sok a dolgom, s a fiam is vár
Ugye jól vagy, jó, hogy hívtál
Nagyon jó, hogy felhívtál

Még valamit mondanék, de letette már
S csak rohan, pont, mint én
A fiam, pont, mint én

Üres bölcsőt ringat a Hold fénye
S mindig ez a mese vége
Fiam, mikor jössz? Apa, mennem kell
Az élet csupa kötelesség
De sokat leszünk együtt még”

Az eredeti angol szöveg, amellyel Harry Chapin a dalt sikerre vitte így hangzik:

Cat’s In The Cradle
“My child arrived just the other day,
He came through the world in the usual way.
But there were planes to catch, and bills to pay.
He learned to walk while I was away.
And he was talking ‘fore I knew it, and as he grew,
He’d say, “I’m gonna be like you, dad.
You know I’m gonna be like you.”

And the cat’s in the cradle and the silver spoon,
Little boy blue and the man on the moon.
“When you coming home, dad?” “I don’t know when,
But we’ll get together then.
were gonna have a good time then.”

My son turned ten just the other day.
He said, “Thanks for the ball, dad, come on let’s play.
Can you teach me to throw?” I said, “Not today,
I got a lot to do.” He said, “That’s ok.”
And he walked away, but his smile never dimmed,and
Said, “I’m gonna be like him, yeah.
You know I’m gonna be like him.”

And the cat’s in the cradle and the silver spoon,
Little boy blue and the man on the moon.
“When you coming home, dad?” “I don’t know when,
But we’ll get together then.
were gonna have a good time then.”

Well, he came from college just the other day,
So much like a man I just had to say,
“Son, I’m proud of you. Can you sit for a while?”
He shook his head, and he said with a smile,
“What I’d really like, dad, is to borrow the car keys.
See you later. Can I have them please?”

And the cat’s in the cradle and the silver spoon,
Little boy blue and the man on the moon.
“When you coming home, son?” “I don’t know when,
But we’ll get together then, dad.
were gonna have a good time then.”

I’ve long since retired and my son’s moved away.
I called him up just the other day.
I said, “I’d like to see you if you don’t mind.”
He said, “I’d love to, dad, if I could find the time.
You see, my new job’s a hassle, and the kid’s have the flu,
But it’s sure nice talking to you, dad.
It’s been sure nice talking to you.”
And as I hung up the phone, it occurred to me,
He’d grown up just like me.
My boy was just like me.

And the cat’s in the cradle and the silver spoon,
Little boy blue and the man on the moon.
“When you coming home, son?” “I don’t know when,
But we’ll get together then, dad.
you know well have a good time then.”

A másik történetet gyerekeim egyik kedvenc története volt, amit lemezről “Márika néni”, a bukovinai mesélő asszony mondott el újra meg újra nekik. Ha van kedved, kattints a kép alá és hallgasd meg!

A fösvény emberek
Sodró erejű a tanulság, bár - mivel mese - a végén azért minden jóra fordul:

A fösvény emberek

“Egyszer volt egy fösvény ember meg a felesége, s volt nekik egy öreg-öreg apjuk. Ez olyan öreg volt, hogy amikor a levest ette, úgy reszketett a keze, hogy amíg a tányértól a szájához vitte a kanalat, minden kilötykölődött a kezéből, és az abroszt teleöntözte. Mikor a tányérból ki akarta merni a levest, a tányért is elejtette, s eltörött. Ezért nagyon megharagudott a fiatalasszony az apósára. Rábírta férjét, hogy az öreget küldjék világgá, ne csináljon annyi szemetet náluk.
Elmentek a vásárba, és vettek két új pokrócot. Elhatározták, hogy a két pokrócot az öreg hátára teszik, s úgy indítják világgá. Akárhol esteledik rá, az egyik pokrócot leteríti, a másikkal pedig tud takarózni.
Mikor hazaérkeztek, hát sem a férfi, sem a fiatalasszony nem tudta rávenni magát, hogy az öreget útnak eressze. Volt nekik egy olyan hatesztendősforma fiúk. Azt mondja neki az apja:
- Fiam, itt van ez a két pokróc. Mi elmegyünk a mezőre dolgozni, és mikor te gondolod, hogy már kinn vagyunk a mezőn, akkor a pokrócokat tedd a nagyapád hátára, fogd meg a kezét, s vezesd ki az utcára! Mondd meg neki, hogy le is út, fel is út, menjen világgá, többet hozzánk ne jöjjön vissza!
Úgy is tett a gyerek. Mikor az apjáék elmentek hazulról, gondolt egyet, és csak az egyik pokrócot vette elő. Azt rátette a nagyapja vállára, s kivezette az utcára, s azt mondta neki:
- Nagyapám, maga menjen akár le s akár fel, de többet ide nálunk haza ne jöjjön, mert magának itt helye nincs!
Az öregember sírt egy kicsit, aztán a pokróccal a hátán megindult egyfelé.
Este hazajött az ember és az asszony a mezőről, s látják, hogy a pokróc ott van, néznek szerte, az öreg meg nincs ott. Előszólítják a fiút:
- Mi van nagyapáddal?
- Hát úgy tettem, ahogy maguk mondták.
- Hogy?
- Rátettem a pokrócot a hátára, s megmutattam az utat neki, hogy menjen világgá, s többet ne jöjjön haza, mert nincs reá szükségünk.
- Hát akkor ez a pokróc, ami itt van, miért nem tetted ezt is reá?
Akkor egy kicsit állott a fiú, s azt mondja:
- Tudja, miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy mikor maguk is úgy megöregszenek, mint ahogy ő van, s utat kell adjak magának, akkor ne kelljen új pokrócot vennem, evvel a pokróccal maga is menjen el.
Összenézett akkor az ember az asszonnyal, elszégyellték magukat, és sírni kezdtek. Hamar kihozta az ember a lovat az istállóból, s ráült, s a kilencedik falu végén utolérte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, s úgy vezette kötőféknél fogva, amíg hazaértek.
Ahogy hazaértek, mindjárt az asztalhoz ültették. Többet nem bánták, ha eltörött a tányér, vagy kiömlött a leves, jó szemmel néztek rá. A gyereket is úgy nevelték, hogy tisztelje az öregeket. Szeretetben éltek, és máig is úgy élnek, ha meg nem haltak.”

Gyerekkorom kedvenc olvasmányai közé tartoztak a régmúlt idők regéi, mondái, a magyar mondavilágon kívül különösen szerettem a görög és római regéket.
Menenius Agrippa meséje a Római regék és mondákból, akkor bukkant felszínre emlékezetemben, amikor a 80-as évek végén a hazai nyereségközpontok empírikus vizsgálata keretében újra és újra találkoztam a vállalaton belüli önelszámoló egységek “öntudatra ébredésével” és törekvéseikkel, hogy leválva a vállalati központról önállóan próbáljanak szerencsét.

A hagyományos vezetői számvitel egyik fontos állomása a döntés- hatás és felelősségkör egy kézbe adásának elvén alapuló a vállalaton belüli felelősségközpontok megszervezése. A tananyag keretébe nehezen illeszthető a római mese, ám annak ismerete nem haszontalan e tanayagrész tanulmányozása során:

A szomszéd népekkel vívott harcokban Róma a légiók vitézsége folytán számos győzelmet aratott. De a külső harcok mellett belsők is emésztették. A patríciusok és plebejusok közt a viszály szinte állandósult. A vagyon felemelte a patríciusokat, a szegénység lesüllyesztette a plebejusokat. A római társadalom két nagy rétege szembekerült egymással. Akié a vagyon, azé a hatalom, a jog - hirdették a patríciusok. Hiába vállalták a plebejusok a munka és a katonáskodás terheit, hiába adósodtak el, a patríciusok hallani sem akartak arról, hogy a plebejusoknak is legyenek jogaik. Elégedjenek meg a kötelességekkel - vallották gőgösen mindaddig, míg egyszer a plebejusok alaposan rájuk nem ijesztettek.

Történt ugyanis, hogy Valerius Volusus diktátor - győztesen hazatérve a szabinokkal vívott háborúból - a szenátusban az eladósodottaknak fogta pártját. Nemhiába hogy testvére volt Publicolának, a népszeretőnek. Javaslatot tett, hogyan lehetne segíteni az adósság miatt fogságban tartott, bebörtönzött embereken, kik rabszolgaként éltek, és családjuk földönfutóvá lett.

De hiába szónokolt, hiába minden érv, rábeszélés, a kapzsi atyák minden javaslatát elutasították. Erre Valerius haragra gyúlva így szólt:

- Nem tetszik nektek, hogy egyetértést akarok? Az istenekre mondom, nemsokára eljön az idő, hogy nagyon megbánjátok! Ami engem illet, tudjátok meg, hogy nem vagyok hajlandó polgártársaimat azzal hitegetni, hogy megsegítem őket, ha ez a ti ellenállástokon megtörik, és diktátor sem leszek tovább hiába. A külső ellenség és a belső széthúzás tette szükségessé ezt a kivételes megbízást. Falainkon kívül megteremtettük a békét, de a belső széthúzást, úgy látszik, nem tudjuk megszüntetni. Véleményem szerint a nép igazságosan lázong, de én ezt a lázongást már csak magánemberként fogom megélni, nem pedig diktátorként. A diktátori méltóságról ezennel lemondok! Ezzel lelépett a szónoki emelvényről, és eltávozott a kúria épületéből.

A fórumon, Róma főterén összegyűlt elégedetlen néptömeg tudta, hogy Valerius miatta fáradozott, és csak azért kényszerült a lemondásra, mert fáradozása hiábavaló volt. Körülfogták hát, és mintha csak a legnagyobb engedményeket harcolta volna ki érdekükben - valóságos diadalmenetben kísérték hazáig.

Valerius távozása után az atyák másról kezdtek tanácskozni. Az adósságok miatt lázongó nép csak hagyján, de mi történik majd, ha a Valeriusszal nemrég győztesen visszatért légiókat szélnek eresztik? A leszerelt katonák - maguk is adósok, a szegény nép fiai - veszélyesek lehetnek az államra, az atyákra, esetleg titkos összeesküvést szőnek, a nép lázongását támogatják. Nem szabad hát szélnek ereszteni őket! Egyikük így szólt:

- Nézzétek, szenátortársaim, ezt a sereget ugyan a diktátor vezette, de a konzuloknak tettek esküt a katonák. Diktátor már nincs, konzulok vannak ismét. Így az eskü továbbra is köti a sereget. Úgyis kiújulófélben van az aequusok elleni háború. Használjuk hát fel őellenük ezt a sereget, és így máris eltávolítottuk a városból.

Tetszett a javaslat, mindnyájan elfogadták. A légiókat eltávolították azzal az ürüggyel, hogy új háború fenyeget. Ám ez csak olaj volt a tűzre. A forrongó hangulat nemhogy csillapodott volna, de egyenest tetőfokára hágott. Az elkeseredett tömeg dühében a konzulokat halálra kereste.

- Öljük meg őket, a nép zsarnokait! Ha nem lesznek konzulok, nem köt a nekik tett eskü sem!

Mások azonban óvatosak voltak.

- Ne esztelenkedjetek, polgárok! Nem a konzuloknak esküdtünk mi engedelmességet, hanem maguknak a halhatatlan isteneknek. Ha megöljük is a konzulokat, eskünk mégiscsak kötelez bennünket, s csak bűnnel szennyezzük be magunkat. Ne kövessetek el esztelenséget!

Az öldöklő szándékot hát elvetették, és ekkor egy bizonyos Sicinius indítvánnyal lépett fel. Ezt egyhangú lelkesedéssel elfogadták, és mindjárt végre is hajtották.

Fölkerekedtek, és kivonultak a városból, felmentek az úgynevezett Szent Hegyre, mely a várostól mintegy háromezer lépésnyire, az Anio folyócska túlsó partján volt. A hegy tetején, bár nem volt vezérük, fegyelmezetten tábor építéséhez fogtak. Egyébként nyugton maradtak, a szükséges élelmen kívül semmit magukkal nem vittek. Így töltötték napjaikat, ők sem bántottak senkit, őket sem bántotta senki.

De a városban azért napról napra nőtt a rémület. Az atyák egyaránt féltek a kivonultaktól és az otthon maradottaktól. Nem tudták, hogy azok, akik a Szent Hegyre kivonultak, meddig maradnak nyugton, és nem támadnak-e a városra. Azok pedig, akik otthon maradtak, nem csatlakoznak-e hozzájuk. Talán jobb volna, ha ezek is kivonulnának, de akkor meg ki látja el a városban a munkát, ki építi a házakat, ki őrli meg a gabonát, egyszóval ki dolgozik? A rabszolgák száma ekkor még nem volt oly nagy Rómában, mint a későbbi háborúk után. Különben is a rabszolgák nem megbízhatók. Az atyák megszokták, hogy gondtalanul uraskodjanak, a fórumra, a kúriába sétáljanak, ott az állam ügyeiről tanácskozzanak. A többit, a szolgai munkát elvégzi a nép.

A nép viszont rettegett az atyáktól. Ismerte kegyetlenségüket, önzésüket, nemegyszer saját bőrén tapasztalta megvetésüket. Most vajon mit eszelnek ki megbüntetésükre? Mivel a Szent Hegyen levőket nem éri el kezük, az itthon maradottak hátán csattan majd az ostor. Nem volna-e csakugyan okosabb nekik is csatlakozni a kivonultakhoz?

Így vergődött Róma a kétség és bizonytalanság hullámaiban. A nép gyanakodva figyelt, a szenátus tanácskozott. Nagy gondot okozott, hogy elterjedt a hír: a kivonultak új várost alapítanak. Volt az atyák között egy okos, idősebb szenátor, Menenius Agrippa, akit a nép is kedvelt. Neki nem voltak bebörtönzött adósai, emberségesen bánt a szegényekkel, és mindenkin segített, aki hozzá fordult. Amellett volt még egy tulajdonsága, népszerűségének másik forrása: szépen, higgadtan és főleg egyszerűen tudott beszélni. Nem volt olyan hallgatója, aki meg ne értette volna, akit le ne bilincselt volna beszédével.

Az atyák között eközben általános lett a vélemény, hogy ez így tovább nem maradhat. A félelem és bizalmatlanság rossz tanácsadó, a szakítás a nép és az atyák között ráadásul még veszélyes is: hátha az ellenség kiszimatolja, és váratlanul támadást indít? A népet tehát bármi áron meg kell békíteni az állammal. Abban állapodtak meg, hogy a köztiszteletben álló Menenius Agrippát elküldik békekövetül a kivonultakhoz. Ha valaki, akkor ő biztosan szót tud velük érteni.

Agrippa elfogadta a megbízást, és elindult a Szent Hegyre. A nép tisztelettel fogadta, beeresztette a táborba, és feszülten várakozott, mit fog a követ mondani. A hagyomány szerint egy mesét mondott nekik.

Meséje így hangzott:

- Tudjátok meg, rómaiak, hogy volt idő, igen-igen régen, amikor az emberi test részei még önálló élőlények voltak, megvolt mindegyiknek a maga szabad akarata, hogy ezt tegye, azt pedig ne; mindegyik tudott gondolkozni, gondolatait ki tudta fejezni; megértették egymást, mint egy család vagy állam tagjai. Nos, ebben az ősi időben történt egyszer, hogy az emberi test részei összesúgtak-búgtak, előbb titkon, majd hangosabban, és méltatlankodni kezdtek, hogy így meg úgy: “Nem igazság az, hogy mi mindig csak dolgozunk, fáradozunk, a kéz kapát fog, a láb hordja a testet, a száj és a fogak rágnak és így tovább mindegyikünk, és a mi munkánk és fáradságunk gyümölcsét a gyomor tétlenül élvezi, az ott csak van a középen, nem csinál semmit, nincs gondja semmire, csak szó nélkül befalja mindazt a jót, amit mi, többiek verejtékes munkával szereztünk” - és addig-addig, míg végül is összeesküdtek a gyomor ellen. Megesküdtek, hogy a kéz nem visz a szájhoz egyetlen falatot sem, de ha vinne is, a száj ne fogadja el, de ha el is fogadná, a fogak ne rágják meg. És így tovább, mindegyik fogadott valamit, és meg is tartotta. Mondom, mind kitartott amellett, amit megfogadott. A kéz nem vitt többé falatot a szájhoz, de ha vitt volna is, a száj nem fogadta volna be, de ha be is fogadta volna, a fogak nem őrölték volna meg.

És mit gondoltok, mi történt? Egyszerre csak észreveszik ám, hogy a kéznek már nem is lenne ereje, hogy felemelkedjék a szájig, a száj a kapott falatot be sem tudná fogadni, de ha befogadná is, a fogaknak nem lenne már erejük megrágni. Valamennyit titkos kór gyötörte, meggémberedtek, elgyengültek. Most derült csak ki, milyen fontos a gyomor szolgálata. Hogy az sem henyél ám, hanem feldolgozza a sok jó falatot, azután igazságosan elosztja, és visszaadja a test részeinek. Mert ugyan mi tenne bennünket elevenné, mi táplálná tagjainkat, ha nem az a vér, melyet éppen a gyomor frissít fel mindig, újra meg újra? Belátták ezt a test részei, nem is lázadoztak többé, hanem végezte mindegyik a maga dolgát, mert rájöttek, hogy egy test, egy szervezet az, amit közösen alkotnak. Ebben a testben pedig mindegyiküknek megvan a maga feladata, amit el kell látnia. Azontúl nem irigykedtek egymásra, máig is egyetértésben élnek, és így lesz ez most már mindig.

És most jól figyeljetek! Ti is egy test vagytok az atyákkal, egy nép, egy állam, mely belőletek és belőlünk áll. Miért lázadoztok hát? Látjátok, a test tagjai is méltánytalannak tartottak olyasvalamit, ami pedig a természet törvényei szerint alakult, és ezért a legjobb is. Nem látjátok-e, hogy a társadalom tagjai is egymásra vannak utalva, mint a gyomor és a test egyéb részei? Lássátok be, hogy így a legjobb, ahogy van, és ne lázadozzatok! Tárgyaljunk hát az egyetértésről, azután térjetek vissza Rómába, térjetek vissza a ti rendes életkörülményeitek közé.

Befejezte szavait. Mély csendben hallgatták végig. A csend beszéde után is tartott. Az emberek elgondolkoztak. Menenius Agrippa mézédes szavai megvesztegették őket. Követeket küldtek Rómába, akik tárgyaltak az atyákkal a kibékülésről. A tárgyalásnak az lett az eredménye, hogy az atyák megengedték: legyenek a népnek olyan tisztviselői, akik megvédik a jogtalanságoktól. Ezek a tisztviselők - néptribunusoknak hívták őket - személyükben szentek és sérthetetlenek, az atyák közül senki, de még a konzul sem vetheti őket fogságba.

Először kettőt választottak, Gaius Liciniust és Gaius Albinust, akik még három társat vettek maguk mellé. Így öten lettek. E három között volt Sicinius is, aki a Szent Hegy-i kivonulást javasolta. A nép tehát nem volt többé védtelen az atyák önkényével szemben. A történelem első “sztrájkja” sikerült.

Miközben a számvitel hallgatóknak érdekességeket gyűjtöttem a könyvelés tartozik és követel szabályával kapcsolatban rájöttem, hogy ezek a kompetencia személyes kompetencia vagyonmérlegének a forrás oldalán a saját tőkén belül egy további elem, a kapcsolati tőke (eddig a képességeket és az adottságokat azonosítottam a saját tőke elemeként) vizsgálódási körébe tartoznak. Egyenlőre még csak a legszorosabb kapcsolati kötelék, a családi kapcsolatok kerültek terítékre, amelyek az ember életében a “hátországot” (hinterland) jelentik:

Adás-kapás rendje a kapcsolatainkban
2007.10.13 Adás-kapás rendje családon belül 1. SZABÁLY: A szülő ad, a gyermek elfogad
2007.10.14 Adás-kapás rendje a családon belül 2. SZABÁLY: Aki ad, azt tisztelni kell!
2007.10.15 Adás-kapás rendje a családon belül: Rangsor a családban
2007-10-17 Adás-kapás rendje a családban: Az elfogadás megtagadása kötöttséget okoz. Az elfogadás felold.
2007.10.23 Adás-kapás rendje a családban: A szülők ügyebe való beavatkozás kötöttséget okoz.
2007.11.01 “Adás-kapás” próféciái

Kahlil Gibran “A próféta” című könyvének minél jobb magyarítására több műfordító is vállalkozott. Az adás-kapás rendje témáköréhez ezek közül Draskóczy Magdolna fordítását választottam:

„Akkor így szólt egy gazdag ember. Beszélj nekünk az adásról! Ő pedig így felelt:

Adtok, de keveset, ha vagyonotokból adtok. Ha önmagatokból adtok, akkor adtok igazán.
Hiszen mi a vagyonotok, csak olyan dolgok, amelyeket tartogattok és őriztek, mert attól féltek, hogy holnap szükségetek lesz rá.
De vajon mit hozhat a holnap a túl óvatos kutyának, amely elássa a csontot a jeltelen homokba, miközben a zarándokokat követi a szent városba?
Vajon az ínségtől való félelem nem maga is ínség-e,
És a szomjúságtól való rettegés - miközben kútjaitok tele vannak- nem csillapíthatatlan szomjúság-e? Vannak, akik keveset adnak a sokból, amijük van, és az elismerést adják, és rejtett vágyuk megrontja ajándékukat.
Vannak azonban, akik kevéssel bírnak, és mindent odaadnak,
Ezek azok, akik hisznek az életben, és az élet gazdagságában, és akiknek az erszénye soha nem üres. Vannak, akik örömmel adnak, és ez az őröm a jutalmuk.
Vannak, akik fájdalommal adnak, és ez a fájdalom a keresztségük.
Vannak, akik adnak, és az adásban nem ismernek fájdalmat, nem keresnek örömet, és nem törődnek az erénnyel sem;
Ők úgy adnak, ahogyan a völgyben a mirtusz ontja illatát a légbe. Az ilyenek kezén át Isten szól, és szemükből ő mosolyog a világba.

Jó adni, ha kérnek, de jobb kérés nélkül, megértve adni;
Az adakozó kezű számára nagyobb öröm megtalálni azt, aki elfogad, mint adni. Van valamitek, amit nem adnátok oda?
Mindent, amitek van, oda fogtok adni egy napon.
Adjatok hát most, hogy az adás ideje a tiétek legyen, és ne örököseiteké. Gyakran mondjátok: “Adnék, de csak az arra érdemesnek.” Kertetekben a fák nem mondják ezt, sem nyájatok a legelőn.
Adnak, hogy élhessenek, mert a nem-adás elpusztít.
Biztos, hogy aki érdemes arra, hogy éljen, érdemes minden egyébre is tőletek.
Az, aki érdemes volt arra, hogy igyék az élet tengeréből, érdemes arra, hogy megtölthesse poharát a ti kis patakotokból.

Mi lehet nagyobb érdem, mint az elfogadás bátorsága, bizalma, sőt jótékonysága?
Kik vagytok ti, hogy az emberek megszaggassák keblüket, és felfedjék büszkeségüket, hogy meztelenül láthassátok értéküket, és büszkeségüket szégyentelenül?
Gondoljatok először arra, hogy ti magatok érdemesek legyetek az adásra, arra, hogy az adás eszközei legyetek.
Mert valójában az élet az, amely ad az életnek- míg ti, akik magatokat adónak tartjátok, csak tanúk vagytok.
pedig, akik elfogadtok - és mindnyájan elfogadunk - ne vegyétek magatokra a hála súlyát, mert megterhelitek magatokat is, és azt is, aki ad.
Emelkedjetek inkább az ajándékozóval együtt az ő adományán, mint szárnyakon;
Hiszen ha túlságosan törődtök avval, hogy mivel tartoztok, az azt jelenti, hogy kételkedtek annak nagylelkűségében, akinek anyja a bőkezű föld, és atyja Isten.”

Akkor is kötöttség jön létre, amikor a gyermek segíteni akar, és ezért nem tud búcsút venni.

A szülők ügyeibe való beavatkozás kötöttséget okoz! lyenkor a gyermek beavatkozik a szülők dolgába, azaz a nagyobbak ügyeibe. Ezt két okból teheti és a két ok szoros kapcsolatba áll egymással. Az első: a gyermek szeret a szüleit, és nem bírja nézni, hogy az egyik vagy a másik szülő rosszul érzi magát. Ez mindig az elsődleges ok, és ezért nagyon nehéz felvenni a harcot a kötöttséget teremtő beleavatkozással, mert ezt a szülő elárulásának éli meg.

A második ok abban áll, hogy a gyermek, aki szeretetből beavatkozik, ezáltal nagyobb lesz. Nagyobb, mint a szülei. Mintha közben azt gondolná: ha én vagyok itt az egyetlen, ak segíteni tud a mamának, akkor nemcsak hogy nagyobb (és fontosabb) vagyok, mint a papa, de a mamánál is nagyobb vagyok.

Ám a szabályok itt is könyörtelenül működnek: a nagyság kötöttséget teremt, és megakadályozza a búcsút. Ahhoz, hogy elbúcsúzhassak a szüleimtől, először a saját feltételezett (tehát alaptalan) nagyságomtól kell búcsút vennem, és ismét gyermekké kell válnom.

Peter Orban: A családfelállítás tankönyve Bionergetic Kiadó Budapest, 2007. 107-109. oldal

A szeretet rendjének második törvénye: “Aki ad azt tisztelni kell” folyománya, hogy az adásért (amit a szülők nyújtanak) a gyermek kérféle módon viszonyulhat a szüleihez: tisztelheti vagy vádolhatja őket érte. És mindkettőnek ára van. A panaszkodás, a vádaskodás ára, hogy a gyermek lelkileg sosem válik felnőtté, mivel valójában sosem tud elszakadni a szüleitől.

„Minden gyermek (és későbbi felnőtt) életének a legnehezebb témái közé tartozik a szülőktől való elszakadás. Mindenki nagyon sokat kapott a szüleitől, és ezért – a lelkük mélyén – úgy érzik, hogy olyan hatalmas mennyiségű hálával tartoznak a szüleiknek, hogy szinte lehetetlennek tűnik elszakadni tőlük. Valóban nem egyszerű feladat tehát felnőtté válni, és ennek előfeltétele az elbúcsúzás. Felnőtté nem azért válik az ember, mert úgy dönt, vagy megházasodik (és gyermekei születnek), vagy messze eltávolodik a szülői háztól (és a szülőhazától), vagy meghalnak a szülei. Ezek mind külsődleges körülmények, amelyek ebből a szempontból semmit sem jelentenek Felnőtté akkor válik az ember, amikor búcsút vesz. És mint minden búcsú, ez is nagyon szomorú, és egyben nagyon örömteli esemény. Miután azonban kezdetben a szomorúság van túlsúlyban, ritkán jutunk el eddig a búcsúig.

Természetesen felmerülhetnek olyan okok is, amelyek gátolják, vagy (hosszú időn át) lehetetlenné teszik a búcsút. Ilyen ok az elfogadás megtagadása.

Ha egy gyermek (a mai felnőtt) még ma is a szüleire panaszkodik:
„Túl keveset adtatok nekem! A testvérem sokkal többet kapott!”
„Nem volt jó, amit adtatok nekem!”
„Még tartoztok nekem valamivel!” stb.
akkor ez annak kifejeződése, hogy a gyermek megtagadta az elfogadást. Az ilyen gyermek (aki ma felnőtt) nem tud elmenni. Nem tud elszakadni a szüleitől, mert a vád kötöttséget teremt. A gyermeknek az a véleménye, hogy még vannak igényei a szüleivel szemben és a szülőknek még kötelezettségük van irányában. Ezen a módon a gyermek továbbra is kötve marad, de úgy, hogy nem okoznak neki örömet a szülei, és a gyermek nem okoz örömet a szüleinek. Ez a rend megsértése („Aki ad, azt tisztelni kell!”) Az ilyen gyermek elhagyhatja ugyan a szüleit, de a szemrehányás annál szorosabb módon köti (negatív módon) a szülőkhöz. Nem kerülhet sor búcsúra, ehelyett düh, konfliktusok és panaszkodás kötik le az energiákat. Ezáltal még szorosabbá válik a láthatatlan kötelék. A gyermek továbbra is dühöt, fájdalmat érez, és ragaszkodik alaptalan igényéhez – ám így gyermek marad. Így nem is nőhet fel soha.”

Peter Orban: A családfelállítás tankönyve Bionergetic Kiadó Budapest, 2007. 107 oldal

A családon belül nemcsak a szülők adnak a gyerekeknek, hanem az idősebbik testvér a fiatalabbnak, és nemcsak a gyermek fogad el mindent a szüleitől, hanem a kisebbik testvér is mindent elfogad a nagyobbiktól. A jót és a rosszat is. A verést és a védelmet is. Mindent. És nem azért, amit nap mint nap unalomig hallgathat, hogy „Te vagy a nagyobb, neked kell, hogy több eszed legyen!” Nem . Azért, mert nem tehet mást. Azért, mert ez is a szeretet rendjének áthághatatlan törvénye.

„A szeretet rendjében több szabály működik, amelyeknek a figyelmen kívül hagyása nyugtalansághoz vezet a családtagok lelkében. Az egyik ilyen szabály a családon belüli rangsorra vonatkozik. Akárcsak az adás és elfogadás esetében, amely felülről lefelé működik, a családon belüli rangsor is a korábbitól a későbbi felé halad. Ebben az értelemben a szülők magasabb rangúak, mint a gyermekek, és az idősebb testvérek ugyancsak magasabb rangúak, mint a fiatalabbak. Annak a testvérnek tehát, aki hamarabb volt ott, adnia kell a fiatalabb testvérnek, és aki később jött, annak el kell fogadnia azt, amit a régebben ott lévőtől kap.
Csak az adhat, aki korábban kapott. És annak, aki most kap, később adnia is kell.”
Peter Orban itt maga is másokhoz fordul további érvekért, és a továbbiakban G. Weber: Zweierlei Glück [Kétféle boldogság] című művéből idéz:
„Ezért ad az első gyerek a másodiknak és a harmadiknak, a második gyermek kap az elsőtől és ad a harmadiknak, és a harmadik kap az elsőtől és a másodiktól. A legidősebb többet ad, és a legfiatalabb többet kap. Ezért ápolja leggyakrabban a legfiatalabb gyermek az idős szülőket. [Mert ő kapta a legtöbbet, P.O.]. Az adás és az elfogadás felülről lefelé áramlását és az idő korábbról későbbre haladását nem lehet megállítani, nem lehet semmissé tenni, nem lehet megváltoztatni az irányát sem alulról felfelé, sem későbbről korábbra. Ezért a gyermekek mindig a szülők alatt állnak, és a később jövő mindig a régebb óta itt lévők után következik. Az adás és az elfogadás, akárcsak az idő, folyamatosan halad előre, és sohasem visszafelé.”
Peter Orban: A családfelállítás tankönyve Bioenergietic Kiadó, 2007. 98. oldal

Miközben megismertetlek a második szabállyal, hol pontosan idézem Peter Orbán szavait, hol némileg lerövidítve és saját gondolataimmal egészítem ki azokat:

A gyermekek mindig, mindent elfogadnak! Nincs más választásuk. Hiszen egy gyermek maga a szülei! Nem több és nem kevesebb! Ezért a szeretet rendjének következő pontja, hogy az, aki kap, tiszteli azt, amit kapott és elfogadott, és azt is akitől kapta. Ez abból a felismerésből is fakad, hogy csak az képes önmagát is tisztelni, aki tiszteli szüleit is. Csak az a nő képes tisztelni a férjét, aki az anyját is tiszteli és csak az a férfi tiszteli a feleségét, aki az apját is tiszteli, mivel az egyikfajta tisztelet adja a másik alapját.

„Egy gyermek sohasem tudja viszonozni azt, amit kapott. Nem tudja visszaadni! Hogy is tehetné? Hogyan tudhatnánk valaha is viszonozni, hogy anyánk két éven át szoptatott bennünket és cserélgette a pelenkánkat? (Legfeljebb 50 évvel később, amikor a szülők nem tudják már elhagyni az ágyat, vagy szenilissé válnak.)

Egy gyermek (és a későbbi felnőtt) csak kétféle módon tud reagálni arra, amit kap. Az első lehetőség: elfogadja azt és különleges ajándékként tiszteli és értékeli. A szülők szempontjából ez így néz ki: amikor eldöntötték, hogy gyermeket vállalnak, egyidejűleg vállalták a pelenkacserét és a szoptatást is, és ezzel a gyermek, mint a túléléséhez szükséges dolgokra, voltaképpen igényt is formál ezekre az ajándékokra. Ám ez a vágy nem mindig teljesedik be – ahogy ezt különböző rendőrségi közleményekből megtudhatjuk. A gyermek szempontjából pedig mindig érvényes: a szülőknek jogos igényük van arra, hogy a gyermek tisztelje, értékelje és méltassa azt, amit a szülők adnak neki. Miután azonban a gyermeknek a felnövekvés, a felnőtté válás során épp elég más bonyolult dologra is oda kell figyelnie, ezért ezt tőle aligha lehet elvárni. Később azonban – felnőttként – el kell jönnie az időnek, amikor képes lesz észrevenni mindezt. Ebben az értelemben a szülők (minden egyes szülő-pár!) egyrészt az élet ajándéka révén, amelyet a gyermeküknek adtak, másrészt a további gondoskodás, adás és odafigyelés révén megérdemlik a tiszteletet.

A gyerekeknek van egy másik lehetőségük is. Amint képessé válnak az összehasonlításra, fel tudják mérni azt, amit kaptak és elfogadtak, és negatívan is értékelhetik mindezt, például a következő jelzőkkel: túl kevés, túl nehéz, nem megfelelő volt stb. Tehát – egy bizonyos életkortól kezdve – reklamálhatnak is amiatt, amit kaptak és elfogadtak. Ezt nyugodtan szó szerint érthetjük. Miközben az ajándék miatt reklamálok, egyben a szüleimre is panaszkodom (hiszen rosszul tették ezt vagy azt) és ezzel önmagamra is panaszkodom. Az életem nehezebbé válik!

A XXI, századi élet sajátosságai közé tartozik, hogy senki nem tanítja meg nekünk: a szüleimre való panaszkodás egyben önmagam ellen is szól, és a saját életemet teszi nehezebbé. Pont. De minél több tiszteletet és megbecsülést vagyok képes érezni irántuk, annál könnyebbé válok, és annál könnyebb lesz az életem is, Aki vádolja vagy elítéli a szüleit, egész életén át nem tud kimászni a gödörből. (Nyugodtan képzeljünk el egy valódi, mély gödröt.)

Ezen a két módon viszonyulhatnak a gyermekek (a későbbi felnőttek) a szüleikhez: tisztelhetik vagy vádolhatják őket. És mindkét módnak megvan az ára.”

Peter Orban: A családfelállítás tankönyve Bioenergetic Kiadó, 2007. 94-96. oldal

Peter Orban

Peter Orban szinte minden könyvét olvastam, munkásságát nagy tisztelettel figyelem. Személyes vonzodásom írásai iránt talán abból is fakadhat, hogy csak pár nappal később született, mint a férjem, így vélhetően sok hasonlóság lehet közöttük.

Könyvei sok ismeretet közvetítenek, meglepően közérthető formában a pszichológiában, asztrológiában járatlan emberek számára is. Olyanokat, amelyek hasznos támpontot adnak ahhoz, hogy eligazodj az élet dolgai között. Itt van például az adás-kapás kérdése a legszorosabb családi köteléken belül. Az adás–kapás egyensúlyának évezredek óta törvényes rendje – ez a szeretet rendje – van, amelyet nem lehet büntetlenül felborítani, megszegni. Két egyszerű szabály van, amelyek közül az első: A szülő ad, a gyermek elfogad.

“Az első és legfontosabb dolog, amit a szülő a gyermeknek ad, az élet. Az életnél nincs nagyobb! Ez az adomány, ez az ajándék kezdettől ott van és miután te, a gyermek, megszülettél és életben maradtál, elfogadtad ezt az ajándékot. Nem is lehet másként.
Az élettel együtt, amelyet szüleid neked adtak, egyben önmagukat is neked adták. Neked adnak mindent, amijük van, mindent, amik ők maguk. Odaadták neked egyúttal a bőrszínüket, a kultúrájukat, a vallásukat is (és ha tovább akarjuk fokzni: az évszázadukat, a társadalmukat annak minden anyagi, kulturális és technikai eredményével), a gazdagságukat, a szegénységüket, néha egy testi fogyatékosságot vagy egy öröklött betegséget, néha az AIDS virust vagy a Contergan-károsodást*, máskor pedig kiemelten magas IQ-t stb.

Mindent neked adnak, mert ez az, amijük van, és amik ők. Többet, mint amijük van és amilyenek, nem tudnak adni. Nem képesek arra, hogy visszatartsanak vagy kihagyjanak valamit, és nem is tehetik hozzá, amivel nem rendelkeznek.
Tehát mindig mindent odaadnak! Mindent, amit a szülők az ő szüleiktől (azaz a te nagyszüleidtől) kaptak, és ezenfelül mindazt, amit életük során ők maguk hoztak létre abból, amit kaptak (a jót is és a rosszat is).
Ebben az értelemben a szülők mindig mindent helyesen tesznek! Továbbadták azt, amit ők is kaptak, mert semmi mással nem rendelkeztek.

Már csak az élet ajándéka is - amit neked adtak - és mindaz, ami hozzátartozik, olyan nagy szintkülönbséget, olyan egyértelmű rangsort eredményez (felülről, a szülőktől, lefelé a gyermekekig), hogy az lehetetlenné teszi a gyermeknek, hogy valaha is kiegyenlíthesse ezt az ajándékot. A gyermeknek tehát nem marad más választása, mint hogy elfogadjon a szülőktől.”

Peter Orban: A családfelállítás tankönyve Bioenergetic Kiadó, 2007. 93. oldal

* A thalidomid hatóanyagú Contergant az 50-es és 60-as években a terhesség alatti reggeli rosszullétek kezelésére használták. A terhesség korai szakaszában azonban a gyógyszer alkalmazása a magzatok súlyos fejlődési rendellenességét okozta. 1958 és 1961 között világszerte mintegy 10 ezer gyermek született hiányzó vagy torz végtagokkal. Különösen tragikusnak számít, hogy évekbe tellett, míg felismerték az összefüggést a Contergan szedése és a rendellenességek kialakulása között.