október, 2009 archívum

Világos - Arad

kedd, október 6, 2009

Benedek Elek “Édes szülőföldem” című visszaemlékezéseiben bukkantam néhány sorra, amelyben megemlékezik a világosi fegyverletételről és ami utána következett. Abban az idpben, amikorról emlékei származnak mindössze 7 éves és először szakad el szülőfalujától, hogy megkezdje bentlakásos tanulását Székelyudvarhelyen. Két álló napig tartott a szekérút, míg az iskolához értek és és a tanévkezdésre igyekvők népes tábora féúon a szabad ég alatt töltötte az éjszakát a Rikánál, azaz Atilla feleségéről Réka királynőről elnevezett hegy lábánál, a Rika patak mentén elterülő mezőn.

“Azon a gyászos emlékű réten, hol muszka dzsida döfte át a legnagyobb magyar költő szívét. És jött a dicsőséges csaták után - Világos. Ahol a honvédek sírva rakták le a fegyvert a muszkának. Ahol a magyarnak egy nagy, mély sírt ástak. Már ismertem e sírról a szomorú nótát: édesapám, amint ment, mendegélt, mélázott az eke után, csendes, halk hangon gyakran zokogta ezt:

Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás?
Mért sír egyik szemed jobban, mint a más?
És arcodon mért látni oly bánatot,
Mintha elmúlt volna minden jó napod?
Sírok, pajtás, sírni fogok örökre,
Míg élni hagy a jó Isten kegyelme.
Világostól hozom a nagy bánatot,
A magyarnak ott egy mély sír ásatott.

- Hé, a lenkertedet! - riadt fel a nóta után édesapám. - Igen, kilépett a barázdából az ökör.
Az irgalmadat! A lenkertedet! - soha e kettőnél más „káromkodást” nem hallottam tőle. Az elsőt még csak sejtettem: mi lehet, a másikon megzavarodtam: mi lehet az a lenkert? Kert, amelyben lent termelnek? No, ez ugyan nem káromkodás. Nagydiákkoromban sütöttem ki, hogy lenkert a Landsknecht megszékelyesítése. Így örökítette meg a székely az osztrák Landsknechteket, a magyar nép átkos emlékű, hívatlan vendégeit.

De csak térjünk vissza Világoshoz, ugye?
Akkor sem értettem, most sem értem, mért kellett gyalázatos halállal halni meg a hősöknek, akik hazájuk megtámadott szabadságáért hullatták vérüket. Mért kellett oly sok magyarnak idegen földön bujdosnia? Mért kellett Kufsteinnak, Josefstadtnak nyirkos börtöneiben sínylődnie? Íme, itt, ezen a réten, ebben a kicsiny táborban is tíz öreg embert számoltak össze, akik több esztendei fogsággal fizettek, mert szerették, mert védték a hazájukat. Néztem, néztem az öregemberek szelíd, jóságos arcát, hallgattam az öreg tiszteletesek istenfélő, kegyes, kenetes beszédét: ezek mind honvédek voltak, Bem apó fiai, s mind megszenvedtek, keservesen megszenvedtek honszerelmükért. Ez bujdokolt, azt besorozták császár katonájának, s vitték messze, idegen földre. Ez börtönben sínylődött, az csudamódon kerülte el a leggyalázatosabb halált.
Mi volt a bűnük? - Szerették a hazát. Hogy értse meg ezt egy kisgyermek esze? Hogy értse meg, amikor az öreg emberek elméje sem érti meg?”

Arany János balladák 1. Szőke Panni

vasárnap, október 4, 2009

Szőke Panni
Arany János: Szőke Panni

Szőke Panni henyélve ül,
Mégis cifra, majd elrepül:
Apja földje és tinója
Mind fölment már viganóra.

De az apja mégse’ bánja,
Mert kisasszony a leánya,
Ő maga is boldog jobbágy,
Elengedik a robotját.

Sem szántani, sem aratni,
Csak a vékát kell tartani:
Az uraság színig adja,
A kasznár meg el se csapja.

Szőke Panni felmegy Pestre,
Még ott is az emeletre,
És az apja - dehogy bánja!
Nevelőben a leánya.

Nevelőben jó dolog van:
Sok kisasszony lakik ottan,
Szép úrfiak, szép huszárok
Járnak mulatni hozzájok.

Mi lelt téged Szőke Panni?
Fiatal vagy még meghalni:
Képeden volt egypár rózsa:
Hova lett ily hamar róla?

Mi lelt téged Panna lyányom?
Elfonnyadtál szép virágom,
Jaj, kiviszlek a mezőre,
Éledjen a lelked tőle.

Panni nem szól, görnyedve ül,
Olyan rongyos, majd elrepül:
Vidd ki apja, vidd mezőre,
Szép, virágos temetőbe.

Szőke Panni 2

Arany János “Szőke Panni” balladája 1845-ben született és az örök témát, a nagyvárosba törekvő és ott megrontott szép fiatal falusi kislány történetét meséli el, visszafogottan, kevés szóval sokat mondva.

“„Gyarlóság, asszony a neved!” – emeli ki Arany mottó gyanánt a Hamlet általa fordított szavait A honvéd özvegye élén. S valóban: balladái mintha csak illusztrálni akarnák a tételt, sorra vonultatják fel a hol csupán gyenge teremtményként, hol a végzet eszközeként, hol kegyetlen bestiaként láttatott hajadonokat és asszonyokat. Zách Klára inkább áldozat, mint bűnös, ám annál viszolyogtatóbb a királyasszony kerítőnői buzgalma, a csábítást még a templomból is távirányító, imádságot mímelő gátlástalansága. Kund Abigél senkinek sem akar rosszat, kedvese halálát mégis ő okozza természetéből fakadó kacérsága s nőiségének irracionális hatalma révén. Dalos Eszti csupán esendő lányka, szépsége mégis halálos erénynek bizonyul, ahogyan korai temetésbe torkollik Szőke Panni senkinek sem ártó szabadossága is. A bűn zsoldjaként elszenvedett bűnhődés sohasem marad el ezekben a miniatűr tragédiákban, s a tragikum nemcsak az olvasónak adja meg a katarzis élményét, hanem a hősnőket is megtisztítja. Éppen a vezeklésnek ez a túlcsorduló bősége s az ítélkezést eleve kizáró részvét sietős fölkeltése mutatja, hogy a motívum gyakorisága nem valamiféle strindbergi nőgyűlölet megnyilvánulása.” - írja Arany balladai nőalakjairól Valaczka András.

Ebben az egyik “elsőként írodott balladájában olyan témát pendít meg, amely az éppen csak városiasodó Magyarország – még alig észlelhető – új keletű torzulásainak, a társadalom egészének áttekintéséről és illúzióvesztéséről tanúskodik. Tudniillik a Szőke Panni egy olyan konfliktust ragad meg, amely a századvégi perdita-költészet, drámák és elbeszélések központi témájává terebélyesedik majd; egyben sejteti már Arany lelkületének jelzett kettősségét, a vidéki honorácior-státus és a városi közéletiség között toporgó életfilozófiáját. Szőke Panni tragédiájában a világvárost és a vidéket egyaránt kívülről-felülről (vagy éppen alulról?) vizsgáló szem érzékelhette a csírájában alighogy felvillanó társadalmi kérdést. Erdélyi János (1865-ös bírálatában) az „egyetemes költői érdekeket” kifejező költemények közé sorolja a Szőke Pannit, miközben értetlenül könnyed gesztussal elutasítja ennek gondolati tőszomszédságában”
Forrás: Szász László: Honorácior-sors – literátor-életforma - A polgárosodó Magyarország töredékképesi Arany János Nagykőrösi lírájában. (Kortárs 1997. 41. évf. 10. sz. október)

A fiatal lány szomorú története - más hangsúlyokkal és üzenettel - Petőfit is megihlette:

Petőfi Sándor: Panyó Panni

Panyó Panni hires nevem,
Pirulva kén említenem,
De lekopott rólam régen
Piros kendőm, a szemérem.

Ilyen magam fajtájának
Se’ országa, se’ hazája,
Vagyok a csárdák lakosa,
Keblem betyárok vánkosa.

Tolvajnéppel cimborálok,
Én vagyok az orgazdájok,
Lopott jószág csengő ára
Hever a ládám fiába’.

Tolvajoknak én danolok,
Tolvajokkal én táncolok.
Mulassatok, jó betyárok,
Van muzsika: varju károg.

Hej, sok derék ifju legény,
Ki nyakamon függött szegény,
Ott függ most az akasztófán,
Ördög négyágú villáján.

Hát magam mi véget érek?
Valahol megesz a féreg;
Ha már senkinek sem kellek,
A sövény alatt halok meg.

A sövény alatt dűlök el,
A cigányok temetnek el,
Valami vén cigány lök be
Dögkutyával egy gödörbe.

Jaj nekem, de neked, anyám,
Teneked még inkább jaj ám!
Téged számoltat meg isten,
Mert miattad lettem ilyen.

Szép, jó legény kért meg engem,
Ki szeretett, kit szerettem.
Az anyám lebeszélt róla,
Ez volt a siralmas óra!

Szerencs, 1847. július 9.”

E Két Panniról és költői műről így emlékezik meg Hubai Miklós:

„Panyó Panni híres nevem…” – kezdi Petőfi a versét, első személyben. Így mondja el, hogy milyen volt betyárokkal ölelkezni, s
milyen lesz dögkutyával egy gödörben feküdni.

„Szőke Panni henyélve ül, Olyan cifra, majd elrepül” – mondja Arany, kívülállóként (ő maga a szigorú közvélemény), tartózkodó félszavakkal és bajusza alatt selyma mosollyal mondja a túl-szépnek született jobbágy-leányka történetét. Addig cifrálkodott a kis cemende, amíg felsikeredett neki Pestre jutnia – „még ott is az emeletre”. (Itt már minden szó kétértelmű – a buta jobbágy-atya hiszi tán, hogy „emelkedés” a lányának az emelet.)

Panyó Panni betyárjait közben összefogdosta és felakasztatta Ráday Gedeon. Szőke Pannihoz meg „szép úrfiak járnak”.

Petőfi bátorsága, hogy első személyben írja Panyó Panni sorsát. Talán épp magától a hősnőjétől vette hozzá a bátorságot, aki vállalta a betyárokkal a szerelmet, amelyen
átlátszik közeli haláluk („hej, sok szegény ifju legény ki nyakamon függött szegén. Ott függ most az akasztófán…”). Ki ez a Panni?
Vajon az ágyban „ördög négyágú villája”-e a teste, vagy az irgalom keresztfája? A szülőanya ellen forduló átok abból a gödörből tör fel, ahová ezt a Petőfi-hősnőt hányja be majd végül – korai halálában – „valami vén cigány”.”

Forrás: Hubay Miklós: Talán a lényeg

Ennek a balladának a XX. századi megfelelője az “Ezek a fiatalok” című film egyik betétdala, Koncz Zsuzsa tolmácsolásában:

És az élet is produkált hasonló történetet, mint amiről az Arany ballada szól.
Molnár Csilla, a 17 éves kaposvári diáklány akit 1985-ben Magyarország szépségkirálynőjévé választottak 1986. július 10-én kora délután szülei házában halálos adag gyógyszert vett be, és már nem tudták megmenteni életét.

Európa szerte a népballadák igen sokszor mesélnek megesett lányokról és az ilyen “szégyent” csak a halál moshatta le. Visszatérő, sok nép költészetében megjelenő szomorú történet, amikor a teherbe esett lányt anyja hóhrkézre juttatja, aki üzenni próbál kedvesének, aki már csak holtában találja és végez magával. Ezek közül álljon itt kettő:

Angoli Borbála balladája

Angoli Borbála rózsaszín ruhája
Mi baja mi baja, mér nem illik rája?
Szabó nem jól szabta, varró nem jól varrta
Verje meg az Isten, aki elrontotta”

„Hóhérok hóhérok vigyétek lányomat
Vigyétek lányomat az akasztófára,
Anyám édesanyám csak egy napot adjál.
Hadd írjam levelem Gyöngyvárosi úrnak „

„Fecském édes fecském, vidd el a levelem,
Vidd el a levelem Gyöngyvárosi úrnak,
Ha fekszik, ha fekszik tedd a párnájára,
Ha pedig ebédel tedd a tányérjára”

(Odamegy hozzájuk Gyöngyvárosi úr, mert megkapta a levelet…)

„Jó napot, jó napot ismeretlen anya,
Hol van a leányod Angoli Borbála?
Kinnt van a kiskertbe, gyöngyvirágot szedni,
Gyöngyvárosi úrnak gyöngybokrétát kötni”

„Nincsen ott, nincsen ott, ismeretlen anya,
Hol van a leányod Angoli Borbála?
Bennt van a konyhába asztalt teríteni,
Gyöngyvárosi úrnak ebédet készítni”

„Nincsen ott, nincsen ott, ismeretlen anya,
Hol van a leányod Angoli Borbála?
Mi tűrés-tagadás már ki kell vallanom,
Benn van a szobában fenn a ravatalon”

„Hét véres zsebkendő ott lobog felette,
Hét leány pajtása sírdogál mellette,
Bemegy a vőlegény benyúl a zsebébe,
Veszi a kiskését szúrja a szívébe”

„Testem a testeddel egy sírban nyugodjon,
Vérem a véreddel a Tiszába follyon,

Homlodi Zsuzsánna

»Mi oka, mi oka, Homlodi Zsuzsánna,
Hogy a karton lajbli minduntalan szükűl?«
»Az oka, az oka: szabó nem jól szabta,
Szabó nem jól szabta, varró nem jól varrta.«
»Kocsisom, kocsisom, én fellejtárjaim!
Hozzátok, hozzátok a gyászos hintóim,
Fogjátok, fogjátok pej paripáimat,
Vigyétek, vigyétek Homlodi Zsuzsannát.
Vigyétek, vigyétek Homlodi Zsuzsannát,
A rózsamezőbe, a fővevő helyre!«
»Jó napot, jó napot Homlodi nagyasszony!
Hol vagyon, hol vagyon Homlodi Zsuzsánna?«
»Elküldtem, elküldtem a rózsás kertembe,
Rózsákat vizsgálni, magát mulatozni!«
»Jó napot, jó napot, te kis kertész-legény!
Hol vagyon, hol vagyon, Homlodi Zsuzsánna?«
»Nem tudom, nem láttam, tegnap, hajh, még itt járt!«
»Jó napot, jó napot Homlodi nagyasszony!
Hol vagyon, hol vagyon Homlodi Zsuzsánna?«
»Elküldtem, elküldtem a tenger partjára,
Aranyhalat fogni, magát mulatozni.«
»Jó napot, jó napot, te kis hajós legény,
Hol vagyon, hol vagyon, Homlodi Zsuzsánna?«
»Nem tudom, nem láttam, tegnap, hajh, még itt járt!«
»Jó napot, jó napot, Homlodi nagyasszony!
Hol vagyon, hol vagyon, Homlodi Zsuzsánna?«
»Mi tűrés-tagadás, már meg kell mondanom:
Elküldtem, elküldtem a rózsamezőbe,
A rózsamezőbe, a fővevő helyre.«
»Oh, te pogány anya, mért vétetted fejét?
Testemet testével egy sírba temetéd!
Jó napot, jó napot, te fővevő hóhér!
Hol vagyon, hol vagyon, Homlodi Zsuzsánna?«
»Itt vagyon, itt nyugszik, csendesen aluszik.«
»Testemet testével egy sírba temesd el,
Véremet vérével egy patak mossa el.«

Elek apó és Réka királyné

csütörtök, október 1, 2009

Benedek Elek meséi a régmúlt időkbe is elvezetnek, megtudhatjuk, hogy élnek a székely nép lelkében a dicsőséges múlt alakjai. Rékáról, Atilla feleségéről, Csaba királyfi édesanyjáról két történetet is elmesél, mindkettő szép, mindkettő másképp tudja, hogyan halt meg a királyné. Ám azonosak abban, hogy sírhelyét mindkét elbeszélés a Rékáról elnevezett Rika hegy tövében, a Rika-patak kőrakásánál jelöli meg.

Réka kirákyné sírja
A HADAK ÚTJA

A hadak útjáról mesélek ma este, hallgassatok ide. Arról a hosszú, ragyogó fehér szalagról, mely csillagos estéken ott lebeg az égen. Elmondom néktek, hogy került az égre ez a fehér, ez a ragyogó fehér szalag.
Ott kezdem, hol tegnap este elhagyám: Attila meghódította az egész világot. Mert amint megkerült csudálatos módon az Isten kardja, nem volt a földön nép, mely Attilát s vitéz seregét legyőzni bírja. Pedig Attila nem hordozta magával Isten kardját. Otthon őrizteté hármas zár alatt. De azóta, hogy megkerült a kard: szívét nem szállotta meg többé csüggedtség. Tudta, hogy vele van az Isten, s ez megnövelé karjának erejét.
Sokszor mondogatta, ha feleségével, Rékával s szép dali fiaival kiült a sátor elé:

- Most már nyugodtan fekszem koporsómba, megértem, amire törekedtem: enyém az egész világ. Az én vitéz népemnek adózó szolgája a földnek minden népe.

De ha magában volt, sokat tűnődött, évelődött azon: nem züllődik-e szerte az ő vitéz világverő népe. Azt szerette volna, ha legkisebb fia: Csaba lészen a hunok királya az ő halála után. Sok fia közt ez volt a legkedvesebb, a legvitézebb. Csabát szerette, kényeztette az édesanyja is.

Egyszer aztán, mikor a Rika-erdőben, ahol legkedvesebb vára volt Attilának, együtt valának mind: nagy szomorúság érte Attilát és fiait. Réka királyné nagybeteg lett, s érezvén halálát, ágyához hívatá urát és fiait, akik között Aladár volt a legidősebb, Csaba a legfiatalabb. S monda búsan, könnyező szemekkel:

- Én most meghalok, de ne temessetek el hét napig. A hetedik napon sorba jöjjetek hozzám, édes fiaim, s csókoljátok meg mind a két szememet. Akinek csókjára fölnyílnak szemeim, az legyen a hunok királya. A többi nyugodjék meg ebben: Isten rendelése ez. Álmomban jelenté meg ezt nékem.

Ezt mondván Réka, lehunyta szemeit, és meghalt. És nem temették el, míg a hét nap le nem telek. Ekkor sorban megcsókolták mind a két szemét a fiai. Először Aladár, azután a többiek, de Réka szemei nem nyíltanak meg. S jöve legvégül Csaba, és sírva borult édesanyjára, s megcsókolván szemeit, ím, fölnyitá azokat Réka, s rámosolygott legkedvesebb fiára.

- Te leszel a hunok királya, fiam. A te csókod volt a legmelegebb. Ím, itt fekszik ágyam mellett egy nyíl, legyen a tied. Sok nagy bajodban hasznát veszed ennek.

Azzal ismét lehunyta szemeit, s fel sem nyitá többé soha. Lent a vár alatt, hegynek tövében folyik egy patak. Annak a partján ástak sírt neki, s abba temették el. És rengeteg nagy követ hengerített rá Attila a hegynek tetejéről, hogy míg a világ, emberi kéz meg ne háborítsa Réka nyugodalmát.

Sok-sok esztendő telt el Réka halála után, mikor Attila megunta a magányos életet, s másodszor is megházasodék. Mikoltnak hítták azt a szépséges szép királykisasszonyt, akit megszeretett. Éppen azon járatta az eszét, hogy a tengereken is túl megy, hadd lám, vannak-e ottan is országok és népek. Csak legyenek, meghódítja azokat is. Ám mielőtt fölkerekedett volna vitéz seregével, megtartá a lakodalmat Mikolttal, hadd legyen asszony a háznál, amíg a tengeren túl jár.

De ím, halljátok, mi történt! Meghalt Attila a lakodalomnak éjszakáján. Midőn lefeküvék ágyába, megeredett az orra vére, s a világverő király megfulladott a vérében.

Hej, nagy volt a szomorúság az egész országban!
- Hogy aki vérét ontá annyi vitéznek, envérében haljon meg! - keseregtek a népek. - Meg sem áldhata minket! - keseregtek a fiai.

Eltemették nagy pompával Attilát. Hármas koporsóba tették a testét: arany volt az első, ezüst a második, vas a harmadik. Folyó partján mélységes gödröt ástak, le a víz feneke alá. Ide eresztették le a hármas koporsót, s hogy emberi kéz meg ne háboríthassa, s meg se tudhassa soha senki, hogy hová temették: rabszolga népekkel ásatták a sírt, ezek földelék el, s egymást le kellett gyilkolniok…

Hiszen alig földelték el Attilát, megmozdultak mindenfelől a legyőzött népek. Ám jól tudták, hogy nem bírnak a vitéz hunokkal másként, csak ha egymás ellen tüzelik Attila fiait. Az ármányos Detre vitéz volt az első. Ez még mindig a homlokában hordta a nyilat, melyet Bendegúz lőtt volt bele. Homlokában a nyilat s szívében a bosszút. Még akkor megfenyegette Bendegúzt:

- Megállj, ezt a nyilat megkeserüli még a hetedik nemzetséged is!

Ment egyenest Aladárhoz, s mondta neki:

- Hát te engeded legidősebb létedre, hogy Csaba, a legkisebb legyen a hunok királya! Téged illet a királyság Isten és ember előtt.

Mondta Aladár:

- Igazad van, Detre, de az édesanyám akarta így. Neki pedig Isten rendelte, hogy az légyen a hunok királya, amelyiknek csókjára felnyílnak a szemei.

- Ó, te világ bolondja, te! - mondá Detre. - Hát nem vetted észre, hogy anyád mindég Csabát szerette a legjobban? Ha téged szeretett volna jobban, a te csókodra nyíltak volna föl a szemei.
Megmaszlagosodott* ettől az ármányos beszédtől az Aladár feje. Elhitte Detrének, hogy megcsalta őt az édesanyja. Mindjárt megüzente Csabának: küldje az ő sátrába az Isten kardját, mert ott van annak a helye.
Visszaüzent Csaba:

- Az Isten kardja a hunoké, bátyám. Sem az enyém, sem a tiéd.

- Hát ha szépszerével nem adja, elveszem erővel - mondá Aladár.

Két pártra szakadtak a hunok, az egyik rész Csaba, a másik Aladár mellé állott. De fölkerekedtek a gótok is s mindenféle meghódított népek, hanem az ármányos Detre kitanította őket, hogy egy rész pártoljon Csabához, a más rész Aladárhoz, egymást azonban ne bántsák, csupán a hunokat öljék, gyilkolják, mikor a két tábor összeütközik.

Ám az ármányos Detrének nem volt elég, hogy Aladárt Csaba ellen tüzelte, s mikor már három napja tartott a szörnyű hadakozás, s a hunok vérétől folyók, patakok kiáradtak, egy biztos emberét Csabához küldötte ősz, öreg jövendőmondó képében. S ez azt jövendölte a királyfinak:

- Hallod-e, te Csaba királyfi, ha azt akarod, hogy te légy a hunok királya, vedd elé az Isten kardját, enélkül le nem győzheted Aladárt.

Hitt is, nem is Csaba ennek a beszédnek, de addig s addig gondolkozott, tűnődött, hogy fel¬nyittatá a hármas zárat, s kivette Isten kardját. Eleget mondták az öregek: hagyd az Isten kardját, Csaba királyfi, csak addig lesz velünk az Isten, míg testvérvérbe nem mártódik e kard. De Csaba nem hallgatott az öregek szavára. Összeszedte megfogyatkozott seregét, s megvillogtatván Isten kardját, nekivágott a rettentő nagy seregnek. Messziről kiáltá Aladárnak:

- Itt az Isten kardja, bátyám!

S ím, halljátok, összecsapott a két testvér, hogy ég s föld megnyilallott belé. Szikrázott Isten kardja, és lángolt oly rettenetesen, hogy szemük világát veszték sok ezeren. És holtan bukott le szürke paripájáról Aladár és mellőle sok vitéz hun levente. Ám egyszerre csak, halljatok csudát, Isten kardja sem nem szikrázott, sem nem lángolt többet. Reá freccsent Aladár vére, s egy csepp vértől kialvék szikra és láng. Hiába vágott Csaba jobbra-balra, sebet többé nem vágott e kard.
Ha nincs vele a maga kardja, ott ölik meg őt is.

- Megvert az Isten! - sóhajtott föl búsan Csaba. -
Vége a dicső hun nemzetnek, vége!

Világverő vitéz seregéből nem maradt több ötezer embernél. A többi - lehettek tízezren - sebtől s vértől vala borítva.

Fájt a szíve, majd megszakadt, hogy most ezek a megsebesült vitézek is mind elpusztulnak itt. Ha legalább ezek megmaradnának! Ha ő ezeket meggyógyíthatná! Még talán megtarthatná ezt a szép fölet a hun nemzetnek.

S ím, hogy ezen tűnődék, megnyílt az ég, s turulmadár ereszkedett nagy égi ragyogásban a hun vitézek fölé. Alább-alább ereszkedék, és megszólalt a turulmadár:

- Ne csüggedj, Csaba! Vedd elé a nyiladat, amit édesanyád halálos ágyán adott néked. Lőj ezzel a nyíllal, és szaladj a vesszeje után! Amely növevényre esik, annak a tejével kenesd meg vitézeidnek sebjeit, és meggyógyulnak menten.

- Ez az én édesanyám hangja! - kiáltott Csaba. De e pillanatban szélnél sebesebben felröppent a turulmadár, és eltűnt a magasságos égben.

- Azé, az! - kiálták a hun vitézek is. - Ez a Réka hangja!

Mindjárt hozták a csodanyilat, s Csaba királyfi meghúzta az íjat, keresztülcélozván a virágos mezőn, ahol álltának. És szaladt a nyílvessző után a szélnél is sebesebben. S hát a vesszőt meg is találta egy széles levelű növevényen. Egyszeriben szedtek ilyen növevényt sokat. S megkenték ennek tejével a vitézek sebeit. Erősebbek, szebbek lettek, mint annak előtte voltak.

Felkerekedének erre a hun vitézek, s elindultak kelet felé. Abba az irányba, amerről Bendegúz e földre vezette a hunokat Szittyaországból.

- Vezess vissza minket a magyarokhoz - mondák a hunok Csabának -, s hívjuk el őket ebbe a szép országba! Közös erővel újra elfoglaljuk.

- Szívemből szóltatok - mondá Csaba királyfi -, ezt akarom én is. Menjünk vissza. De ne mind. Maradjon itt háromezer vitéz. Székeljenek itt, amíg mi a magyar testvérekkel visszatérünk. Ne mondhassa senki, hogy csúfosan itthagytuk Attila országát.

S még aznap kiválék háromezer vitéz Csaba seregéből, s letelepedének az országnak szélén, a szép Székelyföldön. De mielőtt visszaindult Csaba Szittyaországába, áldoztak a tűznek, áldoztak a víznek, azután a levegőnek s végezetül a földnek. S megesküdtek mind a visszatérők Isten szabad ege alatt, hogyha a székelyeket ellenség támadná, visszatérnek még a világ végéről is. Hírül hozza nékik a tűz, ha ez nem, a víz, ha a víz nem, a levegő, ha ez nem, a föld.

- Visszajövünk, vissza! - kiabálták, hogy ég, föld belézendült.

Ahol az Olt vize ered, ott esküvének meg. Akkor Csaba királyfi elévevé az Isten kardját, s belémártá az Oltnak vizébe. Mondá hangos szóval:

- Oltnak vize, mosd le a testvérem vérét Istennek kardjáról!

S ím az Aladár vére lefolyt az Isten kardjáról. Ragyogott-villogott, mint annak előtte. S tevék hármas zár alá ismét, s így vitték hazafelé Szittyaországba.

Haj, de alig indultak el, még a határig sem értek, a föld megrendüle, búsan hajladoztak, integettek a fák, mintha mondták volna: vissza, vissza, bajba’ van a székely!
Úgy volt, ahogy a fák megjelezték. Megtámadták a székelyeket mindenféle népek.

- Vissza! Vissza! - kiáltott Csaba. - Utánam, vitézek!

S vágtattak a sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s széjjelverték az ellenséget, de úgy, hogy hírük-poruk sem maradott.

Aztán megint elindultak Szittyaország felé. Mentek hegyeken-völgyeken által, erdőkön-mezőkön keresztül. S hát a hetedik napon, ahogy egy nagy folyóvízen át akarnak menni, egyszerre megdagad a víz, kicsap a medréből, zúgott, bőgött rettentően, s mintha mind ezt zúgta, bőgte volna: vissza, vissza, bajba’ van a székely!

- Vissza! Vissza! - kiáltott Csaba. - Utánam, vitézek.

S vágtattak visszafelé sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s hát a víznek igaza volt: körülfogták a székelyt mindenféle népek. Széjjelverte ezeket is Csaba, hírük-poruk sem maradott ottan.

Harmadszor is fölkerekedtek a hazatérő hunok, s mehettek már egy jó esztendeje, ott bolyongtak Görögország földjén, hát egyszer csak kerekedék rettentő nagy fergeteg. Onnét indult a székelyek földjéről. Elindult sebes szellő képében, repült, repült, s mire odaért, fergeteggé növekedett. Zúgott-búgott a fergeteg, s mintha mind azt zúgta-búgta volna: vissza, vissza, bajba’ van a székely!

Vágtattak vissza a vitézek, sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s harmadszor is széjjelverték a tenger ellenséget.
És indultak vissza Szittyaországba negyedszer is.
Telt-múlt az idő. Eltelt ötven, eltelt száz esztendő, nem bántotta a székelyt semmiféle ellenség, élhettek békében. De hiába várták Csaba királyfit a magyarokkal. Azt hitték, talán nem is találtak vissza, ottvesztek Görögországban. Pedig visszataláltak. Csaba királyfi visszavitte Isten kardját a magyar testvéreknek. Mondá nekik:

- Ím, az én apám megtalálta Isten kardját, meg is hódítá vele a világot. Ám ahogy behunyta szemét, a gonosz szellem belénk költözék, testvér testvérre emelte kardját. Megtántorodék az én lelkem is: Isten kardját testvéremnek szívébe mártám. De mielőtt eljövék, megmártám az Oltnak vizében: ím, lássátok, ragyog, villog, mint ennek előtte. Jertek, magyarok, foglaljuk vissza Attila országát!

Nagy kedve lett a fiatal vitézeknek, hogy induljanak nyomban, annyi sok szépet regélt Csaba királyfi Attila országáról. De mondák az öregek:

- Várjatok, addig ne induljunk, míg közülünk valakinek Isten meg nem jelenti: menjünk-e avagy nem.

Ebben megnyugodának a magyarok, s éltek tovább Szittyaországban…

Ezenközben a vitéz székelyek is elszaporodának, s éltek békességben. Messze földön híre volt nagy vitézségüknek: ellenség nem merte megháborítani. Hanem a sok mindenféle népek nem nyughattak, s ahogy egy kicsit erőre kaptak, közrefogták a székelyt minden oldalról. Hiszen csak többen lettek volna! De még a fűszál is feltámadt ellenük, s egy székelyre száz ember is jutott. S hiába néztek Szittyaország felé, nem jött segítség. Csaba királyfi már rég por és hamu vala, őt ugyan hiába várták.

De halljatok csudát, mi történt! Mikor éppen az utolsó csatára készült a székely, éjnek éjszakáján megvilágosodik az ég, s ím, a csillagoknak fényes ragyogása közt megjelenék Csaba királyfi s nyomában a vitézek, kik sok száz esztendővel annak előtte háromszor verték széjjel a székelyek ellenségeit.

Nem hagyta el a székelyeket az ő csillaguk, a Szaturnusz csillag. Hírül vitte a magas mennyországba Csabának:

- Bajba’ van a székely!

- Fel, fel, vitézek! - kiáltott Csaba, s ím, fölkerekedének a halott vitézek, végigszáguldanak a csillagos ég boltozatján, sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s a székely határon, hol az ég reá hajlik a hegyekre, leszállának az égből.

Rettentő rémület szállja meg az ellenséget a hun vitézeknek láttára, kik az égből szálltak le, s nem hagyják a székely testvért nagy veszedelmében. Fut a tenger ellenség esze nélkül, nincs az a vitéz, aki megállani merjen, aki vissza is tekintsen.
És halljátok, csodáljátok, Csaba és vitézei ismét fölszállanak a csillagos ég boltozatjára, s visszaszáguldanak azon az úton, amerről jövének. Ragyogó fehér út verődik a paripák lába nyomán, amely el nem enyészik soha, s megmarad örökkön-örökké: a Hadak útja.

Ott ragyog az égen, csillagos estéken”

Forrás: “Magyar mese és mondavilág 1.

RÉKA KIRÁLYNÉ SÍRJA

“A híres Rika erdőben, Rika pataknak a partján, rengeteg nagy kő alatt porladozik Réka királyné, Attila felesége.Elmondtam már egyszer nektek, hogy a húnok hatalmas királya, ha meg-megtért a haborúból, a Rika erdejébe húzódott. Ott szeretett lakni. Rika erdejében van a hegyes tető. Itt volt Attilának a palotája, itt lakott a feleségével, Rékával s három szép dali fiával.Egyszer Réka királyné befogatott négy tüzes csikót aranyos, bársonyos hintajába s hajtatott keresztül a Rika erdején, árkon-bokron által.Amint éppen a Bikás tetőn vágtattak a paripák, egy megvadult bika szörnyű bömböléssel szaladt a hintó felé. A paripák megijedtek, vágtattak hegyen-völgyön, árkon-bokron keresztül s egyszerre csak a hintó felfordult s Réka királyné belezuhant a Rika patakába s szörnyű halálnak halálával halt meg.Viszik a hírt Attilának s viszik a holttestét Réka királynénak. Fekete gyász borult Attila udvarára: meghalt a királyné, kit a népek oly erősen szerettek.

Három napig feküdt a nyujtópadon Réka királyné. Azalatt vitték a szomorú hírt mindenfelé, ahol húnok laktak s fölkerekedtek mindenfelől a húnok: férfiak, asszonyok, gyermekek, hogy még egyszer lássák a koporsójában is azt a jó királynét.

Negyedik nap temették Réka királynét, de a temetés napján a népeknek mind el kellett széledni a Rika erdejében, hogy ne lássa, ne tudja senki, hová temetik Réka királynét. Hármas koporsóba tették a testét: tiszta színaranyból volt az első, szép fehér ezüst a középső, s érc a legkülső. Aztán négy rabszolga felvette a hármas koporsót s levitte a Rika patak partjára s Rika patak partján az alá a rengeteg nagy kő alá, mely most is ott van, - megnézheti aki arra jár - ástak mélységes mély gödröt s beleeresztették a hármas koporsót. Aztán szépen betemették a gödröt, gyepes földdel a tetejét behantolták: nyoma se lássék, hogy valakit ide temettek.

Ezalatt Attila állt a Hegyes tetőn egyedül s szeme láttára a négy rabszolga a kardjába ereszkedett. Alhatott nyugodtan Réka királyné, nem bántotta sírját senki. Mire emberek vetődtek ide, az erdő vadjai elpusztították a négy rabszolga holttestét, hírük-poruk sem maradt ottan. Az a rengeteg nagy kő most is ott van a Rika patak partján, alszik alatta szépen, csendesen Réka királyné, senki meg nem háborítja csöndes nyugodalmát.”

Forrás: “Magyar mese és mondavilág 2.”


Készítette: www.ASL.hu, Ahol segítségre lelsz 2008.