A mese súlya

MESE A MESÉRŐL

Sokan úgy vélik, de legalábbis azt mesélik, hogy élt valaha réges-régen egy fejedelem, aki soha nem mozdult ki a palotájából, és minden idejét azzal múlatta, hogy papírra vetette miből mennyi található a kamrákban, mennyi a pajtákban, meddig terjed az uradalma, és mekkora a gazdagságának híre… A fáma szerint személyesen számolt és írt össze minden szőrszálat gyönyörű felesége szemöldökén, az asszonya szemének minden csillanását, ajka összes sóhaját, majd azt követően összeírta az összes drágakövét, valamennyi tüzes fényű aranyát, és végül a kincstár sarkában meghúzódó utolsó rézgarasát is… Ő maga mérte le, részletezi a történetírás, az összes rőf selymét, az ezüst gyertytartók súlyát, a mézescsuprok és a boroshordók űrtartalmát, de még a kastélypincék pókhálóinak térfogatát is… A dölyfös fejedelem előtt, az írás tanulsága szerint, nap mint nap meg kellett jelenniük tiszttartóinak, akik közül kinek ez, kinek az volt a megbízatása. Hozták a jelentéseiket: hol sírt fel egy újszülött, hol csendült fel temetésre a gyászharang, hol, mekkora a fejedelem folyóiban a halivadék-hozam, hogyan fejlődik a rozs- és búzamag a kalászban, mekkora a fácánköltés a határban, van-e elég vadnyúl, hogyan kölykedzett a többi vad az ő erdein. És jöttek, természetesen, a besúgók is, hogy be- és feljelentsenek kimondott és elsuttogott szavakat, vádakat és elhallgatott titkokat… Ettől az információáradattól csak az írnokok száma gyarapodott, többszázan voltak, ki reggel, ki délben, mások pedig este írták tovább a hosszú és összetett könyvelést… Akkorára dagasztották a fejedelem vagyonösszeírásának iratait, hogy az udvarának legnagyobb helyisége lett kijelölve ezen könyvek és lajstromok számára, egy valamivel kisebb ezen könyvek és írások összefoglaló jegyzékeinek, míg a harmadik helyiség a jegyzékek jegyzékeinek lett előlátva, és így tovább, míg végül egy maghatározott nagyságú, négybe hajtott kivonatig jutottak, amelyet a fejedelem a feje alá tett a hálószobájában, amely – talán szükségtelen megjegyezni – pontosan húsz öl hosszú, kilenc láb széles és hét lépés magas volt.

Egyszercsak mégis felvirradt az a nap is, amikor már mindent összeírtak, lemértek, megszámoltak, már nem maradt semmi számbavenni való, valami új hozzátenni való, mindenről lehetett tudni, hogy hol van és mennyi van belőle. Kétségbe esett ekkor az önimádó fejedelem, haszontalannak érezte az életét, kétségbeejtően értelmetlennek tűnt minden perc. Hacsak, jutott eszébe ekkor mentőötletként az, amire eddig nem is gondolt: mekkora súlya lehet egy mesének? Persze a róla szóló meséknek, mert csupán azoknak a súlya érdekelte.

– Hogyan mérjük le a mesét? – tanakodott sokakkal a fejedelem. A serpenyő egyik felébe belerakta dagadt és bekötött összeírásai köteteit, a mérleg másik serpenyőjébe pedig ugyanolyan, de üres lapokkal bekötött könyveket tett. A különbség csupán a felhasznált tinta súlyában volt kimutatható. Lemérte egy üres üveg súlyát, majd belemondta a nevét és nemesi rangját, de az eltérés csupán akkora volt, mint amikor leheletté lesz a szó, a leheletből pedig vízpára, ami harmatként csapódott ki az üveg falára. Sokféle módszert és huncutságot kipróbált, de a mese mértékét nem tudta megtalálni, mígnem eszébe jutott, hogy egy vele azonos súlyú embert kellene találnia, hogy annak elmesélve a mesélnivalót, meglátnák mekkorát is nőne az illető súlya.

– Ha elmesélem, mi mindenem van, attól biztos, hogy nagyot nő! – mondta fennhangon, mielőtt kiadta volna a parancsát.

Hajbókolva szerteszét széledtek a fejedelemség elöljárói, kutatva a nagyúr másolata után. Mindenkit szemre megsaccoltak, míg végül egy lepukkadt vendégfogadóban rátaláltak egy csavargóra vagy zarándokra, aki súlyában és nevének betűi számában sem tért el a fejedelemtől, épp úgy hívták, mint az uraságot, de ő nem volt semminek sem ura a puszta életén kívül, úgy járt-kelt a világban, ahogyan éppen kedve kívánta.

Már kora hajnalban a palota előtt felállítottak egy egyszerű szerkezetet, amit a gyerekek mérleghintának neveznek. Az egyik végére a fejedelem ült, a másikra pedig a csavargó. Az elképzelés nagyon egyszerű volt: amíg az előbb említett elmondja a saját meséjét, amit meghallgat az utóbb említett, ezt követően majd kiderül, mekkorát ugrik az utóbbi súlya. És így is tettek. A fejedelem mesélt, a csavargó pedig hallgatta. Lassan a reggelből dél lett, majd delelőre ért a Nap, később lassan bealkonyult, már a szürkület jelezte a nap végét, de semmi sem történt – egyensúlyban maradtak a fejedelem fennséges meséje ellenére, továbbra sem mozdult ki semmi. Se le, se fel nem mozdult a mérleghinta.

Szinte már beesteledett, de a mese hatása nem mutatott semmilyen látható elmozdulást, mígnem a szövegeléstől rekedten és dühösen, odakiáltott a fejedelem:

– Hallod te, amit én mondok?
– Hallom felség – válaszolt a csavargó . – Figyelmesen hallgatom, ha kéri megismételhetem mindazt, amit mondott…
– Ez nem létezik, amikor annyi értékről beszéltem, már csak az irigységnek ki kellene billentenie az egyensúlyi állapotot…
– Nagyságos fejedelem, az ön meséje igen jelentékeny – jött a felelet. – El kell ismernem, nincs amije nincs, nem volt szűkmarkú önnel az élet. Mindazok nagysága és súlya ellenére azért nem billenünk ki egyensúlyi állapotunkból, mert amit nekem elmond , azzal könnyebbé válik felséged, és én is annak meghallgatása után ugyanannyival leszek könnyebb. Emiatt, igaz nagy dolgokról mesélt, közöttünk mégsem jöhet létre elmozdulás, hacsak nem annyi, hogy egy mesével mindketten könyebbek lettünk. És ez nem kevés. Szinte úgy is mondhatnám, hogy kielégítő eredmény.

Ezek után mindketten elkezdtek egyszerre leszállni a szerkezetről, majd a fejedelem és a csavargó lassan, apró léptekkel elindult a palota felé. Most az utóbbi, kinek nem volt határtalan birtoka, halkan mesélni kezdett az előbbinek, minden bizonnyal arról, amit a világban jártában-keltében tapasztalt. Ismét mindketten, egyformán megkönnyebbültek, mint ahogyan az már lenni szokott, amikor valaki valakinek mesét mond, legyen annak bármi is a tartalma.
/forrás: Goran Petrovic – Minden, amit az időről tudok/
Kreil Melinda gondolatai a mese kapcsán:

“Hogyan lehet megmérni vajon a mesét? Hogyan válik láthatóvá a hatása? – töprengett abban a mesében a fejedelem, amit ma, a második meseterápiás konferencián tartott műhelyen meséltem. Mérleggel nem megy semmire, ha a mesék súlyát keresi, ezt be kellett látnia a nagyhatalmú uralkodónak.

Mert a mese súlya mindig változik. Attól függően, ki meséli, ki hallgatja, mikor mesélik és miért. Kik hallgatják együtt és milyen érzések ébrednek bennük, éjszaka van-e vagy nappal, szárnyaló hangon, vagy elsuttogva mondják, vígaszul szánják, bátorításnak, vidítani vagy csak hogy jól teljen az idő. A mese súlya néha mázsás kő, néha forró könnycsepp, messzire repülő nyílvessző, szálló tollpihe, három aranyhajszál vagy épp egyetlen magocska.
A mese súlya annyi, amennyit a szíved könnyebbedik, ha hallgatod, ha elmondod.

“Amennyit a szív könnyebbedik” – erről az egyiptomi lélekmérés jut eszembe, bizonyságul, hogy a „mérlegelés” gondolata nagyon régi, már az egyiptomi halotti kultúrában is fontos szerepet kapott. Úgy tartották, hogy a földi lét végén a halott lelke bírái elé lép, ahol szívét egy kétkarú mérleg egyik serpenyőjébe helyezik, míg a másik serpenyőbe egy tollpehely kerül. (A tollpehely Maat, az igazság istennőjének jelképe volt az egyiptomi mitológiában.) Ezután kerül sor a mérlegelésre, melynek során azt vizsgálják, hogy a halott szíve könnyebb-e, mint az igazság.
Ha a mérleg nyelve nem leng ki, akkor a mérés szerencsés kimenetelűnek minősül, ezzel szemben, ha a halott szívét tartó serpenyő magasba lendül, akkor „megméretett és könnyűnek találtatott”, ezért a halotti csarnokban várakozó – külsejében krokodil-, oroszlán és vízilóvonásokat ötvöző – szörnyeteg felfalja a bűnöst.
“Megméretett és könnyűnek találtatott”
A mesék mélyén mindig ott rejlik a végső igazság – és minden meséléskor esélyt kap a mesélő és a hallgató is ennek felismerésére. Ezt jelentik például azok a forró könnycseppek, vagy a szívből fakadó kacagás, amelyek utat törve a mese hatására mázsás súlyoktól szabadíthatnak meg.
Nagyon mély gyökerei vannak annak, hogy a végső számadáskor a mérleg két oldalának egyensúlyban kell lennie, és ha nincs, a „számlát” ki kell egyenlíteni (a felfalással). És ha a szív könnyűségéhez a mesélés hozzá tud járulni, akkor ennél többet nem is tehetünk magunk és mások érdekében!

Vélemény, hozzászólás?