Hamupipőke balettcipőben


Zenei műveltségem még sokszorosan csiszolásra szorul. 65 évet megéltem anélkül, hogy tisztában lettem volna azzal, hogy Hamupipőkének hányféle zenei feldolgozása van, többek között:

  • Jean-Louis Laruette: Cendrillon (= Hamupipőke; francia opera), 1759
  • Carlo Goldoni: Buona figliuola (= A jó lány; olasz operalibrettó), 1760
  • Nicolas Isouard: Cendrillon (= Hamupipőke; máltai opera), 1810
  • Gioacchino Rossini: La Cenerentola, (= Hamupipőke; olasz vidám opera), 1817
  • Christian Dietrich Grabbe: Aschenbrödel (= Hamupipőke; német dramatizált változat), 1835
  • Božena Němcová: Drei Haselnüsse für Aschenbrödel (= Három mogyoró Hamupipőkének; cseh meseköltemény), ~1842-1845
  • Jules Massenet: Cendrillon (= Hamupipőke; francia opera), 1899
  • Johann Strauß: Aschenbrödel, (= Hamupipőke; osztrák balett), 1901
  • Pauline Viardot-Garcia (1821-1910): Cendrillon (= Hamupipőke; francia miniopera zongorakísérettel), 1904
  • Leo Blech: Aschenbrödel (= Hamupipőke; német opera), 1905
  • Szergej Prokofjev: Zoluska vagy Cinderella, (= Hamupipőke; orosz balett), 1945

  • Ezek közül az egyik legismertebb Rossini operája, a La Cenerentola (ez a mű eredeti címe), amit a római Teatro Valle-ben mutatták be 1817-ben. Rossini ekkor nem sokkal volt túl a Sevillai borbély és az Otello bemutatóján. Librettója a jól ismert mesén alapul, de Jacopo Ferretti szövegkönyve – Rossini kérésére – szándékosan nélkülözi a meseszerű elemeket. A történet a 18. század második felében Olaszországban zajlik.

    Megvettem a „Mesék az operából” sorozat Hamupipőke kötetét és elolvastam Lilinek és Boginak ezt a változatot is, ahol gonosz mostohaanya helyett mostohaapa keseríti meg a fiatal lány életét, üvegcipő helyett pedig egy karkötőt hagy hátra Hamupipőke a hercegnek, amikor megszökik a bálból. Mindezt abban a hiedelemben tettem, hogy a három jegy, amit vettem magunknak az Erkel Szinház Hamupipőke előadására, az opera lesz. Szerencsére azért még időben kiderült, hogy az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik legnagyobb zenei csemegéjének ígérkező balettelőadásra szól a jegyünk.

    Prokofjev művének bemutatója a méltán világhírű Mariinszkij Színház Balettegyüttesének tolmácsolásában Valerij Gergijev vezényletével igazi gyöngyszem volt a fesztivál zárónapjára.
    Valerij Gergijev nem csupán legendás karmester, de nála többet talán senki sem tett azért, hogy a 19. és 20. század orosz szerzőinek lenyűgöző alkotásai az európai koncertrepertoár részévé váljanak.
    A balettművészet nagyjait két évszázada foglalkoztatja Hamupipőke története: az 1800-as évek elejétől zseniális koreográfusok sora készítette el saját, olykor meglepően formabontó változatát e klasszikus mesére. Szergej Prokofjev a Kirov Balett felkérésére 1940 telén kezdett dolgozni a balett zenéjén: munkáját s a bemutatót a II. világháború tombolása évekre meghiúsította. A Zoluska premierjére így csak 1945 novemberében került sor a moszkvai Bolsojban került sor.
    A most látható koreográfiája Alekszej Ratmanszkij a varázslatos történet újszerű feldolgozása, amelyben egyszerre játékosan és líraian értelmezi újra a szereplőket. A Szentpéterváron született, orosz–amerikai Alekszej Ratmanszkij az elmúlt másfél évtizedben a balettirodalom nagyszabású alkotásainak egész sorát rekonstruálta vagy gondolta újra A kalóztól (2005) a Csipkerózsikán (2015) át A hattyúk taváig (2016). Budapesten most látható alkotását tizenhat éve tartja repertoárján a Mariinszkij Színház.
    Ratmanszkij koreográfija szakít a hagyományos balettfelfogással, főként az eredeti történet korhű miliőjének megfelelő díszletekkel, jelmezekkel, szokásrenddel. Úgy gondolja, ezek a bevett klisék azok, aminek eredményeként a néző kívül reked az eseményeken, a történet nem érintheti meg belülről, az csak egy szórakoztató kitalált mese marad számára. Forradalmi elképzelése szerint olyan szereplőkre, helyszínekre, cselekvésekre van szükség, amitől úgy érezzük, hogy itt és most, velünk is megtörténhetne az, amit látunk.


    A cselekmény valahol a közelünkben történik és a figurák olyannyira mai, hús-vér emberek, hogy bármikor, bárhol szembe jöhetnének velünk. Ezt a célt szolgálják az újra meg újra lépő évszakok szellemei, akik pókként szövögetik hálójukat a szereplők köré és az idő összemosódását hivatottak szimbolizálni.


    Ugyancsak emiatt lesz Hamupipőke apja jóindulatú alkoholista kínai köntösben. Emiatt érkezik a tündér bevásárló táskákkal koldus nőként a színpadra, szakítva azzal, hogy a jóság csak józanul érvényesülhet, és hogy egy tündér csak gyönyörű fiatal teremtés lehet ragyogó fehér ruhában. Már a nyitójelenetben is erős a szinkronicitás térben és időben: Hamupipőke mostohája répaszínű parókában választja szét a sumo harcosokként kötekedő mostohalányokat.


    Az irónia végigkíséri az egész előadást, egészen addig, míg Hamupipőke és a Herceg egyedül maradnak. Ekkor a zene minden szarkazmusa eltűnik, fájdalmasan őszinte dallamokban nyilvánul meg a szerelem korokon átívelő, egyetemes ereje és kisugárzása.
    Kétségtelenül megosztó Ratmanszkij felfogása. Akik hiányolják a mese varázslatát és ehhez a megszokott hagyományos elemeit a balettnek, akár csalódottak is lehetnek az előadás után. Akik azonban megértik szándékát arra, hogy a különböző korszakokat hasonlóságuk és különbözőségük ellenére egyetlen mesei időbe tömörítse és érzik ennek iróniáját, egyben báját is – zseniálisnak találják. Különösen azért, mert a tiszta klasszikus táncelemek vegyítése mai világunk szédítő sebességével és kapkodó ritmusával Prokofjev zenéjének sokkal mélyebb üzeneteit is megnyitja. A két hat éves kislány úgy tűnik nagyon nyitottan és élvezettel fogadta be ezt a maga nemében páratlan élményt. Örülök, hogy a komolyzene világához vezető beavatásukhoz egy ilyen különleges előadást sikerült választanom.

    Csipkerózsika – Az értelmi lélek születésének és megváltásának története

    A http://www.harmonikusgyermek.hu oldalon bukkantam rá erre a Csipkerózsika olvasatra, ami mindazok közül, amit ebben a témában találtam talán a legátfogóbban mutatja be a mese lehetséges üzeneteit. Természetesen mindebből egy kisgyermeknek semmit nem magyarázunk el, egyszerűen csak hagyjuk, hogy hallgassa a mesét, fogadja be a lelkébe. A mese majd teszi a dolgát. Mindig éppen azon a szinten és mélységeben, amire éppen készen áll a gyermeki lélek.

    “Valamikor régen, sok idővel ezelőtt élt egy király és egy királyné. Gyakran mondogatták: „bárcsak lenne egy gyermekünk!”. De nem teljesült a kívánságuk.

    Ez a mese nagyon pontosan kezdődik. Nem azt mondja, hogy „hol volt, hol nem volt”, hanem azt, hogy „valamikor nagyon régen”. Azokban az archaikus időkben, amikor az ember még „király” volt, mert olyan szoros kapcsolatban állt az egész világgal, a természet egészével, a benne lévő elemi lényekkel együtt, hogy mindentudó volt. Ilyen módon a hatalma is meglehetősen nagynak, tehát királyinak számított, és természetesen a hozzá tartozó lélek volt a királyné. Az ember egész egyszerűen ismerte a törvényt, amely megtestesült benne. Ezért, amikor vizsgálgatjuk a meséket, nagyon sokszor látjuk, hogy a királlyal, az apával nincsen semmi baj, mert ő maga a törvény. Az a férfialak, aki tudja, éli a törvényt, amihez mindenkinek tartania kell magát.

    A király és a királyné azt mondja: „Bárcsak lenne gyermekünk!” Akik ismerték a szellemi világ törvényeit, azok tudták, hogy az emberiségnek valamiféle utat kell járni, be fog következni valamilyen fejlődés. Nem tudták siettetni, de tudták, hogy be fog következni. Egyébként azt a momentumot, hogy „bárcsak lenne gyermekünk”, úgy is tekinthetjük, mint az emberi életfolyamatok betetőzését. Ezt a hetes sort ismerjük: légzés, melegítés, táplálkozás, kiválasztás, fenntartás, növekedés, szaporodás. Az életfolyamatok során, bármit is csinál az ember, mindig azt várja, arra törekszik, hogy valami újat létre tudjon hozni. Ennek az újnak a megszületését nem lehet siettetni, de lehet róla tudni, és lehet rá vágyódni.

    Egyszer, amikor a királyné éppen fürdött, egy béka mászott ki a vízből a partra. Azt mondta a királynénak: „egy év múlva teljesül a kívánságod és gyermeked fog születni”. Így is történt.

    Miért pont egy béka? Ennek sok oka lehet. Az egyik az a két elem, amiben egyformán jól tud létezni: a víz és a szárazföld.

    Azt is mondhatnánk, hogy egy vizes, éteri minőségből ki tud jönni egy földi-fizikai minőségbe. Ez egy nagyon nagy változás, és a béka a saját testében hordozza ezt a változás-minőséget. Egyetlen élet folyamán mind a két elemben nagyon jól tud létezni. De ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni, változáson, átalakuláson kell átmennie; ahogyan az egyik elemben élni képes, az nem jó a másik színtérhez; ahhoz változnia kell. A béka ezt meg is tudja tenni. Egyébként nagyon komoly kapcsolata van a természeti erőkkel, azért tartják jó időjósnak. A természeti erőkkel való szoros kapcsolat is egy jelzés ebben a történetben, miszerint ebben a kapcsolatban valaminek meg kell változnia, ha megszületik a királyi pár gyermeke.

    A király azt se tudta hova legyen az örömtől. Meghívott a keresztelőre mindenkit… De legesleginkább meg akarta hívni azt a 13 bölcs asszonyt, aki az országában élt. De a királynak csak 12 aranyterítéke volt.

    A 12 aranyteríték a 12 állatövi jegy, amelyektől az ember megkapta azokat az erőket, ajándékokat, amikkel itt a Földön élt. A királynak – akiről az előbb mondtuk, hogy létezett egy olyan időszak az emberi fejlődésben, amikor szoros kapcsolatban állt az egész teremtett világgal – természetes, hogy volt 12 aranyterítéke, hiszen az állatövi jegyek összességét ismerte, és kapcsolatban tudott lenni velük. Igen ám, de ott van a 13. Lehet találni olyan mesefordítást, ahol a fordító úgy gondolta, hogy ő egy kicsit segít nekünk: ezekben a fordításokban van 12 jó tündér a 13. pedig egy gonosz boszorkány. Pedig az eredeti meseszövegben erről szó sincs. Amiről szó van, az egész egyszerűen 13 hatalom. El lehet gondolkodni azon: ki lehetett a tizenharmadik? Mert a 12 megvan: az állatövi jegyek, amiket mindenki ismer. Mi az, ami ebben a tizenkettességben még pluszként megjelenik? Ez a Nap. Igen ám, de ha ez a Nap, akkor hogy van az, hogy a királykisasszony szúrja meg az ujját és haljon meg? Ez úgy hangzik, mint egy átok. De itt sincs ellentmondás. Nem mindig volt készen az emberiség arra, hogy kapcsolatot tudjon találni azzal a hatalommal, akit mi Nap-lénynek nevezünk. És ahhoz, hogy ez a kapcsolat létrejöjjön, az emberiségnek keresztül kellett mennie egy olyan úton, ami nem halál ugyan, de mindenféleképpen nevezhető egy nagyon mély alvásnak, amikor az ember nem látja többé mindazt, ami körülötte van. Pontosabban: csak azt látja, ami fizikai szemmel látható. Ezt úgy szokták mondani, hogy a tudat elsötétülése. Már nem tudunk úgy kapcsolatot találni például az elemi lényekkel, mint tudtak valahány ezer évvel ezelőtt, már nem szól hozzánk úgy a világ, mint szólt sok ezer évvel ezelőtt. És ezt lehet valami nagyon-nagyon mély alváshoz hasonlítani.

    Az elsőtől erényt kapott, a másodiktól szépséget, a harmadiktól jóságot, a negyediktől okosságot és így tovább mindegyik bölcs asszony odaadta a maga ajándékát. Már csak egy volt hátra, mikor hirtelen kicsattant a terem ajtaja. Hívatlanul belépett a 13. asszony, nem nézett se jobbra, se balra, nem köszönt, nem szólt senkihez, egyenesen odament a kicsi királykisasszony bölcsőjéhez és azt mondta: „amikor ez a gyermek 15 éves lesz, szúrja meg az ujját az orsóval és holtan terüljön el”. Azzal sarkon fordult és úgy, ahogy jött, anélkül, hogy bárkire is egy pillantást vetett volna, kiment a palotából. Akkor odalépett a bölcsőhöz a 12. bölcs asszony. Arra nem volt hatalma, hogy az átkot megváltoztassa, de enyhíteni tudta: ha 15 éves lesz a királykisasszony, megszúrja ugyan az ujját, de nem hal meg, hanem 100 éves álomba merül. A király nagyon szerette volna megóvni ettől a kislányát. Ki is adta parancsba az egész országban, hogy mindenhonnan minden orsót, minden rokkát hordjanak a királyi udvarba egy halomba és égessék el.

    Nagyon érdekes, hogy miért akkor, amikor eléri a 15. évét? A királykisasszony 14 éves múlt – ez a gyerek fejlődésének második hétéves foka. Már nem csak jó és szép. Akármennyire is megpróbálták a szülei megóvni – hiszen a király elégettette az összes orsót – attól, hogy valami olyan tudás érje őt, ami esetleg kárt okozhat neki: most elmúlt 2×7 éves, itt az ideje, hogy elkezdjen önállóan gondolkodni. Mi azt is tudjuk, hogy ki az a lény, akinek nagyon fontos volt, hogy az ember hamar kezdjen el önállóan gondolkodni. El is érte, amit akart.

    A királykisasszony egyedül maradt a palotában. Nem volt otthon sem az apja, sem az anyja. Azok az erők, amik eddig a családból jöttek, amik óvták, mintegy burokként körülvették őt, a 14. év elmúltával, 15 évesen már nincsenek jelen. Tudjuk, hogy ez a fejlődésnek az az újabb lépcsőfoka, amire azt szoktuk mondani, hogy jogaiba lép az intellektuális gondolkodás. Valamikor 12 éves kor körül jelenik meg, de igazán el kell múlni 14-nek ahhoz, hogy ez a fajta gondolkodás főszerephez jusson. Király és királyné nincsenek otthon, a királylány elindul felfedezni a palotát. Ez a palota az emberi test. Egy 15 éves ember nekiáll bolyongani szobáról szobára, és megpróbálja a saját lakhelyét fölfedezni, megismerni.

    Ha most kilépünk egy kicsit a Csipkerózsika-történetből, és messzire elmegyünk, mondjuk Karinthyhoz, akkor érdekes dologra bukkanunk: ő Gyermekfoglalkoztatás című írásában megírta, hogy milyen játékokat játszott egy ideig, tanulván, hogy mit tud a saját teste. „Ebben a korban gyermeki lelkem kialakulása már megkezdődött; főként az a csoda foglalkoztatott, amit az ember később megszokik, és összetévesztve énjével, nem törődik vele: az, hogy nekem testem van…” Pl. rátekert egy vékony cérnaszálat az ujjára és nézte, hogy milyen érdekes: itt elfehéredik, ott meg kipirosodik. Azt biztos mindenki próbálta, hogy lámpa elé tette az összezárt ujjait és nézte, hogy milyen színű lesz, hogy mennyire lehet átlátni rajta; mindenfélével lehet próbálkozni. Az ember megpróbálja felfedezni azt a „házat”, ahová be kellene költöznie, ill. ahol már „lakik” valamennyire, de hogy mit tud, mi mindenre képes ez a ház, az megismerésre vár. És ezen a felfedező úton elkerül egy szűk lépcsőre – a gerinccsigolyák sora az egész testhez képest elég szűk „lépcsőnek” tűnik, ha jól meggondoljuk – és megy fölfelé. Egy régi, nagyon magasan levő toronyszobába jut, ahol egy ős-öreg anyóka fon.

    Bent a szobácskában egy vénséges vén anyó ült és valamit csinált. „Jó napot anyóka, mit csinálsz te itt?” – kérdezte a királykisasszony. „Fonok.” – mondta az anyóka, föl se nézve a munkájából. A királylány közelebb lépett. „Ez érdekes; mi az a dolog, ami ott vidáman föl-alá ugrál?” – nézte az orsót és ő maga is szeretett volna fonni. De alighogy hozzáért az orsóhoz beteljesült az átok. Megszúrta az ujját, és abban a pillanatban elterült az ott lévő ágyon. Elaludt.

    „Ős-öreg anyóka” – ez a mesékben általában egy nagyon tapasztalt, érett lélek képe. Azt jelenti, hogy van bennünk egy nagyon régi, tőlünk teljesen függetlenül – úgy értem a mostani, pillanatnyi saját szabad akaratunktól függetlenül – létrejött tudás. Magunkban hordozzuk, pontosabban: a fejünkben hordozzuk ezt a tudást. Nekünk, pedagógusoknak szokták is mondani, hogy nem tanítani kell a gyereket, hanem fölébreszteni azokat a tudásokat, amik már ott vannak benne, azokat a képeket, azokat az emlékeket, amiket magunkkal hoztunk.

    Ez az anyóka fon. Persze hogy fon, mégpedig azért, mert a nyelv tudja – a magyar nyelv nagyon sokat tud -, hogy milyen komoly összeköttetés van a fonás, szövés meg a gondolkodás között. Sok ilyen kifejezés van, hogy valaki szövi a gondolatait, így és úgy szövi-fonja a gondolatok fonalát. Ha valaki „elvesztette a fonalat” – ez azt jelenti, hogy nem tudja követni, amit a többiek mondanak. Amikor már régen nem foglalkoztunk valamivel, és nem is gondoltunk rá, akkor „újra föl kell venni a fonalat” ahhoz, hogy tovább lehessen gombolyítani, tovább lehessen szőni belőle valamilyen anyagot.

    A királylány… nézte az orsót, és ő maga is szeretett volna fonni. Én azt gondolom, ez egy nagyon erős kép arról, hogy a 14-15 éves gyermek el akar kezdeni önállóan gondolkodni. Az önálló gondolkodás nem egyszerű, és sokszor fájdalommal jár. A mesében is úgy kezdődik, hogy a királylány megszúrja az ujját. A gondolkodás tanulásra való, a tanulás fáradsággal, olykor fájdalommal jár, főleg akkor, amikor az ember saját magáról akar tanulni. Ez az önismereti út. Ha az ember ilyen utat jár, és ebben önmagáról megtanul valamit, az sokszor fájdalmas tapasztalatokat jelent. Most ebben a mesében a királylánynak annyi fájdalommal kell találkoznia, hogy megszúrja az ujját; akkor lehanyatlik az ágyra és elalszik.

    Erről az alvásról az előbb mondtam, hogy nem más, mintha becsukódna a szemünk a természeti világ jelenségei előtt. Nem haltunk meg, de amit eddig láttunk, azt most nem látjuk. Ez azért nagyon izgalmas, mert ebből az állapotból föl kell ébredni. De nem lehet hamar, és nem lehet akármikor. Először el kell telnie a kiszabott időnek. Eközben pedig nő egy áthatolhatatlan tövisbokor a palota körül. Gondoljunk a kamaszgyerekre: 15 éves elmúlt, birtokában van az intellektuális gondolkodás – a kamasz már rengeteg mindent tud –, de beszélgetni vele nem olyan könnyű, mert egy áthatolhatatlan tövisbokor veszi körül, igen-igen szúrós tud lenni. Megpróbálsz „hozzá érni” és „visszarántod a kezedet”, mert hol itt szúr, hol ott. Hiába tudod, hogy ott alszik belül egy gyönyörűséges királylány, adott esetben királyfi; belül van, és nem lehet hozzáférni. Erről is ad képet a mese: olyan erősen összekapcsolódtak a tövisek, mintha kezek lennének, és nem engednek senkit belülre menni. Belül történik valami, amit kívülről nem lehet látni. De száll a rege szájról szájra: van bent valaki, aki nagyon szép. Csak el kell telnie a kiszabott időnek, míg újra láthatóvá válik.

    Már letelt a száz év, mikor arra járt egy királyfi, aki egy nagyon-nagyon öreg embertől hallotta, hogy neki még a nagyapja mesélte, hogy a tüskebozót mögött alszik egy gyönyörűséges királykisasszony, akit éppen a tüskebokor miatt Csipkerózsikának neveztek el. A királyfi pedig azt mondta: „megyek és kiszabadítom őt!” „Ne tedd – mondta neki az öreg -, sokan próbálkoztak már előtted és mind halálnak halálával lakoltak.” „Nem bánom” – mondta a királyfi. „Megyek, látnom kell a szépséges Csipkerózsikát.” Odalépett a bozóthoz, de mert éppen akkor telt le a századik év, a tüskebokor szétnyílt előtte, akadálytalanul átengedte a királyfit. Ráadásul még gyönyörű ötszirmú virágokat is bontott.

    Egyszer csak megérkezik a királyfi. Nem tudjuk, hogy honnan. Ez nagyon titokzatos dolog. A többi királyfiról még csak-csak mond annyit a mese, hogy idegen földről jöttek, de hogy ez a királyfi, aki pont a századik évben, a megszabott időben jön, honnan került ide, ez nem derül ki a meséből. Pontosan tudja, hogy jártak már ott előtte királyfiak. Azt is tudja, hogy ezek a királyfiak meghaltak. Ha nem tudta volna, akkor az öregember figyelmezteti rá, hogy „sokan próbálkoztak már előtted és mind halálnak halálával lakoltak.” Halálnak halálával haltak meg, nagy kínok között. De ez a királyfit nem érdekli. Nem tartja őt vissza. Azt mondja: „Megyek, és megszabadítom őt” S tekintettel arra, hogy a megszabott időben jelent meg a szabadító, a természeti erők megváltoznak. A tüskebokor szétnyílik. (Azt hiszem, van a Csipkerózsikának olyan megfilmesített változata, amelyben a királyfi kardot ránt, és lendületesen kaszabolja a tüskebokrot. Ezt lehet gondolni, csak nincs benne a mesében.) A mesében szó sincs arról, hogy a szabadító kardot rántana; arról van szó, hogy a tüskebozót megnyílik előtte, kivirágzik, szinte mutatja az utat, hogy merre kell menni a királylányhoz.

    „Gyönyörű, ötszirmú virágok bomlottak ki rajta”. A kastélyban alszik a királykisasszony. Ott van a test: a fizikai-és az élettest, s a vele összeszövődött lelki-szellemi lény, amely a gondolkodást hordozza. Csak a gondolkodást. (Itt utalhatunk a Hófehérke meséjére. A „mostoha” alakján látszik, hogy lehetséges az, hogy valaki szép és okos, de ez még nem jelenti a valódi emberi minőséget). Az előbb nem mondtuk ki a nevét annak a lénynek, akinek nagyon fontos volt, hogy az ember minél hamarabb önállóvá váljon, mint a jónak és rossznak tudója. „Olyanok lesztek, mint az Isten” – mondta ez a hatalom, és siettette az embert, hogy minél hamarabb leváljon a szellemi világról és érje el a saját szellemi önállóságát. Tudjon önállóan gondolkodni. Ennyi volt eddig az ember: fizikai test, élettest, lélek és én. És most, a megszabott idő elteltével jön a szabadító, aki fölmegy és megcsókolja a királykisasszonyt. Egy „másik” királykisasszony ébred föl ezután, egy olyan valaki, aki összetalálkozott a szeretet erejével. Mert szó nincs a mesében arról, hogy a királykisasszony eddig ezt a minőséget hordozta volna; szép volt, erényes volt, hordozta azokat ajándékokat, amiket a tizenkét bölcs asszonytól kapott, de a szeretet csak annyiban jelenik meg a mesében, hogy mindenkinek, aki látta, kedvére volt; de hogy ő szeretett volna bárkit, az nincs. Az most fog bekövetkezni, amikor eljön érte a szabadító és megcsókolja. Akkor fölébred az új életre, amelyben az eddigi négyességhez egy ötödik elem csatlakozik: a szeretet ereje.

    Rátalált a lépcsőre, fölment rajta, belépett az ajtón, s meglátta az ágyon alvó Csipkerózsikát. Olyan gyönyörű volt, hogy le sem tudta venni róla a szemét. Odalépett hozzá, lehajolt és megcsókolta. Abban a pillanatban a királylánynak felnyílt a szeme. Felült az ágyon, kézen fogta a királyfit, s indultak lefelé. Ahogy a királylány felébredt, felébredtek a galambok is a tetőn, kihúzták fejecskéjüket a szárnyuk alól, körülnéztek, és huss, elrepültek. Fölébredtek a lovak az istállóban. Toporzékolni és nyihogni kezdtek. Fölébredtek a vadászkutyák az udvaron, ugattak és csóválták a farkukat. Fölébredtek a legyek a falon, másztak tovább. Fölébredt a szakács is, nyakon teremtette a kuktát. Fölébredt a szolgáló is, aki a zsámolyon ült, és megkopasztotta a fekete tyúkot. Fölébredt a trónteremben a király és a királyné is. Csipkerózsika és a királyfi fényes lakodalmat ültek. Azóta is boldogan élnek.

    Amikor valaki elmondja Csipkerózsika meséjét (például a Waldorf-óvónők nagyon szépen, szóról szóra el tudják mesélni nap nap után; nagyon tisztelem őket ezért a tudásért), akkor megerősíti a gyerekeket abban a tudásban, hogy „ezt az utat jártad végig te is, mint egy szem emberke, mert az egész emberiségnek ez volt az útja. Volt egy szellemi látó időszaka, volt egy ilyen szempontból alvó, elsötétült időszaka, aztán az idők teljességekor jött a szabadító, az ember a szeretet erejétől fölébredt, egyesültek, és azóta is boldogan élnek.”

    Az ébredés a fejből indul ki. A testbe zártságból megszabadító szeretet-erő innen árad szét lefelé. Ez egy olyan párhuzam, ami kifejezetten a húsvéti misztériumhoz tartozik. Ugyanis, ha valaki találkozik Szent Pál leveleivel, akkor megtalálja azt a mondatot, hogy először a fő támad föl és aztán a test többi tagja. Először a fejben történik meg ez az ébredés, utána végig testben. (Pál első levele a korinthusiakhoz).

    Gyönyörűek ezek az összecsengések, amikről természetesen egy szót sem beszélünk a gyerekeknek, de miközben elmondjuk a mesét, ott élnek bennünk.

    A Csipkerózsika egy nagyon rövid mese, nincs benne három próbatétel, sok minden nincs, amire általában azt szokták mondani, hogy egy nagy mesébe szükséges. De ez a mese az emberiségtörténetet meséli el, s ebben Csipkerózsikának annyi szerepe van, hogy végigéli. Ezért hívják sorsmesének: nem az ő egyéni cselekedetei miatti változás áll a történet középpontjában, hanem az, hogy a saját életében hogyan tükröződik az emberiség élete.

    Forrás: www.harmonikusgyermek.hu

    Húsvétra

    Pár éve tanultam ezt a kifli receptet, amit nagyon könnyű elkészíteni, kiadós, bár nálunk a dupla mennyiség is pillanatok alatt elfogy, akkora a keletje. Jól hasznosítható hozzá a sonka kevéssé dekoratív része.

    Sonkakrémmel töltött kifli
    Hozzávalók: a tésztához: 30 dkg liszt 25 dkg margarin 25 dkg túró 1 teáskanál só. A töltelékhez: sonka, sajtkrém, juhtúró, snidling, mustár, bors. A tetejére: 1 egész tojás felverve a kenéshez, szezámmag, lenmag, mák vagy reszelt sajt.

    Elkészítés: A tészta hozzávalóit összegyúrom, 8 cipót formázok, amit egyesével kinyújtok, tortaszerűen 8 felé vágom. A szélesebbik felére elhelyezek egy kis darabot a töltelékből és kifliszerűen feltekerem. Szezámmaggal meghintem és kisütöm. (Hamar megsül, ebből az adagból 64 kifli lesz).

    Rimszkij Korszakov, a nagy mesemondó és a Húsvét

    Rimszkij Korszakov neve összeforr a mesékkel. Zenés meséi – Mese Szaltán cárról, Rege a láthatatlan Kityezs városáról, Tündérmese (Skazka), Seherezádé szvit – lenyűgözők és felfedezésre érdemesek azok számára, akik nem ismerik. A közelgő ünnep apropóján most mégis a Nagy orosz húsvét nyitányát szeretném ajánlani, amelyet önéletrajzában a szerző így jellemzett: “…átmenet Nagyszombat borongós, sejtelmes estjéből Húsvétvasárnap reggelének féktelen ujjongásába.”

    Mesék kapcsolati dinamikája és a Symbolon kártya

    Korábban sokat foglalkoztam a kapcsolatok, kapcsolódások lehetséges módjaival, amiben többek között Peter Orban könyve és a hozzá kapcsolódó 84 lapos, művészi kivitelezésű Symbolon kártyacsomag volt segítségemre. A Symbolon kártyát sokan jóslásra használják. Megalkotóik Peter Orban és Ingrid Zimmel valójában egy kiváló önismereti terápiás eszköz. Az asztrológiából ismert tizenkét állatövi jegyet tizenkét szerepszemélyiségként jeleníti meg, akik sokrétű kapcsolatban állnak egymással. Így jön létre az a hetvennyolc kép, amelyek jelentősen megkönnyítik az asztrológia megértését, jobban megérthetjük önmagunkat, az élet színpadán eljátszott szerepeinket. Tükröt tart elénk, ahol megjelenik a bennünk élő Angyal, Bolond, Csábító, Harcos és a többi szerepeink. Nagyon szeretem ezeket a kártyákat és magabiztos háttérismeretem van minden egyes kártyával kapcsolatban.
    Lassan egy éve, hogy megrendezésre került a “Mesén innen – mesén túl Metamorphoses Meseterápiás konferencia” . Hunya Csilla a “Kezdetben volt a találkozás- A találkozás motívumának szerepe a mesékben” című előadásában a mesebeli találkozások fontosságáról beszélt. Arról, hogy “Nincs mese találkozás nélkül és a kapcsolódás valamennyiben kulcsmotívum. Találkozás az ellenséggel, találkozás az életet elpusztítani akaróval, találkozás a megváltásra váróval, találkozás a mindentudó bölccsel, találkozás a tehetetlennel, az álruhás segítővel, az elemekkel, találkozás a próbatételek elé állítóval, a mindentől elzárttal, a régóta várttal, találkozás a megváltást hozóval… A mesék nagyon pontosan közvetítik és fedik fel az élet legnagyobb és egyben leghétköznapibb alkímiájának titkát. Megmutatják, hogy egy valódi találkozást követően senki sem folytathatja ugyanúgy, mint azelőtt. Hiszen többé, mássá válunk általa. Miközben összekapcsolódunk és megtapasztaljuk a másikat, egymás teremtőivé válunk. A másik jelenlétén keresztül hozzáférhetünk saját, belső ellenségünkhöz, megfoghatjuk megváltásra váró énrészünk kezét, meghallhatjuk a bennünk élő mindentudó szavát, lendületet adhatunk a tehetetlennek, felismerhetjük az addig észre sem vett erőforrásainkat, utat vághatunk a mindentől elzártunkhoz.”
    Ezek a kapcsolódások, találkozások adják a mese dinamikáját és e kapcsolatok mélyebb megértése újabb rétegeit fejti fel a mesének. Felismertem, hogy engem ebben jól segíthetne az a mély tudásanyag, amellyel az archetípusok terén rendelkezem. Arra gondoltam, mi lenne, ha megpróbálnám e kártyák segítségével elképzelni az egyes szerepeket Nagyon feldobott ez a lehetőség, alig vártam, hogy fejest ugorhassak és lubickolhassak benne…
    Próbálkoztam Hófejírke, a Hamupipőke és a Holle asszony mesemátrixával. Egyszerűen olyan érzés volt az összeállítás, mint a legizgalmasabb puzzle, amit valaha csináltam. Elragadott, elvarázsolt, flow-ba juttatott – gyönyörűséges, izgalmas, tanulságos. Régen nem éreztem ehhez foghatót! Sokat kísérleteztem egy-egy mese kapcsán a szereplők és a szerepek azonosítását a kártyák segítségével, de előbb-utóbb mindig kialakul a lehetséges egyetlen kapcsolódás. Ilyenkor a REND is egyértelművé válik. És valóban! A kártyákon keresztül valami határtalan mélysége nyílik meg a mesei történésnek és valósággal életre kelnek a szereplők. Elmondhatom, hogy rátaláltam egy olyan „kulcsra”, ami nekem működni fog. Példaként álljon itt erre a Csipkerózsika hét mesei szereplője megfeleltetve a symbolon kártya egy-egy kapcsolódásának.
    A meseszereplők kapcsolati hálója (Kattints a képre a nagyobb felbontásért)
    Természetesen a könyvben minderről egy szó sem jelenik meg egyik mesénél sem, csak a szereplők kapcsolati dinamikáján keresztül is felsejlenek a nővé érés nehézségei és buktatói:

    “A hős Csipkerózsika, az éppen felcseperedő, majd a nőiessége kibomlását álomban (bebábozódott, tetszhalott állapotban) kiváró királykisasszony, ellenfele valójában nem egy konkrét mesei szereplő, hanem a lelki és szellemi tudatlanság, éretlenség. Útnak indítója a gyermeki kíváncsiság, amire szüksége van ahhoz, hogy a testében végbemenő változásokat megértse. Az álhős az apa, aki jószándékú féltésével feltartóztatná Csipkerózsika nővé érését. Az álhősök mindig azok a mesékben, akik nem hajlandók felvállalni a megismerés küzdelmes útját a próbatételeken keresztül, akik nem akarnak fejlődni és másokat is gátolnak ebben. A királyfi az adományozó, aki csókjával ébreszti fel a királylányban a szerelmet. A segítő a tizenkettedik tudós asszony, aki százéves álomra enyhíti az átkot. Így teszi lehetővé Csipkerózsika számára, hogy inkubátori körülmények között, passzívan várakozva találjon rá keresett személyiségrészére, a testileg, lelkileg, szellemileg érett nőiességre.”

    Mese a hattyúról, aki valaha rút kiskacsa volt

    “2018.07.09. KARCOLAT: LAÁB ÁGNES, AZ ELTE EGYETEMI DOCENSE
    64 éves koráig kellett várnia Andersen rút kiskacsájának, hogy elfogadja Őt saját sorsmeséje főhőseként. Miután nem vették fel az ELTE-re, ahová vágyódott, de bejutott a Közgázra, ismét rút kiskacsaként téblábolt és nem értette, hogy őt, akit az irodalom, a művészetek vonzottak, miért láncolja magához negyven éven át a számvitel. Aztán oktatóként rátalált a mesék kimeríthetetlenül gazdag forrásanyagára, és a legnehezebb számviteli fogalmakat meséken keresztül kezdte tanítani hallgatóinak. A Karcolat vendége Laáb Ágnes, az ELTE egyetemi docense, akivel Petz Margó beszélget.”

    .
    Az egy órás hangfelvétel még rövidítve is 40 perc hosszúságú. Nem vagyok rutinos interjúalany, és lányos zavaromban a beszélgetés során a két agyféltekét sikerült felcserélnem, ezért ezúton helyesbítem: az intuitív, nőies agyfélteke a jobb, míg a racionális, férfias agyfélteke a bal.

    Mesés számvitel?

    Egyszer volt – pontosabban lassan egy éve, 2018.május 12-én – egy mesekonferencia, ahol arról meséltem, hogyan lehet egyetemistákat meséken keresztül bevezetni a számvitel rejtelmeibe. A konferencián elhangzott előadásomat és az ott kiosztott, Aiszóposz után szabadon átírt saját Tücsök és Hangya mesémet sokak kérésére közzéteszem.

    Író vagyok és előadó

    Így, ebben a sorrendben. Egész életem munkájával vívtam ki magamnak azt, hogy teljes fizetés és szakmai megbecsülés mellett 65 éves koromra az ELTE egyetemi oktatójaként csak azzal foglalkozom, amihez a legjobban értek: az előadással és a mentori tevékenységgel. A vezetési, számonkérési és adminisztratív feladatok nagy részét fiatal munkatársaim levették a vállamról és én flow-ban sütkérezve vezetem be a hallgatókat a számviteli ismeretanyag rejtelmeibe.

    Az, hogy írónak vallom magam, meglehetősen nagyképűnek tűnik, figyelembe véve, hogy a “Csipkerózsika álomba szenderülése – beavatásmesék kislányoknak” életem első közírói terméke. Persze írtam én azért eddig is. Számviteli tankönyveket, nagyjából tízet, sokak véleménye szerint kifejezetten jókat, de azért tudtam, hogy nem ez az igazi. Aztán egy évvel ezelőtt történt velem valami látomásszerű: Tatán voltunk egy hangversenyen. Miközben hallgattam a gyönyörű zenét, megjelent előttem egy fénylő szőrű, csillogó szárnyú paripa. Rám emelte gyémánt tekintetét, én pedig azt kérdeztem: Rám találtál, Esthajnal? Jó érzés volt simogatnom, becézgetnem. Azután letérdelt elém, és azt mondta, pattanj a hátamra, elröpítelek a mesék birodalmába. Mostantól foglalkozz végre azzal, amire születtél. Szót fogadtam.

    Első mesékhez kapcsolódó könyvemben a nővé érés beavatási meséi alapján igyekeztem felfejteni, hogyan lehet ezen a szakaszhatáron átlépve jól segíteni a kislányokat, hogy egészséges lelkületű, boldog nőkké válhassanak. Amikor eldöntöttem, hogy a nővé érés szakrális beavatásáról szeretnék könyvet írni, magam sem tudtam egész pontosan, hogy ez mit is jelenthet. Csak azt tudtam, hogy a nővé érés sokkal több, titokzatosabb és csodálatosabb, mint az a tény, hogy a testi fejlődés egy meghatározott pontján a női hormonok megkezdik működésüket. Jó döntés volt a mesékhez fordulni, mert a mesék segítségével mindenre választ kaptam, amit tudni szerettem volna. Van még legalább ötkötetnyi beavatási könyv terve a fejemben és már biztos vagyok benne, hogy a mesék útmutatásaira azoknál is nyugodtan hagyatkozhatok. Hát ezért tartom magam most már inkább írónak…

    Jelenleg az első könyvem utómunkálatai folynak és készülnek a szebbnél szebb egész oldalas illusztrációk az egyes fejezetekhez. Megírása számomra is meglepő felfedezéseket és tanulási folyamatot tartogatott és úgy gondolom ezek másoknak is érdekesek lehetnek. Elhatároztam ezért, hogy heti rendszerességgel írok majd arról, hogyan adja egyik felismerés a másikat, hogyan válnak a mesék segítő szövetségeseimmé az alkotásban.

    A tűzmadár – mese kép és zene együtt


    Ma véletlenül találtam rá erre a blogbejegyzésre: Egy csodaszép orosz képeskönyvet fordított le a blog szerzője, ami a tűzmadár eredeti orosz meséjét tartalmazta. Azonnal feldolgoztam diasorba és alátettem a Sztravinszkij Tűzmadarát is. Örülök, ha másnak is örömet szerzek vele
    A tűzmadár
    A címre kattintva letölthető a ppt diasor, amit vetítési üzemmódban érdemes megtekinteni.

    Provence-i fűszeres kenyér

    SAM_1228

    Ma újraértékeltem mindazt, amit eddig a kenyérről gondoltam. Megsütöttem életem első zöld fűszeres-hagymás kenyerét. Túl azon, hogy nagyon könnyen dagasztható ez a tészta, az ízét meg sem közelítik az eddig jónak tartott kenyerek.
    Hozzávalók: 200 g liszt BL55, 150 g teljes kiőrlésű liszt, 10 g vaj, 0,5 dl olívaolaj, 20 g élesztő, 15 g só kakukkfű, rozmaring, bazsalikom, babérlevél, snidling, akár levendula is, 1 fej vörös hagyma, 2-3 dl víz (érzésre), 2 kávéskanál cukor, dió vagy más magvak.
    Elkészítés:
    A hadműveletet azzal kezdtem, hogy a kertben minden zöldfűszerből, ami terem levágtam három-négy ágat, leszedegettem a száráról és ollóval – van a konyhafiókban egy jó minőségű önélező ollóm kifejezetten a zöldfűszerek vágására, mert nekem ez így sokkal egyszerűbb, egyenletesebb és apróbb lesz, mintha deszkán aprítanám fel őket – felvágtam. Ezután beleszitáltam egy tálba a kétféle lisztet, az összemorzsolt vajjal, olajjal, cukorral, sóval és az apróra vágott zöldfűszerekkel valamint a langyos vízben már egy kicsit megfuttatott élesztővel összekevertem és gyúrtam, – időnként érzéssel egy kis langyos vizet adagolva a tésztához – amíg el nem vált a kezemtől és a táltól. Elég hamar, kb. 8 perc alatt összeállt a massza, ekkor letakartam és félretettem, míg egy hatalmas hagymát apró kockára fel nem vágtam és az összes fellelhető magot, amit találtam a spejzban össze nem szedtem. A diót deszkán kicsit megvágtam, volt még szezámmagom, lenmagom, napraforgómagom és egy kis mákom, ezt szépen mind beledolgoztam a tésztába a hagymával együtt. (Az eredeti recept ugyan csak díszítésre ajánlotta a diót és a magokat, én azonban úgy gondoltam, hogy a magos kenyeret nálunk mindenki szereti, menjen csak szépen, egyenletesen bele. Utána egyenesen a sütőpapírral kibélelt kenyérsütő formába tettem, ismét letakartam és betettem a kb. 40 fokra előmelegített sütőbe kelni, kivárva, míg majdnem a sütőforma tetejéig meg nem dagadt a kenyértészta.
    Mikor megkelt, a sütőt 190 fokosra állítottam és kb. 40-50 percig kellett sütni, de már 20 perc után olyan finom illat terjengett az egész házban, hogy alig győztük kivárni míg végre kisült a kenyér.
    Ez a fűszeres kenyér önmagában is felséges étel, legfeljebb egy kis vajat érdemes rátenni.
    Megfogadtam, hogy hacsak tehetem, ilyet fogok sütni és elfelejtjük a bolti kenyereket. Legközelebb próbálok az lisztek arányán változtatni, megnézem, mi történik, ha megnövelem a teljes kiőrlésű liszt arányát.