Az idő megjelenítése a költészetben

szarkaTavasz

Ady Endre: A TŰZ MÁRCIUSA

Csámpás, konok netán ez a világ
S végbe hanyatlik, kit annyian űztek,
De élethittel én, üldözött haló,
Március kofáira és szentjeire
Hadd szórjam szitkát és dicsét a Tűznek.

Hadd halljék végre olyan magyar szava,
Ki sohse félt, de most már nem is félhet,
De kihez bús Hunnia szíkjairól
Sírjáig eljut, lázítva, bárhova,
Gőgös grófi szó s piszkos szolgaének.

Vesznem azért kell tán, mert magyar vagyok
S terhére e föld száz Pontiusának
S haldoklóan mégis elküldöm magam
Boldogabb testvéreimnek síromon:
Az uj, jobb márciusi ifjúságnak.

Testvéreim, nincs nemigaz szavatok
S százszor többet merhettek, minthogy mertek.
Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb
Életre váltott jussa nem volt soha,
Mint mai, bús, magyar, ifju embernek.

Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs,
Csak majmolás, ál-urság és gaz birság
S mégis, lám, ti vagytok a fiatalok
S mégis, sír-mélyről látom sikeretek:
Holnap talán könnyebb lesz a mártírság.

Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,
Mert él basák és buták közepette,
Mert hiába lett acélból itt a szív,
Szép ember szívként szikrázni ha akar:
A honi rozsda megfogta, megette.

De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim,
Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,
Az Élet szent okokból élni akar
S ha Magyarországra dob ki valakit,
Annak százszorta inkább kell akarni.

Életet és hitet üzen egy halott
Nektek fiatal, elhagyott testvérek,
Az olvasztó Tüzet küldi a hamu
S láng-óhaját, hogy. ne csüggedjetek el:
Március van s határtalan az Élet.

Ady Endre: A SZÉP HÚSVÉT

Odukat és kriptákat pattant
S bús árkokig leér a szava:
Ilyen a Husvét szent tavasza
S ilyen marad.

Miért tudjon Ő az embervérről,
Mikor künn, a Tavaszban
Minden csoda csodát csinál
S minden drága fizetség megtérül?

Óh, Tavasz, óh, Husvét,
Emberek ősi biztatója,
Csak azt szórd szét köztünk:
Állandó a tavaszi óra
S ilyen marad.

Krisztus támad és eszmél,
Odukat és kriptákat pattant.
Van-e gyönyörűbb ennél?

József Attila: Hexameterek

Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
Elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
Buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
S boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

Látod, mennyire féve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
E csepegô szép olvadozásban a gyászt a szivemrôl
Mint sebrôl a kötést, te leoldtad- újra bizsergek.
Szól örökös neved árja, törékeny báju verôfény,
És beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

kócsagNyár

Carl Off: CARMINA BURANA

5. ECCE GRATUM
Ím, a drága
Nap sugára
fényét hinti szerteszét.
Bíborszínben
csillog minden,
vár ránk erdő, tarka rét.
Minden gondunk messze száll.
Bimbó pattan,
csók is csattan,
minden vidám: jön a nyár.
Fénytől éled
minden élet,
olvad gyorsan téli jég.
Zord tél múlhat,
mert már új Nap
szórja lángját szerteszét.
Tavasz jött a tél helyett.
Ad az élet
minden szépet,
tűz a Nap a Föld felett.

Dicsérjétek,
tiszteljétek,
tőle árad ránk a fény.
Vénusz küldte:
gyúljon tűzre
lángjától az ifjú vér.
Szájunk forró csókra vár.
Szellőszárnyon
boldog álom
minden szívhez eltalál.

(Pödör Ferenc fordítása)

József Attila: Nyár
Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.

Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol –
vörös, de karcsú még a nyár.

Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.

Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél –
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.

főnixŐsz

Charles Baudelaire: Őszi ének I.

Hideg homály borúl szívünkre nemsokára;
tünő nyarunk tüze, ég veled, büszke fény!
Hallom, kopogva hull már házunk udvarára
a fa, s komor robaj döng válaszul kövén.

Lelkembe visszaszáll a tél: kaján s goromba
düh, kín és borzadály, hajszás, kemény robot;
s miként a sarki ég poklán a nap korongja:
jeges tönk lesz szívem, melyen véresen lobog.

Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;
ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
Lelkem torony, amely lassanként összeroskad
az ostromgép nehéz ütései alatt.

S úgy tetszik, míg beföd e zaj egyhangu búja:
koporsót szegez itt nagy-sietve az ács…
Kinek? – Tegnap nyár volt; ez már az ősz borúja!
A nesz rejtelmesen sír, mint halk távozás.

Charles Baudelaire: Őszi ének II.

Szeretem nagy szemed zöldtüzü csillogását,
szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok!
Nem szomjazom szobád, szíved s a tűz varázsát,
csak a Napot, amely a tengeren ragyog.

És mégis: légy anyám! szeress hajolj szivemre,
habár gonosz vagyok, hazug és hűtelen;
testvér vagy szerető, – légy fájó naplemente
s glóriás őszi ég: elhaló életem.

Nem tart soká: a sír les már az áldozatra!
Óh vond öledbe, vond, s öleld homlokom át:
hadd szürcsölöm, fehér s forró nyarunk siratva,
az őszutó derűs, langy-sárga sugarát!

(Szabó Lőrinc fordítása)

ŐSZI CHANSON
Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.

S én csüggeteg,
halvány beteg,
mig éjfél
kong, csak sirok,
s elém a sok
tűnt kéj kél.

Óh, múlni már,
ősz! húllni már,
eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél…

(Tóth Árpád fordítása)

Berzsenyi Dániel: A KÖZELÍTŐ TÉL

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke!

Ady Endre: Három őszi könnycsepp
Őszi délben, őszi délben,
Óh, be nehéz
Kacagni a leányokra.
Őszi éjben, őszi éjben,
Óh, be nehéz
Fölnézni a csillagokra.

Őszi éjben, őszi délben,
Óh, be könnyű
Sírva, sírva leborulni.

Vörös hervadás

Erdő,
dércsípte lombod ájultan vonaglik.
Meghalsz,
reád lehellt a vörös hervadás.
De mért e vidám pompa? Mért
öltözködöl halál előtt a fényes
bíbornokoknak, részeg szeretőknek,
ifjú dühnek, kigyulladt lázadásnak
harsány színébe?
Oly ünnep-e zsibbadni, elfeledni
lármás kirándulókat és rigókat,
vizek zaját,
az élet édes-olcsó csengetyűit?
Olyan jó nem élni?
Örülsz?

verébTél

Szergej Jeszenyin: Behavazott síkság

Behavazott síkság, fehérarcu hold,
végig a vidékre szemfödél omolt.
Nyírfa sír az erdőn fehérfátylasan.
Ki halt meg e tájon? Talán én magam.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Négy évszakA négy évszak

Arany János: 1872 MÁJUS 1

Jöhetsz tőlem vidor tavasz,
Jöhetsz bús őszi felleg,
Nyár, mely pirít, tél mely havaz:
Én meg nem énekellek.
Az én időmnek egy szaka
Van már csak: a fagyos tél,
S ama földsarki éjszaka,
Melynek több napja nem kél.
– – – – – – – – – – – – – –

József Attila: (Ime, hát megleltem hazámat…)

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.
E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfillléres, a vashatos.

Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. – Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.

Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.

Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.

Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.

Weöres Sándor: ELSŐ SZIMFÓNIA- (A négy évszak: Jubilus, Himnusz a Naphoz, Valse triste, Haláltánc)

Ti rengeteg fényben remegő vidékek,
ti hallgatag erdők, hintái az égnek,
ti párolgó rétek,
kedvemet kék labdaként magasba vigyétek!

Te szinarany torony, tavaszi szerelem!
halavány százszorszép, mondd meg, mi lesz velem?
kedvedet mint tegyem?
Hánykolódom éjszaka, nem lelem a helyem.

Íme, a madarak ismét dalba fognak,
a százlábuak a kő alatt mozognak,
paripák nyihognak,
láncolt óriások is odvukban forognak.

A pecsenyesütő közeleg a nyárssal —
siet a gazda a tavaszi szántással,
vizek apadással.
Proserpina kecsegtet kétszeres áldással.

Emelkedj, tetőtlen jókedvem, te röpke,
szánalommal tekints sziklákra, rögökre:
mért vannak örökre,
mikor csak a mulandó lelhet örömökre?

`Himnusz a Naphoz`

Lassú tűzzel guruló Nap,
gabonával vemhes hónap
templomában áldozópap!

Mit tudsz a tünő örömről,
ami a rügyön dörömböl,
hős-hűst váltó légbe bömböl?

Vasárnap van: ládd, a réten
lányok kergülnek középen,
mint a hattyúk, habfehéren.

Kebelükben lángok laknak.
Hogy mit kapnak, hogy mit adnak,
meg se kérdik. Így mulatnak.

Áldd meg őket, bizsergető
arany-korbács, nedv-kergető
legmagasabb égi tető!

Csókold hajról-hajra őket
s a lócán a vén ülőket
és a tarka temetőket.

Pondró ébred zöld ereken,
görnyedt ember bottal megyen,
csontváz kattog fönn a hegyen.

Lompos farkú szél csatangol,
por-gubát varr, ágat hangol.
Tej csordul a nagyharangból.

Nap, ős-éjü forró csónak,
élettelen, maradj jónak,
kötözőnek, oldozónak.

`Valse triste`

Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.

`Haláltánc`

Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Pőre Panni, szár Boriska,
lyukas Jancsi, zörgős Miska,
öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Mindenfelé csupa hó.
Döcög a Hold, a fakó.
A fagyos fák kérge pattan,
a jég reccsen a patakban.
Hé-hahó,
hőhe! hó!
kocog a Hold, a fakó.
Nincs itt gyász, nincs itt láz,
lábszárunkon, gerincünkön
szerelem se citeráz.
Nincs kikapós, nincs erényes,
nincsen morcos, nincsen kényes,
öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, gazdag voltam,
parádésan furikoltam.
Osztozkodnak sok ruhámon,
nincs egy veszett pityke rajtam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, szegény voltam,
répát faltam nyomorultan.
Egyszer csak a répadombról
az árokba legurultam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, leány voltam,
kötényemben almát hordtam.
Mind megették a legények,
csupa váz és bőr maradtam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, legény voltam,
leányokat csiklandoztam.
Hegyes bajszom szálai közt
giliszta túr a homokban.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, kövér voltam,
sokat ettem és szuszogtam.
A lelkem mint nagy büdös szél
szállt el, mikor megpukkadtam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Amíg éltem, sovány voltam,
vékony árnnyal bandukoltam.
Mint a kidült komlókaró
olyan voltam, hogy meghaltam.
Öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Se szántások, se utak.
Mind hidegek a kutak.
Jégcsap lóg a kereszt-ágon.
Álom tesped a tanyákon.
Hé! Hó!
Mindenfele mély hó.
Pőre Panni, szár Boriska,
lyukas Jancsi, zörgős Miska,
öreg csont,
ifju csont,
rajta-rajta-rajta.

Vélemény, hozzászólás?