Elvált nők klubja

Nagy kedvencem ez a film. Három kitűnő színésznő (Bette Midler, Goldie Hawn, Diane Keaton) ezer módon csillantja a harmadik életszakaszába lépő, férje által mélyen megbántott és megalázott nő sötét oldalát. Megmutatják, milyen is az, amikor amikor felszínre tör egy nőből a haragvó istenasszony hatalmas romboló energiája. Elég kellemetlen szembesülni ezekkel az eleddig elfojtott, számunkra is ismeretlen negatív energiaáramokkal. Különösen akkor, ha egy életen át alkalmazkodtunk és próbáltuk a legtöbbet kihozni önmagunkból, társunkból és élethelyzeteinkből
A bölcsesség nélküli harag önmagát táplálja és fékevesztett rombolást idéz elő, ami kárt tehet másokban és önmagunkban is. Kellő bölcsesség birtokában a jogos harag és felindultság viszont nem dühkitörést vált ki, hanem arra használható, hogy segítse a méltatlan helyzettől való megszabadulást, az ehhez szükséges változtatás elhatározását és a megvalósításhoz szükséges legjobb módszer megtalálását. “A bölcsesség nem engedi, hogy a vádaskodás és szégyenkezés megakadályozza vagy eltérítse a nőt az igazságtól való szembenézéstől vagy a düh felvállalásától. A bölcs stratégia és a felháborodás együtt a korosodó nőt félelmetes idős asszonnyá változtatja.” (Jean Shinoda Bolen: A bennünk élő idősödő istennők 118-119.o)
Amikor ma ismét megnézem a filmet, igyekszem minden rezdülést és árnyalatot észrevenni, hiszen nem szégyen tanulni másoktól, nem kell mindent saját magunk hibáin és tévedésein keresztül kitapasztalni.
(https://videa.hu/videok/film-animacio/elvalt-nok-klubja-teljes-film-1996-bette-midler-pZb4nnxsIdQCyGX0)

Nőies tudás, nőies bölcsesség 2.

Nagyon sok fiatal lánynak és érett nőnek okoz gondot a jogos harag miatti düh elfojtása. Az elfojtott agresszióról árulkodnak – a teljesség igénye nélkül – az alábbi szokások, testi tünetek, betegségek: fogcsikorgatás, körömrágás, furunkulusok, gyulladások, elhízás, mögöttes betegség nélküli magas vérnyomás, epekő, stb.
Jó hír, hogy a nőiség harmadik korszakában, ötven felett ebben is van lehetőség a sikeres fejlődésre!
Megnéztem a Sült zöld paradicsom című filmet, amely Fanni Flagg hasonló című könyve alapján született. Mind a két alkotás sok szempontból tarthat számot minden virulensen idősödni vágyó nő számára. Evelin (Kathy Bates), a film egyik főszereplője éli az amerikai háziasszonyok egysíkú életét, folyamatosan csokikkal vigasztalja magát, különböző tanfolyamokra jár, hátha megtanítják, hogyan lehet új színt vinni megfakult, kiüresedett életébe. És akkor találkozik egy 82 éves asszonnyal, Ninnyvel (Jessica Tandy) akinek a történetei felszabadítják benne az energikus, viruló idősödő asszonyt. Egy soron következő incidens során elégtételt vesz a pofátlan parkolóhely-tolvajokon. Miközben alaposan megroncsolja a két fiatal nő autóját, Towandát, az amazonkirálynőt hívja segítségül. A jelenet annyira erősen komikus és egyben olyan felszabadító, hogy minden változókorban lévő nőnek csak ajánlani tudom. Átélhetővé teszi, hogyan lehet megcsapolni felháborodásunk mérgező energiáit úgy, hogy még humor is vegyüljön a rendreutasító, ugyanakkor mégis féken tartott bosszúba. Mert egy nő ötven felett, élete harmadik női korszakában már szert tett annyi bölcsességre, hogy az erős felindulás vagy a jogos düh elfojtása helyett helyett eljuthat arra a pontra, hogy félelmetes, önmagát és másokat átalakítani képes erő birtokába jusson!

Álljon itt egy rövid részlet a könyvből, amelyből betekintést nyerhetünk Evelin átalakulásába:
“Kevesen gondolták volna, hogy ez a gömbölyded, kellemes külsejű, középkorú, középosztálybeli háziasszony bevásárlás vagy egyéb szolgai házimunka közben képzeletben beleereszt egy sorozatot az erőszakos közösülők nemi szervébe, és speciális, férjverő csizmájában halálra tipor vadállat férjeket.
Evelyn még titkos fedőnevet is kitalált magának… és ez a név félelmet kelt az egész világon: TOWANDA, A BOSSZÚÁLLÓ!
És míg Evelyn mosolyogva intézte ügyeit, Towanda elektromos ösztökével böködte a gyerekmolesztálókat, míg minden szál hajuk égnek nem meredt. Parányi bombákat helyezett el a Playboy és a Penthouse magazinokban, melyek robbannak, mihelyst az újságot
kinyitják. Kábítószer-kereskedőknek túladagolta a drogot, és otthagyta őket pusztulni az utcán; azt az orvost pedig, aki közölte anyjával, hogy rákja van, kényszerítette, hogy pucéran végigmenjen az utcán, miközben az egész orvostársadalom, a fogorvosokat és
szájsebészeket is beleértve, gúnyos szavak mellett kövekkel is megdobálta. Kegyes bosszúálló lévén mindig megvárta, amíg az orvos végigért az utcán, és csak utána zúzta szét a fejét egy pöröllyel.
Towanda bármit meg tudott tenni, amit csak akart.
Visszafelé haladt az időben, és öklével Pál apostol arcába vágott, amiért azt hirdette, hogy az asszonynak hallgass a neve. Towanda Rómába ment, lerúgta a pápát a trónjáról, és apácát ültetett a helyébe, és a változatosság kedvéért papok főztek és takarítottak rá.
Towanda megjelent a sajtókonferenciákon, és nyugodt hangján, hűvös tekintettel, fanyar mosollyal addig vitázott a másként gondolkodókkal, amíg azok meghajoltak ragyogó érvelése előtt, és könnyes szemmel el nem futottak. Elment Hollywoodba is, és elrendelte, hogy az összes férfi főszereplő korban hozzáillő
színésznőkkel játsszon együtt, nem tökéletes testű, húszéves fiatal lányokkal. Patkányokat szabadított minden gonosz főbérlőre, hogy halálra harapdálják őket, és a világ szegény országaiba élelmet és fogamzásgátlót küldött férfiaknak és nőknek egyaránt.
Éleslátása és elképzelései az egész világon ismertté tették mint Nemesszívű Towandát, Minden Bajok Orvoslóját és a Királynők Legjobbikát.
Towanda elrendelte, hogy ugyanannyi férfi és nő kapjon helyet a kormányban és vegyen részt a béketárgyalásokon; elhatározta, hogy ő és elsőrangú vegyészekből álló tudós csapata kikísérletezi a rák
ellenszerét, továbbá olyan tablettát is készít, amely mellett bármennyit ehet az ember, anélkül, hogy hízna; a pároknak kötelező engedélyt kérni, ha gyermeket akarnak, és meg kell felelniük bizonyos anyagi és érzelmi alkalmassági követelményeknek – nem akarunk több éhező vagy megvert gyermeket. Jerry Falwell, a híres
abortuszellenes tévéprédikátor vállalja az összes törvénytelen és otthontalan gyermek fölnevelését; egyetlen kismacskát vagy kutyakölyköt sem altatnának el, sőt az állatok saját államot kapnának, mondjuk ÚjMexikót vagy Wyomingot; a tanároknak és az ápolónőknek ugyanaz a fizetés járna, mint a hivatásos futballistáknak.
Towanda azonnal leállítaná az összes sorház építését, különösen a piros tetejűekét; és Van Johnsonnak saját műsort adna… ő ugyanis az egyik kedvence.
A graffitirajzolókat egy dézsa vegytintába mártaná. Híres emberek gyerekei nem írhatnának többé könyvet.
És Towanda személyesen ellenőrizné, hogy minden rendes férfi és apuka, aki az életét tisztességgel végigdolgozta, ajándék utat kapjon Hawaiira, s ráadásképpen egy motoros hajót is.
Towanda elment a Madison sugárútra, és cenzúrázta a divatlapokat; minden hatvanöt kilónál könnyebb modellt kirúgatott, és gondoskodott róla, hogy a ráncok kívánatosakká váljanak. Az alacsony zsírtartalmú túrót egyszer és mindenkorra kitiltották az országból. A sárgarépát nemkülönben.
Towanda tegnap bemasírozott a Pentagonba, begyűjtötte az összes bombát és rakétát, és játék pisztolyokat hagyott ott helyettük, míg Oroszországban élő nővérei ugyanígy cselekedtek. Aztán meghallgatta az esti híreket, és az egész katonai költségvetést szétosztotta az Egyesült Államok hatvanöt év feletti lakossága között.
Towanda annyit tevékenykedett a nap folyamán, hogy Evelyn teljesen kimerült estére.
Nem is csoda. Aznap este, miközben Evelyn vacsorát főzött, Towanda egy szobányi felnőtt- és gyermekpornófilm gyártóját ítélte halálra. És később, mosogatás közben, Towanda fél kézzel felrobbantotta az egész távol-keleti tűzfészket, hogy a harmadik
világháborúnak elejét vegye. És amikor Ed kikiabált a szobából, hogy kérne még egy sört, Towanda, mielőtt Evelyn megakadályozhatta volna, visszakiabált: – LÓFASZT, ED!
Ed nagyon csendesen felkelt a díványról, és kijött a konyhába.
– Jól vagy, Evelyn?”

Nőies tudás, a női bölcsesség mélységei 1.


A Csipkerózsika álomba szenderül – mesés beavatás a nőiségbe – könyvemben a legkönnyebben a Térdszéli Katica meséhez kapcsolódó fejezetet írtam meg. Egyébként talán ez a legrövidebb és legtömörebb fejezete is a könyvnek. Nem túlzás: egyszerűen kiöntöttem magamból. Minden egyes sora a mesének és a belőle származó gondolatoknak is mélyen a sajátom volt.
Hiszen kislányként, fiatal nőként én is bármikor el tudtam varázsolni a beszélőkémmel és a kirobbanó jókedvemmel a környezetemben lévő férfiakat: Édesapám szemében mindig láttam a helyeslést és a bátorítást, Nagybátyámat meg úgy csavartam az ujjam köré, ahogy kellett. Amikor megismertem férjem édesapját, az ő szemvillanásából azonnal láttam, hogy kapcsolatunkat mostantól az ő egyetértése, áldása és oltalma kíséri – és ez így volt haláláig.
Szóval tetszelegtem én rendesen ebben az okos lány szerepben. Aztán összekerültem egy igazi “Métisz-típusú” főnökasszonnyal, akit különösen szerettem és tiszteltem.

(Métisz a női bölcsesség istenasszonya és Zeusz első felesége volt, akinek azt jósolták, hogy két gyermeke lesz, egy lánya meg egy fia, és a fiú mindenben túlszárnyalja majd az apját. Ezután Zeusz addig ügyeskedett, míg elérte, hogy Métisz – aki akkor már méhében hordta Pallasz Athénét – egészen apróra zsugorodjon és bekebelezte. Amikor aztán az ő fejéből pattant ki teljes harci fegyverzetben Pallasz Athéné, a főisten valójában elorozta a nőktől a szülés privilégiumát is! Azt, hogy csak ők képesek életet adni. Pallasz Athéné abban a tudatban élt, hogy nincs is anyja. Méltán vált isteni atyja legkedvesebb gyermekévé, apuci okos lányává, mivel tudása a bal agyféltekés, férfias tudás volt, holott Métisz révén magában hordozta a női bölcsesség jobb agyféltekés tudását is, igaz hogy nagyon sokáig ez inaktív volt számára.)

Nos, az én Métiszem a következő, életre szóló tanulsággal ajándékozott meg a húszas éveim végén: Főkönyvelő volt, nagyon okos és lelkiismeretes egy olyan vezetői csapatban, ahol esélye sem volt annak, hogy okos érvelését a többi vezető egyáltalán követni tudja, nem hogy megértse. Kidolgozta, és aprólékosan alátámasztotta, hogyan lehet egy elég nagyszabású szociális intézkedési tervet megvalósítani. A javaslattal a cégnél dolgozó mintegy 1200 ember nagyon jól járt volna és a cég sem rokkant volna bele ennek anyagi terhébe. Ám eszébe sem jutott, hogy elővezesse. Ugyanakkor minden alkalommal, amikor az igazgatóval találkozott, valamit elsütött belőle. Amikor már a teljes javaslatát apránként bejuttatta igazgatónk tudatába és hagyott elég időt arra, hogy meg is tudja a pasas emészteni, egy következő találkozáskor azt mondta: Nagyon örültem és nagyon jónak tartottam Gábor a szociális intézkedési csomaggal kapcsolatos elképzeléseit, ezért megpróbáltam számokkal is alátámasztani, hogy mindez mennyire megalapozott és kivitelezhető. Azzal szó nélkül átnyújtotta neki a javaslatot leírva, táblázatokkal, grafikonokkal alátámasztva, beterjesztésre kész formában, első oldalán azt is megírva, hogy a következő vezetői értekezleten az Igazgatónak mit kellene ezzel kapcsolatban mondania.
És ha valaki közületek azt gondolná, hogy ezek után “Gábor” kikérte magának, hogy a szájába adjanak mások által kitalált, aprólékosan kidolgozott javaslatokat, az nagyon téved!
Jelen voltam azon a vezetői értekezleten, ahol az Igazgató – miután kellőképpen kifényezte magát és a nagyszerű ötletét – elővezette és egyhangú szavazással keresztülvitte Métiszem javaslatát. Ehhez mindössze a nők azon csendes, háttérbe húzódó bölcsessége kellett, hogy “többet ésszel, mint erővel”.
Bizonyára nektek is van ehhez hasonló élménye, története – örülnék, ha megosztanátok, mindannyiunk okulására!

Ha egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik…

Nem várt öröm ért tegnap este: kaptam egy számomra igen értékes “fülszöveget” könyvem hátsó borítójára Szász Ilmától. Ilmával 2000-ben találkoztam személyesen, miután megszületett a döntés, hogy az akkori munkahelyemet a földdel teszik egyenlővé. Időközben ez be is következett, mert az egykori épület helyén ma egy biztosítótársaság üvegpalotája díszlik. Miután szerződést bontottunk kétéves munkanélküli időszak következett. Ekkor kerestem kapcsolatot Szász Ilmával, akinek a könyveit olvastam, és nagy hatást gyakorolt rám az a jelkép és szimbólumrendszer, ami munkáiból elém tárult.

Ilma a Karolina úti Vértranszfúziós Intézet Igazgató főorvosa volt nyugdíjazásáig, majd utána nyergelt át az ezotéria területére. Azt szerettem volna megkérdezni tőle, hogy az én esetemben is lát-e esélyt egy ilyen 180 fokos pályamódosításra. Egy szufi mesét mondott el nekem válaszul, ami arról szólt, hogy egy különleges madár addig vándorolt erdőről erdőre, míg egy napon megtalálta az övéit és azóta végre magára talált. A történet egyébként igen-igen rímel saját mesémre, Andersen rút kiskacsájára.

hazatalálás

A mesén kívül ő javasolta nekem, hogy ismerkedjek meg Baktay Ervin: A csillagfejtés könyve c. munkájával. Azt tanácsolta, ne menjek kártyavetőkhöz, csillagfejtőkhöz, hanem keressem meg a saját utamat úgy, hogy magamnak állítom fel a születési horoszkópomat. Így kerültem kapcsolatba az asztrológiával. Baktay könyvét végig azzal az érzéssel olvastam – amit soha azelőtt nem éreztem – hogy igen, ezt én mind tudtam valaha… azaz nem tanultam a könyvét, csak ráismertem. Felejthetetlen élmény volt.

Ha ez a találkozás akkor és ott nem jön létre, akkor nem ismerem meg mélységében a szimbólumok és archetípusok jelképrendszerét és talán a mesékhez sem találok vissza, amely ezeknek legelfogadottabb közvetítője. Végtelenül örülök hát nemcsak az akkori, hanem a mostani, majd 20 év utáni újbóli egymásra találásunknak.

Mesés beavatásmesék a nőiségbe

Miközben elkészültem a “Csipkerózsika álomba szenderül – mesés beavatásmesék a nőiségbe” könyvem kéziratával, már lelkesen nekifogtam következő könyvemhez a mesék válogatásának. Ezeket a meséket elkészítem hangosmese formában, és a You Tube csatornámra folyamatosan fel is fogom tölteni, miközben az első könyv mesei anyagát is idővel elkészítem.

Világszép Vaszilisza
A szép orosz népmese a felnőtté válás feladataiba, nehézségeibe avat be. VIlágszép Vaszilisza története rávezet arra, mekkora jelentősége van a megbízható intuíciónak és a belülről fakadó bölcsességnek. Ebben a mesében a bábu valójában nem egy külső segítő, hanem Vaszilisza belső erőközpontja, amelynek segítségével minden akadályt le tud küzdeni.

Holle asszony
A kedvelt Grimm mese látszólag a szép és szorgalmas mostohalány és a csúf és rest édesleány próbatételét mutatja be Holle asszony birodalmában: egyiknek aranyeső, másiknak szurok a fizettsége – de valójában sokkal többről van ebben a mesében is szó: életfonalról, ami véres lett, amiért le kell szállni egy másik világba, és megtalálni ezt is és a további fejlődéshez vezető utat is.

Csajkovszkij: Anyegin

Ha jobban belegondolok, két operaélmény vezetett el Puskin meséihez, ahhoz, hogy a diafilmekre rátaláljak és a magyar fordításokkal nézhetővé tegyem azok számára, akik nem tudnak oroszul.
Először a Metropolitan színpadáról élő, egyenes közvetítésben láttam az Anyegint.

Eugene Onegin Met 2017 Netrebko Dolgov Mattei


Ekkor még maga az élmény is újszerű volt, hogy az ember beül az Uránia egyik kényelmes páholyába és a világ legjobb énekeseivel csodálhat meg egy előadást.
Ez alkalommal Anna Netrebko nyűgözött le, és a fiatal karmester, Robin Ticciati, akiről meggyőződésem, hogy még sokat fogunk hallani.
Hazaérve azonnal elővettem Puskin könyvét és újraolvastam az Anyegint. Tatjana levelét gimnáziumban kívülről fújtuk magyarul és oroszul is. Rákerestem és ízlelgettem a rég hallott orosz szavakat, amikből az opera közben nagyon sokat felismertem:

Письмо Татьяны к Онегину

Я к вам пищу – чего же боле?
Что я могу еще сказать?
Теперь, я знаю, в вашей воле
Меня презреньем наказать.
Но вы, к моей несчастной доле
Хоть каплю жалости храня,
Вы не оставите меня.
Сначала я молчать хотела;
Поверьте: моего стыда
Вы не узнали б никогда,
Когда б надежду я имела
Хоть редко, хоть в неделю раз
В деревке нашей видеть вас,
Чтоб только слышать ваши речи,
Вам слово молвить, и потом
Все думать, думать об одном
И день и ночь до новой встречию
Но, говорят, вы нелюдим;
В глуши, в деревне все вам скучно,
А мы… ничем мы не блестим,
Хоть вам и рады простодушно.

Зачем вы поссетили нас?
В глуиши забытого селенья
Я никогда не знала б вас,
Не знала б горького мученья
Души неопитной волненья
Смирнв со временем (Как знать?),
По сердцу я нашла бы друга,
Была бы верная супруга
И добрвдетельная мать.

Другой!.. Нет, никому ка свете
Не отдала бьа сердца я!
То в вышнем срждено совете…
То воля неба: я твоя;
Вся жизнь моя была залогом
Свиданья верного с тобой;
Я знаю, ты мне послан богом,
До гроба ты хранитель мой…
Ты в сновиденьях мне являлся
Незримый, ты мне был уж мил,
Твой чудный взгляд меня томил,
В душе твой голос раздавался
Давно… нет, это был не сон!
Ты чуть вошел, я вмиг узнала,
Вся обомлела, запылала
И в мыслях молвила: вот он!
Не правда ль? я тебя слыхала:
Ты говорил со мной в тишн,
Когда я бедным помогала
Или молитвой услаждала
Тоску волнуемой души?
И в это самое мгновенье,
Не ты ли, милое виденье,
В прозрачной темноте мелькнул,
Приникнул тдогдо к изголовью?
Не ты ль, с отрадой и любовью,
Слова надежды мне шепнул?
Кто ты, мой ангел ли хранитель,
Или коварный искусйтель:
Мои сомненья разреши.
Быть может, это все пустое,
Обман неопытной души!
И суждено совсем иное…
Но так и быть! Судьбу мою
Отныне я тебе вручаю,
Перед тобою слезы лью,
Твоей защиты умоляю…
Вообрази: я здесь одна,
Никто меня не понимавет,
Рассудок мой изнемогает,
И молча гибнуть я должна.
Я жду тебя: единым взором
Надежды сердца оживи
Иль сон тяжелый перерви,
Увы, заслуженным укором!

Кончаю! Страшно перечесть…
Стыдом и страхом замираю…
Но мне порукой ваша честь,
И смело ей себя вверяю…

Áprily Lajos fordításban így hangzik:

Tatjána levele Anyeginhez (Magyar)

Én írok levelet magának –
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet,
De ha sorsom panaszszavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem.
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához, s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
A társaságokat kerűli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudtunk jöttén örülni.

Mért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe,
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szivembe;
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva,
Lennék örök hűségü párja
S családnak élő, jó anya.

Másé!… A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten…
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem…
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek,
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem…
Nem álom volt; színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
Majd meglobbanva és kigyúlva
Szívem rád ismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy-egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban,
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít,
S az égi kéz másként akarja…
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem,
Előtted könnyem hullva hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem…
Gondold el, mily magam vagyok,
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz biztatón, ne adj te mást –
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.

Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bízom: a sorsom van kezében…

Ezt követően néztem utána Puskin többi művének és találtam rá előszőr Puskin meséire és olvastam végig valamennyit.

Aztán tavaly egész véletlenül vettem észre, hogy a Puskinban ismét műsorra tűzték Anyegin egy korábbi, 2007-es nagy sikerű MET előadását Hvorostovkyval és Fleminggel.

Eugene Onegin Met 2007 Fleming Vargas Hvorostovky Aleksashkin


Ebben az előadásban azonban az időközben elhunyt Hvorostovky valami olyasmit csinált, ami elképzelhetetlen: Szerethetővé tetti Anyegin figuráját. Nemcsak azért, mert azonnal el tudta hitetni belépésekor, hogy Tatjana nem véletlenül szeretett bele első pillanatban. Hanem azért, mert ebből a nagyon negatív szereplőből egy esendő, érző embert farag. Lenyűgöző volt!
Azóta is kerestem az alkalmat és a lehetőséget, hogy mikor tudnám mindkettőt újból megnézni. És most végre rátaláltam, bárki számára elérhető módon az interneten.

A szavak súlya


“Egy este, naplemente idején, háza küszöbén elmélkedett a földműves és élvezte a hűvös estét. Közelében volt egy út, amely a faluba vezetett. Jött valaki, és amikor meglátta a gazdát, elgondolkozott:
„Ez egy lusta férfi lehet, nem dolgozik, és az egész napot a küszöbén ülve tölti el…”
Később egy másik utas jött arra. Ő pedig ezt gondolta:
„Ez a férfi egy szoknyavadász. Csak azért ül itt, hogy a lányokat nézze és megjegyzést tegyen rájuk…”
A harmadik idegen, aki a helység felé igyekezett, így gondolkozott:
„Ez a férfi biztosan egy szorgalmas ember. Napközben sokat dolgozott és egész este élvezi a megérdemelt pihenést…”

“Hatalmas erő van a kimondott szavaidban. Építhetsz, rombolhatsz. Megalázhatsz, felemelhetsz. Bátoríthatsz, depresszióba lökhetsz. Létrehozhatsz, megsemmisíthetsz. Életeket formálsz át vele, hatással vagy másokra, nyomot hagysz. Lehet, hogy valaki a szavaid hatására fog bele az álmai megvalósításába, lehet, hogy valaki a szavaid hatására mond le a céljairól. Lehet, hogy valaki a te bátorításodra kezd hinni magában, lehet, hogy valaki a te alázásod következtében kezdi el vagdosni magát. Felelősséggel tartozol a szavaidért. Felelősséggel tartozol a szavaid következményéért. Megmutathatod az életet, a halálba taszíthatsz. Mosolyt csalhatsz arcokra, könnyeket a szemekbe. Börtönbe zárhatsz vagy szabaddá tehetsz. Minden kimondott szóval történelmet írsz. Adsz. Elveszel. Felüdítesz. Elkeserítesz. Ölsz. A kimondott szó lehet fegyver, lehet gyógyír, lehet mentőöv, lehet csapda, lehet emésztő tűz, lehet frissítő víz. A kimondott szó elvégzi a dolgát, nem tudod visszavonni. Súlya, ereje, hatása van, életeket változtatsz meg.
Te döntesz: áldás vagy átok leszel?”
Lydia Finlandia

Igen. Áldás és átok – ez az, amivel egy újszülött kislányt útjára indítunk születésekor és azt követően, egészen a felcseperedéséig. De mi az áldás és mi az átok? Én ezt nagyon egyszerűen definiálom: Áldás az, amikor kifejezzük jókívánságunkat, hogy a benne rejtőző adottságokkal és szunnyadó képességeivel valósítsa meg a saját álmait. Ez egyébként a legtöbb, amit egy jó nevelő (növelő) tehet. Az átok ezzel szemben mindaz – legyen bár az indíttatás a legjobb szándékú – amivel arra ösztönözzük, hogy ne a saját, hanem a mi elvárásainkat, álmainkat valósítsa meg élete során. Ilyenkor arra kényszerítjük, hogy saját felségvizei helyett számára ismeretlen vizeken evezzen, olyan képességeket fejlesszen, amelyekkel – mivel azokból nincs neki vagy nem elegendő, amije van – nagy-nagy szorgalommal is legfeljebb középszerű lehet. Hiszen mindenki csak a saját, veleszületett képességei kibontásával válhat erőssé és kiválóvá – netalán a legjobbá – azon a területen, ahol hasznosítja.
Ezért olyan fontos a szavak súlya.

A mese súlya

MESE A MESÉRŐL

Sokan úgy vélik, de legalábbis azt mesélik, hogy élt valaha réges-régen egy fejedelem, aki soha nem mozdult ki a palotájából, és minden idejét azzal múlatta, hogy papírra vetette miből mennyi található a kamrákban, mennyi a pajtákban, meddig terjed az uradalma, és mekkora a gazdagságának híre… A fáma szerint személyesen számolt és írt össze minden szőrszálat gyönyörű felesége szemöldökén, az asszonya szemének minden csillanását, ajka összes sóhaját, majd azt követően összeírta az összes drágakövét, valamennyi tüzes fényű aranyát, és végül a kincstár sarkában meghúzódó utolsó rézgarasát is… Ő maga mérte le, részletezi a történetírás, az összes rőf selymét, az ezüst gyertytartók súlyát, a mézescsuprok és a boroshordók űrtartalmát, de még a kastélypincék pókhálóinak térfogatát is… A dölyfös fejedelem előtt, az írás tanulsága szerint, nap mint nap meg kellett jelenniük tiszttartóinak, akik közül kinek ez, kinek az volt a megbízatása. Hozták a jelentéseiket: hol sírt fel egy újszülött, hol csendült fel temetésre a gyászharang, hol, mekkora a fejedelem folyóiban a halivadék-hozam, hogyan fejlődik a rozs- és búzamag a kalászban, mekkora a fácánköltés a határban, van-e elég vadnyúl, hogyan kölykedzett a többi vad az ő erdein. És jöttek, természetesen, a besúgók is, hogy be- és feljelentsenek kimondott és elsuttogott szavakat, vádakat és elhallgatott titkokat… Ettől az információáradattól csak az írnokok száma gyarapodott, többszázan voltak, ki reggel, ki délben, mások pedig este írták tovább a hosszú és összetett könyvelést… Akkorára dagasztották a fejedelem vagyonösszeírásának iratait, hogy az udvarának legnagyobb helyisége lett kijelölve ezen könyvek és lajstromok számára, egy valamivel kisebb ezen könyvek és írások összefoglaló jegyzékeinek, míg a harmadik helyiség a jegyzékek jegyzékeinek lett előlátva, és így tovább, míg végül egy maghatározott nagyságú, négybe hajtott kivonatig jutottak, amelyet a fejedelem a feje alá tett a hálószobájában, amely – talán szükségtelen megjegyezni – pontosan húsz öl hosszú, kilenc láb széles és hét lépés magas volt.

Egyszercsak mégis felvirradt az a nap is, amikor már mindent összeírtak, lemértek, megszámoltak, már nem maradt semmi számbavenni való, valami új hozzátenni való, mindenről lehetett tudni, hogy hol van és mennyi van belőle. Kétségbe esett ekkor az önimádó fejedelem, haszontalannak érezte az életét, kétségbeejtően értelmetlennek tűnt minden perc. Hacsak, jutott eszébe ekkor mentőötletként az, amire eddig nem is gondolt: mekkora súlya lehet egy mesének? Persze a róla szóló meséknek, mert csupán azoknak a súlya érdekelte.

– Hogyan mérjük le a mesét? – tanakodott sokakkal a fejedelem. A serpenyő egyik felébe belerakta dagadt és bekötött összeírásai köteteit, a mérleg másik serpenyőjébe pedig ugyanolyan, de üres lapokkal bekötött könyveket tett. A különbség csupán a felhasznált tinta súlyában volt kimutatható. Lemérte egy üres üveg súlyát, majd belemondta a nevét és nemesi rangját, de az eltérés csupán akkora volt, mint amikor leheletté lesz a szó, a leheletből pedig vízpára, ami harmatként csapódott ki az üveg falára. Sokféle módszert és huncutságot kipróbált, de a mese mértékét nem tudta megtalálni, mígnem eszébe jutott, hogy egy vele azonos súlyú embert kellene találnia, hogy annak elmesélve a mesélnivalót, meglátnák mekkorát is nőne az illető súlya.

– Ha elmesélem, mi mindenem van, attól biztos, hogy nagyot nő! – mondta fennhangon, mielőtt kiadta volna a parancsát.

Hajbókolva szerteszét széledtek a fejedelemség elöljárói, kutatva a nagyúr másolata után. Mindenkit szemre megsaccoltak, míg végül egy lepukkadt vendégfogadóban rátaláltak egy csavargóra vagy zarándokra, aki súlyában és nevének betűi számában sem tért el a fejedelemtől, épp úgy hívták, mint az uraságot, de ő nem volt semminek sem ura a puszta életén kívül, úgy járt-kelt a világban, ahogyan éppen kedve kívánta.

Már kora hajnalban a palota előtt felállítottak egy egyszerű szerkezetet, amit a gyerekek mérleghintának neveznek. Az egyik végére a fejedelem ült, a másikra pedig a csavargó. Az elképzelés nagyon egyszerű volt: amíg az előbb említett elmondja a saját meséjét, amit meghallgat az utóbb említett, ezt követően majd kiderül, mekkorát ugrik az utóbbi súlya. És így is tettek. A fejedelem mesélt, a csavargó pedig hallgatta. Lassan a reggelből dél lett, majd delelőre ért a Nap, később lassan bealkonyult, már a szürkület jelezte a nap végét, de semmi sem történt – egyensúlyban maradtak a fejedelem fennséges meséje ellenére, továbbra sem mozdult ki semmi. Se le, se fel nem mozdult a mérleghinta.

Szinte már beesteledett, de a mese hatása nem mutatott semmilyen látható elmozdulást, mígnem a szövegeléstől rekedten és dühösen, odakiáltott a fejedelem:

– Hallod te, amit én mondok?
– Hallom felség – válaszolt a csavargó . – Figyelmesen hallgatom, ha kéri megismételhetem mindazt, amit mondott…
– Ez nem létezik, amikor annyi értékről beszéltem, már csak az irigységnek ki kellene billentenie az egyensúlyi állapotot…
– Nagyságos fejedelem, az ön meséje igen jelentékeny – jött a felelet. – El kell ismernem, nincs amije nincs, nem volt szűkmarkú önnel az élet. Mindazok nagysága és súlya ellenére azért nem billenünk ki egyensúlyi állapotunkból, mert amit nekem elmond , azzal könnyebbé válik felséged, és én is annak meghallgatása után ugyanannyival leszek könnyebb. Emiatt, igaz nagy dolgokról mesélt, közöttünk mégsem jöhet létre elmozdulás, hacsak nem annyi, hogy egy mesével mindketten könyebbek lettünk. És ez nem kevés. Szinte úgy is mondhatnám, hogy kielégítő eredmény.

Ezek után mindketten elkezdtek egyszerre leszállni a szerkezetről, majd a fejedelem és a csavargó lassan, apró léptekkel elindult a palota felé. Most az utóbbi, kinek nem volt határtalan birtoka, halkan mesélni kezdett az előbbinek, minden bizonnyal arról, amit a világban jártában-keltében tapasztalt. Ismét mindketten, egyformán megkönnyebbültek, mint ahogyan az már lenni szokott, amikor valaki valakinek mesét mond, legyen annak bármi is a tartalma.
/forrás: Goran Petrovic – Minden, amit az időről tudok/
Kreil Melinda gondolatai a mese kapcsán:

“Hogyan lehet megmérni vajon a mesét? Hogyan válik láthatóvá a hatása? – töprengett abban a mesében a fejedelem, amit ma, a második meseterápiás konferencián tartott műhelyen meséltem. Mérleggel nem megy semmire, ha a mesék súlyát keresi, ezt be kellett látnia a nagyhatalmú uralkodónak.

Mert a mese súlya mindig változik. Attól függően, ki meséli, ki hallgatja, mikor mesélik és miért. Kik hallgatják együtt és milyen érzések ébrednek bennük, éjszaka van-e vagy nappal, szárnyaló hangon, vagy elsuttogva mondják, vígaszul szánják, bátorításnak, vidítani vagy csak hogy jól teljen az idő. A mese súlya néha mázsás kő, néha forró könnycsepp, messzire repülő nyílvessző, szálló tollpihe, három aranyhajszál vagy épp egyetlen magocska.
A mese súlya annyi, amennyit a szíved könnyebbedik, ha hallgatod, ha elmondod.

“Amennyit a szív könnyebbedik” – erről az egyiptomi lélekmérés jut eszembe, bizonyságul, hogy a „mérlegelés” gondolata nagyon régi, már az egyiptomi halotti kultúrában is fontos szerepet kapott. Úgy tartották, hogy a földi lét végén a halott lelke bírái elé lép, ahol szívét egy kétkarú mérleg egyik serpenyőjébe helyezik, míg a másik serpenyőbe egy tollpehely kerül. (A tollpehely Maat, az igazság istennőjének jelképe volt az egyiptomi mitológiában.) Ezután kerül sor a mérlegelésre, melynek során azt vizsgálják, hogy a halott szíve könnyebb-e, mint az igazság.
Ha a mérleg nyelve nem leng ki, akkor a mérés szerencsés kimenetelűnek minősül, ezzel szemben, ha a halott szívét tartó serpenyő magasba lendül, akkor „megméretett és könnyűnek találtatott”, ezért a halotti csarnokban várakozó – külsejében krokodil-, oroszlán és vízilóvonásokat ötvöző – szörnyeteg felfalja a bűnöst.
“Megméretett és könnyűnek találtatott”
A mesék mélyén mindig ott rejlik a végső igazság – és minden meséléskor esélyt kap a mesélő és a hallgató is ennek felismerésére. Ezt jelentik például azok a forró könnycseppek, vagy a szívből fakadó kacagás, amelyek utat törve a mese hatására mázsás súlyoktól szabadíthatnak meg.
Nagyon mély gyökerei vannak annak, hogy a végső számadáskor a mérleg két oldalának egyensúlyban kell lennie, és ha nincs, a „számlát” ki kell egyenlíteni (a felfalással). És ha a szív könnyűségéhez a mesélés hozzá tud járulni, akkor ennél többet nem is tehetünk magunk és mások érdekében!

Babits Mihály: Jónás könyve, Jónás imája

Babits művei közül talán legjobban a Jónás könyvét és a Jónás imáját szeretem.

Kálmán Péter_Jónás a cet gyomrában

A Jónás könyve 1938 terve már a műtét előtt készen volt, de csak azt követően vetette Babits papírra. Méghozzá jókedvűen, a lehetőségekhez képest mosolyogva és nevetve – tudjuk meg Illyés Gyula visszaemlékezéséből. (Ebből vonta le Illyés azt a következtetést, hogy valójában a prófétaszerep paródiájáról van szó, ám ezt az értelmezést sem a mű, sem az életmű egésze nem támasztja alá.)

Először a Nyugat 1938. szeptemberi számában jelenik meg. Történelmi háttere az Anschluss, Ausztria megszállása. Babits Magyarország hasonló sorsától félt, és általában egész Európa pusztulásától. A Beszélgetőfüzetekben írja: „a próféta sorsa, a szellem sorsa a világ hatalmasságaival szemben: lehet-e izgatóbb tárgy a mai költőnek?”

Forrás: http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Babits.htm

A “Jónás könyve” a MEK-en
Jónás könyve kéziratban

Nemes Nagy Ágnes: A hegyi költő – Jónás könyve

“Lehetne és kellene szólni még annyi nagy versről, az Ősz és tavasz közöttről, a Zengő légypokolról, a Botozgatóról, a Balázsolásról, a forró csontokról a máglyán, a nagy háborús látomásról. „Én már összeomlott városokat látok…” – és kellene az úgynevezett apróságokról, naplókról, impressziókról, a hátrahagyott versek döbbenetes töredékeiről. De essék szó most csak a Jónás könyvéről.

Arról se essék sok szó. Egyrészt azért, mert kevésbé terjedt ki rá az irodalmi köztudat Babitsot sújtó emlékezet-kiesése; szokás volt elismerni, magyarázni, iskolában említeni, bevenni a magyar antifasiszta költészetbe. Másrészt azért kell limitálnunk szavainkat, mert a Jónás kimeríthetetlen. Beszélni róla könnyű-nehéz, izgató-feszélyező.

Kezdjük az elején, vagyis a köztudomáson, a politikai mondandókon és értékelésükön. A Jónás politikai vers, természetesen és elsősorban. A világveszélyre felriasztó harsonahang vagy sziréna, mellyel a holtakat is felkölti Alderán. A szökött próféta mögött ott az önarckép, a bibliai történet mögött az aktuális világtörténelem. A magam részéről azonban nem azt ünnepelném a Jónás okán, hogy Babits antifasiszta volt. Ez a tény, róla szólván valahogy nem különösebben meglepő. Ha nem írta volna meg a Jónást, vagy nem így írta volna meg, akkor is az lett volna. Inkább azt kellene ünnepelnünk, hogy jóval több volt, mint antifasiszta; ne tévesszük össze az okot az okozattal. Babits magatartásának az antifasizmus nem oka volt, hanem okozata, egy kezdettől fogva meglevő és mindenre kiterjedő humánum-érzékelés, erkölcsi parancs indította fel már az első világháború ellen is és annyi más, közéleti harcra. S elmondhatjuk, hogy ezt az indíttatást a költő legalább duplán képviseli a Jónásban. Képviseli a mindenkori ember összeütközését a szituációkkal, mondhatnám, az átlagos, az úgynevezett egyszerű emberét (is), akinek úgy kell a történelmi tragédia, a nagy szerep, mint púp a hátára, aki élni akar, házat építeni, horgászni, szőni-fonni, sörözni, de nem hagyják. Nem hagyja a történelem, az örökös válságok sora, nem hagyja saját emberi mivolta sem, sőt a természet sem hagyja, az univerzum, amely tele van követeléssel. Jónás szökése valami általános fűbelapulást jelent a viharok elől, a túlélés ellenállását, az elemi vitalitás válaszát, istenem, hányszor próbáltuk, mennyire értjük ezt. Hogy aztán a menekülő mégis elmegy prófétának? Hát… el kell menni.

De van itt még az ellenállásnak más képviselni való rétege is. Milyen jellemző, hogy Babits a prófétai szerepet a visszáján fogja meg. Nemhogy felstilizálná a lángoló vátesz, a nemzetmentő, embermentő tragikus alakját – ez sokkal hálásabb és sokkal megszokottabb szerep volna –, ellenkezőleg, lefelé stilizálja, a gúny-öngúny-groteszkség felé. Annyi nagy és kis próféta, annyi igaz és hamis próféta, a két háború közt különösen divatos prófétai pózok után és mellett, Babits nincs elragadtatva a rá mért kötelességtől. Tudna ő mást is csinálni, volna más vágya-lehetősége, éppúgy, mint minden embernek, a Fiatal katonának: „…a szépség, épség, ifjúi vér, / tudás, tanulás, az isteni ér, / nők biztató szeme…” De: „…ki gyűlölt minden gyűlöletet / s minden szeretetet szeretett, / nem élhet, aminek született…” Aláhúzom: nem élhet, aminek született. Babitsot különösen zavarja, hogy nem élhet annak, amire született, mert miközben alkata egybeesik az elemi, emberi békevággyal, az értelmes élet óhajával, túl is terjed rajta egy más régió felé, amelynek feltárásához nagyon is szükségeltetnék a külső-belső (relatív) zavartalanság. Sajátos kísérletet hajt ő végre a magyar lírában, amelyhez a kutatás, az operációk csöndje kellene (mondjuk, egy reformkor szélcsönd-pillanata); ritka és kényes nagyvállalkozásba fog. Nem is csak egyszerűen a mindenkori embert, a mindenkori művészt sérti az esztelen világ, hanem éppen egy új dimenziót kereső, a lét értelmét problémává tevő elmét és érzékelést. Pontosan abban akadályozza, hogy hozzátegyen valamit a lét érdemességének fogalmához, hogy kitágítsa tudatunkat egy nagyobb, mélyebb-magasabb élhetőség felé; lábánál fogva húzza vissza, mint Galileit a Jupiter holdjaitól, mint kutatót a gyógyszérumtól, mint kutyát a konctól, az embertelen kényszer. Ne adj’ isten, nem hagyják, hogy a maga értékrendjét, a maga világpanorámáját, a maga létérzését munkálja ki, amelynek jellegzetessége, hagy éppen az emberi egzisztencia alapkérdéseit feszegeti. E kérdések egyik fajta megoldatlansága, a politikai-hatalmi szféráé, az antihumánum fenyegetése rántja vissza a költőt attól, hogy a szellem birodalmát újabb földrésszel gyarapítsa. Legalábbis megpróbálja visszarántani.

Szerencsére, hiába. Hallatlan költői erővel markolja egybe Babits az aktuális politikai mondanivalót a külön rábízott küldetéssel, a lét-líra manifesztálásával. Az önarckép mögött ott van a prófétai alak-más, az aktualitás mögött a bibliai történet egzisztenciális költészete, a mítosz. Láttuk, hogyan bujkál a költő idős-kori szubjektivitásában az objektivációs igény, a fel-eltűnő alteregók körvonala, különösen a prófétáké, remetéké (kutyáké, medvéké, gyermekeké) – ez ölt testet, ez csattan ki a Jónásban, a nagy szerepversben. A tárgyias lírától az én-lírán át az én-tárgy-líráig – így húzhatnánk meg Babits pályavonalát, ha az „én plusz világ” helyzetét vesszük szemügyre a költői kreációban, ha pedig az emocionális központot figyeljük, így írhatnánk le a pályaképet: lét-líra – aktuális-személyes líra – aktuális lét-líra. Hozzáfűzve, hogy az egyes korszakok nem, sőt az egyes versek sem tartalmazzák (vagy ritkán tartalmazzák) iskolásan-punktumosan a poétikai szakaszokat – amelynek azonban, bizonyos távlatból, világosan elkülönülnek.

Nos, itt áll előttünk Jónás, az objektív költészet jellegzetes personája, egy mitikus figura. Ami rögtön szembeállítja minden eddigi próféta-alakkal (Babits remetéivel, hírmondóival is), hogy ez szökött próféta, fülön-csípett, visszacibált, majdhogynem méltatlan ige-hirdető. Meglóg, fogadkozik, duzzog, kifogásol, kételkedik. Ez kell nekünk, ez kell; mit is kezdenénk egy kételytelen hőssel? Egy bot-csinálta hős, egy kudarc-hős, nem is elbukó, hanem megszégyenített hős: mennyire ismerjük ezt a figurát, mennyire hordozza legmélyebb tapasztalatainkat. Isten balekja. Hős. Ott áll azon a keskeny sávon, a nagy, zúgó, ontológiai pátosz és a legköznapibb esendőség között. És persze, éppen a tények ősi dramaturgiája folytán válik személye elsöprően hitelessé, az ellentét okán, lotykos, rongyos, ragadós ruhájú, szembetűnően alultáplált figurájának harca Ninive ellen abszurd; de mi ez ahhoz a harchoz képest, amit önmagával és az Úrral kellett megharcolnia? Ahogy húzódozva, nolens-volens, meg nem tagadható belső kényszer alatt vásárra viszi a bőrét – e nélkül ugyan mi volna az ő története? Dicsteljes eposz, fejezet a törhetetlen vértanúk legendáiból. (Az is, az is, ugyanakkor.)

Egyáltalán: elképesztő ez a kényes hangnem magasztos és nevetséges között, amelynek rendkívüli kényességét, nehézségeit, csak azért nem vesszük észre, mert a tökéletes egyensúlyozottság elfedi előlünk. Csak egy kicsivel idébb, vagy odébb, és bukik az egész. Talán ezt lehetett legkevésbé várni Babitstól, a palástos költőtől, ezt az úgynevezett humort a Jónásban, a groteszket. Azt írja valahol Illyés Gyula, hogy végignevették Babitscsal a készülő Jónás könyve részeit. Elhiszem. Még mi, utókoriak – akik előtt a Jónás bizonyosan eltolódott a mindenértelmű „magas” felé –, még mi is erősen érezzük ezt. Kevés bonyolultabb hatású sor van például ennél: „S örüle Jónás módfelett a töknek”. Nem lehet nem elmosolyodni rajta; kimondhatatlanul sok értelmű mosolyt vált ki az olvasóból, nevetést, amely hát-borzongás. És belenyugvás is, persze.

Jónás tehát ellen-hős, vagy majdnem az; a költő alteregói közt a legobjektívebb, legrealistább, legepikusabb, hal-bűzbe és glóriába mártva. Mondhatnánk: hogyne volna epikus hős, hiszen epikában jelenik meg, történetben, cselekményben, megintcsak az objektív líra kedvelt módszerének keretében. Vannak itt más szereplők is, hajósok, kofák, főurak, akrobaták, titkos hívők, már ahogy azt a sztori megkívánja. De én nem is csak a Jónás epikáját hangsúlyoznám (amely a bibliai történethez támaszkodik és ahol elválik tőle, ott lángelméjűen válik el), hanem inkább a drámaiságát. A szerkezetváz csupa ellentétből épül, valahogy mindig az történik, amit nem várunk. Jónást elhívja az Úr – Jónás megszökik. Isten megbünteti – és megmenti. Jónás meggyőződik róla, hogy Ninivének pusztulnia kell – Ninive nem pusztul. Nehéz ma már a könyv nélkül tudottat váratlannak érezni. De kétségtelenül megvan benne a végzet-drámák klimax-antiklimax építettsége, amelynek végkifejlete mégis úgy üti fejbe az olvasót, mint az Oidipusz nézőjét az eleve tudott titok.

Népség, katonaság, a kisebb szereplők tömbjei közt, a „kórus”-tól körülvéve van azonban egy másik nagy-szereplő itt, az Isten-alak, ilyen módon beteljesítve a dráma-történet minimum-igényét. A legkevesebb két szereplő törvénye: ezzel született meg az európai dráma, a konfliktus lehetősége. A drámai lehetőség minimumára szorított dráma a Jónás és még annál is minimálisabbra szorított, hiszen – el ne feledjük – líra. A két szereplő antagonizmusa éles, kettőjük egysége lírájuk – szöveg-mögötti. Voltaképpen az istenalak az aktív, a független változó, Jónás a függő, a reagáló, bár hevesen reagáló. Mégsem tagadható viszonyukban a patriarkális elem; ószövetségien családias az, ahogyan Isten Jónással tárgyal, ahogy küldözi, inti, bünteti, oktatja. Beszélget vele, családfő a családtaggal, pásztor a báránnyal. Milyen szép ez, meleg, idilli – de Jónás többet tud a saját istenéről, mint az olvasó, s mihelyt meghallja felsőbb utasítását, pánikszerűen szedi nyakába a lábát és menekül. Tudja ő azt jól, mélységes-mély tapasztalataiból tudja, hogy saját, választott istene kényszeríti majd a nem neki való szerepre, az hagyja cserben, az égeti le, annak van igaza. Érti és nem érti. Mi is így vagyunk vele, együtt-futunk, együtt-könyörgünk, együtt csapódunk be Jónással, értjük és nem értjük ezt a lelkiismeret – erkölcs – kényszer – Istent, akinek részei vagyunk, aki mégis túl van rajtunk, aki kegyetlen és jó, illetve nagyobb. Egy kisebb tudat egy nagyobb tudatban: ez Jónás és Isten viszonya. Babits egyik kezdettől mutatkozó ős-témája ez, az én-felettes jelenléte a személyiségben és a versben, aki azonos és nemazonos velünk, aki megtagadtatja elemi érdekeinket, aki parancsol. Szembeszegülünk vele és szolgáljuk. A tudat szélén folyó történések ezek, csak nem a híresebb, agyontárgyalt, agyon-kutatott szélén, a tudat „alatt”, hanem a másik peremén, a tudat „felett”. Hogy aztán csakugyan kettő-e a tudat-alatt és a tudat-felett, vagy voltaképpen egybeeső, hogy az étosz ösztön-e, vagy „szublimáció”, netán egyszerűen hit – arra szembetűnően nehéz volna válaszolni. Legfeljebb gyümölcseikről ismerjük meg őket, és azokról se mindig.

Az azonban biztos, hogy Babits étosz-vezérelte személyiség, s hogy ennek a vezéreltségnek talán a legélesebb, legtestiesebb megnyilvánulása a Jónás könyve. A kezdettől megnyilvánuló Babits-féle kétely-drámák, filozófiák, ontológiai kérdés-feltevések megint egyszer és mondhatni, véglegesen összefonódnak itt az erkölcsi imperatívuszban. Nemhogy ellentéte volna a Jónás könyve Babits művének és magatartásának („a költő megbánja, hogy keveset politizált”), hanem nyomatékos megismétlése, hatalmas költői szinten való összefoglalása. Minden esendőségünkkel együtt személyes érdekeink ellenére, a „magasat” kell szolgálnunk, a többet, a lehető legkülönbet – Babits mindig is ezt mondta, most sem mond mást. És a jobb szolgálatának a politikum is – e verslegenda kiváltó oka – csak része. Maga az Úr inti le a megszökött, majd túlbuzgóvá lett Jónást, amikor Ninive vesztét követeli, mert ez az isten jobb politikát tud (tudna) a gyilkolásnál.

Ninive pusztulása tehát elhalasztódik, a világvége elmarad. Jónás kudarca nem más, mint Babits reménye. Egészen egyszerű, földi reménye vagy magyar reménye a háború tűrhető átvészelését illetőleg. Meg egy kicsivel több is: az emberi lét, a lét, az egzisztencia valamely át-nem-látható megoldhatóságába vetett, szorongó bizalom. Jónás istene főképp a Talán. Mivel a bölcselő százszor jut arra a gondolatra, hogy filozófiai kérdéseire nincs felelet, az emberi engisztencia paradox, érték-feltételezései illúziók, Babits-bölcselő is eljut eddig, de hányszor, már kezdettől fogva, hogy aztán, egy váratlan, szabálytalan oldal-lépéssel kijusson a szorítóból, ahol csak leüttetni lehet. Verset ír tudniillik, ilyen módon fordítva át a kétségbeesést katarzisba. „Így szólt az Úr, és Jónás hallgatott.” Hallgatott. Ez a hallgatás, bár korántsem csupa boldog engedékenység a kudarc után, mégsem csak keserű, letorkolt némaság. Hanem. Hanem a Talán nagyobb igéinek legalábbis meghallgatása. A filozófiai „hátha” és a költői-emberi mégis-remény kvázi-néma megnyílása a sorok között. Ami egyébként a babitsi versívekben kezdettől fogva feltűnik.

Akár úgy is mondhatnánk, hasonlatot merítve a játékelméletből – amelyet egyáltalán nem játékra szokás használni, hanem például egy atomháború elkerülési esélyének mérlegelésére –, hogy Jónás és az Úr játszmája „esélyes” konfliktushelyzet, mód van benne a „legkisebb veszteség” felismerésére. Ez az esély lebeg a Jónás-konfliktus fölött.

Babitsnak – blaszfémikusan szólva – mégiscsak „szerencséje” a világháború. Fölrántja halálos ágyáról, más mederbe tereli embertelen szenvedését, egy hatalmas kiáltásra indítja. Szenvedése, a kín, az évekig tartó haláltusa „átbillen”, egy más dimenzióba fordul, „hol kín a kínnak titkos orvosa”. Ez az „átbillenés” a Jónásnak talán legnagyobb tanítása. Kettős átbillenésről van szó itt; az első a világi: elvállalni a prófétaságot erkölcsi parancsra; a második: a végső kudarcélményből szüretelni a mégis-reményt. A legvisszataszítóbból, abból, hogy isten parancsát teljesítve csúfoltatunk meg Isten által, következik valami hasonlíthatatlan panoráma a Jónásban. Egy isteni panoráma borul kudarcaink fölé, beláthatatlan távlat, amely emberi szemünk számára éppen beláthatatlanságában hordoz valamely remény-képzetet. „…én várhatok. / Előttem szolgáim, a századok…” Nem a credo quia absurdum hite ez, inkább a „nem tudjuk”-ban, a „nyílt játszmá”-ban rejlő, kitáruló, sarkalló lehetőség. A Jónás-dráma távlatai szélsőségesek. Ha Jónás meghurcoltatása a szökés-felvállalás-megcsúfoltatás fokain nem volna ilyen szélsőséges, nem is billenne át a vers ilyen művészi-lelki-ontológiai katarzisba. A kétségbeesés a kegyelem előszobája – erről is szól a Jónás, erről a pascali igéről, erről a végső és ritka egzisztenciális tapasztalatról. A határhelyzetek váratlan felsugárzása üt át a versen, egy reménnyel körül-fény-nyilazott megsemmisülés.

*

A szerkezetről. Úgy mondhatnám: két „várakozás”-ra osztódik fel a nagy történet, egy beteljesülő és egy be nem teljesülő várakozásra. E kettő tartja fenn a vers epikus-lírai feszültségét. Az első és második részen át várjuk Isten Jónást elhívó parancsának teljesülését, ami meg is történik, pontosan a szerkezet közepén, a harmadik rész elején: „S monda az Ur Jónásnak másodizben: / »Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten. / Menj, a nagy Ninivéig meg se állj….« / S fölkele Jónás, menvén Ninivébe…” – Ezután következik a második várakozás; Jónás ninivei ítélethirdetésének teljesülését várjuk ugyancsak két részen, a harmadik és negyedik részen át. E második várakozásnak még pontos tartamát is ismerjük: 40 nap, 40 éjszaka. Míg aztán meg nem tudjuk a negyedik rész végén visszavonhatatlanul: „…negyven nap, negyven év, vagy ezerannyi / az én szájamban ugyanazt jelenti.” Ez a két várakozás, két, egymást átfedő feszültségi ív, ha tetszik, a késleltetett szerkezet egy fajtája, amely már nem a grammatika vagy stilisztika szövegi rétegében, hanem cselekményekben valósul meg. Nagyon szabályosan, majdhogynem szimmetrikusan oszlik ketté a történet (miközben a második szerkezeti tag, Ninive sorsának kérdése, voltaképpen átfedi, magába foglalja az elsőt), ami nem jelenti, hogy mindegyik fejezetnek, résznek, ne volna meg a maga ugyancsak nagyon kerek külön-története. Az első és a harmadik rész inkább a külvilágban történik, mozgalmas eseményfonalat követve; a második és a negyedik viszont egy belső színhelyen, Jónás tudatában játszódik, istennel való tusakodásait, perlekedéseit közvetlenül közölve. Érdekes, hogy a második és negyedik rész mégsem elégszik meg az explicit gondolati-érzelmi közléssel, mindkettőben mellékel az isteni tudat a magyarázatokhoz egy-egy példázatot, testbe öltött intést is. Egy állat – a cethal – és egy növény – a tökinda – mintegy testével mutatja be, teszi tapasztalhatóvá az Úr cselekvéseinek értelmét.

Rendkívül ökonomikus, szűkre zárt szerkezet ez, megint megbámulhatjuk benne, hogy aránylag milyen kevéssel kelti fel a sok benyomását, hogy belső tere mennyivel nagyobb külső terénél. Pedig még a szó szoros értelmében vett késleltetés, a mondatáradásra való hajlam is jelen van itt helyenként, például a csodálatos részletben, amikor Jónás elszörnyedve rohan ki a rettenetes Ninivéből:

És Jónás akkor egy iszonyu átkot
kiáltva a királyra s udvarára
s az asszonyokra és a palotára
s a színészekre és a mímesekre
s az árusokra és a mívesekre
s az egész Nininére mindenestül,
leugrott, és az őrökön keresztül
kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,
csarnokon, folyosókon és a kerten,
tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
s a vízvezeték-csatornán lecsúszva,
utcán és bástyán, falmentén szaladva
rohant ki Ninivéből a szabadba,
egyetlen látomással dúlt szivében:
hogy kő kövön nem marad Ninivében.

Egy nagy áradás, nagy késleltetés ez, ami ugyanakkor természetesen fokozás is. (Milyen remek az a „vízvezetékcsatorna”, a biblikus környezetben, milyen váratlanul meggyőző erejű az a két cs: csatorna, lecsúszva!) A szóáradás-ismétlés Babitsnak mindenkori eszköze, a Jónásban azonban úgy hat, mintha a bibliai vagy népeposzi ősversek gondolatritmusára utalna. És arra utalnak, ős-versre, vagy akár népballadára a váratlan, történetbeli ugrások is, elhallgatott, kihagyott idő- és cselekményszakaszok. A szöveg részletező és szakadékos, kényelmes és rohanó egyszerre. És talán ez az, amit legjobban bámulok a Jónás megcsinálási módjában, a kihagyásokat tudniillik. Hány, de hány alkalmat szalaszt el a költő a kínálkozó „poézis”-ra! Hiszen még természetes is volna: egy lírikus, egy objektív lírikus is, miközben epikai keretet épít fel, megragadhatná az alkalmat, hogy a neki tetsző, őt líraian érintő mozzanatokat részletezze, romantikusan avagy szürrealistán kiénekelje, felnagyítsa. Leírhatná a tengeri vihart (összesen hat sor a versben), háromszor olyan hosszan a cethal-beli rabságot, micsoda asszociációs lehetőségek) – a sivatagot, a ninivei romlás-nyüzsgés ezer kanyarulatát, a versből teljesen kihagyott cethal-utáni ocsúdást a tengerparton, és így tovább, halmozhatna képet, archaizmust, lírai részlet-orgiát telepíthetne az epikai vázra. Ámde Babits mindezt nem teszi. „Áradásos” elemeivel együtt a Jónás könyve bámulatosan szűkszavú. Egy hatalmas lírai erő, egy kivételes stílusképesség, a Babitsé, csak éppen annyira van jelen, csak éppen annyira itatja át a szikár történés-vázat, amennyire okvetlenül szükséges, mint egy csepp rózsaolaj, amely áthatja környezetét. Babits itt az expresszivitást nem elsősorban stilisztikai-lírai, hanem cselekményi-szerkezeti síkon oldja meg, az alakjelképre, a gondolati váz kimunkálására összpontosítva. És éppen ebben van a Jónás könyvének nagy-lírája. Ha az idős Babits költészetét csodálatos, újmódi rom-mezőnek neveztük a fiatalkorihoz viszonyítva, akkor a Jónás könyve afféle ősi-modern, kváder-kövekből rakott szikla-palota, amelyről csak az ékítmények, oromdíszek pusztultak le, de váza-szerkezete annál rendíthetetlenebb. Babitsnak világirodalmilag is ritka lírikusi tulajdonsága a szerkesztő-ereje, a változatos vers-architektúrák mondanivalóját megragadó érzéke, szövegeinek magas strukturáltsági foka, amelyek más-más módon, de jelen vannak fiatal- és időskori költészetében egyaránt. A Jónás könyvének, ennek a cselekményben elbeszélt lírának a szerkezetéről még azt is megjegyezhetjük, hogy természetesnek látszik. Mintha csak úgy mesélgetne a költő, a példázatok felséges naivitását felöltve, mintha csak úgy, mellékesen rakosgatná össze az alkotóelemeket, miközben architekturális formáló-ereje szinte láthatatlanul dolgozik a mélyben. Végül is úgy hat költői sziklaépülete, mint némely várfokok, amelyek saját szikla-alapjukból természetesen látszanak kinőni.

Mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne köteteket írni a Jónás könyve stilisztikai (újmódi szóval: retorikai) bravúrjairól, képeiről, jelzőiről, látomásairól, nyelvéről, verskezeléséről, hasonlíthatatlan atmoszférájáról. A vers puritanizmusa viszonylagos, Babitshoz képest és egy korszakhoz, a magyar szecesszió korához képest nevezhetjük dísztelennek. Ám de ha a „dísz” szónak más, talán igazabb értelmet adunk, ha dísznek azt nevezzük, ami funkciótlan a versben, akkor a Jónás könyve minden korhoz képest „dísztelen”, saját keletkezési korában is az. Elvégre ilyen értelemben a legszimplább egyszerűség is lehet dísz, ál-ékesség, hamisítás, „redundancia” – s abból volt elég a harmincas években is. Válasszunk ki a Jónás remekül adekvát eszközhalmaiból mindössze két képet – ahogy más esetben is tettük már – közelebbi megtekintésre. Legyen az egyik Jónás megmenekülése a cethalból:

…ki Jónást a szárazra kivetette,
vért, zsírt, epét okádva körülötte.

Felhívom az olvasó szíves figyelmét a zsír szóra. A vér és az epe a szenvedésnek rituálissá vált szavai, már Krisztus halála leírásában is megjelennek, himnuszok és énekek adják tovább őket, a vért, az ecetet, és epét; légkörük – így együtt – magas, átszellemített. Szólásokban, közmondásokban is gyakoriak, értelmük a ténylegestől, a konkréttól sokszor, sokfelé eltávolodó. Az „okád” hangulata viszont kettős; ha első szótári értelmét nézzük, lehet familiáris vagy naturális, további értelmei azonban gyorsan átúsznak a választékosba: a hegy okádta a lávát, tüzet okádó sárkány. Ami ezt a verssort a realizmus mesterművévé teszi, az a „zsír” szó jelenléte. Nemcsak vért és epét okádik az a szegény cethal, bibliásan és mitikusan, hanem zsírt is, nagy, rengő, tengeri hájaiból, zsírjának ellenállhatatlan köznapiságával egyszerre valódivá, ténylegessé téve ezt a tengerszéli jelenetet. A „zsír” magával ragadja szótársait is, a vért, az epét, az okád-ot is, mindegyik visszatér eredeti jelentéséhez kísértő választékosságából, a zsír itt az alkimista varázsige, amely a szavak jel-mivoltát tárggyá, arannyá (vagy Arannyá?) változtatja. És milyen gyorsan változtatja át őket; a költő mindössze egyetlen sort szán a próféta megmenekülésére, mindössze három, végtelen szűkszavúan megválasztott főnevet: vért, ZSÍRT, epét – és otthagyja az olvasót, felbolygatott képzeletével együtt, Jónás mellett, amint ott fekszik a vér-zsír tócsában eszméletlenül, nyálkás rongydarab, felette a mediterrán égbolt – és így tovább. Babits ezt is kihagyta. Kihagyta? Rettenetes ám a tömörség fondorlatos ereje.

Most nézzünk meg egy másik képet, egy más halmazállapotút, amely nem nyálkásan-emulziós, hanem – mondjuk – testesen légnemű. A záróképet.

Messze lépcsős tornyai Ninivének
a hőtől ringatva emelkedének.
A szörnyü város mint zihálva roppant
eleven állat, nyúlt el a homokban.

Elismerem: ezt a képet még nem felejtette el a magyar köztudat. Tudnak róla az iskolásgyerekek is, az ő szemüknek is kinyílik a hatalmas, világtávlatú látomás: a város a sivatag fényködében, valamely őshüllő valamely őstájban. Kígyó, sárkány, sátán. Mondom: azt, amit huszadik századian kozmikusnak nevezünk, legszorosabban Babitstól tanulta a magyar irodalom. De hát nemcsak a látvány-látomás kivételes itt, hanem a mondatszerkezet is sajátos. Az a „zihálva” tudniillik. Mikor a vers először megjelent, sokakat, versértőket is majdhogynem megbotránkoztatott a fura szórend. (Adalék az ízlésváltozások történetéhez.) Láttunk már effélét Babitsnál, például A lírikus epilógjában az utolsó sort: „Jaj, én vagyok az ómega s az alfa”. A közhasznú szólás megfordítása tette ott élessé, rögtön megjegyezhetővé a verssort. Itt is megfordítással van dolgunk, erős inverzióval; a határozó messze elszakad az igétől, ahova tartoznék. A zihálva egészen szokatlan helyre van bedobva a mondatba, ugyancsak rögtön feledhetetlenné téve magát, egy pillanat alatt bevésődve emlékezetünkbe. De hát nemcsak erről van szó (bár ez sem csekélység): a zihálva szokatlan helye zihálóvá teszi a mondatot, szerkezetével, testével állítva elénk a közölnivalót. Az inverzió itt érzékletessé tesz, a szenzualitás szolgálójává válik. Mint ama másik eszköz az Indus-versben, ahol is egy grammatikai szerkezet: „valami alatt” lesz az érzékletesség hordozója. Babits amúgy is inverziós költő, ajánlom irodalomtörténeti dolgozatok figyelmébe effajta szerkezeteit. És még, és még, mit tud csinálni egy felforgatott szórenddel: a zihálva szokatlan helye hirtelen antikká, görög-latinossá teszi a versmondatot, magával húzva a mélyben egy csomó asszociációt, bibliaivá is teszi, ősibbé – s ugyanakkor huszadik századivá. Előre utalva a mai, szabad mondatkezelésre, amely lazábbá oldja a szavak közti kapcsolatot, hogy mintegy szabadon guruljanak ide-oda a mondatban, sőt esetleg el is vágja összefűző értelmi szálaikat. A babitsi zárósorok grammatikája is ugyanazt az expresszivitást hordozza, mint a beléjük foglalt képi közlés; az óriás panoráma ősi, világfölötti nyugalmát és vele együtt az extraszisztolés szorongást. Nem, nemcsak Ninive zihál itt, hanem – igazából – Jónás tudata.

A Jónás könyve, mindent összevéve, egyfajta visszatérés, visszahajlás az oeuvre-ben a kezdetekhez. (Ahogyan ennek a visszahajlásnak a jeleit hordozza a késői, babitsi líra nem egy részlete.) Mindenekelőtt a tárgyiassághoz való visszakapcsolódást jelenti ez, a fiatal Babits nagy, új hozományához a magyar irodalomban. Ez az öregkori tárgyiasság azonban, ez az objektívnál objektívabb, ez az epikával, drámával összekevert, erősen eltérő vonásokat is mutat az ifjúkori stílusruhákhoz, tárgyi kivetítésekhez, szerep-alkalmakhoz képest. Eltekintve a nagy stílusváltástól (amitől persze, sosem lehet eltekinteni), másfajta objektivitás ez, mint a kezdeti, amikor az „egész világ”, legalábbis imagináriusan az egész világ jelenthette a költőt, annak szinte bármelyik csücskébe beleköltözhetett és kifejezhette magát általa. Itt, a késői líra korában, a Jónás-történet, a Jónás-figura már nem cserélhető. Ez az; egy költői lét, egy világban elfoglalt helyzet, egy alkat meghatározódott és Jónás által kifejeződött, felmutatva önsors jelképét (azonkívül, hogy sok minden mást is). Az én egyrészt eltávolodott, nagyon is felülről-látottá lett – a Jónás „epika”, cselekmény, figurális ábrázolás –, másrészt szorosabban azonosult alteregójával, mint a kezdeti tárgyiasságban; pláne, ha hozzászámítjuk a műhöz a Jónás imáját is, ezt a gyönyörű ön-leleplezést. Én-közel, én-távol, világ-közel, világ-távol, közvetlenség, közvetettség: rendkívül érdekes, bonyolultan szövődő és sok mindennel állandóan kereszteződő viszonylatok ezek Babits költészetében – az alkat rétegein túl mindenekelőtt bölcseleti szálakkal kereszteződők –, annál is inkább, mert irodalmunkban olyan korán, olyan elszigetelten hordozzák világlírai problematikájukat.

De a Jónás könyve, e másodszor kivirágzó tárgyiasságon túl, még jó néhány későbbi költői tendencia anticipálója. Kinyilvánul benne a huszadik század általános mítosz-szükséglete, sürgető igénye, annak a legtermészetesebb gesztusokkal való betöltése, hát hogyne, hiszen kezdettől készen állt költőjében az az antik-görög, keresztény, egzotikus vagy helyi legendárium, amely a világ egyik végétől a másikig mindenütt megszólal, ahol a modern költészetet csinálják. Dikciójában ott van a még-lehetséges, illetve mindig újjászülető nagy-lendület és a már-szükséges visszafogottság, lecsupaszítottság; képeiben a látomás és az apró-realizmus. Valamint ott van benne az ünnepélyeset, az eszkatologikusat állandóan kísérő groteszk, az ellenpontozó irónia. Tragikus irónia: ebből kapunk hatalmas leckét a Jónás által, vagyis a késői huszadik század egyik fő tantárgyából, valamiféle abszurdból. Méghozzá a megszenvedett, a hiteles valószínűtlenből, amely a már nem-emberszabású, apokaliptikus tapasztalatot is artikulálja. Babits mintegy megelőzi a világháború, a század eljövendő szörnyélményeit a Jónással, egész szenvedés-történetével; megelőzi nem egy ponton a rájuk adandó költői válaszokat. Ez a csontig-soványodott, csontig-öngúnyolt költő-próféta, ez a „40 kilós kerub”, előre fogalmazza, amit mi majd látni fogunk (láttunk, látunk). A Jónás világvíziója, a Jónás katarzisa, a Jónás költői leckéje, úgy látszik, századunk folyamatos jelenében helyezkedik el – és bizonyára azon túl is, a mindig érvényesben.”

Babits Mihály: Jónás imája

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelzőkarókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy még vakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

(1939)

Egy csepp emberség

egy csepp emberke

A Kormorán együttes szép zenéjéhez hozzáálmodtam Josephine Wall csodaszép zoodiákus képeit. Az eredményt itt láthatod:

Egy csepp emberség

“Ahol egy kisleány fut át a szivárvány alatt.
Ahol az ifjak alkonyatkor szerelmet vallanak.
Ahol az erdőben két öreg tölgy egymásnak bólogat.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol a szobrászvéső márványon magától szalad.
Ahol felhők fölött a repülők egymásnak kacsintanak.
Ahol a konyhában a kisgyereké a legjobb falat.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol a Királyok mindig igazat mondanak.
Ahol gazdagok szegénynek kenyeret osztanak.
Ahol az utolsó ölelésben őszinte a vigasz.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol megszűnik a világon a gyűlölet, s harag.
Ahol egy akkord nyomán a falak végleg leomlanak.
Ahol reggel a Rádiótól jókedvű lesz a nap.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol érezni, a kimondott szó nem röpke pillanat.
Ahol az élet érték, s mögötte ezernyi áldozat.
Ahol az orvos, a fizikus, a tanár szava, nem csupán panasz.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol a publikum, s a színész együtt várja a tavaszt.
Ahol a költő tudja, a kő marad, s a víz szalad.
Ahol utolsó esélyünk a kimondott gondolat.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol a kereskedő ajándékként könyveket ad.
Ahol van még marék föld – s lesz, ki majd arat.
Ahol nyelved, neved értik, ahol lehetsz önmagad.
Ott még: egy csepp emberség maradt.

Ahol a szeretet hídja hozzád vezet, soha le nem szakad.
Ahol szavak szállnak az Égbe. Ahol a lélek szabad.
Ahol mécsesek égnek a szellemért, ahol őszinték a szavak.
Ott lesz a mi temetőnk, hol egy csepp emberség marad.”