Hamupipőke balettcipőben


Zenei műveltségem még sokszorosan csiszolásra szorul. 65 évet megéltem anélkül, hogy tisztában lettem volna azzal, hogy Hamupipőkének hányféle zenei feldolgozása van, többek között:

  • Jean-Louis Laruette: Cendrillon (= Hamupipőke; francia opera), 1759
  • Carlo Goldoni: Buona figliuola (= A jó lány; olasz operalibrettó), 1760
  • Nicolas Isouard: Cendrillon (= Hamupipőke; máltai opera), 1810
  • Gioacchino Rossini: La Cenerentola, (= Hamupipőke; olasz vidám opera), 1817
  • Christian Dietrich Grabbe: Aschenbrödel (= Hamupipőke; német dramatizált változat), 1835
  • Božena Němcová: Drei Haselnüsse für Aschenbrödel (= Három mogyoró Hamupipőkének; cseh meseköltemény), ~1842-1845
  • Jules Massenet: Cendrillon (= Hamupipőke; francia opera), 1899
  • Johann Strauß: Aschenbrödel, (= Hamupipőke; osztrák balett), 1901
  • Pauline Viardot-Garcia (1821-1910): Cendrillon (= Hamupipőke; francia miniopera zongorakísérettel), 1904
  • Leo Blech: Aschenbrödel (= Hamupipőke; német opera), 1905
  • Szergej Prokofjev: Zoluska vagy Cinderella, (= Hamupipőke; orosz balett), 1945

  • Ezek közül az egyik legismertebb Rossini operája, a La Cenerentola (ez a mű eredeti címe), amit a római Teatro Valle-ben mutatták be 1817-ben. Rossini ekkor nem sokkal volt túl a Sevillai borbély és az Otello bemutatóján. Librettója a jól ismert mesén alapul, de Jacopo Ferretti szövegkönyve – Rossini kérésére – szándékosan nélkülözi a meseszerű elemeket. A történet a 18. század második felében Olaszországban zajlik.

    Megvettem a „Mesék az operából” sorozat Hamupipőke kötetét és elolvastam Lilinek és Boginak ezt a változatot is, ahol gonosz mostohaanya helyett mostohaapa keseríti meg a fiatal lány életét, üvegcipő helyett pedig egy karkötőt hagy hátra Hamupipőke a hercegnek, amikor megszökik a bálból. Mindezt abban a hiedelemben tettem, hogy a három jegy, amit vettem magunknak az Erkel Szinház Hamupipőke előadására, az opera lesz. Szerencsére azért még időben kiderült, hogy az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik legnagyobb zenei csemegéjének ígérkező balettelőadásra szól a jegyünk.

    Prokofjev művének bemutatója a méltán világhírű Mariinszkij Színház Balettegyüttesének tolmácsolásában Valerij Gergijev vezényletével igazi gyöngyszem volt a fesztivál zárónapjára.
    Valerij Gergijev nem csupán legendás karmester, de nála többet talán senki sem tett azért, hogy a 19. és 20. század orosz szerzőinek lenyűgöző alkotásai az európai koncertrepertoár részévé váljanak.
    A balettművészet nagyjait két évszázada foglalkoztatja Hamupipőke története: az 1800-as évek elejétől zseniális koreográfusok sora készítette el saját, olykor meglepően formabontó változatát e klasszikus mesére. Szergej Prokofjev a Kirov Balett felkérésére 1940 telén kezdett dolgozni a balett zenéjén: munkáját s a bemutatót a II. világháború tombolása évekre meghiúsította. A Zoluska premierjére így csak 1945 novemberében került sor a moszkvai Bolsojban került sor.
    A most látható koreográfiája Alekszej Ratmanszkij a varázslatos történet újszerű feldolgozása, amelyben egyszerre játékosan és líraian értelmezi újra a szereplőket. A Szentpéterváron született, orosz–amerikai Alekszej Ratmanszkij az elmúlt másfél évtizedben a balettirodalom nagyszabású alkotásainak egész sorát rekonstruálta vagy gondolta újra A kalóztól (2005) a Csipkerózsikán (2015) át A hattyúk taváig (2016). Budapesten most látható alkotását tizenhat éve tartja repertoárján a Mariinszkij Színház.
    Ratmanszkij koreográfija szakít a hagyományos balettfelfogással, főként az eredeti történet korhű miliőjének megfelelő díszletekkel, jelmezekkel, szokásrenddel. Úgy gondolja, ezek a bevett klisék azok, aminek eredményeként a néző kívül reked az eseményeken, a történet nem érintheti meg belülről, az csak egy szórakoztató kitalált mese marad számára. Forradalmi elképzelése szerint olyan szereplőkre, helyszínekre, cselekvésekre van szükség, amitől úgy érezzük, hogy itt és most, velünk is megtörténhetne az, amit látunk.


    A cselekmény valahol a közelünkben történik és a figurák olyannyira mai, hús-vér emberek, hogy bármikor, bárhol szembe jöhetnének velünk. Ezt a célt szolgálják az újra meg újra lépő évszakok szellemei, akik pókként szövögetik hálójukat a szereplők köré és az idő összemosódását hivatottak szimbolizálni.


    Ugyancsak emiatt lesz Hamupipőke apja jóindulatú alkoholista kínai köntösben. Emiatt érkezik a tündér bevásárló táskákkal koldus nőként a színpadra, szakítva azzal, hogy a jóság csak józanul érvényesülhet, és hogy egy tündér csak gyönyörű fiatal teremtés lehet ragyogó fehér ruhában. Már a nyitójelenetben is erős a szinkronicitás térben és időben: Hamupipőke mostohája répaszínű parókában választja szét a sumo harcosokként kötekedő mostohalányokat.


    Az irónia végigkíséri az egész előadást, egészen addig, míg Hamupipőke és a Herceg egyedül maradnak. Ekkor a zene minden szarkazmusa eltűnik, fájdalmasan őszinte dallamokban nyilvánul meg a szerelem korokon átívelő, egyetemes ereje és kisugárzása.
    Kétségtelenül megosztó Ratmanszkij felfogása. Akik hiányolják a mese varázslatát és ehhez a megszokott hagyományos elemeit a balettnek, akár csalódottak is lehetnek az előadás után. Akik azonban megértik szándékát arra, hogy a különböző korszakokat hasonlóságuk és különbözőségük ellenére egyetlen mesei időbe tömörítse és érzik ennek iróniáját, egyben báját is – zseniálisnak találják. Különösen azért, mert a tiszta klasszikus táncelemek vegyítése mai világunk szédítő sebességével és kapkodó ritmusával Prokofjev zenéjének sokkal mélyebb üzeneteit is megnyitja. A két hat éves kislány úgy tűnik nagyon nyitottan és élvezettel fogadta be ezt a maga nemében páratlan élményt. Örülök, hogy a komolyzene világához vezető beavatásukhoz egy ilyen különleges előadást sikerült választanom.

    Csipkerózsika – Az értelmi lélek születésének és megváltásának története

    A http://www.harmonikusgyermek.hu oldalon bukkantam rá erre a Csipkerózsika olvasatra, ami mindazok közül, amit ebben a témában találtam talán a legátfogóbban mutatja be a mese lehetséges üzeneteit. Természetesen mindebből egy kisgyermeknek semmit nem magyarázunk el, egyszerűen csak hagyjuk, hogy hallgassa a mesét, fogadja be a lelkébe. A mese majd teszi a dolgát. Mindig éppen azon a szinten és mélységeben, amire éppen készen áll a gyermeki lélek.

    “Valamikor régen, sok idővel ezelőtt élt egy király és egy királyné. Gyakran mondogatták: „bárcsak lenne egy gyermekünk!”. De nem teljesült a kívánságuk.

    Ez a mese nagyon pontosan kezdődik. Nem azt mondja, hogy „hol volt, hol nem volt”, hanem azt, hogy „valamikor nagyon régen”. Azokban az archaikus időkben, amikor az ember még „király” volt, mert olyan szoros kapcsolatban állt az egész világgal, a természet egészével, a benne lévő elemi lényekkel együtt, hogy mindentudó volt. Ilyen módon a hatalma is meglehetősen nagynak, tehát királyinak számított, és természetesen a hozzá tartozó lélek volt a királyné. Az ember egész egyszerűen ismerte a törvényt, amely megtestesült benne. Ezért, amikor vizsgálgatjuk a meséket, nagyon sokszor látjuk, hogy a királlyal, az apával nincsen semmi baj, mert ő maga a törvény. Az a férfialak, aki tudja, éli a törvényt, amihez mindenkinek tartania kell magát.

    A király és a királyné azt mondja: „Bárcsak lenne gyermekünk!” Akik ismerték a szellemi világ törvényeit, azok tudták, hogy az emberiségnek valamiféle utat kell járni, be fog következni valamilyen fejlődés. Nem tudták siettetni, de tudták, hogy be fog következni. Egyébként azt a momentumot, hogy „bárcsak lenne gyermekünk”, úgy is tekinthetjük, mint az emberi életfolyamatok betetőzését. Ezt a hetes sort ismerjük: légzés, melegítés, táplálkozás, kiválasztás, fenntartás, növekedés, szaporodás. Az életfolyamatok során, bármit is csinál az ember, mindig azt várja, arra törekszik, hogy valami újat létre tudjon hozni. Ennek az újnak a megszületését nem lehet siettetni, de lehet róla tudni, és lehet rá vágyódni.

    Egyszer, amikor a királyné éppen fürdött, egy béka mászott ki a vízből a partra. Azt mondta a királynénak: „egy év múlva teljesül a kívánságod és gyermeked fog születni”. Így is történt.

    Miért pont egy béka? Ennek sok oka lehet. Az egyik az a két elem, amiben egyformán jól tud létezni: a víz és a szárazföld.

    Azt is mondhatnánk, hogy egy vizes, éteri minőségből ki tud jönni egy földi-fizikai minőségbe. Ez egy nagyon nagy változás, és a béka a saját testében hordozza ezt a változás-minőséget. Egyetlen élet folyamán mind a két elemben nagyon jól tud létezni. De ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni, változáson, átalakuláson kell átmennie; ahogyan az egyik elemben élni képes, az nem jó a másik színtérhez; ahhoz változnia kell. A béka ezt meg is tudja tenni. Egyébként nagyon komoly kapcsolata van a természeti erőkkel, azért tartják jó időjósnak. A természeti erőkkel való szoros kapcsolat is egy jelzés ebben a történetben, miszerint ebben a kapcsolatban valaminek meg kell változnia, ha megszületik a királyi pár gyermeke.

    A király azt se tudta hova legyen az örömtől. Meghívott a keresztelőre mindenkit… De legesleginkább meg akarta hívni azt a 13 bölcs asszonyt, aki az országában élt. De a királynak csak 12 aranyterítéke volt.

    A 12 aranyteríték a 12 állatövi jegy, amelyektől az ember megkapta azokat az erőket, ajándékokat, amikkel itt a Földön élt. A királynak – akiről az előbb mondtuk, hogy létezett egy olyan időszak az emberi fejlődésben, amikor szoros kapcsolatban állt az egész teremtett világgal – természetes, hogy volt 12 aranyterítéke, hiszen az állatövi jegyek összességét ismerte, és kapcsolatban tudott lenni velük. Igen ám, de ott van a 13. Lehet találni olyan mesefordítást, ahol a fordító úgy gondolta, hogy ő egy kicsit segít nekünk: ezekben a fordításokban van 12 jó tündér a 13. pedig egy gonosz boszorkány. Pedig az eredeti meseszövegben erről szó sincs. Amiről szó van, az egész egyszerűen 13 hatalom. El lehet gondolkodni azon: ki lehetett a tizenharmadik? Mert a 12 megvan: az állatövi jegyek, amiket mindenki ismer. Mi az, ami ebben a tizenkettességben még pluszként megjelenik? Ez a Nap. Igen ám, de ha ez a Nap, akkor hogy van az, hogy a királykisasszony szúrja meg az ujját és haljon meg? Ez úgy hangzik, mint egy átok. De itt sincs ellentmondás. Nem mindig volt készen az emberiség arra, hogy kapcsolatot tudjon találni azzal a hatalommal, akit mi Nap-lénynek nevezünk. És ahhoz, hogy ez a kapcsolat létrejöjjön, az emberiségnek keresztül kellett mennie egy olyan úton, ami nem halál ugyan, de mindenféleképpen nevezhető egy nagyon mély alvásnak, amikor az ember nem látja többé mindazt, ami körülötte van. Pontosabban: csak azt látja, ami fizikai szemmel látható. Ezt úgy szokták mondani, hogy a tudat elsötétülése. Már nem tudunk úgy kapcsolatot találni például az elemi lényekkel, mint tudtak valahány ezer évvel ezelőtt, már nem szól hozzánk úgy a világ, mint szólt sok ezer évvel ezelőtt. És ezt lehet valami nagyon-nagyon mély alváshoz hasonlítani.

    Az elsőtől erényt kapott, a másodiktól szépséget, a harmadiktól jóságot, a negyediktől okosságot és így tovább mindegyik bölcs asszony odaadta a maga ajándékát. Már csak egy volt hátra, mikor hirtelen kicsattant a terem ajtaja. Hívatlanul belépett a 13. asszony, nem nézett se jobbra, se balra, nem köszönt, nem szólt senkihez, egyenesen odament a kicsi királykisasszony bölcsőjéhez és azt mondta: „amikor ez a gyermek 15 éves lesz, szúrja meg az ujját az orsóval és holtan terüljön el”. Azzal sarkon fordult és úgy, ahogy jött, anélkül, hogy bárkire is egy pillantást vetett volna, kiment a palotából. Akkor odalépett a bölcsőhöz a 12. bölcs asszony. Arra nem volt hatalma, hogy az átkot megváltoztassa, de enyhíteni tudta: ha 15 éves lesz a királykisasszony, megszúrja ugyan az ujját, de nem hal meg, hanem 100 éves álomba merül. A király nagyon szerette volna megóvni ettől a kislányát. Ki is adta parancsba az egész országban, hogy mindenhonnan minden orsót, minden rokkát hordjanak a királyi udvarba egy halomba és égessék el.

    Nagyon érdekes, hogy miért akkor, amikor eléri a 15. évét? A királykisasszony 14 éves múlt – ez a gyerek fejlődésének második hétéves foka. Már nem csak jó és szép. Akármennyire is megpróbálták a szülei megóvni – hiszen a király elégettette az összes orsót – attól, hogy valami olyan tudás érje őt, ami esetleg kárt okozhat neki: most elmúlt 2×7 éves, itt az ideje, hogy elkezdjen önállóan gondolkodni. Mi azt is tudjuk, hogy ki az a lény, akinek nagyon fontos volt, hogy az ember hamar kezdjen el önállóan gondolkodni. El is érte, amit akart.

    A királykisasszony egyedül maradt a palotában. Nem volt otthon sem az apja, sem az anyja. Azok az erők, amik eddig a családból jöttek, amik óvták, mintegy burokként körülvették őt, a 14. év elmúltával, 15 évesen már nincsenek jelen. Tudjuk, hogy ez a fejlődésnek az az újabb lépcsőfoka, amire azt szoktuk mondani, hogy jogaiba lép az intellektuális gondolkodás. Valamikor 12 éves kor körül jelenik meg, de igazán el kell múlni 14-nek ahhoz, hogy ez a fajta gondolkodás főszerephez jusson. Király és királyné nincsenek otthon, a királylány elindul felfedezni a palotát. Ez a palota az emberi test. Egy 15 éves ember nekiáll bolyongani szobáról szobára, és megpróbálja a saját lakhelyét fölfedezni, megismerni.

    Ha most kilépünk egy kicsit a Csipkerózsika-történetből, és messzire elmegyünk, mondjuk Karinthyhoz, akkor érdekes dologra bukkanunk: ő Gyermekfoglalkoztatás című írásában megírta, hogy milyen játékokat játszott egy ideig, tanulván, hogy mit tud a saját teste. „Ebben a korban gyermeki lelkem kialakulása már megkezdődött; főként az a csoda foglalkoztatott, amit az ember később megszokik, és összetévesztve énjével, nem törődik vele: az, hogy nekem testem van…” Pl. rátekert egy vékony cérnaszálat az ujjára és nézte, hogy milyen érdekes: itt elfehéredik, ott meg kipirosodik. Azt biztos mindenki próbálta, hogy lámpa elé tette az összezárt ujjait és nézte, hogy milyen színű lesz, hogy mennyire lehet átlátni rajta; mindenfélével lehet próbálkozni. Az ember megpróbálja felfedezni azt a „házat”, ahová be kellene költöznie, ill. ahol már „lakik” valamennyire, de hogy mit tud, mi mindenre képes ez a ház, az megismerésre vár. És ezen a felfedező úton elkerül egy szűk lépcsőre – a gerinccsigolyák sora az egész testhez képest elég szűk „lépcsőnek” tűnik, ha jól meggondoljuk – és megy fölfelé. Egy régi, nagyon magasan levő toronyszobába jut, ahol egy ős-öreg anyóka fon.

    Bent a szobácskában egy vénséges vén anyó ült és valamit csinált. „Jó napot anyóka, mit csinálsz te itt?” – kérdezte a királykisasszony. „Fonok.” – mondta az anyóka, föl se nézve a munkájából. A királylány közelebb lépett. „Ez érdekes; mi az a dolog, ami ott vidáman föl-alá ugrál?” – nézte az orsót és ő maga is szeretett volna fonni. De alighogy hozzáért az orsóhoz beteljesült az átok. Megszúrta az ujját, és abban a pillanatban elterült az ott lévő ágyon. Elaludt.

    „Ős-öreg anyóka” – ez a mesékben általában egy nagyon tapasztalt, érett lélek képe. Azt jelenti, hogy van bennünk egy nagyon régi, tőlünk teljesen függetlenül – úgy értem a mostani, pillanatnyi saját szabad akaratunktól függetlenül – létrejött tudás. Magunkban hordozzuk, pontosabban: a fejünkben hordozzuk ezt a tudást. Nekünk, pedagógusoknak szokták is mondani, hogy nem tanítani kell a gyereket, hanem fölébreszteni azokat a tudásokat, amik már ott vannak benne, azokat a képeket, azokat az emlékeket, amiket magunkkal hoztunk.

    Ez az anyóka fon. Persze hogy fon, mégpedig azért, mert a nyelv tudja – a magyar nyelv nagyon sokat tud -, hogy milyen komoly összeköttetés van a fonás, szövés meg a gondolkodás között. Sok ilyen kifejezés van, hogy valaki szövi a gondolatait, így és úgy szövi-fonja a gondolatok fonalát. Ha valaki „elvesztette a fonalat” – ez azt jelenti, hogy nem tudja követni, amit a többiek mondanak. Amikor már régen nem foglalkoztunk valamivel, és nem is gondoltunk rá, akkor „újra föl kell venni a fonalat” ahhoz, hogy tovább lehessen gombolyítani, tovább lehessen szőni belőle valamilyen anyagot.

    A királylány… nézte az orsót, és ő maga is szeretett volna fonni. Én azt gondolom, ez egy nagyon erős kép arról, hogy a 14-15 éves gyermek el akar kezdeni önállóan gondolkodni. Az önálló gondolkodás nem egyszerű, és sokszor fájdalommal jár. A mesében is úgy kezdődik, hogy a királylány megszúrja az ujját. A gondolkodás tanulásra való, a tanulás fáradsággal, olykor fájdalommal jár, főleg akkor, amikor az ember saját magáról akar tanulni. Ez az önismereti út. Ha az ember ilyen utat jár, és ebben önmagáról megtanul valamit, az sokszor fájdalmas tapasztalatokat jelent. Most ebben a mesében a királylánynak annyi fájdalommal kell találkoznia, hogy megszúrja az ujját; akkor lehanyatlik az ágyra és elalszik.

    Erről az alvásról az előbb mondtam, hogy nem más, mintha becsukódna a szemünk a természeti világ jelenségei előtt. Nem haltunk meg, de amit eddig láttunk, azt most nem látjuk. Ez azért nagyon izgalmas, mert ebből az állapotból föl kell ébredni. De nem lehet hamar, és nem lehet akármikor. Először el kell telnie a kiszabott időnek. Eközben pedig nő egy áthatolhatatlan tövisbokor a palota körül. Gondoljunk a kamaszgyerekre: 15 éves elmúlt, birtokában van az intellektuális gondolkodás – a kamasz már rengeteg mindent tud –, de beszélgetni vele nem olyan könnyű, mert egy áthatolhatatlan tövisbokor veszi körül, igen-igen szúrós tud lenni. Megpróbálsz „hozzá érni” és „visszarántod a kezedet”, mert hol itt szúr, hol ott. Hiába tudod, hogy ott alszik belül egy gyönyörűséges királylány, adott esetben királyfi; belül van, és nem lehet hozzáférni. Erről is ad képet a mese: olyan erősen összekapcsolódtak a tövisek, mintha kezek lennének, és nem engednek senkit belülre menni. Belül történik valami, amit kívülről nem lehet látni. De száll a rege szájról szájra: van bent valaki, aki nagyon szép. Csak el kell telnie a kiszabott időnek, míg újra láthatóvá válik.

    Már letelt a száz év, mikor arra járt egy királyfi, aki egy nagyon-nagyon öreg embertől hallotta, hogy neki még a nagyapja mesélte, hogy a tüskebozót mögött alszik egy gyönyörűséges királykisasszony, akit éppen a tüskebokor miatt Csipkerózsikának neveztek el. A királyfi pedig azt mondta: „megyek és kiszabadítom őt!” „Ne tedd – mondta neki az öreg -, sokan próbálkoztak már előtted és mind halálnak halálával lakoltak.” „Nem bánom” – mondta a királyfi. „Megyek, látnom kell a szépséges Csipkerózsikát.” Odalépett a bozóthoz, de mert éppen akkor telt le a századik év, a tüskebokor szétnyílt előtte, akadálytalanul átengedte a királyfit. Ráadásul még gyönyörű ötszirmú virágokat is bontott.

    Egyszer csak megérkezik a királyfi. Nem tudjuk, hogy honnan. Ez nagyon titokzatos dolog. A többi királyfiról még csak-csak mond annyit a mese, hogy idegen földről jöttek, de hogy ez a királyfi, aki pont a századik évben, a megszabott időben jön, honnan került ide, ez nem derül ki a meséből. Pontosan tudja, hogy jártak már ott előtte királyfiak. Azt is tudja, hogy ezek a királyfiak meghaltak. Ha nem tudta volna, akkor az öregember figyelmezteti rá, hogy „sokan próbálkoztak már előtted és mind halálnak halálával lakoltak.” Halálnak halálával haltak meg, nagy kínok között. De ez a királyfit nem érdekli. Nem tartja őt vissza. Azt mondja: „Megyek, és megszabadítom őt” S tekintettel arra, hogy a megszabott időben jelent meg a szabadító, a természeti erők megváltoznak. A tüskebokor szétnyílik. (Azt hiszem, van a Csipkerózsikának olyan megfilmesített változata, amelyben a királyfi kardot ránt, és lendületesen kaszabolja a tüskebokrot. Ezt lehet gondolni, csak nincs benne a mesében.) A mesében szó sincs arról, hogy a szabadító kardot rántana; arról van szó, hogy a tüskebozót megnyílik előtte, kivirágzik, szinte mutatja az utat, hogy merre kell menni a királylányhoz.

    „Gyönyörű, ötszirmú virágok bomlottak ki rajta”. A kastélyban alszik a királykisasszony. Ott van a test: a fizikai-és az élettest, s a vele összeszövődött lelki-szellemi lény, amely a gondolkodást hordozza. Csak a gondolkodást. (Itt utalhatunk a Hófehérke meséjére. A „mostoha” alakján látszik, hogy lehetséges az, hogy valaki szép és okos, de ez még nem jelenti a valódi emberi minőséget). Az előbb nem mondtuk ki a nevét annak a lénynek, akinek nagyon fontos volt, hogy az ember minél hamarabb önállóvá váljon, mint a jónak és rossznak tudója. „Olyanok lesztek, mint az Isten” – mondta ez a hatalom, és siettette az embert, hogy minél hamarabb leváljon a szellemi világról és érje el a saját szellemi önállóságát. Tudjon önállóan gondolkodni. Ennyi volt eddig az ember: fizikai test, élettest, lélek és én. És most, a megszabott idő elteltével jön a szabadító, aki fölmegy és megcsókolja a királykisasszonyt. Egy „másik” királykisasszony ébred föl ezután, egy olyan valaki, aki összetalálkozott a szeretet erejével. Mert szó nincs a mesében arról, hogy a királykisasszony eddig ezt a minőséget hordozta volna; szép volt, erényes volt, hordozta azokat ajándékokat, amiket a tizenkét bölcs asszonytól kapott, de a szeretet csak annyiban jelenik meg a mesében, hogy mindenkinek, aki látta, kedvére volt; de hogy ő szeretett volna bárkit, az nincs. Az most fog bekövetkezni, amikor eljön érte a szabadító és megcsókolja. Akkor fölébred az új életre, amelyben az eddigi négyességhez egy ötödik elem csatlakozik: a szeretet ereje.

    Rátalált a lépcsőre, fölment rajta, belépett az ajtón, s meglátta az ágyon alvó Csipkerózsikát. Olyan gyönyörű volt, hogy le sem tudta venni róla a szemét. Odalépett hozzá, lehajolt és megcsókolta. Abban a pillanatban a királylánynak felnyílt a szeme. Felült az ágyon, kézen fogta a királyfit, s indultak lefelé. Ahogy a királylány felébredt, felébredtek a galambok is a tetőn, kihúzták fejecskéjüket a szárnyuk alól, körülnéztek, és huss, elrepültek. Fölébredtek a lovak az istállóban. Toporzékolni és nyihogni kezdtek. Fölébredtek a vadászkutyák az udvaron, ugattak és csóválták a farkukat. Fölébredtek a legyek a falon, másztak tovább. Fölébredt a szakács is, nyakon teremtette a kuktát. Fölébredt a szolgáló is, aki a zsámolyon ült, és megkopasztotta a fekete tyúkot. Fölébredt a trónteremben a király és a királyné is. Csipkerózsika és a királyfi fényes lakodalmat ültek. Azóta is boldogan élnek.

    Amikor valaki elmondja Csipkerózsika meséjét (például a Waldorf-óvónők nagyon szépen, szóról szóra el tudják mesélni nap nap után; nagyon tisztelem őket ezért a tudásért), akkor megerősíti a gyerekeket abban a tudásban, hogy „ezt az utat jártad végig te is, mint egy szem emberke, mert az egész emberiségnek ez volt az útja. Volt egy szellemi látó időszaka, volt egy ilyen szempontból alvó, elsötétült időszaka, aztán az idők teljességekor jött a szabadító, az ember a szeretet erejétől fölébredt, egyesültek, és azóta is boldogan élnek.”

    Az ébredés a fejből indul ki. A testbe zártságból megszabadító szeretet-erő innen árad szét lefelé. Ez egy olyan párhuzam, ami kifejezetten a húsvéti misztériumhoz tartozik. Ugyanis, ha valaki találkozik Szent Pál leveleivel, akkor megtalálja azt a mondatot, hogy először a fő támad föl és aztán a test többi tagja. Először a fejben történik meg ez az ébredés, utána végig testben. (Pál első levele a korinthusiakhoz).

    Gyönyörűek ezek az összecsengések, amikről természetesen egy szót sem beszélünk a gyerekeknek, de miközben elmondjuk a mesét, ott élnek bennünk.

    A Csipkerózsika egy nagyon rövid mese, nincs benne három próbatétel, sok minden nincs, amire általában azt szokták mondani, hogy egy nagy mesébe szükséges. De ez a mese az emberiségtörténetet meséli el, s ebben Csipkerózsikának annyi szerepe van, hogy végigéli. Ezért hívják sorsmesének: nem az ő egyéni cselekedetei miatti változás áll a történet középpontjában, hanem az, hogy a saját életében hogyan tükröződik az emberiség élete.

    Forrás: www.harmonikusgyermek.hu

    Mesék kapcsolati dinamikája és a Symbolon kártya

    Korábban sokat foglalkoztam a kapcsolatok, kapcsolódások lehetséges módjaival, amiben többek között Peter Orban könyve és a hozzá kapcsolódó 84 lapos, művészi kivitelezésű Symbolon kártyacsomag volt segítségemre. A Symbolon kártyát sokan jóslásra használják. Megalkotóik Peter Orban és Ingrid Zimmel valójában egy kiváló önismereti terápiás eszköz. Az asztrológiából ismert tizenkét állatövi jegyet tizenkét szerepszemélyiségként jeleníti meg, akik sokrétű kapcsolatban állnak egymással. Így jön létre az a hetvennyolc kép, amelyek jelentősen megkönnyítik az asztrológia megértését, jobban megérthetjük önmagunkat, az élet színpadán eljátszott szerepeinket. Tükröt tart elénk, ahol megjelenik a bennünk élő Angyal, Bolond, Csábító, Harcos és a többi szerepeink. Nagyon szeretem ezeket a kártyákat és magabiztos háttérismeretem van minden egyes kártyával kapcsolatban.
    Lassan egy éve, hogy megrendezésre került a “Mesén innen – mesén túl Metamorphoses Meseterápiás konferencia” . Hunya Csilla a “Kezdetben volt a találkozás- A találkozás motívumának szerepe a mesékben” című előadásában a mesebeli találkozások fontosságáról beszélt. Arról, hogy “Nincs mese találkozás nélkül és a kapcsolódás valamennyiben kulcsmotívum. Találkozás az ellenséggel, találkozás az életet elpusztítani akaróval, találkozás a megváltásra váróval, találkozás a mindentudó bölccsel, találkozás a tehetetlennel, az álruhás segítővel, az elemekkel, találkozás a próbatételek elé állítóval, a mindentől elzárttal, a régóta várttal, találkozás a megváltást hozóval… A mesék nagyon pontosan közvetítik és fedik fel az élet legnagyobb és egyben leghétköznapibb alkímiájának titkát. Megmutatják, hogy egy valódi találkozást követően senki sem folytathatja ugyanúgy, mint azelőtt. Hiszen többé, mássá válunk általa. Miközben összekapcsolódunk és megtapasztaljuk a másikat, egymás teremtőivé válunk. A másik jelenlétén keresztül hozzáférhetünk saját, belső ellenségünkhöz, megfoghatjuk megváltásra váró énrészünk kezét, meghallhatjuk a bennünk élő mindentudó szavát, lendületet adhatunk a tehetetlennek, felismerhetjük az addig észre sem vett erőforrásainkat, utat vághatunk a mindentől elzártunkhoz.”
    Ezek a kapcsolódások, találkozások adják a mese dinamikáját és e kapcsolatok mélyebb megértése újabb rétegeit fejti fel a mesének. Felismertem, hogy engem ebben jól segíthetne az a mély tudásanyag, amellyel az archetípusok terén rendelkezem. Arra gondoltam, mi lenne, ha megpróbálnám e kártyák segítségével elképzelni az egyes szerepeket Nagyon feldobott ez a lehetőség, alig vártam, hogy fejest ugorhassak és lubickolhassak benne…
    Próbálkoztam Hófejírke, a Hamupipőke és a Holle asszony mesemátrixával. Egyszerűen olyan érzés volt az összeállítás, mint a legizgalmasabb puzzle, amit valaha csináltam. Elragadott, elvarázsolt, flow-ba juttatott – gyönyörűséges, izgalmas, tanulságos. Régen nem éreztem ehhez foghatót! Sokat kísérleteztem egy-egy mese kapcsán a szereplők és a szerepek azonosítását a kártyák segítségével, de előbb-utóbb mindig kialakul a lehetséges egyetlen kapcsolódás. Ilyenkor a REND is egyértelművé válik. És valóban! A kártyákon keresztül valami határtalan mélysége nyílik meg a mesei történésnek és valósággal életre kelnek a szereplők. Elmondhatom, hogy rátaláltam egy olyan „kulcsra”, ami nekem működni fog. Példaként álljon itt erre a Csipkerózsika hét mesei szereplője megfeleltetve a symbolon kártya egy-egy kapcsolódásának.
    A meseszereplők kapcsolati hálója (Kattints a képre a nagyobb felbontásért)
    Természetesen a könyvben minderről egy szó sem jelenik meg egyik mesénél sem, csak a szereplők kapcsolati dinamikáján keresztül is felsejlenek a nővé érés nehézségei és buktatói:

    “A hős Csipkerózsika, az éppen felcseperedő, majd a nőiessége kibomlását álomban (bebábozódott, tetszhalott állapotban) kiváró királykisasszony, ellenfele valójában nem egy konkrét mesei szereplő, hanem a lelki és szellemi tudatlanság, éretlenség. Útnak indítója a gyermeki kíváncsiság, amire szüksége van ahhoz, hogy a testében végbemenő változásokat megértse. Az álhős az apa, aki jószándékú féltésével feltartóztatná Csipkerózsika nővé érését. Az álhősök mindig azok a mesékben, akik nem hajlandók felvállalni a megismerés küzdelmes útját a próbatételeken keresztül, akik nem akarnak fejlődni és másokat is gátolnak ebben. A királyfi az adományozó, aki csókjával ébreszti fel a királylányban a szerelmet. A segítő a tizenkettedik tudós asszony, aki százéves álomra enyhíti az átkot. Így teszi lehetővé Csipkerózsika számára, hogy inkubátori körülmények között, passzívan várakozva találjon rá keresett személyiségrészére, a testileg, lelkileg, szellemileg érett nőiességre.”

    Mese a hattyúról, aki valaha rút kiskacsa volt

    “2018.07.09. KARCOLAT: LAÁB ÁGNES, AZ ELTE EGYETEMI DOCENSE
    64 éves koráig kellett várnia Andersen rút kiskacsájának, hogy elfogadja Őt saját sorsmeséje főhőseként. Miután nem vették fel az ELTE-re, ahová vágyódott, de bejutott a Közgázra, ismét rút kiskacsaként téblábolt és nem értette, hogy őt, akit az irodalom, a művészetek vonzottak, miért láncolja magához negyven éven át a számvitel. Aztán oktatóként rátalált a mesék kimeríthetetlenül gazdag forrásanyagára, és a legnehezebb számviteli fogalmakat meséken keresztül kezdte tanítani hallgatóinak. A Karcolat vendége Laáb Ágnes, az ELTE egyetemi docense, akivel Petz Margó beszélget.”

    .
    Az egy órás hangfelvétel még rövidítve is 40 perc hosszúságú. Nem vagyok rutinos interjúalany, és lányos zavaromban a beszélgetés során a két agyféltekét sikerült felcserélnem, ezért ezúton helyesbítem: az intuitív, nőies agyfélteke a jobb, míg a racionális, férfias agyfélteke a bal.

    Mesés számvitel?

    Egyszer volt – pontosabban lassan egy éve, 2018.május 12-én – egy mesekonferencia, ahol arról meséltem, hogyan lehet egyetemistákat meséken keresztül bevezetni a számvitel rejtelmeibe. A konferencián elhangzott előadásomat és az ott kiosztott, Aiszóposz után szabadon átírt saját Tücsök és Hangya mesémet sokak kérésére közzéteszem.

    A tűzmadár – mese kép és zene együtt


    Ma véletlenül találtam rá erre a blogbejegyzésre: Egy csodaszép orosz képeskönyvet fordított le a blog szerzője, ami a tűzmadár eredeti orosz meséjét tartalmazta. Azonnal feldolgoztam diasorba és alátettem a Sztravinszkij Tűzmadarát is. Örülök, ha másnak is örömet szerzek vele
    A tűzmadár
    A címre kattintva letölthető a ppt diasor, amit vetítési üzemmódban érdemes megtekinteni.

    Elek apó és Réka királyné

    Benedek Elek meséi a régmúlt időkbe is elvezetnek, megtudhatjuk, hogy élnek a székely nép lelkében a dicsőséges múlt alakjai. Rékáról, Atilla feleségéről, Csaba királyfi édesanyjáról két történetet is elmesél, mindkettő szép, mindkettő másképp tudja, hogyan halt meg a királyné. Ám azonosak abban, hogy sírhelyét mindkét elbeszélés a Rékáról elnevezett Rika hegy tövében, a Rika-patak kőrakásánál jelöli meg.

    Réka kirákyné sírja
    A HADAK ÚTJA

    A hadak útjáról mesélek ma este, hallgassatok ide. Arról a hosszú, ragyogó fehér szalagról, mely csillagos estéken ott lebeg az égen. Elmondom néktek, hogy került az égre ez a fehér, ez a ragyogó fehér szalag.
    Ott kezdem, hol tegnap este elhagyám: Attila meghódította az egész világot. Mert amint megkerült csudálatos módon az Isten kardja, nem volt a földön nép, mely Attilát s vitéz seregét legyőzni bírja. Pedig Attila nem hordozta magával Isten kardját. Otthon őrizteté hármas zár alatt. De azóta, hogy megkerült a kard: szívét nem szállotta meg többé csüggedtség. Tudta, hogy vele van az Isten, s ez megnövelé karjának erejét.
    Sokszor mondogatta, ha feleségével, Rékával s szép dali fiaival kiült a sátor elé:

    – Most már nyugodtan fekszem koporsómba, megértem, amire törekedtem: enyém az egész világ. Az én vitéz népemnek adózó szolgája a földnek minden népe.

    De ha magában volt, sokat tűnődött, évelődött azon: nem züllődik-e szerte az ő vitéz világverő népe. Azt szerette volna, ha legkisebb fia: Csaba lészen a hunok királya az ő halála után. Sok fia közt ez volt a legkedvesebb, a legvitézebb. Csabát szerette, kényeztette az édesanyja is.

    Egyszer aztán, mikor a Rika-erdőben, ahol legkedvesebb vára volt Attilának, együtt valának mind: nagy szomorúság érte Attilát és fiait. Réka királyné nagybeteg lett, s érezvén halálát, ágyához hívatá urát és fiait, akik között Aladár volt a legidősebb, Csaba a legfiatalabb. S monda búsan, könnyező szemekkel:

    – Én most meghalok, de ne temessetek el hét napig. A hetedik napon sorba jöjjetek hozzám, édes fiaim, s csókoljátok meg mind a két szememet. Akinek csókjára fölnyílnak szemeim, az legyen a hunok királya. A többi nyugodjék meg ebben: Isten rendelése ez. Álmomban jelenté meg ezt nékem.

    Ezt mondván Réka, lehunyta szemeit, és meghalt. És nem temették el, míg a hét nap le nem telek. Ekkor sorban megcsókolták mind a két szemét a fiai. Először Aladár, azután a többiek, de Réka szemei nem nyíltanak meg. S jöve legvégül Csaba, és sírva borult édesanyjára, s megcsókolván szemeit, ím, fölnyitá azokat Réka, s rámosolygott legkedvesebb fiára.

    – Te leszel a hunok királya, fiam. A te csókod volt a legmelegebb. Ím, itt fekszik ágyam mellett egy nyíl, legyen a tied. Sok nagy bajodban hasznát veszed ennek.

    Azzal ismét lehunyta szemeit, s fel sem nyitá többé soha. Lent a vár alatt, hegynek tövében folyik egy patak. Annak a partján ástak sírt neki, s abba temették el. És rengeteg nagy követ hengerített rá Attila a hegynek tetejéről, hogy míg a világ, emberi kéz meg ne háborítsa Réka nyugodalmát.

    Sok-sok esztendő telt el Réka halála után, mikor Attila megunta a magányos életet, s másodszor is megházasodék. Mikoltnak hítták azt a szépséges szép királykisasszonyt, akit megszeretett. Éppen azon járatta az eszét, hogy a tengereken is túl megy, hadd lám, vannak-e ottan is országok és népek. Csak legyenek, meghódítja azokat is. Ám mielőtt fölkerekedett volna vitéz seregével, megtartá a lakodalmat Mikolttal, hadd legyen asszony a háznál, amíg a tengeren túl jár.

    De ím, halljátok, mi történt! Meghalt Attila a lakodalomnak éjszakáján. Midőn lefeküvék ágyába, megeredett az orra vére, s a világverő király megfulladott a vérében.

    Hej, nagy volt a szomorúság az egész országban!
    – Hogy aki vérét ontá annyi vitéznek, envérében haljon meg! – keseregtek a népek. – Meg sem áldhata minket! – keseregtek a fiai.

    Eltemették nagy pompával Attilát. Hármas koporsóba tették a testét: arany volt az első, ezüst a második, vas a harmadik. Folyó partján mélységes gödröt ástak, le a víz feneke alá. Ide eresztették le a hármas koporsót, s hogy emberi kéz meg ne háboríthassa, s meg se tudhassa soha senki, hogy hová temették: rabszolga népekkel ásatták a sírt, ezek földelék el, s egymást le kellett gyilkolniok…

    Hiszen alig földelték el Attilát, megmozdultak mindenfelől a legyőzött népek. Ám jól tudták, hogy nem bírnak a vitéz hunokkal másként, csak ha egymás ellen tüzelik Attila fiait. Az ármányos Detre vitéz volt az első. Ez még mindig a homlokában hordta a nyilat, melyet Bendegúz lőtt volt bele. Homlokában a nyilat s szívében a bosszút. Még akkor megfenyegette Bendegúzt:

    – Megállj, ezt a nyilat megkeserüli még a hetedik nemzetséged is!

    Ment egyenest Aladárhoz, s mondta neki:

    – Hát te engeded legidősebb létedre, hogy Csaba, a legkisebb legyen a hunok királya! Téged illet a királyság Isten és ember előtt.

    Mondta Aladár:

    – Igazad van, Detre, de az édesanyám akarta így. Neki pedig Isten rendelte, hogy az légyen a hunok királya, amelyiknek csókjára felnyílnak a szemei.

    – Ó, te világ bolondja, te! – mondá Detre. – Hát nem vetted észre, hogy anyád mindég Csabát szerette a legjobban? Ha téged szeretett volna jobban, a te csókodra nyíltak volna föl a szemei.
    Megmaszlagosodott* ettől az ármányos beszédtől az Aladár feje. Elhitte Detrének, hogy megcsalta őt az édesanyja. Mindjárt megüzente Csabának: küldje az ő sátrába az Isten kardját, mert ott van annak a helye.
    Visszaüzent Csaba:

    – Az Isten kardja a hunoké, bátyám. Sem az enyém, sem a tiéd.

    – Hát ha szépszerével nem adja, elveszem erővel – mondá Aladár.

    Két pártra szakadtak a hunok, az egyik rész Csaba, a másik Aladár mellé állott. De fölkerekedtek a gótok is s mindenféle meghódított népek, hanem az ármányos Detre kitanította őket, hogy egy rész pártoljon Csabához, a más rész Aladárhoz, egymást azonban ne bántsák, csupán a hunokat öljék, gyilkolják, mikor a két tábor összeütközik.

    Ám az ármányos Detrének nem volt elég, hogy Aladárt Csaba ellen tüzelte, s mikor már három napja tartott a szörnyű hadakozás, s a hunok vérétől folyók, patakok kiáradtak, egy biztos emberét Csabához küldötte ősz, öreg jövendőmondó képében. S ez azt jövendölte a királyfinak:

    – Hallod-e, te Csaba királyfi, ha azt akarod, hogy te légy a hunok királya, vedd elé az Isten kardját, enélkül le nem győzheted Aladárt.

    Hitt is, nem is Csaba ennek a beszédnek, de addig s addig gondolkozott, tűnődött, hogy fel¬nyittatá a hármas zárat, s kivette Isten kardját. Eleget mondták az öregek: hagyd az Isten kardját, Csaba királyfi, csak addig lesz velünk az Isten, míg testvérvérbe nem mártódik e kard. De Csaba nem hallgatott az öregek szavára. Összeszedte megfogyatkozott seregét, s megvillogtatván Isten kardját, nekivágott a rettentő nagy seregnek. Messziről kiáltá Aladárnak:

    – Itt az Isten kardja, bátyám!

    S ím, halljátok, összecsapott a két testvér, hogy ég s föld megnyilallott belé. Szikrázott Isten kardja, és lángolt oly rettenetesen, hogy szemük világát veszték sok ezeren. És holtan bukott le szürke paripájáról Aladár és mellőle sok vitéz hun levente. Ám egyszerre csak, halljatok csudát, Isten kardja sem nem szikrázott, sem nem lángolt többet. Reá freccsent Aladár vére, s egy csepp vértől kialvék szikra és láng. Hiába vágott Csaba jobbra-balra, sebet többé nem vágott e kard.
    Ha nincs vele a maga kardja, ott ölik meg őt is.

    – Megvert az Isten! – sóhajtott föl búsan Csaba. –
    Vége a dicső hun nemzetnek, vége!

    Világverő vitéz seregéből nem maradt több ötezer embernél. A többi – lehettek tízezren – sebtől s vértől vala borítva.

    Fájt a szíve, majd megszakadt, hogy most ezek a megsebesült vitézek is mind elpusztulnak itt. Ha legalább ezek megmaradnának! Ha ő ezeket meggyógyíthatná! Még talán megtarthatná ezt a szép fölet a hun nemzetnek.

    S ím, hogy ezen tűnődék, megnyílt az ég, s turulmadár ereszkedett nagy égi ragyogásban a hun vitézek fölé. Alább-alább ereszkedék, és megszólalt a turulmadár:

    – Ne csüggedj, Csaba! Vedd elé a nyiladat, amit édesanyád halálos ágyán adott néked. Lőj ezzel a nyíllal, és szaladj a vesszeje után! Amely növevényre esik, annak a tejével kenesd meg vitézeidnek sebjeit, és meggyógyulnak menten.

    – Ez az én édesanyám hangja! – kiáltott Csaba. De e pillanatban szélnél sebesebben felröppent a turulmadár, és eltűnt a magasságos égben.

    – Azé, az! – kiálták a hun vitézek is. – Ez a Réka hangja!

    Mindjárt hozták a csodanyilat, s Csaba királyfi meghúzta az íjat, keresztülcélozván a virágos mezőn, ahol álltának. És szaladt a nyílvessző után a szélnél is sebesebben. S hát a vesszőt meg is találta egy széles levelű növevényen. Egyszeriben szedtek ilyen növevényt sokat. S megkenték ennek tejével a vitézek sebeit. Erősebbek, szebbek lettek, mint annak előtte voltak.

    Felkerekedének erre a hun vitézek, s elindultak kelet felé. Abba az irányba, amerről Bendegúz e földre vezette a hunokat Szittyaországból.

    – Vezess vissza minket a magyarokhoz – mondák a hunok Csabának -, s hívjuk el őket ebbe a szép országba! Közös erővel újra elfoglaljuk.

    – Szívemből szóltatok – mondá Csaba királyfi -, ezt akarom én is. Menjünk vissza. De ne mind. Maradjon itt háromezer vitéz. Székeljenek itt, amíg mi a magyar testvérekkel visszatérünk. Ne mondhassa senki, hogy csúfosan itthagytuk Attila országát.

    S még aznap kiválék háromezer vitéz Csaba seregéből, s letelepedének az országnak szélén, a szép Székelyföldön. De mielőtt visszaindult Csaba Szittyaországába, áldoztak a tűznek, áldoztak a víznek, azután a levegőnek s végezetül a földnek. S megesküdtek mind a visszatérők Isten szabad ege alatt, hogyha a székelyeket ellenség támadná, visszatérnek még a világ végéről is. Hírül hozza nékik a tűz, ha ez nem, a víz, ha a víz nem, a levegő, ha ez nem, a föld.

    – Visszajövünk, vissza! – kiabálták, hogy ég, föld belézendült.

    Ahol az Olt vize ered, ott esküvének meg. Akkor Csaba királyfi elévevé az Isten kardját, s belémártá az Oltnak vizébe. Mondá hangos szóval:

    – Oltnak vize, mosd le a testvérem vérét Istennek kardjáról!

    S ím az Aladár vére lefolyt az Isten kardjáról. Ragyogott-villogott, mint annak előtte. S tevék hármas zár alá ismét, s így vitték hazafelé Szittyaországba.

    Haj, de alig indultak el, még a határig sem értek, a föld megrendüle, búsan hajladoztak, integettek a fák, mintha mondták volna: vissza, vissza, bajba’ van a székely!
    Úgy volt, ahogy a fák megjelezték. Megtámadták a székelyeket mindenféle népek.

    – Vissza! Vissza! – kiáltott Csaba. – Utánam, vitézek!

    S vágtattak a sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s széjjelverték az ellenséget, de úgy, hogy hírük-poruk sem maradott.

    Aztán megint elindultak Szittyaország felé. Mentek hegyeken-völgyeken által, erdőkön-mezőkön keresztül. S hát a hetedik napon, ahogy egy nagy folyóvízen át akarnak menni, egyszerre megdagad a víz, kicsap a medréből, zúgott, bőgött rettentően, s mintha mind ezt zúgta, bőgte volna: vissza, vissza, bajba’ van a székely!

    – Vissza! Vissza! – kiáltott Csaba. – Utánam, vitézek.

    S vágtattak visszafelé sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s hát a víznek igaza volt: körülfogták a székelyt mindenféle népek. Széjjelverte ezeket is Csaba, hírük-poruk sem maradott ottan.

    Harmadszor is fölkerekedtek a hazatérő hunok, s mehettek már egy jó esztendeje, ott bolyongtak Görögország földjén, hát egyszer csak kerekedék rettentő nagy fergeteg. Onnét indult a székelyek földjéről. Elindult sebes szellő képében, repült, repült, s mire odaért, fergeteggé növekedett. Zúgott-búgott a fergeteg, s mintha mind azt zúgta-búgta volna: vissza, vissza, bajba’ van a székely!

    Vágtattak vissza a vitézek, sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s harmadszor is széjjelverték a tenger ellenséget.
    És indultak vissza Szittyaországba negyedszer is.
    Telt-múlt az idő. Eltelt ötven, eltelt száz esztendő, nem bántotta a székelyt semmiféle ellenség, élhettek békében. De hiába várták Csaba királyfit a magyarokkal. Azt hitték, talán nem is találtak vissza, ottvesztek Görögországban. Pedig visszataláltak. Csaba királyfi visszavitte Isten kardját a magyar testvéreknek. Mondá nekik:

    – Ím, az én apám megtalálta Isten kardját, meg is hódítá vele a világot. Ám ahogy behunyta szemét, a gonosz szellem belénk költözék, testvér testvérre emelte kardját. Megtántorodék az én lelkem is: Isten kardját testvéremnek szívébe mártám. De mielőtt eljövék, megmártám az Oltnak vizében: ím, lássátok, ragyog, villog, mint ennek előtte. Jertek, magyarok, foglaljuk vissza Attila országát!

    Nagy kedve lett a fiatal vitézeknek, hogy induljanak nyomban, annyi sok szépet regélt Csaba királyfi Attila országáról. De mondák az öregek:

    – Várjatok, addig ne induljunk, míg közülünk valakinek Isten meg nem jelenti: menjünk-e avagy nem.

    Ebben megnyugodának a magyarok, s éltek tovább Szittyaországban…

    Ezenközben a vitéz székelyek is elszaporodának, s éltek békességben. Messze földön híre volt nagy vitézségüknek: ellenség nem merte megháborítani. Hanem a sok mindenféle népek nem nyughattak, s ahogy egy kicsit erőre kaptak, közrefogták a székelyt minden oldalról. Hiszen csak többen lettek volna! De még a fűszál is feltámadt ellenük, s egy székelyre száz ember is jutott. S hiába néztek Szittyaország felé, nem jött segítség. Csaba királyfi már rég por és hamu vala, őt ugyan hiába várták.

    De halljatok csudát, mi történt! Mikor éppen az utolsó csatára készült a székely, éjnek éjszakáján megvilágosodik az ég, s ím, a csillagoknak fényes ragyogása közt megjelenék Csaba királyfi s nyomában a vitézek, kik sok száz esztendővel annak előtte háromszor verték széjjel a székelyek ellenségeit.

    Nem hagyta el a székelyeket az ő csillaguk, a Szaturnusz csillag. Hírül vitte a magas mennyországba Csabának:

    – Bajba’ van a székely!

    – Fel, fel, vitézek! – kiáltott Csaba, s ím, fölkerekedének a halott vitézek, végigszáguldanak a csillagos ég boltozatján, sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s a székely határon, hol az ég reá hajlik a hegyekre, leszállának az égből.

    Rettentő rémület szállja meg az ellenséget a hun vitézeknek láttára, kik az égből szálltak le, s nem hagyják a székely testvért nagy veszedelmében. Fut a tenger ellenség esze nélkül, nincs az a vitéz, aki megállani merjen, aki vissza is tekintsen.
    És halljátok, csodáljátok, Csaba és vitézei ismét fölszállanak a csillagos ég boltozatjára, s visszaszáguldanak azon az úton, amerről jövének. Ragyogó fehér út verődik a paripák lába nyomán, amely el nem enyészik soha, s megmarad örökkön-örökké: a Hadak útja.

    Ott ragyog az égen, csillagos estéken”

    Forrás: “Magyar mese és mondavilág 1.

    RÉKA KIRÁLYNÉ SÍRJA

    “A híres Rika erdőben, Rika pataknak a partján, rengeteg nagy kő alatt porladozik Réka királyné, Attila felesége.Elmondtam már egyszer nektek, hogy a húnok hatalmas királya, ha meg-megtért a haborúból, a Rika erdejébe húzódott. Ott szeretett lakni. Rika erdejében van a hegyes tető. Itt volt Attilának a palotája, itt lakott a feleségével, Rékával s három szép dali fiával.Egyszer Réka királyné befogatott négy tüzes csikót aranyos, bársonyos hintajába s hajtatott keresztül a Rika erdején, árkon-bokron által.Amint éppen a Bikás tetőn vágtattak a paripák, egy megvadult bika szörnyű bömböléssel szaladt a hintó felé. A paripák megijedtek, vágtattak hegyen-völgyön, árkon-bokron keresztül s egyszerre csak a hintó felfordult s Réka királyné belezuhant a Rika patakába s szörnyű halálnak halálával halt meg.Viszik a hírt Attilának s viszik a holttestét Réka királynénak. Fekete gyász borult Attila udvarára: meghalt a királyné, kit a népek oly erősen szerettek.

    Három napig feküdt a nyujtópadon Réka királyné. Azalatt vitték a szomorú hírt mindenfelé, ahol húnok laktak s fölkerekedtek mindenfelől a húnok: férfiak, asszonyok, gyermekek, hogy még egyszer lássák a koporsójában is azt a jó királynét.

    Negyedik nap temették Réka királynét, de a temetés napján a népeknek mind el kellett széledni a Rika erdejében, hogy ne lássa, ne tudja senki, hová temetik Réka királynét. Hármas koporsóba tették a testét: tiszta színaranyból volt az első, szép fehér ezüst a középső, s érc a legkülső. Aztán négy rabszolga felvette a hármas koporsót s levitte a Rika patak partjára s Rika patak partján az alá a rengeteg nagy kő alá, mely most is ott van, – megnézheti aki arra jár – ástak mélységes mély gödröt s beleeresztették a hármas koporsót. Aztán szépen betemették a gödröt, gyepes földdel a tetejét behantolták: nyoma se lássék, hogy valakit ide temettek.

    Ezalatt Attila állt a Hegyes tetőn egyedül s szeme láttára a négy rabszolga a kardjába ereszkedett. Alhatott nyugodtan Réka királyné, nem bántotta sírját senki. Mire emberek vetődtek ide, az erdő vadjai elpusztították a négy rabszolga holttestét, hírük-poruk sem maradt ottan. Az a rengeteg nagy kő most is ott van a Rika patak partján, alszik alatta szépen, csendesen Réka királyné, senki meg nem háborítja csöndes nyugodalmát.”

    Forrás: “Magyar mese és mondavilág 2.”

    150 éve született Benedek Elek

    Benedek ElekSzázötven éve, 1859. szeptember 30-én született a nagy mesemondó, Benedek Elek.
    Számos műve megtalálható elektronikus és hangos könyv formában is a Magyar Elektronikus Könyvtárban, köztük egyik utolsó, inkább csak íróasztalfióknak írt személyes visszaemlékezése gyerekkorára, szülőföldjére, a székely nép emberségére “Édes anyaföldem” címmel. Születésének 100. évfordulójára írta fia, Benedek Marcell azt a szép megemlékezést róla, amely e könyv előszavaként meghallgatható:

    Előszó

    Élete utolsó éveiben – visszaköltözve szülőföldjére – kezébe veszi a Cimbora szerkesztését.KiErre az időszakra így emlékszik vissza Benedek Elek fia:

    Benedek Marcell: Naplómat olvasom
    (részlet)

    “Már ezen a nyáron látjuk, micsoda fantasztikus munkává nő fel a Cimbora szerkesztése. A Jó Pajtást szerkeszteni (a Franklinhoz be-besétálva) gyerekjáték volt ehhez képest. Szatmár és Kisbacon a vasúti és postai közlekedés jóvoltából nagyobb távolságot jelent, mint Budapest-Kisbacon. A kéziratot három héttel előre kell elküldeni; korrektúrát így sem kaphat a szerkesztő, örökös az izgalom és a bosszúság a sajtóhibák miatt. Minden kéziratot úgy meg kell fésülni, hogy nehezen olvasható, sajtóhibákra alkalmat adó szó ne legyen benne. Egyik- másik munkatárs írását apám maga másolta le szép kerek betűkkel.
    Az illusztrációk dolgában külön kell levelezni Kolozsvárral. De levelezni kell az írókkal is – egyiket biztatni, kéziratot kérni tőle, másikat (sok jószándékú diletáns akad) tapintatosan elhárítani.
    A lap tökéletesen elfoglalja Apámat: a gazdaság Isten számába marad.
    Amit eddig elmondtam, csak a lap testére vonatkozik. A lelke – kezdjük azon – a levelezés a gyermekekkel, az Elek nagyapó üzeni, és egyre több külön, saját kezű levél. Nyár vége felé a napi postával legalább húsz, de néha ötven-hatvan levél jön gyermekektől. Apám üzeneteiben biztatja őket az írásra, kérdéseket intéz hozzájuk, kijavítja (sajnos, egyre gyakoribb) helyesírási hibáikat. Célja van a levélíratással – ezek a gyermekek nagyrészt csak neki írnak magyarul. Befogja az igazi unokákat, hogy egy-egy értelmes Cimbora-unokával ismeretlenül levelezzenek.
    Ami a lap tartalmát illeti: a kisgyerekeknek szóló versek, mesék mellett már kezdi elfoglalni helyét az iskolát pótló ismeretterjesztés. Képek a magyar történelemből, nagy erdélyi emberek életéből, de egy kis természettudomány és technika is nagy gonddal felkutatott, írni tudó szakemberek tollából. A versekés mesék között románból fordított is akad – nem azért, hogy a lapot hivatalosan jobb szemmel nézzék (senki sem mond köszönetet ezért) – hanem mert apám politikája ez: ismerjék és becsüljék meg egymást az együtt élő népek. Nyelvkérdés? Az állam nyelvét meg kell tanulni, édesanyátok nyelvét nem szabad elfelejteni. Szociális kérdés? Ember és ember, gyermek és gyermek között, nyelve, vallása, nemzetisége, gazdag vagy szegény volta miatt különbséget nem ismerek. Hamar sor kerül a szülőkkel folytatott egyéni levelezésre is. A szülők legnagyobb része azon gyötrődik: milyen pályára nevelje gyerekét a mai viszonyok között? A felelet az, amit már a Testamentum Jankónak szóló részéből ismerünk: nem kell okvetlenül úri pályára törekedni. Meg kell fogni a kapa-kasza nyelét, az ipari munka szerszámait, nem kell lenézni a kereskedést…
    Mire az idő őszre fordul, apámat testben-lélekben megifjodva, három embernek való munka közt hagyjuk itt, abban a jogos tudatban, hogy szükség van rá: olyan munkát végez, amit helyette senki más nem végezhetne el.
    …Nagy elszántság volt Benedek Elekben, hiszen akkor már rég tudta, mennyire fontos, hogy igényes irodalmi lapot olvashassanak a gyerekek.”


    Az aranyszőrű bárány

    Amennyit adsz, annyit kapsz…

    Gyűjtögetem az anyagot a személyes kompetencia egyik nagy részterületéhez, a kapcsolati tőkéhez és az azokból épített erőforrásokhoz.
    E tőkével kapcsolatban az egyik alapbeidegződésünk az “amennyit adsz, annyit kapsz” elve, amely valóban széles körben érvényesül, ám nem mindig úgy, ahogy az üzleti kapcsolatokban megszokott.

    Ami ebből az elvből szinte bizonyos: amikor a szülő jó példával jár elől, az még nem feltétlenül kötelez a követésre, ám a bemutatott rossz minta mélyen rögzülhet és visszakaphatja a gyerekeitől az ember.

    Erre két példát szeretnék bemutatni.

    Az egyiket Zorán dalban meséli el:

    Zorán: Üres bölcsőt ringat a hold fénye

    “Hétfő volt, mikor született
    Én kivártam volna, de nem lehetett
    Tudod, a számla nagy, a munka se vár
    S jött a hír, hogy a fiam már jár
    Aztán láttam, ahogy nevet és fut elém
    Hogy ő pont olyan lesz, mint én
    Majd ugyanolyan lesz, mint én

    Üres bölcsőt ringat a Hold fénye
    S mindig ez a mese vége
    Apa, mikor jössz? Fiam, mennem kell
    Az élet csupa kötelesség
    De sokat leszünk együtt még

    Neked hoztam, nézd, egy kis ajándék
    Apa, pont ilyen lasztira vágyom rég
    Gyere, taníts meg rá, hogyan dobjam el
    Fiam, játszunk majd, de most mennem kell
    Viszi lehajtott fejjel, egy könnycsepp se jön elő
    Úgy dobom majd, mint ő
    Mondja, olyan leszek pont, mint ő

    Üres bölcsőt ringat a Hold fénye
    S mindig ez a mese vége
    Apa, mikor jössz? Fiam, mennem kell
    Az élet csupa kötelesség
    De sokat leszünk együtt még

    Komoly gimibe jár, soha nem tanul
    Mégis népszerű kölyök, nekem ez sem új
    Apa büszke rád, de most beszélnünk kell
    Csak mosolyog, aztán így felel
    Tudod, énnekem most, apa, csak a kocsikulcs kell még
    És ha megengeded, elmennék

    Üres bölcsőt ringat a Hold fénye
    S mindig ez a mese vége
    Fiam, mikor jössz? Apa, mennem kell
    Az élet csupa kötelesség
    De sokat leszünk együtt még

    Tudom, jó sora van, messzi városban él
    Hosszú út, mire ideér
    A minap fel is hívtam, mikor láthatnám
    Ha néha felénk nézne, bizony nem bánnám

    Apa, túl sok a dolgom, s a fiam is vár
    Ugye jól vagy, jó, hogy hívtál
    Nagyon jó, hogy felhívtál

    Még valamit mondanék, de letette már
    S csak rohan, pont, mint én
    A fiam, pont, mint én

    Üres bölcsőt ringat a Hold fénye
    S mindig ez a mese vége
    Fiam, mikor jössz? Apa, mennem kell
    Az élet csupa kötelesség
    De sokat leszünk együtt még”

    Az eredeti angol szöveg, amellyel Harry Chapin a dalt sikerre vitte így hangzik:


    Cat’s In The Cradle

    “My child arrived just the other day,
    He came through the world in the usual way.
    But there were planes to catch, and bills to pay.
    He learned to walk while I was away.
    And he was talking ‘fore I knew it, and as he grew,
    He’d say, “I’m gonna be like you, dad.
    You know I’m gonna be like you.”

    And the cat’s in the cradle and the silver spoon,
    Little boy blue and the man on the moon.
    “When you coming home, dad?” “I don’t know when,
    But we’ll get together then.
    were gonna have a good time then.”

    My son turned ten just the other day.
    He said, “Thanks for the ball, dad, come on let’s play.
    Can you teach me to throw?” I said, “Not today,
    I got a lot to do.” He said, “That’s ok.”
    And he walked away, but his smile never dimmed,and
    Said, “I’m gonna be like him, yeah.
    You know I’m gonna be like him.”

    And the cat’s in the cradle and the silver spoon,
    Little boy blue and the man on the moon.
    “When you coming home, dad?” “I don’t know when,
    But we’ll get together then.
    were gonna have a good time then.”

    Well, he came from college just the other day,
    So much like a man I just had to say,
    “Son, I’m proud of you. Can you sit for a while?”
    He shook his head, and he said with a smile,
    “What I’d really like, dad, is to borrow the car keys.
    See you later. Can I have them please?”

    And the cat’s in the cradle and the silver spoon,
    Little boy blue and the man on the moon.
    “When you coming home, son?” “I don’t know when,
    But we’ll get together then, dad.
    were gonna have a good time then.”

    I’ve long since retired and my son’s moved away.
    I called him up just the other day.
    I said, “I’d like to see you if you don’t mind.”
    He said, “I’d love to, dad, if I could find the time.
    You see, my new job’s a hassle, and the kid’s have the flu,
    But it’s sure nice talking to you, dad.
    It’s been sure nice talking to you.”
    And as I hung up the phone, it occurred to me,
    He’d grown up just like me.
    My boy was just like me.

    And the cat’s in the cradle and the silver spoon,
    Little boy blue and the man on the moon.
    “When you coming home, son?” “I don’t know when,
    But we’ll get together then, dad.
    you know well have a good time then.”

    A másik történetet gyerekeim egyik kedvenc története volt, amit lemezről “Márika néni”, a bukovinai mesélő asszony mondott el újra meg újra nekik. Ha van kedved, kattints a kép alá és hallgasd meg!
    Illusztráció a meséhez
    A fösvény emberek
    Sodró erejű a tanulság, bár – mivel mese – a végén azért minden jóra fordul:

    A fösvény emberek

    “Egyszer volt egy fösvény ember meg a felesége, s volt nekik egy öreg-öreg apjuk. Ez olyan öreg volt, hogy amikor a levest ette, úgy reszketett a keze, hogy amíg a tányértól a szájához vitte a kanalat, minden kilötykölődött a kezéből, és az abroszt teleöntözte. Mikor a tányérból ki akarta merni a levest, a tányért is elejtette, s eltörött. Ezért nagyon megharagudott a fiatalasszony az apósára. Rábírta férjét, hogy az öreget küldjék világgá, ne csináljon annyi szemetet náluk.
    Elmentek a vásárba, és vettek két új pokrócot. Elhatározták, hogy a két pokrócot az öreg hátára teszik, s úgy indítják világgá. Akárhol esteledik rá, az egyik pokrócot leteríti, a másikkal pedig tud takarózni.
    Mikor hazaérkeztek, hát sem a férfi, sem a fiatalasszony nem tudta rávenni magát, hogy az öreget útnak eressze. Volt nekik egy olyan hatesztendősforma fiúk. Azt mondja neki az apja:
    – Fiam, itt van ez a két pokróc. Mi elmegyünk a mezőre dolgozni, és mikor te gondolod, hogy már kinn vagyunk a mezőn, akkor a pokrócokat tedd a nagyapád hátára, fogd meg a kezét, s vezesd ki az utcára! Mondd meg neki, hogy le is út, fel is út, menjen világgá, többet hozzánk ne jöjjön vissza!
    Úgy is tett a gyerek. Mikor az apjáék elmentek hazulról, gondolt egyet, és csak az egyik pokrócot vette elő. Azt rátette a nagyapja vállára, s kivezette az utcára, s azt mondta neki:
    – Nagyapám, maga menjen akár le s akár fel, de többet ide nálunk haza ne jöjjön, mert magának itt helye nincs!
    Az öregember sírt egy kicsit, aztán a pokróccal a hátán megindult egyfelé.
    Este hazajött az ember és az asszony a mezőről, s látják, hogy a pokróc ott van, néznek szerte, az öreg meg nincs ott. Előszólítják a fiút:
    – Mi van nagyapáddal?
    – Hát úgy tettem, ahogy maguk mondták.
    – Hogy?
    – Rátettem a pokrócot a hátára, s megmutattam az utat neki, hogy menjen világgá, s többet ne jöjjön haza, mert nincs reá szükségünk.
    – Hát akkor ez a pokróc, ami itt van, miért nem tetted ezt is reá?
    Akkor egy kicsit állott a fiú, s azt mondja:
    – Tudja, miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy mikor maguk is úgy megöregszenek, mint ahogy ő van, s utat kell adjak magának, akkor ne kelljen új pokrócot vennem, evvel a pokróccal maga is menjen el.
    Összenézett akkor az ember az asszonnyal, elszégyellték magukat, és sírni kezdtek. Hamar kihozta az ember a lovat az istállóból, s ráült, s a kilencedik falu végén utolérte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, s úgy vezette kötőféknél fogva, amíg hazaértek.
    Ahogy hazaértek, mindjárt az asztalhoz ültették. Többet nem bánták, ha eltörött a tányér, vagy kiömlött a leves, jó szemmel néztek rá. A gyereket is úgy nevelték, hogy tisztelje az öregeket. Szeretetben éltek, és máig is úgy élnek, ha meg nem haltak.”

    Hétszinvirág mese

    HétszinvirágSokat kerestem, és most rábukkantam az interneten a Hétszinvirág meséjére. Ha ismered azért, ha még nem ismered, azért érdemes elolvasnod!

    Volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy Annuska. Édesanyja elküldte perecet venni. Vásárolt is hét perecet: két köménymagosat apának, két mákosat anyának, két cukrosat saját magának és egy kis rózsaszínűt Öcsinek, Pavliknak. Fogta a füzérbe fűzött pereceket, s hazafelé indult. Megy, mendegél, elbámészkodik, megszámolja a varjakat, elolvassa a cégtáblákat. Azalatt odasomfordál egy ismeretlen kutya, s fölfalja a pereceket, egyiket a másik után: apa köménymagosait, anya mákosait, Annuska cukrosait. Érzi ám Annuska, hogy könnyebbedik a perecfüzér. Odanéz, hát üres a fonál, a kutya épp az utolsókat ropogtatja — Öcsi rózsaszínű perecét. Még a száját is megnyalta utána.
    — Jaj, te rossz kutya – kiabált Annuska, s a kutya után eredt.
    Szaladt, szaladt, de csak nem érte utol, s végül el is tévedt. Nézi, nézi, micsoda idegen helyre vetődött. A nagy házak eltűntek, s csupa kis viskó van körülötte. Megijedt Annuska, s keservesen sírva fakadt. Hát csak ott terem egy anyóka.
    — Kislány, kislány, miért sírsz?
    Annuska elmesélte hogy járt.
    Megsajnálta az anyóka Annuskát, bevezette a kertjébe, s így szólt hozzá:
    — Ne sírj, ne ríj, majd én segítek a bajodon. Perecem, igaz, nincsen, és pénzem sincs. De nő az én kertemben egy virág, a neve: Hétszínvirág, az mindent megtehet. Látom, te jó kislány vagy, ha szeretsz is elbámészkodni az utcán. odaadom neked a Hétszínvirágot, az majd segít rajtad.
    S ezzel letépett a tövéről egy nagyon szép virágot, s odaadta Annuskának. Olyanféle volt az, mint a margaréta, csak épp hogy minden szirma más-más színű: sárga, vörös, kék, zöld, narancssárga, ibolyaszín meg égszínkék.
    — Ez a virág nem közönséges virág ám. teljesítheti minden kívánságodat. Csak tépd le valamelyik szirmát, dobd el, s mondd el ezt a verset:

    Szívem szirma, szeretlek,
    szállj nyugatról keletnek,
    északról meg délfele,
    szállj el, szállj el százfele!
    Földet, ha érsz kis szirom,
    legyen úgy, mint akarom,
    tedd meg nekem, szépen kérlek –

    Aztán megmondod, hogy mit kívánsz, s nyomban teljesül. Annuska szépen megköszönte az anyókának a virágot, s kiment a kapun. Az utcán jutott az eszébe, hogy nem tudja az utat hazafelé. Már vissza is fordult volna a kiskertbe, meg akarta kérni az anyókát, hogy vezesse a legközelebbi rendőrhöz, hát uramfia! – se kiskert, se öregasszony, mintha a föld nyelte volna el őket.
    Mit csináljon?
    Szokás szerint már éppen elsírná magát, össze is húzódik az orra, mint egy kis harmonika, mikor eszébe jut a titokzatos virág. Gyorsan letépett egy szirmot, a sárgát, eldobta, s így szólt:
    — Lássuk csak, mit tud ez a Hétszínvirág.

    Szívem szirma, szeretlek,
    szállj nyugatról keletnek,
    északról meg délfele,
    szállj el, szállj el százfele!
    Földet, ha érsz kis szirom,
    legyen úgy, mint akarom,
    tedd meg nekem, szépen kérlek –

    hogy otthon legyek azon nyomban a perecekkel együtt.
    Ahogy kimondta, már otthon is volt, kezében a perecekkel.
    Odaadta a pereceket a mamájának, s így gondolkozott magában: “Bízzon, ez csakugyan nagyszerű virág; ezt a legislegszebb virágvázába kellene tenni.”
    Annuska még nagyon kicsi lány volt, ezért fogott egy széket, ráállt és felnyúlt a mamája legislegkedvesebb virágvázájáért, amely a legislegmagasabb polcon állt. Hát nem éppen akkor repült el egy sereg varjú az ablak előtt? Annuska pontosan meg akarta állapítani, hány a varjú: hét vagy nyolc? Kinyitotta a száját és elkezdte őket számolni, ujjait egyenként begörbítve.
    A váza pedig leesett, ezer darabra tört.
    — Már megint eltörtél valamit, te haszontalan? – kiáltott be anya a konyhából – Csak nem az én legislegkedvesebb vázámat?
    — Nem, anyukám, dehogy, semmi sem tört el- Rosszul hallottad! – kiáltott vissza Annuska, gyorsan letépte a vörös szirmot, eldobta, és így suttogott:

    Szívem szirma, szeretlek,
    szállj nyugatról keletnek,
    északról meg délfele,
    szállj el, szállj el százfele!
    Földet, ha érsz kis szirom,
    legyen úgy, mint akarom,
    tedd meg nekem, szépen kérlek –

    hogy anyu legislegkedvesebb vázája megint ép legyen.
    Alig, hogy ezt kimondta, a cserepek maguktól összeszaladtak s összenőttek.
    Anyu beszaladt a szobába, s látta, hogy legislegkedvesebb vázája a helyén áll, mintha mi sem történt volna. Annuskát mindenesetre megfenyegette az ujjával és kiküldte az udvarra sétálni. Kint a fiúk éppen “Északi sark”-ot játszottak, ócska deszkákon ültek s egy nagy karó volt mellettük a földbe dugva.
    – Fiúk, fiúk, vegyetek be engem is játszani!
    – Még mit nem! Nem látod, hogy ez az Északi-sark: Csak nem viszünk lányokat az Északi-sarkra!
    – Ez az Északi-sark? Ez négy öreg deszka.
    – Ez nem deszka, hanem jéghegy! Eredj, ne zavarj! Épp most van a legnagyobb jégnyomás.
    – Szóval nem vesztek be?
    – Nem! Eredj!
    – Hát nem is kell! Én nélkületek is eljutok az Északi-sarkra most mindjárt. És nem is olyan rongyosra mint a tiétek, hanem olyanra, mint az igazi.
    Pukkadjatok meg!
    Annuska a kapuhoz ment, elővette a titokzatos Hétszínvirágot, letépte a kék szirmot, elhajította, és így szólt:

    Szívem szirma, szeretlek,
    szállj nyugatról keletnek,
    északról meg délfele,
    szállj el, szállj el százfele!
    Földet, ha érsz kis szirom,
    legyen úgy, mint akarom,
    tedd meg nekem, szépen kérlek –

    hogy az Északi-sarkon legyek, de most rögtön. Még ki sem mondhatta, amikor szörnyű szélvihar kerekedett, a nap elsötétült, körüs-körül koromfekete éjszaka lett, a föld meg úgy forgott a lába alatt, mint a pörgettyű.
    Annuska úgy, ahogy volt, vékony nyári ruhácskájában, csupasz lábával, egyes-egyedül ott találta magát az Északi-sarkon, ahol száz fok hideg van.
    – Jaj, mamácskám, megfagyok! – kiabált Annuska, és sírva fakadt, de a könnyei nyomban jéggé fagytak, s úgy lógtak az orráról, mint a jégycsapok az esővízcsatornáról.
    A jéghegy mögül előcammogott hét fehér medve, s egyenest a kislánynak tartott: egyik szörnyűbb a másiknál. Az első – ni, jeges, a másik – ideges, a harmadik – talpas, a megyedik – tenyeres, az ötödik – lába kicsit csámpás, a hatodik – szeme tüzes lámpás, a hetedik – a legislegmérgesebb.
    Annuska félholtra vált rémületében, jéghidegre fagyott ujjaival épp csak hoyg le tudta tépni a zöld szirmot, eldobta, s kiabált, ahogy csak a torkán kifért:

    Szívem szirma, szeretlek,
    szállj nyugatról keletnek,
    északról meg délfele,
    szállj el, szállj el százfele!
    Földet, ha érsz kis szirom,
    legyen úgy, mint akarom,
    tedd meg nekem, szépen kérlek –

    hogy otthon legyek az udvarunkon, de rögtön.
    Abban a szempillantásban megint az udvaron termett. Néznek rá a fiúk, és nevetnek rajta.
    – Na hol az a te híres Északi-sarkod?
    – Ott voltam.
    – Hiszi a piszi, bizonyítsd be!
    – Nézzétek, még lóg a jégcsap rólam!
    – Ez neked jégcsap? Macska farka ez, nem jégcsap!
    Annuska megsértődött, s megfogadta, hogy többet nem bajlódik a fiúkkal, inkább átmegy a másik udvarra, ahol a kislányok játszanak. Odamegy, s látja, hogy azoknak mindenféle játékuk van. Egyiknek kis kocsija, másiknak labdája, a többinél ugrókötél meg kis tricikli, sőt egy kislány karján egy nagy beszélőbaba csücsült, a fején babaszalmakalap s a lábán babahócipő. Elbúsulta magát Annuska. Az irigységtől még a szeme is sárga lett, mint a macskáé. “Na – gondolta magában -, majd én megmutatom nektek, kinek van több játéka.”
    Elővette a Hétszínvirágot, letépte a narancsszínű sziromlevelet, eldobta, és nagy hangon mondta:

    Szívem szirma, szeretlek,
    szállj nyugatról keletnek,
    északról meg délfele,
    szállj el, szállj el százfele!
    Földet, ha érsz kis szirom,
    legyen úgy, mint akarom,
    tedd meg nekem, szépen kérlek –

    hogy a világ minden játéka az enyém legyen.
    Azon nyomban özönlött feléje a sok játék a világ minden tájáról. Elsőnek persze a babák, csak úgy csattogott a szemük a nagy pipslákolásban s szüntelenül kiabáltak, hogy “papa, mama!” – “papa, mama!”. Annuska először megörült, de azután olyan sok lett a baba, hogy megtelt velük az egész udvar, a kis utca, s a térnek is jó fele. Egy lépést sem lehetett tenni, hogy baba ne kerüljön láb alá.
    Egyebet sem lehetett hallani körös-körül, csak a babák sírását. Elképzelhetetlen, mekkora lármát tud csapni ötmillió baba. S ezek csak a moszkvai babák! Annuska egy kicsit megijedt, de ez még csak a kezdet volt. A babák után gurultak a labdák, golyók, kerékpárok, triciklik, traktorok, autók, könnyű harckocsik és ágyúk. Az ugrókötelek úgy kúsztak a földön mint a kígyók, a lábak közé tekeredtek, s ettől az ideges babák mégjobban rikácsolta. A levegőben milliószám röpködtek a játékrepülőgépek, léghajók és vitorlázók. Az égből szüntelenül hullott a töménytelen sok tulipán formájú ejtőernyő, és fönnakadt a fákon meg a sürgönypóznákon. A közlekedés elakadt. A rendőrök felmásztak a lámpaoszlopokra, s nem tudják mitévők legyenek.
    – Elég, elég: – kiabált rémülten Annuska, fejéhez kapva – elég lesz!
    Nagyon kérem! Nekem nem kell ilyen sok játék, csak tréfáltam. Félek…
    De hiába, a játék csak úgy özönlött mindenfelől. Kifogyott a szovjet játék, következtek az amerikaiak. Már az egész város a háztetőkig megtelt játékszerekkel.
    Annuska felszaladt a lépcsőn – a játékok utána. Ki a balkonra – a játékok a nyomában. Föl a padlásra – a játékok is. Akkor kiszaladt a háztetőre, letépte az ibolyaszínű sziromlevelet, eldobta, s gyorsan elmondta:

    Szívem szirma, szeretlek,
    szállj nyugatról keletnek,
    északról meg délfele,
    szállj el, szállj el százfele!
    Földet, ha érsz kis szirom,
    legyen úgy, mint akarom,
    tedd meg nekem, szépen kérlek –

    hogy a játékok menjenek vissza a boltokba, de most mindjárt.
    S a játékok azonmód eltűntek. Ahogy Annuska ránéz az ő Hétszínviráhgjára, hát látja ám, hogy már csak egyetlenegy szirom van rajta.
    “Ejnye, ejnye, hat szirmot már elfecséreltem, s mi hasznom belőle? Na nem baj. Ezután jobban meggondolom.”
    Megy az utcán s töri a fejét.
    “De mit is kívánhatnék? Rendelek két kiló töltött csokoládét, gy fél kiló savanyúcukrot, tíz deka törökmézet, tíz deka cukrosmogyorót, s hogy el ne felejtsem, egy rózsaszínű perecet Öcsinek, no és?
    Ha meg is kapok mindent, megeszem az egészet, és akkor nem marad semmim.
    Nem, akkor már inkább triciklit kérek. Különben minek? A végén úgyis elveszik a fiúk. Sőt meg is vernek. Nem. Jobb lesz, ha jegyet kívánok a moziba vagy a cirkuszba. Az legalább mulatságos. Vagy talán új szandált kérjek? Ennél különb dolgot is kívánhatok. csak el ne hamarkodjam, ez a fő.”
    Ilyenformán tűnődött Annuska, amikor egyszercsak meglátott egy szép kisfiút, aki egy kapu előtti padon ült. Nagy, kék szeme volt, vidám, de szelíd. Nagyon tetszett neki a fiú, messziről látszott rajta, hogy nem verekedős, és Annuska nagyon szeretett volna vele megismerkedni. Oda is ment hozzá bátran, olyan közel, hogy mind a két szembogarában meglátta saját arcát s a vállán lógó két kis copfját.
    – Fiú, mondd, te fiú, hogy hívnak?
    – Vityának, hát téged?
    – Annuskának. Gyere, játsszunk fogócskát!
    – Nem lehet. Sánta vagyok.
    Most látta meg csak Annuska, hogy a fiú lábán furcsa, magas talpalású cipő van.
    – Milyen kár! – mondta Annuska – nagyon tetszel nekem, s nagyon szívesen szaladgáltam volna veled.
    – Te is nagyon tetszel nekem, s én is nagyon szeretnék veled játszani, de sajnos, lehetetlen. Hiába minden. S ez már így marad egész életemre.
    – Ej, micsoda csacsiságokat beszélsz, te fiú! – kiáltott fel Annuska, s elővette az ő Hétszínvirágát. – Ide nézz!
    S ezzel a kislány óvatosan letépte az utolsó sziromlevelet, az égszínkéket, egy pillanatra a fiú szeméhez tartotta, aztán szétnyitotta ujjait, s boldogságtól reszkető, vékony hangocskáján énekelte:

    Szívem szirma, szeretlek,
    szállj nyugatról keletnek,
    északról meg délfele,
    szállj el, szállj el százfele!
    Földet, ha érsz kis szirom,
    legyen úgy, mint akarom,
    tedd meg nekem, szépen kérlek –

    hogy Vitya lába meggyógyuljon.
    A fiú ebben a pillanatban leugrott a padról, elkezdett Annuskával fogócskázni, s olyan pompásan futott, hogy a kislány sehogy sem tudta utolérni, akárhogy igyekezett is.”