A tűzmadár – mese kép és zene együtt


Ma véletlenül találtam rá erre a blogbejegyzésre: Egy csodaszép orosz képeskönyvet fordított le a blog szerzője, ami a tűzmadár eredeti orosz meséjét tartalmazta. Azonnal feldolgoztam diasorba és alátettem a Sztravinszkij Tűzmadarát is. Örülök, ha másnak is örömet szerzek vele
A tűzmadár
A címre kattintva letölthető a ppt diasor, amit vetítési üzemmódban érdemes megtekinteni.

Elek apó és Réka királyné

Benedek Elek meséi a régmúlt időkbe is elvezetnek, megtudhatjuk, hogy élnek a székely nép lelkében a dicsőséges múlt alakjai. Rékáról, Atilla feleségéről, Csaba királyfi édesanyjáról két történetet is elmesél, mindkettő szép, mindkettő másképp tudja, hogyan halt meg a királyné. Ám azonosak abban, hogy sírhelyét mindkét elbeszélés a Rékáról elnevezett Rika hegy tövében, a Rika-patak kőrakásánál jelöli meg.

Réka kirákyné sírja
A HADAK ÚTJA

A hadak útjáról mesélek ma este, hallgassatok ide. Arról a hosszú, ragyogó fehér szalagról, mely csillagos estéken ott lebeg az égen. Elmondom néktek, hogy került az égre ez a fehér, ez a ragyogó fehér szalag.
Ott kezdem, hol tegnap este elhagyám: Attila meghódította az egész világot. Mert amint megkerült csudálatos módon az Isten kardja, nem volt a földön nép, mely Attilát s vitéz seregét legyőzni bírja. Pedig Attila nem hordozta magával Isten kardját. Otthon őrizteté hármas zár alatt. De azóta, hogy megkerült a kard: szívét nem szállotta meg többé csüggedtség. Tudta, hogy vele van az Isten, s ez megnövelé karjának erejét.
Sokszor mondogatta, ha feleségével, Rékával s szép dali fiaival kiült a sátor elé:

– Most már nyugodtan fekszem koporsómba, megértem, amire törekedtem: enyém az egész világ. Az én vitéz népemnek adózó szolgája a földnek minden népe.

De ha magában volt, sokat tűnődött, évelődött azon: nem züllődik-e szerte az ő vitéz világverő népe. Azt szerette volna, ha legkisebb fia: Csaba lészen a hunok királya az ő halála után. Sok fia közt ez volt a legkedvesebb, a legvitézebb. Csabát szerette, kényeztette az édesanyja is.

Egyszer aztán, mikor a Rika-erdőben, ahol legkedvesebb vára volt Attilának, együtt valának mind: nagy szomorúság érte Attilát és fiait. Réka királyné nagybeteg lett, s érezvén halálát, ágyához hívatá urát és fiait, akik között Aladár volt a legidősebb, Csaba a legfiatalabb. S monda búsan, könnyező szemekkel:

– Én most meghalok, de ne temessetek el hét napig. A hetedik napon sorba jöjjetek hozzám, édes fiaim, s csókoljátok meg mind a két szememet. Akinek csókjára fölnyílnak szemeim, az legyen a hunok királya. A többi nyugodjék meg ebben: Isten rendelése ez. Álmomban jelenté meg ezt nékem.

Ezt mondván Réka, lehunyta szemeit, és meghalt. És nem temették el, míg a hét nap le nem telek. Ekkor sorban megcsókolták mind a két szemét a fiai. Először Aladár, azután a többiek, de Réka szemei nem nyíltanak meg. S jöve legvégül Csaba, és sírva borult édesanyjára, s megcsókolván szemeit, ím, fölnyitá azokat Réka, s rámosolygott legkedvesebb fiára.

– Te leszel a hunok királya, fiam. A te csókod volt a legmelegebb. Ím, itt fekszik ágyam mellett egy nyíl, legyen a tied. Sok nagy bajodban hasznát veszed ennek.

Azzal ismét lehunyta szemeit, s fel sem nyitá többé soha. Lent a vár alatt, hegynek tövében folyik egy patak. Annak a partján ástak sírt neki, s abba temették el. És rengeteg nagy követ hengerített rá Attila a hegynek tetejéről, hogy míg a világ, emberi kéz meg ne háborítsa Réka nyugodalmát.

Sok-sok esztendő telt el Réka halála után, mikor Attila megunta a magányos életet, s másodszor is megházasodék. Mikoltnak hítták azt a szépséges szép királykisasszonyt, akit megszeretett. Éppen azon járatta az eszét, hogy a tengereken is túl megy, hadd lám, vannak-e ottan is országok és népek. Csak legyenek, meghódítja azokat is. Ám mielőtt fölkerekedett volna vitéz seregével, megtartá a lakodalmat Mikolttal, hadd legyen asszony a háznál, amíg a tengeren túl jár.

De ím, halljátok, mi történt! Meghalt Attila a lakodalomnak éjszakáján. Midőn lefeküvék ágyába, megeredett az orra vére, s a világverő király megfulladott a vérében.

Hej, nagy volt a szomorúság az egész országban!
– Hogy aki vérét ontá annyi vitéznek, envérében haljon meg! – keseregtek a népek. – Meg sem áldhata minket! – keseregtek a fiai.

Eltemették nagy pompával Attilát. Hármas koporsóba tették a testét: arany volt az első, ezüst a második, vas a harmadik. Folyó partján mélységes gödröt ástak, le a víz feneke alá. Ide eresztették le a hármas koporsót, s hogy emberi kéz meg ne háboríthassa, s meg se tudhassa soha senki, hogy hová temették: rabszolga népekkel ásatták a sírt, ezek földelék el, s egymást le kellett gyilkolniok…

Hiszen alig földelték el Attilát, megmozdultak mindenfelől a legyőzött népek. Ám jól tudták, hogy nem bírnak a vitéz hunokkal másként, csak ha egymás ellen tüzelik Attila fiait. Az ármányos Detre vitéz volt az első. Ez még mindig a homlokában hordta a nyilat, melyet Bendegúz lőtt volt bele. Homlokában a nyilat s szívében a bosszút. Még akkor megfenyegette Bendegúzt:

– Megállj, ezt a nyilat megkeserüli még a hetedik nemzetséged is!

Ment egyenest Aladárhoz, s mondta neki:

– Hát te engeded legidősebb létedre, hogy Csaba, a legkisebb legyen a hunok királya! Téged illet a királyság Isten és ember előtt.

Mondta Aladár:

– Igazad van, Detre, de az édesanyám akarta így. Neki pedig Isten rendelte, hogy az légyen a hunok királya, amelyiknek csókjára felnyílnak a szemei.

– Ó, te világ bolondja, te! – mondá Detre. – Hát nem vetted észre, hogy anyád mindég Csabát szerette a legjobban? Ha téged szeretett volna jobban, a te csókodra nyíltak volna föl a szemei.
Megmaszlagosodott* ettől az ármányos beszédtől az Aladár feje. Elhitte Detrének, hogy megcsalta őt az édesanyja. Mindjárt megüzente Csabának: küldje az ő sátrába az Isten kardját, mert ott van annak a helye.
Visszaüzent Csaba:

– Az Isten kardja a hunoké, bátyám. Sem az enyém, sem a tiéd.

– Hát ha szépszerével nem adja, elveszem erővel – mondá Aladár.

Két pártra szakadtak a hunok, az egyik rész Csaba, a másik Aladár mellé állott. De fölkerekedtek a gótok is s mindenféle meghódított népek, hanem az ármányos Detre kitanította őket, hogy egy rész pártoljon Csabához, a más rész Aladárhoz, egymást azonban ne bántsák, csupán a hunokat öljék, gyilkolják, mikor a két tábor összeütközik.

Ám az ármányos Detrének nem volt elég, hogy Aladárt Csaba ellen tüzelte, s mikor már három napja tartott a szörnyű hadakozás, s a hunok vérétől folyók, patakok kiáradtak, egy biztos emberét Csabához küldötte ősz, öreg jövendőmondó képében. S ez azt jövendölte a királyfinak:

– Hallod-e, te Csaba királyfi, ha azt akarod, hogy te légy a hunok királya, vedd elé az Isten kardját, enélkül le nem győzheted Aladárt.

Hitt is, nem is Csaba ennek a beszédnek, de addig s addig gondolkozott, tűnődött, hogy fel¬nyittatá a hármas zárat, s kivette Isten kardját. Eleget mondták az öregek: hagyd az Isten kardját, Csaba királyfi, csak addig lesz velünk az Isten, míg testvérvérbe nem mártódik e kard. De Csaba nem hallgatott az öregek szavára. Összeszedte megfogyatkozott seregét, s megvillogtatván Isten kardját, nekivágott a rettentő nagy seregnek. Messziről kiáltá Aladárnak:

– Itt az Isten kardja, bátyám!

S ím, halljátok, összecsapott a két testvér, hogy ég s föld megnyilallott belé. Szikrázott Isten kardja, és lángolt oly rettenetesen, hogy szemük világát veszték sok ezeren. És holtan bukott le szürke paripájáról Aladár és mellőle sok vitéz hun levente. Ám egyszerre csak, halljatok csudát, Isten kardja sem nem szikrázott, sem nem lángolt többet. Reá freccsent Aladár vére, s egy csepp vértől kialvék szikra és láng. Hiába vágott Csaba jobbra-balra, sebet többé nem vágott e kard.
Ha nincs vele a maga kardja, ott ölik meg őt is.

– Megvert az Isten! – sóhajtott föl búsan Csaba. –
Vége a dicső hun nemzetnek, vége!

Világverő vitéz seregéből nem maradt több ötezer embernél. A többi – lehettek tízezren – sebtől s vértől vala borítva.

Fájt a szíve, majd megszakadt, hogy most ezek a megsebesült vitézek is mind elpusztulnak itt. Ha legalább ezek megmaradnának! Ha ő ezeket meggyógyíthatná! Még talán megtarthatná ezt a szép fölet a hun nemzetnek.

S ím, hogy ezen tűnődék, megnyílt az ég, s turulmadár ereszkedett nagy égi ragyogásban a hun vitézek fölé. Alább-alább ereszkedék, és megszólalt a turulmadár:

– Ne csüggedj, Csaba! Vedd elé a nyiladat, amit édesanyád halálos ágyán adott néked. Lőj ezzel a nyíllal, és szaladj a vesszeje után! Amely növevényre esik, annak a tejével kenesd meg vitézeidnek sebjeit, és meggyógyulnak menten.

– Ez az én édesanyám hangja! – kiáltott Csaba. De e pillanatban szélnél sebesebben felröppent a turulmadár, és eltűnt a magasságos égben.

– Azé, az! – kiálták a hun vitézek is. – Ez a Réka hangja!

Mindjárt hozták a csodanyilat, s Csaba királyfi meghúzta az íjat, keresztülcélozván a virágos mezőn, ahol álltának. És szaladt a nyílvessző után a szélnél is sebesebben. S hát a vesszőt meg is találta egy széles levelű növevényen. Egyszeriben szedtek ilyen növevényt sokat. S megkenték ennek tejével a vitézek sebeit. Erősebbek, szebbek lettek, mint annak előtte voltak.

Felkerekedének erre a hun vitézek, s elindultak kelet felé. Abba az irányba, amerről Bendegúz e földre vezette a hunokat Szittyaországból.

– Vezess vissza minket a magyarokhoz – mondák a hunok Csabának -, s hívjuk el őket ebbe a szép országba! Közös erővel újra elfoglaljuk.

– Szívemből szóltatok – mondá Csaba királyfi -, ezt akarom én is. Menjünk vissza. De ne mind. Maradjon itt háromezer vitéz. Székeljenek itt, amíg mi a magyar testvérekkel visszatérünk. Ne mondhassa senki, hogy csúfosan itthagytuk Attila országát.

S még aznap kiválék háromezer vitéz Csaba seregéből, s letelepedének az országnak szélén, a szép Székelyföldön. De mielőtt visszaindult Csaba Szittyaországába, áldoztak a tűznek, áldoztak a víznek, azután a levegőnek s végezetül a földnek. S megesküdtek mind a visszatérők Isten szabad ege alatt, hogyha a székelyeket ellenség támadná, visszatérnek még a világ végéről is. Hírül hozza nékik a tűz, ha ez nem, a víz, ha a víz nem, a levegő, ha ez nem, a föld.

– Visszajövünk, vissza! – kiabálták, hogy ég, föld belézendült.

Ahol az Olt vize ered, ott esküvének meg. Akkor Csaba királyfi elévevé az Isten kardját, s belémártá az Oltnak vizébe. Mondá hangos szóval:

– Oltnak vize, mosd le a testvérem vérét Istennek kardjáról!

S ím az Aladár vére lefolyt az Isten kardjáról. Ragyogott-villogott, mint annak előtte. S tevék hármas zár alá ismét, s így vitték hazafelé Szittyaországba.

Haj, de alig indultak el, még a határig sem értek, a föld megrendüle, búsan hajladoztak, integettek a fák, mintha mondták volna: vissza, vissza, bajba’ van a székely!
Úgy volt, ahogy a fák megjelezték. Megtámadták a székelyeket mindenféle népek.

– Vissza! Vissza! – kiáltott Csaba. – Utánam, vitézek!

S vágtattak a sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s széjjelverték az ellenséget, de úgy, hogy hírük-poruk sem maradott.

Aztán megint elindultak Szittyaország felé. Mentek hegyeken-völgyeken által, erdőkön-mezőkön keresztül. S hát a hetedik napon, ahogy egy nagy folyóvízen át akarnak menni, egyszerre megdagad a víz, kicsap a medréből, zúgott, bőgött rettentően, s mintha mind ezt zúgta, bőgte volna: vissza, vissza, bajba’ van a székely!

– Vissza! Vissza! – kiáltott Csaba. – Utánam, vitézek.

S vágtattak visszafelé sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s hát a víznek igaza volt: körülfogták a székelyt mindenféle népek. Széjjelverte ezeket is Csaba, hírük-poruk sem maradott ottan.

Harmadszor is fölkerekedtek a hazatérő hunok, s mehettek már egy jó esztendeje, ott bolyongtak Görögország földjén, hát egyszer csak kerekedék rettentő nagy fergeteg. Onnét indult a székelyek földjéről. Elindult sebes szellő képében, repült, repült, s mire odaért, fergeteggé növekedett. Zúgott-búgott a fergeteg, s mintha mind azt zúgta-búgta volna: vissza, vissza, bajba’ van a székely!

Vágtattak vissza a vitézek, sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s harmadszor is széjjelverték a tenger ellenséget.
És indultak vissza Szittyaországba negyedszer is.
Telt-múlt az idő. Eltelt ötven, eltelt száz esztendő, nem bántotta a székelyt semmiféle ellenség, élhettek békében. De hiába várták Csaba királyfit a magyarokkal. Azt hitték, talán nem is találtak vissza, ottvesztek Görögországban. Pedig visszataláltak. Csaba királyfi visszavitte Isten kardját a magyar testvéreknek. Mondá nekik:

– Ím, az én apám megtalálta Isten kardját, meg is hódítá vele a világot. Ám ahogy behunyta szemét, a gonosz szellem belénk költözék, testvér testvérre emelte kardját. Megtántorodék az én lelkem is: Isten kardját testvéremnek szívébe mártám. De mielőtt eljövék, megmártám az Oltnak vizében: ím, lássátok, ragyog, villog, mint ennek előtte. Jertek, magyarok, foglaljuk vissza Attila országát!

Nagy kedve lett a fiatal vitézeknek, hogy induljanak nyomban, annyi sok szépet regélt Csaba királyfi Attila országáról. De mondák az öregek:

– Várjatok, addig ne induljunk, míg közülünk valakinek Isten meg nem jelenti: menjünk-e avagy nem.

Ebben megnyugodának a magyarok, s éltek tovább Szittyaországban…

Ezenközben a vitéz székelyek is elszaporodának, s éltek békességben. Messze földön híre volt nagy vitézségüknek: ellenség nem merte megháborítani. Hanem a sok mindenféle népek nem nyughattak, s ahogy egy kicsit erőre kaptak, közrefogták a székelyt minden oldalról. Hiszen csak többen lettek volna! De még a fűszál is feltámadt ellenük, s egy székelyre száz ember is jutott. S hiába néztek Szittyaország felé, nem jött segítség. Csaba királyfi már rég por és hamu vala, őt ugyan hiába várták.

De halljatok csudát, mi történt! Mikor éppen az utolsó csatára készült a székely, éjnek éjszakáján megvilágosodik az ég, s ím, a csillagoknak fényes ragyogása közt megjelenék Csaba királyfi s nyomában a vitézek, kik sok száz esztendővel annak előtte háromszor verték széjjel a székelyek ellenségeit.

Nem hagyta el a székelyeket az ő csillaguk, a Szaturnusz csillag. Hírül vitte a magas mennyországba Csabának:

– Bajba’ van a székely!

– Fel, fel, vitézek! – kiáltott Csaba, s ím, fölkerekedének a halott vitézek, végigszáguldanak a csillagos ég boltozatján, sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s a székely határon, hol az ég reá hajlik a hegyekre, leszállának az égből.

Rettentő rémület szállja meg az ellenséget a hun vitézeknek láttára, kik az égből szálltak le, s nem hagyják a székely testvért nagy veszedelmében. Fut a tenger ellenség esze nélkül, nincs az a vitéz, aki megállani merjen, aki vissza is tekintsen.
És halljátok, csodáljátok, Csaba és vitézei ismét fölszállanak a csillagos ég boltozatjára, s visszaszáguldanak azon az úton, amerről jövének. Ragyogó fehér út verődik a paripák lába nyomán, amely el nem enyészik soha, s megmarad örökkön-örökké: a Hadak útja.

Ott ragyog az égen, csillagos estéken”

Forrás: “Magyar mese és mondavilág 1.

RÉKA KIRÁLYNÉ SÍRJA

“A híres Rika erdőben, Rika pataknak a partján, rengeteg nagy kő alatt porladozik Réka királyné, Attila felesége.Elmondtam már egyszer nektek, hogy a húnok hatalmas királya, ha meg-megtért a haborúból, a Rika erdejébe húzódott. Ott szeretett lakni. Rika erdejében van a hegyes tető. Itt volt Attilának a palotája, itt lakott a feleségével, Rékával s három szép dali fiával.Egyszer Réka királyné befogatott négy tüzes csikót aranyos, bársonyos hintajába s hajtatott keresztül a Rika erdején, árkon-bokron által.Amint éppen a Bikás tetőn vágtattak a paripák, egy megvadult bika szörnyű bömböléssel szaladt a hintó felé. A paripák megijedtek, vágtattak hegyen-völgyön, árkon-bokron keresztül s egyszerre csak a hintó felfordult s Réka királyné belezuhant a Rika patakába s szörnyű halálnak halálával halt meg.Viszik a hírt Attilának s viszik a holttestét Réka királynénak. Fekete gyász borult Attila udvarára: meghalt a királyné, kit a népek oly erősen szerettek.

Három napig feküdt a nyujtópadon Réka királyné. Azalatt vitték a szomorú hírt mindenfelé, ahol húnok laktak s fölkerekedtek mindenfelől a húnok: férfiak, asszonyok, gyermekek, hogy még egyszer lássák a koporsójában is azt a jó királynét.

Negyedik nap temették Réka királynét, de a temetés napján a népeknek mind el kellett széledni a Rika erdejében, hogy ne lássa, ne tudja senki, hová temetik Réka királynét. Hármas koporsóba tették a testét: tiszta színaranyból volt az első, szép fehér ezüst a középső, s érc a legkülső. Aztán négy rabszolga felvette a hármas koporsót s levitte a Rika patak partjára s Rika patak partján az alá a rengeteg nagy kő alá, mely most is ott van, – megnézheti aki arra jár – ástak mélységes mély gödröt s beleeresztették a hármas koporsót. Aztán szépen betemették a gödröt, gyepes földdel a tetejét behantolták: nyoma se lássék, hogy valakit ide temettek.

Ezalatt Attila állt a Hegyes tetőn egyedül s szeme láttára a négy rabszolga a kardjába ereszkedett. Alhatott nyugodtan Réka királyné, nem bántotta sírját senki. Mire emberek vetődtek ide, az erdő vadjai elpusztították a négy rabszolga holttestét, hírük-poruk sem maradt ottan. Az a rengeteg nagy kő most is ott van a Rika patak partján, alszik alatta szépen, csendesen Réka királyné, senki meg nem háborítja csöndes nyugodalmát.”

Forrás: “Magyar mese és mondavilág 2.”

150 éve született Benedek Elek

Benedek ElekSzázötven éve, 1859. szeptember 30-én született a nagy mesemondó, Benedek Elek.
Számos műve megtalálható elektronikus és hangos könyv formában is a Magyar Elektronikus Könyvtárban, köztük egyik utolsó, inkább csak íróasztalfióknak írt személyes visszaemlékezése gyerekkorára, szülőföldjére, a székely nép emberségére “Édes anyaföldem” címmel. Születésének 100. évfordulójára írta fia, Benedek Marcell azt a szép megemlékezést róla, amely e könyv előszavaként meghallgatható:

Előszó

Élete utolsó éveiben – visszaköltözve szülőföldjére – kezébe veszi a Cimbora szerkesztését.KiErre az időszakra így emlékszik vissza Benedek Elek fia:

Benedek Marcell: Naplómat olvasom
(részlet)

“Már ezen a nyáron látjuk, micsoda fantasztikus munkává nő fel a Cimbora szerkesztése. A Jó Pajtást szerkeszteni (a Franklinhoz be-besétálva) gyerekjáték volt ehhez képest. Szatmár és Kisbacon a vasúti és postai közlekedés jóvoltából nagyobb távolságot jelent, mint Budapest-Kisbacon. A kéziratot három héttel előre kell elküldeni; korrektúrát így sem kaphat a szerkesztő, örökös az izgalom és a bosszúság a sajtóhibák miatt. Minden kéziratot úgy meg kell fésülni, hogy nehezen olvasható, sajtóhibákra alkalmat adó szó ne legyen benne. Egyik- másik munkatárs írását apám maga másolta le szép kerek betűkkel.
Az illusztrációk dolgában külön kell levelezni Kolozsvárral. De levelezni kell az írókkal is – egyiket biztatni, kéziratot kérni tőle, másikat (sok jószándékú diletáns akad) tapintatosan elhárítani.
A lap tökéletesen elfoglalja Apámat: a gazdaság Isten számába marad.
Amit eddig elmondtam, csak a lap testére vonatkozik. A lelke – kezdjük azon – a levelezés a gyermekekkel, az Elek nagyapó üzeni, és egyre több külön, saját kezű levél. Nyár vége felé a napi postával legalább húsz, de néha ötven-hatvan levél jön gyermekektől. Apám üzeneteiben biztatja őket az írásra, kérdéseket intéz hozzájuk, kijavítja (sajnos, egyre gyakoribb) helyesírási hibáikat. Célja van a levélíratással – ezek a gyermekek nagyrészt csak neki írnak magyarul. Befogja az igazi unokákat, hogy egy-egy értelmes Cimbora-unokával ismeretlenül levelezzenek.
Ami a lap tartalmát illeti: a kisgyerekeknek szóló versek, mesék mellett már kezdi elfoglalni helyét az iskolát pótló ismeretterjesztés. Képek a magyar történelemből, nagy erdélyi emberek életéből, de egy kis természettudomány és technika is nagy gonddal felkutatott, írni tudó szakemberek tollából. A versekés mesék között románból fordított is akad – nem azért, hogy a lapot hivatalosan jobb szemmel nézzék (senki sem mond köszönetet ezért) – hanem mert apám politikája ez: ismerjék és becsüljék meg egymást az együtt élő népek. Nyelvkérdés? Az állam nyelvét meg kell tanulni, édesanyátok nyelvét nem szabad elfelejteni. Szociális kérdés? Ember és ember, gyermek és gyermek között, nyelve, vallása, nemzetisége, gazdag vagy szegény volta miatt különbséget nem ismerek. Hamar sor kerül a szülőkkel folytatott egyéni levelezésre is. A szülők legnagyobb része azon gyötrődik: milyen pályára nevelje gyerekét a mai viszonyok között? A felelet az, amit már a Testamentum Jankónak szóló részéből ismerünk: nem kell okvetlenül úri pályára törekedni. Meg kell fogni a kapa-kasza nyelét, az ipari munka szerszámait, nem kell lenézni a kereskedést…
Mire az idő őszre fordul, apámat testben-lélekben megifjodva, három embernek való munka közt hagyjuk itt, abban a jogos tudatban, hogy szükség van rá: olyan munkát végez, amit helyette senki más nem végezhetne el.
…Nagy elszántság volt Benedek Elekben, hiszen akkor már rég tudta, mennyire fontos, hogy igényes irodalmi lapot olvashassanak a gyerekek.”


Az aranyszőrű bárány

Amennyit adsz, annyit kapsz…

Gyűjtögetem az anyagot a személyes kompetencia egyik nagy részterületéhez, a kapcsolati tőkéhez és az azokból épített erőforrásokhoz.
E tőkével kapcsolatban az egyik alapbeidegződésünk az “amennyit adsz, annyit kapsz” elve, amely valóban széles körben érvényesül, ám nem mindig úgy, ahogy az üzleti kapcsolatokban megszokott.

Ami ebből az elvből szinte bizonyos: amikor a szülő jó példával jár elől, az még nem feltétlenül kötelez a követésre, ám a bemutatott rossz minta mélyen rögzülhet és visszakaphatja a gyerekeitől az ember.

Erre két példát szeretnék bemutatni.

Az egyiket Zorán dalban meséli el:

Zorán: Üres bölcsőt ringat a hold fénye

“Hétfő volt, mikor született
Én kivártam volna, de nem lehetett
Tudod, a számla nagy, a munka se vár
S jött a hír, hogy a fiam már jár
Aztán láttam, ahogy nevet és fut elém
Hogy ő pont olyan lesz, mint én
Majd ugyanolyan lesz, mint én

Üres bölcsőt ringat a Hold fénye
S mindig ez a mese vége
Apa, mikor jössz? Fiam, mennem kell
Az élet csupa kötelesség
De sokat leszünk együtt még

Neked hoztam, nézd, egy kis ajándék
Apa, pont ilyen lasztira vágyom rég
Gyere, taníts meg rá, hogyan dobjam el
Fiam, játszunk majd, de most mennem kell
Viszi lehajtott fejjel, egy könnycsepp se jön elő
Úgy dobom majd, mint ő
Mondja, olyan leszek pont, mint ő

Üres bölcsőt ringat a Hold fénye
S mindig ez a mese vége
Apa, mikor jössz? Fiam, mennem kell
Az élet csupa kötelesség
De sokat leszünk együtt még

Komoly gimibe jár, soha nem tanul
Mégis népszerű kölyök, nekem ez sem új
Apa büszke rád, de most beszélnünk kell
Csak mosolyog, aztán így felel
Tudod, énnekem most, apa, csak a kocsikulcs kell még
És ha megengeded, elmennék

Üres bölcsőt ringat a Hold fénye
S mindig ez a mese vége
Fiam, mikor jössz? Apa, mennem kell
Az élet csupa kötelesség
De sokat leszünk együtt még

Tudom, jó sora van, messzi városban él
Hosszú út, mire ideér
A minap fel is hívtam, mikor láthatnám
Ha néha felénk nézne, bizony nem bánnám

Apa, túl sok a dolgom, s a fiam is vár
Ugye jól vagy, jó, hogy hívtál
Nagyon jó, hogy felhívtál

Még valamit mondanék, de letette már
S csak rohan, pont, mint én
A fiam, pont, mint én

Üres bölcsőt ringat a Hold fénye
S mindig ez a mese vége
Fiam, mikor jössz? Apa, mennem kell
Az élet csupa kötelesség
De sokat leszünk együtt még”

Az eredeti angol szöveg, amellyel Harry Chapin a dalt sikerre vitte így hangzik:


Cat’s In The Cradle

“My child arrived just the other day,
He came through the world in the usual way.
But there were planes to catch, and bills to pay.
He learned to walk while I was away.
And he was talking ‘fore I knew it, and as he grew,
He’d say, “I’m gonna be like you, dad.
You know I’m gonna be like you.”

And the cat’s in the cradle and the silver spoon,
Little boy blue and the man on the moon.
“When you coming home, dad?” “I don’t know when,
But we’ll get together then.
were gonna have a good time then.”

My son turned ten just the other day.
He said, “Thanks for the ball, dad, come on let’s play.
Can you teach me to throw?” I said, “Not today,
I got a lot to do.” He said, “That’s ok.”
And he walked away, but his smile never dimmed,and
Said, “I’m gonna be like him, yeah.
You know I’m gonna be like him.”

And the cat’s in the cradle and the silver spoon,
Little boy blue and the man on the moon.
“When you coming home, dad?” “I don’t know when,
But we’ll get together then.
were gonna have a good time then.”

Well, he came from college just the other day,
So much like a man I just had to say,
“Son, I’m proud of you. Can you sit for a while?”
He shook his head, and he said with a smile,
“What I’d really like, dad, is to borrow the car keys.
See you later. Can I have them please?”

And the cat’s in the cradle and the silver spoon,
Little boy blue and the man on the moon.
“When you coming home, son?” “I don’t know when,
But we’ll get together then, dad.
were gonna have a good time then.”

I’ve long since retired and my son’s moved away.
I called him up just the other day.
I said, “I’d like to see you if you don’t mind.”
He said, “I’d love to, dad, if I could find the time.
You see, my new job’s a hassle, and the kid’s have the flu,
But it’s sure nice talking to you, dad.
It’s been sure nice talking to you.”
And as I hung up the phone, it occurred to me,
He’d grown up just like me.
My boy was just like me.

And the cat’s in the cradle and the silver spoon,
Little boy blue and the man on the moon.
“When you coming home, son?” “I don’t know when,
But we’ll get together then, dad.
you know well have a good time then.”

A másik történetet gyerekeim egyik kedvenc története volt, amit lemezről “Márika néni”, a bukovinai mesélő asszony mondott el újra meg újra nekik. Ha van kedved, kattints a kép alá és hallgasd meg!
Illusztráció a meséhez
A fösvény emberek
Sodró erejű a tanulság, bár – mivel mese – a végén azért minden jóra fordul:

A fösvény emberek

“Egyszer volt egy fösvény ember meg a felesége, s volt nekik egy öreg-öreg apjuk. Ez olyan öreg volt, hogy amikor a levest ette, úgy reszketett a keze, hogy amíg a tányértól a szájához vitte a kanalat, minden kilötykölődött a kezéből, és az abroszt teleöntözte. Mikor a tányérból ki akarta merni a levest, a tányért is elejtette, s eltörött. Ezért nagyon megharagudott a fiatalasszony az apósára. Rábírta férjét, hogy az öreget küldjék világgá, ne csináljon annyi szemetet náluk.
Elmentek a vásárba, és vettek két új pokrócot. Elhatározták, hogy a két pokrócot az öreg hátára teszik, s úgy indítják világgá. Akárhol esteledik rá, az egyik pokrócot leteríti, a másikkal pedig tud takarózni.
Mikor hazaérkeztek, hát sem a férfi, sem a fiatalasszony nem tudta rávenni magát, hogy az öreget útnak eressze. Volt nekik egy olyan hatesztendősforma fiúk. Azt mondja neki az apja:
– Fiam, itt van ez a két pokróc. Mi elmegyünk a mezőre dolgozni, és mikor te gondolod, hogy már kinn vagyunk a mezőn, akkor a pokrócokat tedd a nagyapád hátára, fogd meg a kezét, s vezesd ki az utcára! Mondd meg neki, hogy le is út, fel is út, menjen világgá, többet hozzánk ne jöjjön vissza!
Úgy is tett a gyerek. Mikor az apjáék elmentek hazulról, gondolt egyet, és csak az egyik pokrócot vette elő. Azt rátette a nagyapja vállára, s kivezette az utcára, s azt mondta neki:
– Nagyapám, maga menjen akár le s akár fel, de többet ide nálunk haza ne jöjjön, mert magának itt helye nincs!
Az öregember sírt egy kicsit, aztán a pokróccal a hátán megindult egyfelé.
Este hazajött az ember és az asszony a mezőről, s látják, hogy a pokróc ott van, néznek szerte, az öreg meg nincs ott. Előszólítják a fiút:
– Mi van nagyapáddal?
– Hát úgy tettem, ahogy maguk mondták.
– Hogy?
– Rátettem a pokrócot a hátára, s megmutattam az utat neki, hogy menjen világgá, s többet ne jöjjön haza, mert nincs reá szükségünk.
– Hát akkor ez a pokróc, ami itt van, miért nem tetted ezt is reá?
Akkor egy kicsit állott a fiú, s azt mondja:
– Tudja, miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy mikor maguk is úgy megöregszenek, mint ahogy ő van, s utat kell adjak magának, akkor ne kelljen új pokrócot vennem, evvel a pokróccal maga is menjen el.
Összenézett akkor az ember az asszonnyal, elszégyellték magukat, és sírni kezdtek. Hamar kihozta az ember a lovat az istállóból, s ráült, s a kilencedik falu végén utolérte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, s úgy vezette kötőféknél fogva, amíg hazaértek.
Ahogy hazaértek, mindjárt az asztalhoz ültették. Többet nem bánták, ha eltörött a tányér, vagy kiömlött a leves, jó szemmel néztek rá. A gyereket is úgy nevelték, hogy tisztelje az öregeket. Szeretetben éltek, és máig is úgy élnek, ha meg nem haltak.”

Hétszinvirág mese

HétszinvirágSokat kerestem, és most rábukkantam az interneten a Hétszinvirág meséjére. Ha ismered azért, ha még nem ismered, azért érdemes elolvasnod!

Volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy Annuska. Édesanyja elküldte perecet venni. Vásárolt is hét perecet: két köménymagosat apának, két mákosat anyának, két cukrosat saját magának és egy kis rózsaszínűt Öcsinek, Pavliknak. Fogta a füzérbe fűzött pereceket, s hazafelé indult. Megy, mendegél, elbámészkodik, megszámolja a varjakat, elolvassa a cégtáblákat. Azalatt odasomfordál egy ismeretlen kutya, s fölfalja a pereceket, egyiket a másik után: apa köménymagosait, anya mákosait, Annuska cukrosait. Érzi ám Annuska, hogy könnyebbedik a perecfüzér. Odanéz, hát üres a fonál, a kutya épp az utolsókat ropogtatja — Öcsi rózsaszínű perecét. Még a száját is megnyalta utána.
— Jaj, te rossz kutya – kiabált Annuska, s a kutya után eredt.
Szaladt, szaladt, de csak nem érte utol, s végül el is tévedt. Nézi, nézi, micsoda idegen helyre vetődött. A nagy házak eltűntek, s csupa kis viskó van körülötte. Megijedt Annuska, s keservesen sírva fakadt. Hát csak ott terem egy anyóka.
— Kislány, kislány, miért sírsz?
Annuska elmesélte hogy járt.
Megsajnálta az anyóka Annuskát, bevezette a kertjébe, s így szólt hozzá:
— Ne sírj, ne ríj, majd én segítek a bajodon. Perecem, igaz, nincsen, és pénzem sincs. De nő az én kertemben egy virág, a neve: Hétszínvirág, az mindent megtehet. Látom, te jó kislány vagy, ha szeretsz is elbámészkodni az utcán. odaadom neked a Hétszínvirágot, az majd segít rajtad.
S ezzel letépett a tövéről egy nagyon szép virágot, s odaadta Annuskának. Olyanféle volt az, mint a margaréta, csak épp hogy minden szirma más-más színű: sárga, vörös, kék, zöld, narancssárga, ibolyaszín meg égszínkék.
— Ez a virág nem közönséges virág ám. teljesítheti minden kívánságodat. Csak tépd le valamelyik szirmát, dobd el, s mondd el ezt a verset:

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek –

Aztán megmondod, hogy mit kívánsz, s nyomban teljesül. Annuska szépen megköszönte az anyókának a virágot, s kiment a kapun. Az utcán jutott az eszébe, hogy nem tudja az utat hazafelé. Már vissza is fordult volna a kiskertbe, meg akarta kérni az anyókát, hogy vezesse a legközelebbi rendőrhöz, hát uramfia! – se kiskert, se öregasszony, mintha a föld nyelte volna el őket.
Mit csináljon?
Szokás szerint már éppen elsírná magát, össze is húzódik az orra, mint egy kis harmonika, mikor eszébe jut a titokzatos virág. Gyorsan letépett egy szirmot, a sárgát, eldobta, s így szólt:
— Lássuk csak, mit tud ez a Hétszínvirág.

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek –

hogy otthon legyek azon nyomban a perecekkel együtt.
Ahogy kimondta, már otthon is volt, kezében a perecekkel.
Odaadta a pereceket a mamájának, s így gondolkozott magában: “Bízzon, ez csakugyan nagyszerű virág; ezt a legislegszebb virágvázába kellene tenni.”
Annuska még nagyon kicsi lány volt, ezért fogott egy széket, ráállt és felnyúlt a mamája legislegkedvesebb virágvázájáért, amely a legislegmagasabb polcon állt. Hát nem éppen akkor repült el egy sereg varjú az ablak előtt? Annuska pontosan meg akarta állapítani, hány a varjú: hét vagy nyolc? Kinyitotta a száját és elkezdte őket számolni, ujjait egyenként begörbítve.
A váza pedig leesett, ezer darabra tört.
— Már megint eltörtél valamit, te haszontalan? – kiáltott be anya a konyhából – Csak nem az én legislegkedvesebb vázámat?
— Nem, anyukám, dehogy, semmi sem tört el- Rosszul hallottad! – kiáltott vissza Annuska, gyorsan letépte a vörös szirmot, eldobta, és így suttogott:

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek –

hogy anyu legislegkedvesebb vázája megint ép legyen.
Alig, hogy ezt kimondta, a cserepek maguktól összeszaladtak s összenőttek.
Anyu beszaladt a szobába, s látta, hogy legislegkedvesebb vázája a helyén áll, mintha mi sem történt volna. Annuskát mindenesetre megfenyegette az ujjával és kiküldte az udvarra sétálni. Kint a fiúk éppen “Északi sark”-ot játszottak, ócska deszkákon ültek s egy nagy karó volt mellettük a földbe dugva.
– Fiúk, fiúk, vegyetek be engem is játszani!
– Még mit nem! Nem látod, hogy ez az Északi-sark: Csak nem viszünk lányokat az Északi-sarkra!
– Ez az Északi-sark? Ez négy öreg deszka.
– Ez nem deszka, hanem jéghegy! Eredj, ne zavarj! Épp most van a legnagyobb jégnyomás.
– Szóval nem vesztek be?
– Nem! Eredj!
– Hát nem is kell! Én nélkületek is eljutok az Északi-sarkra most mindjárt. És nem is olyan rongyosra mint a tiétek, hanem olyanra, mint az igazi.
Pukkadjatok meg!
Annuska a kapuhoz ment, elővette a titokzatos Hétszínvirágot, letépte a kék szirmot, elhajította, és így szólt:

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek –

hogy az Északi-sarkon legyek, de most rögtön. Még ki sem mondhatta, amikor szörnyű szélvihar kerekedett, a nap elsötétült, körüs-körül koromfekete éjszaka lett, a föld meg úgy forgott a lába alatt, mint a pörgettyű.
Annuska úgy, ahogy volt, vékony nyári ruhácskájában, csupasz lábával, egyes-egyedül ott találta magát az Északi-sarkon, ahol száz fok hideg van.
– Jaj, mamácskám, megfagyok! – kiabált Annuska, és sírva fakadt, de a könnyei nyomban jéggé fagytak, s úgy lógtak az orráról, mint a jégycsapok az esővízcsatornáról.
A jéghegy mögül előcammogott hét fehér medve, s egyenest a kislánynak tartott: egyik szörnyűbb a másiknál. Az első – ni, jeges, a másik – ideges, a harmadik – talpas, a megyedik – tenyeres, az ötödik – lába kicsit csámpás, a hatodik – szeme tüzes lámpás, a hetedik – a legislegmérgesebb.
Annuska félholtra vált rémületében, jéghidegre fagyott ujjaival épp csak hoyg le tudta tépni a zöld szirmot, eldobta, s kiabált, ahogy csak a torkán kifért:

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek –

hogy otthon legyek az udvarunkon, de rögtön.
Abban a szempillantásban megint az udvaron termett. Néznek rá a fiúk, és nevetnek rajta.
– Na hol az a te híres Északi-sarkod?
– Ott voltam.
– Hiszi a piszi, bizonyítsd be!
– Nézzétek, még lóg a jégcsap rólam!
– Ez neked jégcsap? Macska farka ez, nem jégcsap!
Annuska megsértődött, s megfogadta, hogy többet nem bajlódik a fiúkkal, inkább átmegy a másik udvarra, ahol a kislányok játszanak. Odamegy, s látja, hogy azoknak mindenféle játékuk van. Egyiknek kis kocsija, másiknak labdája, a többinél ugrókötél meg kis tricikli, sőt egy kislány karján egy nagy beszélőbaba csücsült, a fején babaszalmakalap s a lábán babahócipő. Elbúsulta magát Annuska. Az irigységtől még a szeme is sárga lett, mint a macskáé. “Na – gondolta magában -, majd én megmutatom nektek, kinek van több játéka.”
Elővette a Hétszínvirágot, letépte a narancsszínű sziromlevelet, eldobta, és nagy hangon mondta:

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek –

hogy a világ minden játéka az enyém legyen.
Azon nyomban özönlött feléje a sok játék a világ minden tájáról. Elsőnek persze a babák, csak úgy csattogott a szemük a nagy pipslákolásban s szüntelenül kiabáltak, hogy “papa, mama!” – “papa, mama!”. Annuska először megörült, de azután olyan sok lett a baba, hogy megtelt velük az egész udvar, a kis utca, s a térnek is jó fele. Egy lépést sem lehetett tenni, hogy baba ne kerüljön láb alá.
Egyebet sem lehetett hallani körös-körül, csak a babák sírását. Elképzelhetetlen, mekkora lármát tud csapni ötmillió baba. S ezek csak a moszkvai babák! Annuska egy kicsit megijedt, de ez még csak a kezdet volt. A babák után gurultak a labdák, golyók, kerékpárok, triciklik, traktorok, autók, könnyű harckocsik és ágyúk. Az ugrókötelek úgy kúsztak a földön mint a kígyók, a lábak közé tekeredtek, s ettől az ideges babák mégjobban rikácsolta. A levegőben milliószám röpködtek a játékrepülőgépek, léghajók és vitorlázók. Az égből szüntelenül hullott a töménytelen sok tulipán formájú ejtőernyő, és fönnakadt a fákon meg a sürgönypóznákon. A közlekedés elakadt. A rendőrök felmásztak a lámpaoszlopokra, s nem tudják mitévők legyenek.
– Elég, elég: – kiabált rémülten Annuska, fejéhez kapva – elég lesz!
Nagyon kérem! Nekem nem kell ilyen sok játék, csak tréfáltam. Félek…
De hiába, a játék csak úgy özönlött mindenfelől. Kifogyott a szovjet játék, következtek az amerikaiak. Már az egész város a háztetőkig megtelt játékszerekkel.
Annuska felszaladt a lépcsőn – a játékok utána. Ki a balkonra – a játékok a nyomában. Föl a padlásra – a játékok is. Akkor kiszaladt a háztetőre, letépte az ibolyaszínű sziromlevelet, eldobta, s gyorsan elmondta:

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek –

hogy a játékok menjenek vissza a boltokba, de most mindjárt.
S a játékok azonmód eltűntek. Ahogy Annuska ránéz az ő Hétszínviráhgjára, hát látja ám, hogy már csak egyetlenegy szirom van rajta.
“Ejnye, ejnye, hat szirmot már elfecséreltem, s mi hasznom belőle? Na nem baj. Ezután jobban meggondolom.”
Megy az utcán s töri a fejét.
“De mit is kívánhatnék? Rendelek két kiló töltött csokoládét, gy fél kiló savanyúcukrot, tíz deka törökmézet, tíz deka cukrosmogyorót, s hogy el ne felejtsem, egy rózsaszínű perecet Öcsinek, no és?
Ha meg is kapok mindent, megeszem az egészet, és akkor nem marad semmim.
Nem, akkor már inkább triciklit kérek. Különben minek? A végén úgyis elveszik a fiúk. Sőt meg is vernek. Nem. Jobb lesz, ha jegyet kívánok a moziba vagy a cirkuszba. Az legalább mulatságos. Vagy talán új szandált kérjek? Ennél különb dolgot is kívánhatok. csak el ne hamarkodjam, ez a fő.”
Ilyenformán tűnődött Annuska, amikor egyszercsak meglátott egy szép kisfiút, aki egy kapu előtti padon ült. Nagy, kék szeme volt, vidám, de szelíd. Nagyon tetszett neki a fiú, messziről látszott rajta, hogy nem verekedős, és Annuska nagyon szeretett volna vele megismerkedni. Oda is ment hozzá bátran, olyan közel, hogy mind a két szembogarában meglátta saját arcát s a vállán lógó két kis copfját.
– Fiú, mondd, te fiú, hogy hívnak?
– Vityának, hát téged?
– Annuskának. Gyere, játsszunk fogócskát!
– Nem lehet. Sánta vagyok.
Most látta meg csak Annuska, hogy a fiú lábán furcsa, magas talpalású cipő van.
– Milyen kár! – mondta Annuska – nagyon tetszel nekem, s nagyon szívesen szaladgáltam volna veled.
– Te is nagyon tetszel nekem, s én is nagyon szeretnék veled játszani, de sajnos, lehetetlen. Hiába minden. S ez már így marad egész életemre.
– Ej, micsoda csacsiságokat beszélsz, te fiú! – kiáltott fel Annuska, s elővette az ő Hétszínvirágát. – Ide nézz!
S ezzel a kislány óvatosan letépte az utolsó sziromlevelet, az égszínkéket, egy pillanatra a fiú szeméhez tartotta, aztán szétnyitotta ujjait, s boldogságtól reszkető, vékony hangocskáján énekelte:

Szívem szirma, szeretlek,
szállj nyugatról keletnek,
északról meg délfele,
szállj el, szállj el százfele!
Földet, ha érsz kis szirom,
legyen úgy, mint akarom,
tedd meg nekem, szépen kérlek –

hogy Vitya lába meggyógyuljon.
A fiú ebben a pillanatban leugrott a padról, elkezdett Annuskával fogócskázni, s olyan pompásan futott, hogy a kislány sehogy sem tudta utolérni, akárhogy igyekezett is.”

MENENIUS AGRIPPA MESÉJE

Gyerekkorom kedvenc olvasmányai közé tartoztak a régmúlt idők regéi, mondái, a magyar mondavilágon kívül különösen szerettem a görög és római regéket.
Menenius Agrippa meséje a Római regék és mondákból, akkor bukkant felszínre emlékezetemben, amikor a 80-as évek végén a hazai nyereségközpontok empírikus vizsgálata keretében újra és újra találkoztam a vállalaton belüli önelszámoló egységek “öntudatra ébredésével” és törekvéseikkel, hogy leválva a vállalati központról önállóan próbáljanak szerencsét.

A hagyományos vezetői számvitel egyik fontos állomása a döntés- hatás és felelősségkör egy kézbe adásának elvén alapuló a vállalaton belüli felelősségközpontok megszervezése. A tananyag keretébe nehezen illeszthető a római mese, ám annak ismerete nem haszontalan e tanayagrész tanulmányozása során:

A szomszéd népekkel vívott harcokban Róma a légiók vitézsége folytán számos győzelmet aratott. De a külső harcok mellett belsők is emésztették. A patríciusok és plebejusok közt a viszály szinte állandósult. A vagyon felemelte a patríciusokat, a szegénység lesüllyesztette a plebejusokat. A római társadalom két nagy rétege szembekerült egymással. Akié a vagyon, azé a hatalom, a jog – hirdették a patríciusok. Hiába vállalták a plebejusok a munka és a katonáskodás terheit, hiába adósodtak el, a patríciusok hallani sem akartak arról, hogy a plebejusoknak is legyenek jogaik. Elégedjenek meg a kötelességekkel – vallották gőgösen mindaddig, míg egyszer a plebejusok alaposan rájuk nem ijesztettek.

Történt ugyanis, hogy Valerius Volusus diktátor – győztesen hazatérve a szabinokkal vívott háborúból – a szenátusban az eladósodottaknak fogta pártját. Nemhiába hogy testvére volt Publicolának, a népszeretőnek. Javaslatot tett, hogyan lehetne segíteni az adósság miatt fogságban tartott, bebörtönzött embereken, kik rabszolgaként éltek, és családjuk földönfutóvá lett.

De hiába szónokolt, hiába minden érv, rábeszélés, a kapzsi atyák minden javaslatát elutasították. Erre Valerius haragra gyúlva így szólt:

– Nem tetszik nektek, hogy egyetértést akarok? Az istenekre mondom, nemsokára eljön az idő, hogy nagyon megbánjátok! Ami engem illet, tudjátok meg, hogy nem vagyok hajlandó polgártársaimat azzal hitegetni, hogy megsegítem őket, ha ez a ti ellenállástokon megtörik, és diktátor sem leszek tovább hiába. A külső ellenség és a belső széthúzás tette szükségessé ezt a kivételes megbízást. Falainkon kívül megteremtettük a békét, de a belső széthúzást, úgy látszik, nem tudjuk megszüntetni. Véleményem szerint a nép igazságosan lázong, de én ezt a lázongást már csak magánemberként fogom megélni, nem pedig diktátorként. A diktátori méltóságról ezennel lemondok! Ezzel lelépett a szónoki emelvényről, és eltávozott a kúria épületéből.

A fórumon, Róma főterén összegyűlt elégedetlen néptömeg tudta, hogy Valerius miatta fáradozott, és csak azért kényszerült a lemondásra, mert fáradozása hiábavaló volt. Körülfogták hát, és mintha csak a legnagyobb engedményeket harcolta volna ki érdekükben – valóságos diadalmenetben kísérték hazáig.

Valerius távozása után az atyák másról kezdtek tanácskozni. Az adósságok miatt lázongó nép csak hagyján, de mi történik majd, ha a Valeriusszal nemrég győztesen visszatért légiókat szélnek eresztik? A leszerelt katonák – maguk is adósok, a szegény nép fiai – veszélyesek lehetnek az államra, az atyákra, esetleg titkos összeesküvést szőnek, a nép lázongását támogatják. Nem szabad hát szélnek ereszteni őket! Egyikük így szólt:

– Nézzétek, szenátortársaim, ezt a sereget ugyan a diktátor vezette, de a konzuloknak tettek esküt a katonák. Diktátor már nincs, konzulok vannak ismét. Így az eskü továbbra is köti a sereget. Úgyis kiújulófélben van az aequusok elleni háború. Használjuk hát fel őellenük ezt a sereget, és így máris eltávolítottuk a városból.

Tetszett a javaslat, mindnyájan elfogadták. A légiókat eltávolították azzal az ürüggyel, hogy új háború fenyeget. Ám ez csak olaj volt a tűzre. A forrongó hangulat nemhogy csillapodott volna, de egyenest tetőfokára hágott. Az elkeseredett tömeg dühében a konzulokat halálra kereste.

– Öljük meg őket, a nép zsarnokait! Ha nem lesznek konzulok, nem köt a nekik tett eskü sem!

Mások azonban óvatosak voltak.

– Ne esztelenkedjetek, polgárok! Nem a konzuloknak esküdtünk mi engedelmességet, hanem maguknak a halhatatlan isteneknek. Ha megöljük is a konzulokat, eskünk mégiscsak kötelez bennünket, s csak bűnnel szennyezzük be magunkat. Ne kövessetek el esztelenséget!

Az öldöklő szándékot hát elvetették, és ekkor egy bizonyos Sicinius indítvánnyal lépett fel. Ezt egyhangú lelkesedéssel elfogadták, és mindjárt végre is hajtották.

Fölkerekedtek, és kivonultak a városból, felmentek az úgynevezett Szent Hegyre, mely a várostól mintegy háromezer lépésnyire, az Anio folyócska túlsó partján volt. A hegy tetején, bár nem volt vezérük, fegyelmezetten tábor építéséhez fogtak. Egyébként nyugton maradtak, a szükséges élelmen kívül semmit magukkal nem vittek. Így töltötték napjaikat, ők sem bántottak senkit, őket sem bántotta senki.

De a városban azért napról napra nőtt a rémület. Az atyák egyaránt féltek a kivonultaktól és az otthon maradottaktól. Nem tudták, hogy azok, akik a Szent Hegyre kivonultak, meddig maradnak nyugton, és nem támadnak-e a városra. Azok pedig, akik otthon maradtak, nem csatlakoznak-e hozzájuk. Talán jobb volna, ha ezek is kivonulnának, de akkor meg ki látja el a városban a munkát, ki építi a házakat, ki őrli meg a gabonát, egyszóval ki dolgozik? A rabszolgák száma ekkor még nem volt oly nagy Rómában, mint a későbbi háborúk után. Különben is a rabszolgák nem megbízhatók. Az atyák megszokták, hogy gondtalanul uraskodjanak, a fórumra, a kúriába sétáljanak, ott az állam ügyeiről tanácskozzanak. A többit, a szolgai munkát elvégzi a nép.

A nép viszont rettegett az atyáktól. Ismerte kegyetlenségüket, önzésüket, nemegyszer saját bőrén tapasztalta megvetésüket. Most vajon mit eszelnek ki megbüntetésükre? Mivel a Szent Hegyen levőket nem éri el kezük, az itthon maradottak hátán csattan majd az ostor. Nem volna-e csakugyan okosabb nekik is csatlakozni a kivonultakhoz?

Így vergődött Róma a kétség és bizonytalanság hullámaiban. A nép gyanakodva figyelt, a szenátus tanácskozott. Nagy gondot okozott, hogy elterjedt a hír: a kivonultak új várost alapítanak. Volt az atyák között egy okos, idősebb szenátor, Menenius Agrippa, akit a nép is kedvelt. Neki nem voltak bebörtönzött adósai, emberségesen bánt a szegényekkel, és mindenkin segített, aki hozzá fordult. Amellett volt még egy tulajdonsága, népszerűségének másik forrása: szépen, higgadtan és főleg egyszerűen tudott beszélni. Nem volt olyan hallgatója, aki meg ne értette volna, akit le ne bilincselt volna beszédével.

Az atyák között eközben általános lett a vélemény, hogy ez így tovább nem maradhat. A félelem és bizalmatlanság rossz tanácsadó, a szakítás a nép és az atyák között ráadásul még veszélyes is: hátha az ellenség kiszimatolja, és váratlanul támadást indít? A népet tehát bármi áron meg kell békíteni az állammal. Abban állapodtak meg, hogy a köztiszteletben álló Menenius Agrippát elküldik békekövetül a kivonultakhoz. Ha valaki, akkor ő biztosan szót tud velük érteni.

Agrippa elfogadta a megbízást, és elindult a Szent Hegyre. A nép tisztelettel fogadta, beeresztette a táborba, és feszülten várakozott, mit fog a követ mondani. A hagyomány szerint egy mesét mondott nekik.

Meséje így hangzott:

– Tudjátok meg, rómaiak, hogy volt idő, igen-igen régen, amikor az emberi test részei még önálló élőlények voltak, megvolt mindegyiknek a maga szabad akarata, hogy ezt tegye, azt pedig ne; mindegyik tudott gondolkozni, gondolatait ki tudta fejezni; megértették egymást, mint egy család vagy állam tagjai. Nos, ebben az ősi időben történt egyszer, hogy az emberi test részei összesúgtak-búgtak, előbb titkon, majd hangosabban, és méltatlankodni kezdtek, hogy így meg úgy: “Nem igazság az, hogy mi mindig csak dolgozunk, fáradozunk, a kéz kapát fog, a láb hordja a testet, a száj és a fogak rágnak és így tovább mindegyikünk, és a mi munkánk és fáradságunk gyümölcsét a gyomor tétlenül élvezi, az ott csak van a középen, nem csinál semmit, nincs gondja semmire, csak szó nélkül befalja mindazt a jót, amit mi, többiek verejtékes munkával szereztünk” – és addig-addig, míg végül is összeesküdtek a gyomor ellen. Megesküdtek, hogy a kéz nem visz a szájhoz egyetlen falatot sem, de ha vinne is, a száj ne fogadja el, de ha el is fogadná, a fogak ne rágják meg. És így tovább, mindegyik fogadott valamit, és meg is tartotta. Mondom, mind kitartott amellett, amit megfogadott. A kéz nem vitt többé falatot a szájhoz, de ha vitt volna is, a száj nem fogadta volna be, de ha be is fogadta volna, a fogak nem őrölték volna meg.

És mit gondoltok, mi történt? Egyszerre csak észreveszik ám, hogy a kéznek már nem is lenne ereje, hogy felemelkedjék a szájig, a száj a kapott falatot be sem tudná fogadni, de ha befogadná is, a fogaknak nem lenne már erejük megrágni. Valamennyit titkos kór gyötörte, meggémberedtek, elgyengültek. Most derült csak ki, milyen fontos a gyomor szolgálata. Hogy az sem henyél ám, hanem feldolgozza a sok jó falatot, azután igazságosan elosztja, és visszaadja a test részeinek. Mert ugyan mi tenne bennünket elevenné, mi táplálná tagjainkat, ha nem az a vér, melyet éppen a gyomor frissít fel mindig, újra meg újra? Belátták ezt a test részei, nem is lázadoztak többé, hanem végezte mindegyik a maga dolgát, mert rájöttek, hogy egy test, egy szervezet az, amit közösen alkotnak. Ebben a testben pedig mindegyiküknek megvan a maga feladata, amit el kell látnia. Azontúl nem irigykedtek egymásra, máig is egyetértésben élnek, és így lesz ez most már mindig.

És most jól figyeljetek! Ti is egy test vagytok az atyákkal, egy nép, egy állam, mely belőletek és belőlünk áll. Miért lázadoztok hát? Látjátok, a test tagjai is méltánytalannak tartottak olyasvalamit, ami pedig a természet törvényei szerint alakult, és ezért a legjobb is. Nem látjátok-e, hogy a társadalom tagjai is egymásra vannak utalva, mint a gyomor és a test egyéb részei? Lássátok be, hogy így a legjobb, ahogy van, és ne lázadozzatok! Tárgyaljunk hát az egyetértésről, azután térjetek vissza Rómába, térjetek vissza a ti rendes életkörülményeitek közé.

Befejezte szavait. Mély csendben hallgatták végig. A csend beszéde után is tartott. Az emberek elgondolkoztak. Menenius Agrippa mézédes szavai megvesztegették őket. Követeket küldtek Rómába, akik tárgyaltak az atyákkal a kibékülésről. A tárgyalásnak az lett az eredménye, hogy az atyák megengedték: legyenek a népnek olyan tisztviselői, akik megvédik a jogtalanságoktól. Ezek a tisztviselők – néptribunusoknak hívták őket – személyükben szentek és sérthetetlenek, az atyák közül senki, de még a konzul sem vetheti őket fogságba.

Először kettőt választottak, Gaius Liciniust és Gaius Albinust, akik még három társat vettek maguk mellé. Így öten lettek. E három között volt Sicinius is, aki a Szent Hegy-i kivonulást javasolta. A nép tehát nem volt többé védtelen az atyák önkényével szemben. A történelem első “sztrájkja” sikerült.

A misztérium és rejtett valóság – Diótörő

A Diótörő története, Csajkovszkij zenéje szinte elválaszthatatlan a karácsonytól. Az ütött-kopott bábfigura mesés kalandjaival legtöbben még kisgyermekként találkoztunk, sőt, a mű sokunknak talán első operaházi élményét is jelentette egyben. A világhírű orosz zeneszerző legendás karácsonyi darabját idén a mesejátéktól a romantikus balettig három változatban, három színházban tekintheti meg a közönség Budapesten.
A kedves mesedarab zenéjét Csajkovszkij szerezte, az orosz komponistát a német romantika világszerte legolvasottabb és legsokoldalúbb művészegyéniségének, Ernst Theodor Amadeus Hoffmann német elbeszélőnek a története ihlette meg, amelyet az az alapgondolat hívott életre, hogy a világ tele van csodákkal, csak nem mindenki látja őket. Az eredetileg a Diótörő és egérkirály (Nußknacker und Mäusekönig) címet viselő 1816-ban megjelent rövidke regény rövid idő alatt rendkívül népszerű gyermekolvasmánnyá vált Németországban, ám világhírre valójában csak a Csajkovszkij által hozzáálmodott dallamok, illetve a nagy sikerű balettelőadások révén tett szert.

Forrás: Sulinet

Diótörő

A misztérium és rejtett valóság A hókirálynő

Hókirálynő

Hans Christian Andersen Hókirálynő című meséje sok-sok nemzedék gyermekkori alapélménye közé tartozik: Gerda és Kay története a hűség mesés históriája, cselekményébe, jelképeibe finom rejtéllyel szövődik bele a tanulság, a szív, a jóság legyőzhetetlen hatalmának hitéről, erejéről. A Hókirálynő “csillámhatalmával” megbabonázhatja, az értelem, az okosság hideg bűvkörébe vonhatja a kisfiút, de hűséges társa egy szál magában, mezítláb kel át minden veszélyen és akadályon, hogy megmentse, visszaszerezze őt, és a mese törvényei szerint mindig akad hüséges segítőtársa is: jószívű hollópár, nemes király és királylány, egy rablólányka, táltosként repülő rénszarvas és végül egy jóságos, varázslattudó finn asszony. Amikor Gerda eljut a Hókirálynő hideg palotatermébe, a jeges szív fagyos béklyóját a fiú szívén könnycseppjei forró hatalmával tudja csak megoldani. Ez a színes, fordulatos és a naivitás tiszta vonalvezetésével épített mese valóban Andersen legszebb írásai közé tartozik.

A hókirálynő

A misztérium és rejtett valóság – A kék madár

Maurice MaeterlinckIgazi karácsonyi “csemegére” bukkantam az Interneten Zalán Tibor honlapján! Kisiskolás koromban került a kezembe Maurice Maeterlinck “A Kék madár” (The Blue Bird) című műve. Gyerekként nagy hatással volt rám, belémivódott örök mondanivalója, mely szerint

“A Kék madarat nem kell távoli országokban keresni. A Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük mások örömét. Mert a Kék madár maga a boldogság és kalitkája az emberi szív.”

A kék madár – mint minden olyan mese, amely archeikus képeivel, üzeneteivel a lélek legmélyét képes megszólítani – valójában nem gyermekek számára írodott. Valószínűleg azért volt rám mégis olyan nagy hatással, mert akkoriban olvashattam, amikor elveszítettem dédanyámat. Gyerekként a halál megértése, a veszteség átélés és a gyászmunka talán még nehezebb, ebben segíthetett ez a könyv. A történetben szereplő gyerekek meglátogatják rég meghalt nagyszüleiket az Emlékezés Országában, akik megosztják velük az öröklét titkát:

Itt jókat alszunk, mert itt örök az álom,
Örök a szél és a lomb a fákon,
Örök a magány és örök az emlék,
Bennünket lágyan ringat a nemlét
De ha gondolsz ránk, mi felébredünk,
De ha gondolsz ránk, érinted kezünk,
De ha gondolsz ránk, abban örömöt lelünk,
De ha gondolsz ránk, akkor itt vagy velünk…

A Kék madár valójában színdarab két felvonásban, ami számos sikeres szinházi feldolgozást megért itthon is, legutóbb a Vígszinházban játszották, ahol az alábbi rövid összefoglaló található:

“A favágó gyerekeit, Tiltilt és Mitilt, karácsony éjszakáján meglátogatja az Alkonyi Tündér. A boldogságot jelento kék madarat keresi beteg unokája számára. A gyerekek segítségét kéri. Ő is segít, szemfelnyitó gyémántja hatására életre kelnek a tárgyak – kipattannak szigorú kérgükből és lelküket mutatják. A Víz ragyogó, síró lány, a Cukor édeskés, mosolygó alak, a Kenyér puffogó, önérzetes férfi. A Fák, az Állatok öntudatra ébrednek. A hallgatásra kárhoztatott Kutya és Macska szavakba foglalhatja érzéseit. A Tündér és a megelevenedett Dolgok és Lények kíséretében Tiltil és Mitil elindulnak, hogy felnyitott szemmel még egyszer bejárják azt az utat, amelynek egyszer már a végéig jutottak. Járnak halott nagyszüleiknél az Emlékek Országában, az Éjszaka Birodalmában a halállal viaskodnak. Találkoznak a bosszúra készülő Fákkal és Állatokkal. A temetőből szemük láttára eltűnnek a halottak, és minden az élet diadaláról beszél. Megismerkednek a látható és láthatatlan Boldogságokkal. A Jövő Birodalmában látják az életre készülődést. Többször is látni vélték a kék madarat, de amikor megfogták, elváltozott a színe, megdöglött, elröpült, vagy éppen megfeledkeztek róla. Az út végén búcsúzni kell a Dolgok és Lények lelkétől – visszamennek a Csöndbe. A gyerekek felébrednek, a kezükből kiröppen az otthoni kék madár. De már mindent szebbnek látnak, mint azelőtt. Miért repült el? Hová repült?

Maurice Maeterlinck (1862-1949) francia nyelven író, Nobel-díjas belga-flamand költő láthatatlan főszereplője az Idő. Az a nagyon kicsi idő, ami élnünk adatott, és az a beláthatatlan, ami előtte és utána van. A mese szabad átjárást enged múlt és jövő, a már és még nem élők tartományai között. Ébrenlét-álom, élet-halál, valóság-képzelet, gyerekkor-öregkor mezsgyéjén mozog. Hősei bejárnak egy utat. Előre mennek? Visszafelé? Mindenesetre látni tanulnak. Tapasztalatokat szereznek. Vagy tapasztalataik birtokában visszatekintenek? Nem kell eldönteni.”

Az 1975-ben szovjet-amerikai kooprodulcióban elkészült filmváltozatát, amelyet a magyar származású George Cukor rendezett parádés szereposztásban (Elizabeth Taylor, Jane Fonda, Nagyezsda Pavlova, Ava Gardner) az Örökmozgó Filmmúzeum (1074 Budapest, Erzsébet krt. 39. jegyrendelés: 342-2167) december 26. szerdán 16.30-kor műsorára tűzte.

Ha teheted, feltétlenül nézzd meg a filmet, de Advent harmadik vasárnapján el is olvashatod a kék madár történetét!

Maurice Maeterlinck: A kék madár

Micimackó és a Kis herceg

A.A. Milne A.A. Milne

Minden évfolyamon rendre megkérdezem, hányan olvasták Milne Micimackóját. A jelentkezők aránya elkeserítő. Pedig Micimackót, Micimackó Kuckóját Karinthy zseniális fordításában elolvasni igazán szórakoztató.


A videoklip forrása: http://www.videoplayer.hu/videos/play/68052

Antoine de Saint Exupéry Antoine de Saint Exupéry
Ugyancsak nehéz a felnőtt élet taposómalmát elviselni, ha az ember lelkében nem őrzi a Kis herceg felejthetetlen kacagását a kútnál, és a róka tanítását arról, hogyan kell az életben megszelidíteni aki, vagy ami fontos nekünk.

A vidoklip forrása: http://www.videoplayer.hu/videos/play/117401


A vidoklip forrása: http://www.videoplayer.hu/videos/play/101778