Miért csak egy márványlap jelzi VIII. Henrik sírhelyét?

Tegnap találkozóra gyűltünk össze egykori munkahelyem kollégáival, volt főnököm kertjében. A beszélgetés kapcsán felemlegettünk egy londoni tanulmányutat, ahol hárman voltunk Anna, Gyuri és én az Intézetből. Ekkor történt, hogy Anna barátnőm keresztülgyalogolt VIII. Henrik sírján. Gyuri – aki már többször járt Windsor várban és tudta, hogy a Szent György-kápolnában merre van Henrik feketemárvány sírlapja a templom kövezetében – oldalba bökött és méltatlankodva megjegyezte: – Ne már, figyeld csak, most tipor át Anna VIII. Henriken!
Jobban szemügyre vettem a fekete márványlapot, amely egy kisebb tömegsírt takart. A felirat tanúsága szerint VIII. Henriken kívül még a sírban nyugszik Jane Seymour, egyetlen fiúgyermekének édesanyja, valamint az 1649-ben lefejezett I. Károly és egy csecsemő hercegnő.

Pár napi londoni tartózkodás után már megszokott dolog volt számunkra, hogy a templomokban a lábunk alatt királyok, püspökök, más hírességek sírhelyei vannak, és lassan teljesen immunissá váltunk a befogadhatatlan mennyiségű látványosságra. Így aztán érthető és megbocsátható, hogy Anna a kijárat felé törtetve nem figyelt arra, mi van a lába alatt.

Ugyanakkor már akkor is elcsodálkoztam azon, hogy VIII. Henriknek ilyen jellegtelen síremléke maradt csak, hiszen köztudott, hogy az angol és skót uralkodókat Hódító Vilmos óta a Westminster apátságban temetik el. Példának okáért Henrik szülei, VII. Henrik és Yorki Erzsébet is itt nyugszik.

Leánya, I. Erzsébet úgyszintén. Amikor megnéztük az ő síremlékét, beleborzongtam, hogy szinte csak karnyújtásnyira van élete legfőbb ellensége, az általa lefejeztetett Stuart Mária sírjától, akivel életében személyesen soha nem találkozott. A sors különös iróniája, hogy halálukban milyen szép békességben megférnek itt egymás mellett az idők végezetéig…

A múlt-kor történelmi magazinban találtam egy cikket, ami több oldalról körbejárja, mi lehetett az oka, hogy Anglia egyik leghatalmasabb uralkodóját egy zsúfolt sírboltban találjuk, melyet csupán egy egyszerű márványtömb jelöl?

Henrik a saját temetését is jó előre megtervezte, a legapróbb részletekig. Fontos volt ez számára, mivel utódja, VI. Eduárd, aki – bár fiú volt és törvényes gyermek – még csak harmadik tagja volt a Tudor dinasztiának, ráadásul kiskorú. Fontos funkciója lett volna ezért a temetésnek, hogy látványosságával és ünnepélyességével a Tudorok legitimitását és erejét hangsúlyozza, azt sugallva, hogy a gyermek Eduárddal sem érdemes szembeszállni.

Henrik emellett azt is demonstrálni akarta, hogy egy igazi reneszánsz uralkodó volt Európa színpadán. Éppen ezért határozott elképzelése volt a sírjával kapcsolatban is, amelyet egy kb. 1400 szavas feljegyzéséből tudhatunk. Eszerint a sír legyen „(…) egy alkalmas oltár, melyet tiszteletteljesen berendeznek és felszerelnek minden dologgal, amely kellő és szükséges ahhoz, hogy ott naponta misék mondassanak el a világ végezetéig.” Sem a sírhely, sem az oltár nem épült meg Henrik rendeletének megfelelően, és misék sem voltak. Windsorban elő volt készítve egy fekete márvány szarkofág, amelyet Henrik még Wolsey bíborostól kobozott el. Henrik maga szeretett volna ebbe temetkezni: dupla sírt rendelt, mely mind méretében, mind díszítésében és ikonográfiájában nagyszerű lett volna: a király és királyné alvó képmásai mellett helyet kapott volna sok angyal, az oszlopok tetején próféták, bibliarészletek, valamint kosarakat tartó gyermekek, akik fehér és vörös rózsákat szórnak a sírokra. Csodálatos, és nagyon Henrikre valló lett volna – ha elkészül. A szarkofág azonban még több mint 250 éven át Windsorban maradt, mígnem a György-korban elszállították a londoni Szent Pál-katedrális kriptájába – itt őrzi ma Horatio Nelson admirális földi maradványait.

Tény viszont, hogy életében nem építette meg ezt a sírhelyet, talán mert nehezen tudott megbírkózni a gondolattal, hogy ő is csak egy halandó ember. Már az is felségárulásnak minősült, ha jelenlétében valaki egyáltalán szóba merte hozni a halálát. Így aztán rendkívüli bátorságra volt szükség Sir Anthony Denny, az egyik legközelebbi tanácsadója részéről, amikor felvilágosította Henriket, hogy haldoklik. Így tudta csak felvenni az utolsó kenetet a végső pillanatban.

Már ezek ismeretében is érthető, hogy temetése nem az eredeti elképzelései szerint alakult:

  • VIII. Henrik 1547. január 28-án a korai órákban hunyt el a Whitehall-palotában, 55 éves korában. Halálát néhány napig titokban tartották a királyhoz legközelebb állókon kívül mindenki elől, hogy sima legyen az átmenet a tanács uralmába, amelynek a gyermek VI. Eduárd trónra lépésével kellett következnie. Az udvar minden ceremóniája ugyanúgy folytatódott, mintha mi sem történt volna – még a király napi étkezéseihez a fogásokat is felvitték hálótermébe, trombitaszóval kísérve.
  • A gyászmenet, amely Windsorba kísérte Henrik testét, február 14-én hagyta el Londont, és a városon kívüli Syon House-ban éjszakázott. A menet négy mérföld hosszú volt – több mint ezer ember lóháton és további több százan gyalog. A koporsót, amely aranyszövettel volt letakarva, tetején a király képmásával, nyolc ló húzta egy szekéren – a menet mély benyomást tett mindenkire, aki felsorakozott az út mellett megnézni a gyászmenetet. Az eddigi fejlemények vélhetően Henrik tetszését is elnyerték volna.
  • A szertartás szintén Henrik kedve szerint zajlott. Stephen Gardiner winchesteri püspök prédikációja után Henrik koporsóját elhelyezték ideiglenesnek szánt helyére harmadik felesége és VI. Eduárd édesanyja, Jane Seymour mellé. A hivatalviselést jelképező fehér pálcákat, amelyet minden királyi hivatalnok kettétört a fején, szintén a sírba helyezték a szokásnak megfelelően.

    Noha ez a temetés ideiglenesnek tünt, hogyan lehetséges, hogy három gyermeke közül egyik sem akart apjának méltó emléket állítani?

    VI. Eduárd ugyan csupán kilenc éves volt, amikor követte apját a trónon, de életkorát meghazudtoló elszántsággal azért küzdött, hogy Angliát protestánssá tegye. Kegyetlen reformokat hajtott végre, messze túlszárnyalva apja tetteit. Csupán hat évvel királlyá koronázása után meghalt, és uralkodása nagy részét a vallási reform töltötte ki. Feltételezhetjük, hogy az apja által elrendelt sír megépítése, annak erősen katolikus díszítéseivel, nem volt sem prioritás, sem érdek az ifjú király számára.

    Eduárdot halála után két félnővére követte. Elsőként Mária, Henrik első felesége, Aragóniai Katalin lánya, majd Erzsébet, Henrik második felesége, Boleyn Anna gyermeke. Eduárddal ellentétben mindkét lány erőteljes érzelmi károsodást szenvedett apjuk bánásmódja által, és mindkettő átélte a törvénytelen gyermekké való nyilvánítás gyötrelmeit, ráadásul mindkettőjüket elszakították édesanyjától.

    A két lány közül Mária szenvedett többet. Élénken megmaradhatott benne annak a kegyetlenségnek az emléke, amelynek ő és anyja ki voltak téve apja részéről, miután kudarcba fulladt annak minden próbálkozása a törvényes válásra, hogy elvehesse Boleyn Annát. Máriát eltiltották anyjától és haláláig nem láthatta. Arra kényszerítették, hogy alátámassza, szülei házassága törvénytelen volt, és hogy anyja sosem volt királyné, valamint arra is, hogy utasítsa el a pápát és ismerje el apját Anglia egyházfőjeként. Nehéz lenne túlbecsülni a kárt, amelyet mindez tehetett a lelkivilágában. Ezek után igencsak meglepő lett volna, ha Mária sok energiát fektet apja emlékének dicsőítésébe. Ráadásul túlságosan lekötötte éppen apja és Eduárd munkásságának visszacsinálása és Anglia rekatolizációja.

    Erzsébet csupán kétéves volt, amikor anyját kivégezték, így vélhetően emléke sem volt arról, hogy egyik nap még „Erzsébet hercegnőnek”, majd másnap már „Erzsébet asszonynak” szólították. Amikor királynő lett, szívesen emlékeztette környezetét, hogy ő az apja lánya, amihez a külső hasonlóságuk nagyban hozzájárult. Az apjára való hivatkozásai emlékeztették környezetét származására, így apja a síron túlról is képes volt legitimálni uralmát. A sors fintora, hogy ezt életében nem tette meg – visszahelyezte ugyan Erzsébetet az örökösödési sorrendbe, de nem vonta vissza törvénytelenné nyilvánítását.

    Mindebből látható, hogy Henrik legkevésbé gyermekei részéről számíthatott arra, hogy felállítják a végakarata szerinti síremléket számára és maradandó szentélyt létesítenek a reá való emlékezéshez. Ezért aztán ne csodálkozzunk, ha évente több ezer ember sétál el VIII. Henrik maradványai felett anélkül, hogy felismernék, mennyire közel vannak a hírhedt uralkodóhoz.

  • Elvált nők klubja

    Nagy kedvencem ez a film. Három kitűnő színésznő (Bette Midler, Goldie Hawn, Diane Keaton) ezer módon csillantja a harmadik életszakaszába lépő, férje által mélyen megbántott és megalázott nő sötét oldalát. Megmutatják, milyen is az, amikor amikor felszínre tör egy nőből a haragvó istenasszony hatalmas romboló energiája. Elég kellemetlen szembesülni ezekkel az eleddig elfojtott, számunkra is ismeretlen negatív energiaáramokkal. Különösen akkor, ha egy életen át alkalmazkodtunk és próbáltuk a legtöbbet kihozni önmagunkból, társunkból és élethelyzeteinkből
    A bölcsesség nélküli harag önmagát táplálja és fékevesztett rombolást idéz elő, ami kárt tehet másokban és önmagunkban is. Kellő bölcsesség birtokában a jogos harag és felindultság viszont nem dühkitörést vált ki, hanem arra használható, hogy segítse a méltatlan helyzettől való megszabadulást, az ehhez szükséges változtatás elhatározását és a megvalósításhoz szükséges legjobb módszer megtalálását. “A bölcsesség nem engedi, hogy a vádaskodás és szégyenkezés megakadályozza vagy eltérítse a nőt az igazságtól való szembenézéstől vagy a düh felvállalásától. A bölcs stratégia és a felháborodás együtt a korosodó nőt félelmetes idős asszonnyá változtatja.” (Jean Shinoda Bolen: A bennünk élő idősödő istennők 118-119.o)
    Amikor ma ismét megnézem a filmet, igyekszem minden rezdülést és árnyalatot észrevenni, hiszen nem szégyen tanulni másoktól, nem kell mindent saját magunk hibáin és tévedésein keresztül kitapasztalni.
    (https://videa.hu/videok/film-animacio/elvalt-nok-klubja-teljes-film-1996-bette-midler-pZb4nnxsIdQCyGX0)

    Nőies tudás, a női bölcsesség mélységei 1.


    A Csipkerózsika álomba szenderül – mesés beavatás a nőiségbe – könyvemben a legkönnyebben a Térdszéli Katica meséhez kapcsolódó fejezetet írtam meg. Egyébként talán ez a legrövidebb és legtömörebb fejezete is a könyvnek. Nem túlzás: egyszerűen kiöntöttem magamból. Minden egyes sora a mesének és a belőle származó gondolatoknak is mélyen a sajátom volt.
    Hiszen kislányként, fiatal nőként én is bármikor el tudtam varázsolni a beszélőkémmel és a kirobbanó jókedvemmel a környezetemben lévő férfiakat: Édesapám szemében mindig láttam a helyeslést és a bátorítást, Nagybátyámat meg úgy csavartam az ujjam köré, ahogy kellett. Amikor megismertem férjem édesapját, az ő szemvillanásából azonnal láttam, hogy kapcsolatunkat mostantól az ő egyetértése, áldása és oltalma kíséri – és ez így volt haláláig.
    Szóval tetszelegtem én rendesen ebben az okos lány szerepben. Aztán összekerültem egy igazi “Métisz-típusú” főnökasszonnyal, akit különösen szerettem és tiszteltem.

    (Métisz a női bölcsesség istenasszonya és Zeusz első felesége volt, akinek azt jósolták, hogy két gyermeke lesz, egy lánya meg egy fia, és a fiú mindenben túlszárnyalja majd az apját. Ezután Zeusz addig ügyeskedett, míg elérte, hogy Métisz – aki akkor már méhében hordta Pallasz Athénét – egészen apróra zsugorodjon és bekebelezte. Amikor aztán az ő fejéből pattant ki teljes harci fegyverzetben Pallasz Athéné, a főisten valójában elorozta a nőktől a szülés privilégiumát is! Azt, hogy csak ők képesek életet adni. Pallasz Athéné abban a tudatban élt, hogy nincs is anyja. Méltán vált isteni atyja legkedvesebb gyermekévé, apuci okos lányává, mivel tudása a bal agyféltekés, férfias tudás volt, holott Métisz révén magában hordozta a női bölcsesség jobb agyféltekés tudását is, igaz hogy nagyon sokáig ez inaktív volt számára.)

    Nos, az én Métiszem a következő, életre szóló tanulsággal ajándékozott meg a húszas éveim végén: Főkönyvelő volt, nagyon okos és lelkiismeretes egy olyan vezetői csapatban, ahol esélye sem volt annak, hogy okos érvelését a többi vezető egyáltalán követni tudja, nem hogy megértse. Kidolgozta, és aprólékosan alátámasztotta, hogyan lehet egy elég nagyszabású szociális intézkedési tervet megvalósítani. A javaslattal a cégnél dolgozó mintegy 1200 ember nagyon jól járt volna és a cég sem rokkant volna bele ennek anyagi terhébe. Ám eszébe sem jutott, hogy elővezesse. Ugyanakkor minden alkalommal, amikor az igazgatóval találkozott, valamit elsütött belőle. Amikor már a teljes javaslatát apránként bejuttatta igazgatónk tudatába és hagyott elég időt arra, hogy meg is tudja a pasas emészteni, egy következő találkozáskor azt mondta: Nagyon örültem és nagyon jónak tartottam Gábor a szociális intézkedési csomaggal kapcsolatos elképzeléseit, ezért megpróbáltam számokkal is alátámasztani, hogy mindez mennyire megalapozott és kivitelezhető. Azzal szó nélkül átnyújtotta neki a javaslatot leírva, táblázatokkal, grafikonokkal alátámasztva, beterjesztésre kész formában, első oldalán azt is megírva, hogy a következő vezetői értekezleten az Igazgatónak mit kellene ezzel kapcsolatban mondania.
    És ha valaki közületek azt gondolná, hogy ezek után “Gábor” kikérte magának, hogy a szájába adjanak mások által kitalált, aprólékosan kidolgozott javaslatokat, az nagyon téved!
    Jelen voltam azon a vezetői értekezleten, ahol az Igazgató – miután kellőképpen kifényezte magát és a nagyszerű ötletét – elővezette és egyhangú szavazással keresztülvitte Métiszem javaslatát. Ehhez mindössze a nők azon csendes, háttérbe húzódó bölcsessége kellett, hogy “többet ésszel, mint erővel”.
    Bizonyára nektek is van ehhez hasonló élménye, története – örülnék, ha megosztanátok, mindannyiunk okulására!

    Ha egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik…

    Nem várt öröm ért tegnap este: kaptam egy számomra igen értékes “fülszöveget” könyvem hátsó borítójára Szász Ilmától. Ilmával 2000-ben találkoztam személyesen, miután megszületett a döntés, hogy az akkori munkahelyemet a földdel teszik egyenlővé. Időközben ez be is következett, mert az egykori épület helyén ma egy biztosítótársaság üvegpalotája díszlik. Miután szerződést bontottunk kétéves munkanélküli időszak következett. Ekkor kerestem kapcsolatot Szász Ilmával, akinek a könyveit olvastam, és nagy hatást gyakorolt rám az a jelkép és szimbólumrendszer, ami munkáiból elém tárult.

    Ilma a Karolina úti Vértranszfúziós Intézet Igazgató főorvosa volt nyugdíjazásáig, majd utána nyergelt át az ezotéria területére. Azt szerettem volna megkérdezni tőle, hogy az én esetemben is lát-e esélyt egy ilyen 180 fokos pályamódosításra. Egy szufi mesét mondott el nekem válaszul, ami arról szólt, hogy egy különleges madár addig vándorolt erdőről erdőre, míg egy napon megtalálta az övéit és azóta végre magára talált. A történet egyébként igen-igen rímel saját mesémre, Andersen rút kiskacsájára.

    hazatalálás

    A mesén kívül ő javasolta nekem, hogy ismerkedjek meg Baktay Ervin: A csillagfejtés könyve c. munkájával. Azt tanácsolta, ne menjek kártyavetőkhöz, csillagfejtőkhöz, hanem keressem meg a saját utamat úgy, hogy magamnak állítom fel a születési horoszkópomat. Így kerültem kapcsolatba az asztrológiával. Baktay könyvét végig azzal az érzéssel olvastam – amit soha azelőtt nem éreztem – hogy igen, ezt én mind tudtam valaha… azaz nem tanultam a könyvét, csak ráismertem. Felejthetetlen élmény volt.

    Ha ez a találkozás akkor és ott nem jön létre, akkor nem ismerem meg mélységében a szimbólumok és archetípusok jelképrendszerét és talán a mesékhez sem találok vissza, amely ezeknek legelfogadottabb közvetítője. Végtelenül örülök hát nemcsak az akkori, hanem a mostani, majd 20 év utáni újbóli egymásra találásunknak.

    Harmatos kritika

    A pedagógusok munkájáról évente egyszer megemlékeznek, és ez rendben is van így.
    Minden ember lelkében él – remélhetőleg – legalább egy tanítója, akitől valamikor nagyon komoly segítséget, személetmódot, hozzáállást kapott. Én az első diplomamunkámmal való konzultálásokat nem fogom elfelejteni, amíg élek. Akkor még nyoma sem volt asztali számítógépeknek, így az általam agyonjavítgatott, olvashatatlan jegyzetekből édesapám aprólékos, gondos munkával készítette el a gépelt kéziratot, amit aztán nagy büszkén elvittem Juditnak, a konzulensemnek. Ő eredetileg vegyészmérnők volt és két éve kezdett el értékelemzést tanítani a Közgazdasági Egyetemen. Hárman voltunk, akik ezt a témát választottuk és nála írtuk a diplomamunkánkat. Kézbe vette, figyelmesen beleolvasgatott, időnként lelkesen ilyeneket mondott: “Hát ez nagyon jó! Zseniális! Hűha! Fantasztikus!” Majd nagy szeretettel rám nézett meleg barna tekintetével, kezébe vett egy ollót és megkérdezte: “Megengeded, hogy egy kicsit változtassak a szerkezetén?” Beleegyezően bólintottam, fogalmam sem lévén arról, mire készül. Ezután az ollóval szinte bekezdésenként szétszabdalt minden lapot, vett egy csomó üres A4-es papírt és ragasztót, majd egészen más sorrendben felragasztgatta rájuk a papírcsíkokat. Eleinte nem hittem el, hogy valóban széjjelvágja, amit édesapám fáradhatatlan kitartással legépelt nekem, aztán lassan beletörődtem, hogy ennek annyi… Az újonnan készített papírsaláta hegyet elégedetten kezembe nyomta, rám nézett rám szeretettel, és ennyit mondott: “Ági, ez tényleg nagyszerű lesz, ha újraírod!” Nem hangzott el egyetlenegy kritikai észrevétel, csak dicséret és lelkesítés. A miszlikbe vágott dolgozatban mégis ott volt a kemény kritika, de mellette a biztatás is, hogy meg fogom tudni csinálni.
    …és ez még kétszer megismétlődött, mire nyomdába vihettem a dolgozatot…

    Ez jutott eszembe az alábbi kis történetet olvasva:
    “A Mester nagyon tudott kritizálni, ha így gondolta, hogy helyénvaló a bírálat.
    Ugyanakkor dorgálásai miatt – általános csodálkozásra senki sem neheztelt meg rá. Amikor egyszer efelől kérdezték, így válaszolt:
    – Minden azon múlik, hogy hogyan csináljuk. Az emberek olyanok, mint a virágok: a lágyan hulló harmatra nyitottak és befogadják, de a szakadó esőtől bezárulnak.”
    Melo: Abszurd egypercesek
    Köszönöm, Judit, éljenek az igazi pedagógusok!
    https://agistrastudio.webnode.hu/

    A szavak súlya


    “Egy este, naplemente idején, háza küszöbén elmélkedett a földműves és élvezte a hűvös estét. Közelében volt egy út, amely a faluba vezetett. Jött valaki, és amikor meglátta a gazdát, elgondolkozott:
    „Ez egy lusta férfi lehet, nem dolgozik, és az egész napot a küszöbén ülve tölti el…”
    Később egy másik utas jött arra. Ő pedig ezt gondolta:
    „Ez a férfi egy szoknyavadász. Csak azért ül itt, hogy a lányokat nézze és megjegyzést tegyen rájuk…”
    A harmadik idegen, aki a helység felé igyekezett, így gondolkozott:
    „Ez a férfi biztosan egy szorgalmas ember. Napközben sokat dolgozott és egész este élvezi a megérdemelt pihenést…”

    “Hatalmas erő van a kimondott szavaidban. Építhetsz, rombolhatsz. Megalázhatsz, felemelhetsz. Bátoríthatsz, depresszióba lökhetsz. Létrehozhatsz, megsemmisíthetsz. Életeket formálsz át vele, hatással vagy másokra, nyomot hagysz. Lehet, hogy valaki a szavaid hatására fog bele az álmai megvalósításába, lehet, hogy valaki a szavaid hatására mond le a céljairól. Lehet, hogy valaki a te bátorításodra kezd hinni magában, lehet, hogy valaki a te alázásod következtében kezdi el vagdosni magát. Felelősséggel tartozol a szavaidért. Felelősséggel tartozol a szavaid következményéért. Megmutathatod az életet, a halálba taszíthatsz. Mosolyt csalhatsz arcokra, könnyeket a szemekbe. Börtönbe zárhatsz vagy szabaddá tehetsz. Minden kimondott szóval történelmet írsz. Adsz. Elveszel. Felüdítesz. Elkeserítesz. Ölsz. A kimondott szó lehet fegyver, lehet gyógyír, lehet mentőöv, lehet csapda, lehet emésztő tűz, lehet frissítő víz. A kimondott szó elvégzi a dolgát, nem tudod visszavonni. Súlya, ereje, hatása van, életeket változtatsz meg.
    Te döntesz: áldás vagy átok leszel?”
    Lydia Finlandia

    Igen. Áldás és átok – ez az, amivel egy újszülött kislányt útjára indítunk születésekor és azt követően, egészen a felcseperedéséig. De mi az áldás és mi az átok? Én ezt nagyon egyszerűen definiálom: Áldás az, amikor kifejezzük jókívánságunkat, hogy a benne rejtőző adottságokkal és szunnyadó képességeivel valósítsa meg a saját álmait. Ez egyébként a legtöbb, amit egy jó nevelő (növelő) tehet. Az átok ezzel szemben mindaz – legyen bár az indíttatás a legjobb szándékú – amivel arra ösztönözzük, hogy ne a saját, hanem a mi elvárásainkat, álmainkat valósítsa meg élete során. Ilyenkor arra kényszerítjük, hogy saját felségvizei helyett számára ismeretlen vizeken evezzen, olyan képességeket fejlesszen, amelyekkel – mivel azokból nincs neki vagy nem elegendő, amije van – nagy-nagy szorgalommal is legfeljebb középszerű lehet. Hiszen mindenki csak a saját, veleszületett képességei kibontásával válhat erőssé és kiválóvá – netalán a legjobbá – azon a területen, ahol hasznosítja.
    Ezért olyan fontos a szavak súlya.

    A mese súlya

    MESE A MESÉRŐL

    Sokan úgy vélik, de legalábbis azt mesélik, hogy élt valaha réges-régen egy fejedelem, aki soha nem mozdult ki a palotájából, és minden idejét azzal múlatta, hogy papírra vetette miből mennyi található a kamrákban, mennyi a pajtákban, meddig terjed az uradalma, és mekkora a gazdagságának híre… A fáma szerint személyesen számolt és írt össze minden szőrszálat gyönyörű felesége szemöldökén, az asszonya szemének minden csillanását, ajka összes sóhaját, majd azt követően összeírta az összes drágakövét, valamennyi tüzes fényű aranyát, és végül a kincstár sarkában meghúzódó utolsó rézgarasát is… Ő maga mérte le, részletezi a történetírás, az összes rőf selymét, az ezüst gyertytartók súlyát, a mézescsuprok és a boroshordók űrtartalmát, de még a kastélypincék pókhálóinak térfogatát is… A dölyfös fejedelem előtt, az írás tanulsága szerint, nap mint nap meg kellett jelenniük tiszttartóinak, akik közül kinek ez, kinek az volt a megbízatása. Hozták a jelentéseiket: hol sírt fel egy újszülött, hol csendült fel temetésre a gyászharang, hol, mekkora a fejedelem folyóiban a halivadék-hozam, hogyan fejlődik a rozs- és búzamag a kalászban, mekkora a fácánköltés a határban, van-e elég vadnyúl, hogyan kölykedzett a többi vad az ő erdein. És jöttek, természetesen, a besúgók is, hogy be- és feljelentsenek kimondott és elsuttogott szavakat, vádakat és elhallgatott titkokat… Ettől az információáradattól csak az írnokok száma gyarapodott, többszázan voltak, ki reggel, ki délben, mások pedig este írták tovább a hosszú és összetett könyvelést… Akkorára dagasztották a fejedelem vagyonösszeírásának iratait, hogy az udvarának legnagyobb helyisége lett kijelölve ezen könyvek és lajstromok számára, egy valamivel kisebb ezen könyvek és írások összefoglaló jegyzékeinek, míg a harmadik helyiség a jegyzékek jegyzékeinek lett előlátva, és így tovább, míg végül egy maghatározott nagyságú, négybe hajtott kivonatig jutottak, amelyet a fejedelem a feje alá tett a hálószobájában, amely – talán szükségtelen megjegyezni – pontosan húsz öl hosszú, kilenc láb széles és hét lépés magas volt.

    Egyszercsak mégis felvirradt az a nap is, amikor már mindent összeírtak, lemértek, megszámoltak, már nem maradt semmi számbavenni való, valami új hozzátenni való, mindenről lehetett tudni, hogy hol van és mennyi van belőle. Kétségbe esett ekkor az önimádó fejedelem, haszontalannak érezte az életét, kétségbeejtően értelmetlennek tűnt minden perc. Hacsak, jutott eszébe ekkor mentőötletként az, amire eddig nem is gondolt: mekkora súlya lehet egy mesének? Persze a róla szóló meséknek, mert csupán azoknak a súlya érdekelte.

    – Hogyan mérjük le a mesét? – tanakodott sokakkal a fejedelem. A serpenyő egyik felébe belerakta dagadt és bekötött összeírásai köteteit, a mérleg másik serpenyőjébe pedig ugyanolyan, de üres lapokkal bekötött könyveket tett. A különbség csupán a felhasznált tinta súlyában volt kimutatható. Lemérte egy üres üveg súlyát, majd belemondta a nevét és nemesi rangját, de az eltérés csupán akkora volt, mint amikor leheletté lesz a szó, a leheletből pedig vízpára, ami harmatként csapódott ki az üveg falára. Sokféle módszert és huncutságot kipróbált, de a mese mértékét nem tudta megtalálni, mígnem eszébe jutott, hogy egy vele azonos súlyú embert kellene találnia, hogy annak elmesélve a mesélnivalót, meglátnák mekkorát is nőne az illető súlya.

    – Ha elmesélem, mi mindenem van, attól biztos, hogy nagyot nő! – mondta fennhangon, mielőtt kiadta volna a parancsát.

    Hajbókolva szerteszét széledtek a fejedelemség elöljárói, kutatva a nagyúr másolata után. Mindenkit szemre megsaccoltak, míg végül egy lepukkadt vendégfogadóban rátaláltak egy csavargóra vagy zarándokra, aki súlyában és nevének betűi számában sem tért el a fejedelemtől, épp úgy hívták, mint az uraságot, de ő nem volt semminek sem ura a puszta életén kívül, úgy járt-kelt a világban, ahogyan éppen kedve kívánta.

    Már kora hajnalban a palota előtt felállítottak egy egyszerű szerkezetet, amit a gyerekek mérleghintának neveznek. Az egyik végére a fejedelem ült, a másikra pedig a csavargó. Az elképzelés nagyon egyszerű volt: amíg az előbb említett elmondja a saját meséjét, amit meghallgat az utóbb említett, ezt követően majd kiderül, mekkorát ugrik az utóbbi súlya. És így is tettek. A fejedelem mesélt, a csavargó pedig hallgatta. Lassan a reggelből dél lett, majd delelőre ért a Nap, később lassan bealkonyult, már a szürkület jelezte a nap végét, de semmi sem történt – egyensúlyban maradtak a fejedelem fennséges meséje ellenére, továbbra sem mozdult ki semmi. Se le, se fel nem mozdult a mérleghinta.

    Szinte már beesteledett, de a mese hatása nem mutatott semmilyen látható elmozdulást, mígnem a szövegeléstől rekedten és dühösen, odakiáltott a fejedelem:

    – Hallod te, amit én mondok?
    – Hallom felség – válaszolt a csavargó . – Figyelmesen hallgatom, ha kéri megismételhetem mindazt, amit mondott…
    – Ez nem létezik, amikor annyi értékről beszéltem, már csak az irigységnek ki kellene billentenie az egyensúlyi állapotot…
    – Nagyságos fejedelem, az ön meséje igen jelentékeny – jött a felelet. – El kell ismernem, nincs amije nincs, nem volt szűkmarkú önnel az élet. Mindazok nagysága és súlya ellenére azért nem billenünk ki egyensúlyi állapotunkból, mert amit nekem elmond , azzal könnyebbé válik felséged, és én is annak meghallgatása után ugyanannyival leszek könnyebb. Emiatt, igaz nagy dolgokról mesélt, közöttünk mégsem jöhet létre elmozdulás, hacsak nem annyi, hogy egy mesével mindketten könyebbek lettünk. És ez nem kevés. Szinte úgy is mondhatnám, hogy kielégítő eredmény.

    Ezek után mindketten elkezdtek egyszerre leszállni a szerkezetről, majd a fejedelem és a csavargó lassan, apró léptekkel elindult a palota felé. Most az utóbbi, kinek nem volt határtalan birtoka, halkan mesélni kezdett az előbbinek, minden bizonnyal arról, amit a világban jártában-keltében tapasztalt. Ismét mindketten, egyformán megkönnyebbültek, mint ahogyan az már lenni szokott, amikor valaki valakinek mesét mond, legyen annak bármi is a tartalma.
    /forrás: Goran Petrovic – Minden, amit az időről tudok/
    Kreil Melinda gondolatai a mese kapcsán:

    “Hogyan lehet megmérni vajon a mesét? Hogyan válik láthatóvá a hatása? – töprengett abban a mesében a fejedelem, amit ma, a második meseterápiás konferencián tartott műhelyen meséltem. Mérleggel nem megy semmire, ha a mesék súlyát keresi, ezt be kellett látnia a nagyhatalmú uralkodónak.

    Mert a mese súlya mindig változik. Attól függően, ki meséli, ki hallgatja, mikor mesélik és miért. Kik hallgatják együtt és milyen érzések ébrednek bennük, éjszaka van-e vagy nappal, szárnyaló hangon, vagy elsuttogva mondják, vígaszul szánják, bátorításnak, vidítani vagy csak hogy jól teljen az idő. A mese súlya néha mázsás kő, néha forró könnycsepp, messzire repülő nyílvessző, szálló tollpihe, három aranyhajszál vagy épp egyetlen magocska.
    A mese súlya annyi, amennyit a szíved könnyebbedik, ha hallgatod, ha elmondod.

    “Amennyit a szív könnyebbedik” – erről az egyiptomi lélekmérés jut eszembe, bizonyságul, hogy a „mérlegelés” gondolata nagyon régi, már az egyiptomi halotti kultúrában is fontos szerepet kapott. Úgy tartották, hogy a földi lét végén a halott lelke bírái elé lép, ahol szívét egy kétkarú mérleg egyik serpenyőjébe helyezik, míg a másik serpenyőbe egy tollpehely kerül. (A tollpehely Maat, az igazság istennőjének jelképe volt az egyiptomi mitológiában.) Ezután kerül sor a mérlegelésre, melynek során azt vizsgálják, hogy a halott szíve könnyebb-e, mint az igazság.
    Ha a mérleg nyelve nem leng ki, akkor a mérés szerencsés kimenetelűnek minősül, ezzel szemben, ha a halott szívét tartó serpenyő magasba lendül, akkor „megméretett és könnyűnek találtatott”, ezért a halotti csarnokban várakozó – külsejében krokodil-, oroszlán és vízilóvonásokat ötvöző – szörnyeteg felfalja a bűnöst.
    “Megméretett és könnyűnek találtatott”
    A mesék mélyén mindig ott rejlik a végső igazság – és minden meséléskor esélyt kap a mesélő és a hallgató is ennek felismerésére. Ezt jelentik például azok a forró könnycseppek, vagy a szívből fakadó kacagás, amelyek utat törve a mese hatására mázsás súlyoktól szabadíthatnak meg.
    Nagyon mély gyökerei vannak annak, hogy a végső számadáskor a mérleg két oldalának egyensúlyban kell lennie, és ha nincs, a „számlát” ki kell egyenlíteni (a felfalással). És ha a szív könnyűségéhez a mesélés hozzá tud járulni, akkor ennél többet nem is tehetünk magunk és mások érdekében!

    A felbecsülhetetlen értékkel lehet felelőtlenül gazdálkodni?

    A hatvanas évekből származó szakállas vicc így hangzik: „A Jereváni Rádió tudósításában elhangzott: »a leningrádi pártszékház előtt Volvókat osztogatnak«. Majd érkezett a cáfolat: »A hír igaz, de… nem Leningrádban, hanem Moszkvában,… nem Volvókat, hanem Volgákat… és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak«.”

    Rémálmaim szitokszava a „felbecsülhetetlen”. Egy műalkotás, egy zenei mű, egy eredeti kézirat valóban felbecsülhetetlen értéket képvisel, időnként egy-egy aukción példátlan összegekért kelnek el az ilyen ritkaságok. De megtörténhet az ellenkezője is, amikor egy könyvgyűjtemény – amely attól olyan értékes, hogy egy zseniális tudós válogatása révén vált könyvtárrá, esetleg széljegyzetekkel látta el a könyveket, amelyekből fontos gondolatait, megjegyzéseit ismerhetik meg tanítványai – hulladékáron, kilogrammonként 4 forintért kerül kalapács alá és ezt követően újrahasznosítható nyersanyag válik belőle. Hihetetlen? Pedig ilyen eset megtörténhetett nálunk 1999-ben, méghozzá a híres Selye-hagyatékkal.

    Tegnap hajnalban arra ébredtem, hogy az előadásomhoz rákeresek az interneten erre a nagy port kavaró esetre, amikor a híres professzor könyvtárát elherdálták és gyakorlatilag szemétre került. Régen volt, de olyan mély felháborodást okozott, ami kitörölhetetlenül belém vésődött. Sajnos az emlékezetem megtréfált és az esetet Szentágotay Jánoshoz, a neves agykutatóhoz kapcsoltam, pedig Selye professzor, a külföldre szakadt világhírű stressz-kutató könyvtáráról volt szó. Ezért nem találtam először semmi nyomát az interneten, amit betudtam annak, hogy akkor, amikor ez történt, még nem használták olyan kiterjedten az internetet. Ma reggel viszont úgy írtam be, hogy Selye hagyaték, és így már meg is találtam több írást, ami hírül adta e példátlan esetet. Tehát: Nem Szeged, hanem Szentes, nem Szentágotay János hanem Selye János, nem 1994, hanem 1999 – a többi már stimmel!

    A tények: A „Selye-hagyaték” sok ezer kötete negyvenkét kamionban érkezett a tengerentúlról Szentesre 1992 tavaszán. A könyvgyűjtemény szakszerű feldolgozása akkori vélemények szerint 200 könyvtáros 10 évi munkáját igényelte volna, ezért ideiglenesen ömlesztve betárolták egy részét a megyeháza épületébe, a másik, nagyobbik részét pedig az Esze Tamás laktanyába. A könyvek a Selye Alapítvány gondozásába kerültek, ám hét év során sem sikerült előrébb vinni az ügyet, miközben az Alapítvány negyvenmilliónyi tartozást halmozott fel. A tartozások fejében az APEH a könyvgyűjteményt lefoglalta, majd ezt követően került sor a szégyentelen kiárusításra, ahol a licitálás során a páratlan könyvtár részét képező könyvekért 2,1 millió forintot fizettek hulladékáron, majd bezúzták az egyedülálló, stresszirodalmat is tartalmazó, nemzetközi összetételű hagyatékot.

    Árpádkori királygyilkosságok

    “Szomorú szívvel tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy Dr. Palotás János a budai József Attila Gimnázium nyugalmazott igazgatója 2oo8. december 7-én, életének 77. évében, méltósággal viselt hosszú betegség után csendesen elhunyt.”

    Előszőr Édesapám november 21-én, aztán egyik legnagyobb tanítómesterem, december 7-én.. Sok ez így egyszerre, nagyon sok!

    Ez az előadásanyag 2008 június – augusztus között készült. Szinte az egész nyári akotószabadságomat ezzel töltöttem. Pedig sok mást kellett volna csinálnom, de napról napra valami húzott a témához, a történelemhez, ami oly meghatározó része érdeklődésemnek. Most – így utólag – már értem miért.

    A diasor végén gyertya lobog valamennyi királyunk emlékéért és magát az előadás halottak napjához közeli időpontban mutattam be. Apukám az előadás előtt elejétől végig megnézte, meghallgatta és minden gondolatomat helybenhagyta. Csak remélni merem, hogy Palotás tanár Úr is így tenne… A gyertya mostantól sajnos már értük is lobog ezentúl minden előadásomon.

    In memoriam Dr. Palotás János (1931-2008)

    Sokat gondolkodom mostanában azon, hogy az egyéni sorsfeladaton túl, amit az embernek élete során jól-rosszul meg kell oldania van-e karmatikus sorsfeladata amiatt, hogy magyarnak született? Ady igen súlyosan fogalmaz erről:

    „Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
    Veréshez szokott fajta,
    Cigány-népnek langy szívű sihederje,
    Verje csak, verje, verje.
    Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem
    Én magyarnak születtem.
    Szent galambja, nehogy zöld ágat hozzon,
    Üssön csak, ostorozzon.
    Ha van Isten, földtől a fényes égig
    Rángasson minket végig.
    Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
    Mert akkor végünk, végünk.”
    (Ady Endre: Nekünk Mohács kell)

    A magyar nép “balsorsáról” zeng himnuszunk, amelyben nap mint nap felhangzik a fohász, hogy jöjjön már valami jobb, hiszen “megbűnhődte már e nép a múltat s jővendőt”. De vajon biztos, hogy már megbűnhödte? Vagy olyan bűn terhel bennünket, amelyet évszázadokon keresztül nemzedékről nemzedékre viselnünk kellett és kell, hiába fojtjuk le nemzeti kollektív tudatalattink legmélyére?! Igen, azt hiszem ilyen bűn a felszentelt királyok meggyilkolása, ifjú, ártatlan életek kioltása hatalomvágyból, pénzsóvárságból, irígységből, különösen ha apánk, testvérünk, gyermekünk az áldozat. Ugyancsak nehezen feloldozható bűn a tőrbecsalás, az árulás, az erők szándékos szérforgácsolása, a széthúzás, amikor összefogásra lenne szükség az ország és a nemzet védelme, boldogulása érdekében. Mérhetetlen bűn megtagadni a holtaktól a végtisztesség megadását, bűn feldúlni a temetőhelyeket, kifosztani sírokat, megzavarni a holtak nyugalmát. És az is bűn, ha mindebbe beletörődünk, elfogadjuk, hogy ezen nem lehet és nem is tudunk változtatni.

    Nyár elején e témában néhány igen elgondolkozató tanulmányra bukkantam az interneten. Ezekből készítetem egy zenés-képes ábrás anyagot, mert azt remélem, hogy ebben a formában talán többen ráakadnak és hozzám hasonlóan elgondolkodnak azon, hogy elég-e csak siránkozni balsorsunkon vagy a sorsfordításhoz van-e egyéni és közös felelősségünk, lehetőségünk – kinek-kinek a saját erejéhez mérten?!

    Kinek a figyelmébe ajánlom ezt az anyagot? Mindenkinek, aki a magyar történelmet kedveli, de különösen a pedagógusoknak és a diákoknak. Hiszem, hogy a fevetett összefüggések megismerése új megközelítést adhat történelmi múltunk jobb megértéséhez.

    Őseink vére

    Őseink vére – előadás 1. rész 2008-11-05

    Őseink vére – előadás 2. rész 2008-11-05

    A pénzügyi válsággal korábbi közgazdasági tantételeink is sorra “bedőlnek”?

    Világméretű pénzügyi válság

    Az Index tegnap érdekes cikket közölt “A válság véget vet a szabdpiacnak” címmel, amely azt feszegeti, hogy az utóbbi napok pénzügyi eseményei – október 6-án 10 százalék felett esett az OTP papírok értéke, az euró ára ismét elérte a 250 forintot, szerdán pánik volt a tőzsdén, újra fel kellett függeszteni a kereskedést – vajon már az 1932-36 közötti világgazdasági válságnál is nagyobb új válság begyűrűzésének első aggasztó hazai tüneteiként értelmezhetők?

    “Money” – Liza Minnelli, Joel Grey

    A cikkből az derül ki, hogy a szabadpiacért zajló küzdelemben, illetve a szabadpiacban eltöltött több száz év után a mostani válság alapvető fordulatot hozhat, és eljöhet a szabályozott, kontrollált piac kora: az állam lényegesen szigorúbb szabályozó és ellenőrző szerepe mellett az eddiginél komolyabb piaci szereplő is lehet egyes szegmensekben, például a jelzáloghitelezésben. Véget érhet a spekulációs ügyletek szabadsága és a multik korlátlan hatalma is.

    Az 1980-as évek elején Gerd Gerken ennek a vélekedésnek már hangot adott “A 2000.év trendjei. Az üzleti világ az információs társadalomban” című munkájában: nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a XXI. században a pénz (tőke) jelentősége visszaszorul, és átveszi a szerepét az új társadalmi formáció legfontosabb erőforrása, az információ:

    “Az elkövetkező információs társadalom már nem a pénzt fogja a középpontba állítani. Vagy lesz elegendő belőle vagy lényegtelenebb lesz, mert a menedzsment a fogyasztás és a gazdaságos termelés közötti növekvő összefonódás láttán főleg az információra, és az innovatív intelligenciára támaszkodik. Az eljövendő gazdaságban a pénz csak egyik eleme lesz az információ nevű új, központi nyersanyagnak.”

    Forrás: Gerken, Gerd (1993): “A 2000.év trendjei. Az üzleti világ az információs társadalomban” Akadémiai Kiadó, Budapest

    Gerken jóslatát még mindig sokan utasítják az utópiák közé, pedig a jelen gazdaságán a rések már olyannyira repedeznek, hogy indokoltabb lenne az optimális vezérlés lehetőségét tekintetni utópisztikus álomnak. Az is jól látható, hogy – mint már annyiszor – a régi nem adja át békésen, megrázkódtatás nélkül helyét az újnak – számomra a most kibontakozó válságjelek ezt az üzenetet hordozzák. És azt is, hogy végre valóban meg kellene szívlelni elméleti és gyakorló gazdasági szakembernek Kornai prfoesszor intelmét:

    “Azt hiszem, hogy a XX. század vége közgazdász kutatójának minden oka megvan a szorongásra, elkeseredésre és dühre. Ez azonban nem kell, hogy tétlenségre és megadásra kárhoztassa. A világgazdaság és saját tudományunk helyzetének legfeljebb arra kell késztetnie bennünket, hogy kellő szerénységet tanúsítsunk, tartózkodjunk a fanatikus csodadoktorok magabiztosságától s őszintén megvalljuk tudásunk korlátait. Arra, hogy óvatosabban, megfontoltabban és körültekintőbben foglaljunk állást a tudomány nevében, ha a beteg gazdaság gyógyítása ügyében adunk tanácsot.”

    Forás: Kornai János gondolatát Papp Ottó és Varga Attila: Az értékelemzés módszertana és gyakorlati alkalmazása című könyvéből emeltem ki (BME Mérnöktovábbképző Intézet 1983. p.45.)