Elvált nők klubja

Nagy kedvencem ez a film. Három kitűnő színésznő (Bette Midler, Goldie Hawn, Diane Keaton) ezer módon csillantja a harmadik életszakaszába lépő, férje által mélyen megbántott és megalázott nő sötét oldalát. Megmutatják, milyen is az, amikor amikor felszínre tör egy nőből a haragvó istenasszony hatalmas romboló energiája. Elég kellemetlen szembesülni ezekkel az eleddig elfojtott, számunkra is ismeretlen negatív energiaáramokkal. Különösen akkor, ha egy életen át alkalmazkodtunk és próbáltuk a legtöbbet kihozni önmagunkból, társunkból és élethelyzeteinkből
A bölcsesség nélküli harag önmagát táplálja és fékevesztett rombolást idéz elő, ami kárt tehet másokban és önmagunkban is. Kellő bölcsesség birtokában a jogos harag és felindultság viszont nem dühkitörést vált ki, hanem arra használható, hogy segítse a méltatlan helyzettől való megszabadulást, az ehhez szükséges változtatás elhatározását és a megvalósításhoz szükséges legjobb módszer megtalálását. “A bölcsesség nem engedi, hogy a vádaskodás és szégyenkezés megakadályozza vagy eltérítse a nőt az igazságtól való szembenézéstől vagy a düh felvállalásától. A bölcs stratégia és a felháborodás együtt a korosodó nőt félelmetes idős asszonnyá változtatja.” (Jean Shinoda Bolen: A bennünk élő idősödő istennők 118-119.o)
Amikor ma ismét megnézem a filmet, igyekszem minden rezdülést és árnyalatot észrevenni, hiszen nem szégyen tanulni másoktól, nem kell mindent saját magunk hibáin és tévedésein keresztül kitapasztalni.
(https://videa.hu/videok/film-animacio/elvalt-nok-klubja-teljes-film-1996-bette-midler-pZb4nnxsIdQCyGX0)

Nőies tudás, a női bölcsesség mélységei 1.

2019 augusztus 31-ig kedvezményesen megrendelhető a “Csipkerózsika álomba szenderül – kislányok mesés beavatása a nőiségbe” című könyvem.


A Csipkerózsika álomba szenderül – mesés beavatás a nőiségbe – könyvemben a legkönnyebben a Térdszéli Katica meséhez kapcsolódó fejezetet írtam meg. Egyébként talán ez a legrövidebb és legtömörebb fejezete is a könyvnek. Nem túlzás: egyszerűen kiöntöttem magamból. Minden egyes sora a mesének és a belőle származó gondolatoknak is mélyen a sajátom volt.
Hiszen kislányként, fiatal nőként én is bármikor el tudtam varázsolni a beszélőkémmel és a kirobbanó jókedvemmel a környezetemben lévő férfiakat: Édesapám szemében mindig láttam a helyeslést és a bátorítást, Nagybátyámat meg úgy csavartam az ujjam köré, ahogy kellett. Amikor megismertem férjem édesapját, az ő szemvillanásából azonnal láttam, hogy kapcsolatunkat mostantól az ő egyetértése, áldása és oltalma kíséri – és ez így volt haláláig.
Szóval tetszelegtem én rendesen ebben az okos lány szerepben. Aztán összekerültem egy igazi “Métisz-típusú” főnökasszonnyal, akit különösen szerettem és tiszteltem.

(Métisz a női bölcsesség istenasszonya és Zeusz első felesége volt, akinek azt jósolták, hogy két gyermeke lesz, egy lánya meg egy fia, és a fiú mindenben túlszárnyalja majd az apját. Ezután Zeusz addig ügyeskedett, míg elérte, hogy Métisz – aki akkor már méhében hordta Pallasz Athénét – egészen apróra zsugorodjon és bekebelezte. Amikor aztán az ő fejéből pattant ki teljes harci fegyverzetben Pallasz Athéné, a főisten valójában elorozta a nőktől a szülés privilégiumát is! Azt, hogy csak ők képesek életet adni. Pallasz Athéné abban a tudatban élt, hogy nincs is anyja. Méltán vált isteni atyja legkedvesebb gyermekévé, apuci okos lányává, mivel tudása a bal agyféltekés, férfias tudás volt, holott Métisz révén magában hordozta a női bölcsesség jobb agyféltekés tudását is, igaz hogy nagyon sokáig ez inaktív volt számára.)

Nos, az én Métiszem a következő, életre szóló tanulsággal ajándékozott meg a húszas éveim végén: Főkönyvelő volt, nagyon okos és lelkiismeretes egy olyan vezetői csapatban, ahol esélye sem volt annak, hogy okos érvelését a többi vezető egyáltalán követni tudja, nem hogy megértse. Kidolgozta, és aprólékosan alátámasztotta, hogyan lehet egy elég nagyszabású szociális intézkedési tervet megvalósítani. A javaslattal a cégnél dolgozó mintegy 1200 ember nagyon jól járt volna és a cég sem rokkant volna bele ennek anyagi terhébe. Ám eszébe sem jutott, hogy elővezesse. Ugyanakkor minden alkalommal, amikor az igazgatóval találkozott, valamit elsütött belőle. Amikor már a teljes javaslatát apránként bejuttatta igazgatónk tudatába és hagyott elég időt arra, hogy meg is tudja a pasas emészteni, egy következő találkozáskor azt mondta: Nagyon örültem és nagyon jónak tartottam Gábor a szociális intézkedési csomaggal kapcsolatos elképzeléseit, ezért megpróbáltam számokkal is alátámasztani, hogy mindez mennyire megalapozott és kivitelezhető. Azzal szó nélkül átnyújtotta neki a javaslatot leírva, táblázatokkal, grafikonokkal alátámasztva, beterjesztésre kész formában, első oldalán azt is megírva, hogy a következő vezetői értekezleten az Igazgatónak mit kellene ezzel kapcsolatban mondania.
És ha valaki közületek azt gondolná, hogy ezek után “Gábor” kikérte magának, hogy a szájába adjanak mások által kitalált, aprólékosan kidolgozott javaslatokat, az nagyon téved!
Jelen voltam azon a vezetői értekezleten, ahol az Igazgató – miután kellőképpen kifényezte magát és a nagyszerű ötletét – elővezette és egyhangú szavazással keresztülvitte Métiszem javaslatát. Ehhez mindössze a nők azon csendes, háttérbe húzódó bölcsessége kellett, hogy “többet ésszel, mint erővel”.
Bizonyára nektek is van ehhez hasonló élménye, története – örülnék, ha megosztanátok, mindannyiunk okulására!

Harmatos kritika

A pedagógusok munkájáról évente egyszer megemlékeznek, és ez rendben is van így.
Minden ember lelkében él – remélhetőleg – legalább egy tanítója, akitől valamikor nagyon komoly segítséget, személetmódot, hozzáállást kapott. Én az első diplomamunkámmal való konzultálásokat nem fogom elfelejteni, amíg élek. Akkor még nyoma sem volt asztali számítógépeknek, így az általam agyonjavítgatott, olvashatatlan jegyzetekből édesapám aprólékos, gondos munkával készítette el a gépelt kéziratot, amit aztán nagy büszkén elvittem Juditnak, a konzulensemnek. Ő eredetileg vegyészmérnők volt és két éve kezdett el értékelemzést tanítani a Közgazdasági Egyetemen. Hárman voltunk, akik ezt a témát választottuk és nála írtuk a diplomamunkánkat. Kézbe vette, figyelmesen beleolvasgatott, időnként lelkesen ilyeneket mondott: “Hát ez nagyon jó! Zseniális! Hűha! Fantasztikus!” Majd nagy szeretettel rám nézett meleg barna tekintetével, kezébe vett egy ollót és megkérdezte: “Megengeded, hogy egy kicsit változtassak a szerkezetén?” Beleegyezően bólintottam, fogalmam sem lévén arról, mire készül. Ezután az ollóval szinte bekezdésenként szétszabdalt minden lapot, vett egy csomó üres A4-es papírt és ragasztót, majd egészen más sorrendben felragasztgatta rájuk a papírcsíkokat. Eleinte nem hittem el, hogy valóban széjjelvágja, amit édesapám fáradhatatlan kitartással legépelt nekem, aztán lassan beletörődtem, hogy ennek annyi… Az újonnan készített papírsaláta hegyet elégedetten kezembe nyomta, rám nézett rám szeretettel, és ennyit mondott: “Ági, ez tényleg nagyszerű lesz, ha újraírod!” Nem hangzott el egyetlenegy kritikai észrevétel, csak dicséret és lelkesítés. A miszlikbe vágott dolgozatban mégis ott volt a kemény kritika, de mellette a biztatás is, hogy meg fogom tudni csinálni.
…és ez még kétszer megismétlődött, mire nyomdába vihettem a dolgozatot…

Ez jutott eszembe az alábbi kis történetet olvasva:
“A Mester nagyon tudott kritizálni, ha így gondolta, hogy helyénvaló a bírálat.
Ugyanakkor dorgálásai miatt – általános csodálkozásra senki sem neheztelt meg rá. Amikor egyszer efelől kérdezték, így válaszolt:
– Minden azon múlik, hogy hogyan csináljuk. Az emberek olyanok, mint a virágok: a lágyan hulló harmatra nyitottak és befogadják, de a szakadó esőtől bezárulnak.”
Melo: Abszurd egypercesek
Köszönöm, Judit, éljenek az igazi pedagógusok!
https://agistrastudio.webnode.hu/

A szavak súlya


“Egy este, naplemente idején, háza küszöbén elmélkedett a földműves és élvezte a hűvös estét. Közelében volt egy út, amely a faluba vezetett. Jött valaki, és amikor meglátta a gazdát, elgondolkozott:
„Ez egy lusta férfi lehet, nem dolgozik, és az egész napot a küszöbén ülve tölti el…”
Később egy másik utas jött arra. Ő pedig ezt gondolta:
„Ez a férfi egy szoknyavadász. Csak azért ül itt, hogy a lányokat nézze és megjegyzést tegyen rájuk…”
A harmadik idegen, aki a helység felé igyekezett, így gondolkozott:
„Ez a férfi biztosan egy szorgalmas ember. Napközben sokat dolgozott és egész este élvezi a megérdemelt pihenést…”

“Hatalmas erő van a kimondott szavaidban. Építhetsz, rombolhatsz. Megalázhatsz, felemelhetsz. Bátoríthatsz, depresszióba lökhetsz. Létrehozhatsz, megsemmisíthetsz. Életeket formálsz át vele, hatással vagy másokra, nyomot hagysz. Lehet, hogy valaki a szavaid hatására fog bele az álmai megvalósításába, lehet, hogy valaki a szavaid hatására mond le a céljairól. Lehet, hogy valaki a te bátorításodra kezd hinni magában, lehet, hogy valaki a te alázásod következtében kezdi el vagdosni magát. Felelősséggel tartozol a szavaidért. Felelősséggel tartozol a szavaid következményéért. Megmutathatod az életet, a halálba taszíthatsz. Mosolyt csalhatsz arcokra, könnyeket a szemekbe. Börtönbe zárhatsz vagy szabaddá tehetsz. Minden kimondott szóval történelmet írsz. Adsz. Elveszel. Felüdítesz. Elkeserítesz. Ölsz. A kimondott szó lehet fegyver, lehet gyógyír, lehet mentőöv, lehet csapda, lehet emésztő tűz, lehet frissítő víz. A kimondott szó elvégzi a dolgát, nem tudod visszavonni. Súlya, ereje, hatása van, életeket változtatsz meg.
Te döntesz: áldás vagy átok leszel?”
Lydia Finlandia

Igen. Áldás és átok – ez az, amivel egy újszülött kislányt útjára indítunk születésekor és azt követően, egészen a felcseperedéséig. De mi az áldás és mi az átok? Én ezt nagyon egyszerűen definiálom: Áldás az, amikor kifejezzük jókívánságunkat, hogy a benne rejtőző adottságokkal és szunnyadó képességeivel valósítsa meg a saját álmait. Ez egyébként a legtöbb, amit egy jó nevelő (növelő) tehet. Az átok ezzel szemben mindaz – legyen bár az indíttatás a legjobb szándékú – amivel arra ösztönözzük, hogy ne a saját, hanem a mi elvárásainkat, álmainkat valósítsa meg élete során. Ilyenkor arra kényszerítjük, hogy saját felségvizei helyett számára ismeretlen vizeken evezzen, olyan képességeket fejlesszen, amelyekkel – mivel azokból nincs neki vagy nem elegendő, amije van – nagy-nagy szorgalommal is legfeljebb középszerű lehet. Hiszen mindenki csak a saját, veleszületett képességei kibontásával válhat erőssé és kiválóvá – netalán a legjobbá – azon a területen, ahol hasznosítja.
Ezért olyan fontos a szavak súlya.

A mese súlya

MESE A MESÉRŐL

Sokan úgy vélik, de legalábbis azt mesélik, hogy élt valaha réges-régen egy fejedelem, aki soha nem mozdult ki a palotájából, és minden idejét azzal múlatta, hogy papírra vetette miből mennyi található a kamrákban, mennyi a pajtákban, meddig terjed az uradalma, és mekkora a gazdagságának híre… A fáma szerint személyesen számolt és írt össze minden szőrszálat gyönyörű felesége szemöldökén, az asszonya szemének minden csillanását, ajka összes sóhaját, majd azt követően összeírta az összes drágakövét, valamennyi tüzes fényű aranyát, és végül a kincstár sarkában meghúzódó utolsó rézgarasát is… Ő maga mérte le, részletezi a történetírás, az összes rőf selymét, az ezüst gyertytartók súlyát, a mézescsuprok és a boroshordók űrtartalmát, de még a kastélypincék pókhálóinak térfogatát is… A dölyfös fejedelem előtt, az írás tanulsága szerint, nap mint nap meg kellett jelenniük tiszttartóinak, akik közül kinek ez, kinek az volt a megbízatása. Hozták a jelentéseiket: hol sírt fel egy újszülött, hol csendült fel temetésre a gyászharang, hol, mekkora a fejedelem folyóiban a halivadék-hozam, hogyan fejlődik a rozs- és búzamag a kalászban, mekkora a fácánköltés a határban, van-e elég vadnyúl, hogyan kölykedzett a többi vad az ő erdein. És jöttek, természetesen, a besúgók is, hogy be- és feljelentsenek kimondott és elsuttogott szavakat, vádakat és elhallgatott titkokat… Ettől az információáradattól csak az írnokok száma gyarapodott, többszázan voltak, ki reggel, ki délben, mások pedig este írták tovább a hosszú és összetett könyvelést… Akkorára dagasztották a fejedelem vagyonösszeírásának iratait, hogy az udvarának legnagyobb helyisége lett kijelölve ezen könyvek és lajstromok számára, egy valamivel kisebb ezen könyvek és írások összefoglaló jegyzékeinek, míg a harmadik helyiség a jegyzékek jegyzékeinek lett előlátva, és így tovább, míg végül egy maghatározott nagyságú, négybe hajtott kivonatig jutottak, amelyet a fejedelem a feje alá tett a hálószobájában, amely – talán szükségtelen megjegyezni – pontosan húsz öl hosszú, kilenc láb széles és hét lépés magas volt.

Egyszercsak mégis felvirradt az a nap is, amikor már mindent összeírtak, lemértek, megszámoltak, már nem maradt semmi számbavenni való, valami új hozzátenni való, mindenről lehetett tudni, hogy hol van és mennyi van belőle. Kétségbe esett ekkor az önimádó fejedelem, haszontalannak érezte az életét, kétségbeejtően értelmetlennek tűnt minden perc. Hacsak, jutott eszébe ekkor mentőötletként az, amire eddig nem is gondolt: mekkora súlya lehet egy mesének? Persze a róla szóló meséknek, mert csupán azoknak a súlya érdekelte.

– Hogyan mérjük le a mesét? – tanakodott sokakkal a fejedelem. A serpenyő egyik felébe belerakta dagadt és bekötött összeírásai köteteit, a mérleg másik serpenyőjébe pedig ugyanolyan, de üres lapokkal bekötött könyveket tett. A különbség csupán a felhasznált tinta súlyában volt kimutatható. Lemérte egy üres üveg súlyát, majd belemondta a nevét és nemesi rangját, de az eltérés csupán akkora volt, mint amikor leheletté lesz a szó, a leheletből pedig vízpára, ami harmatként csapódott ki az üveg falára. Sokféle módszert és huncutságot kipróbált, de a mese mértékét nem tudta megtalálni, mígnem eszébe jutott, hogy egy vele azonos súlyú embert kellene találnia, hogy annak elmesélve a mesélnivalót, meglátnák mekkorát is nőne az illető súlya.

– Ha elmesélem, mi mindenem van, attól biztos, hogy nagyot nő! – mondta fennhangon, mielőtt kiadta volna a parancsát.

Hajbókolva szerteszét széledtek a fejedelemség elöljárói, kutatva a nagyúr másolata után. Mindenkit szemre megsaccoltak, míg végül egy lepukkadt vendégfogadóban rátaláltak egy csavargóra vagy zarándokra, aki súlyában és nevének betűi számában sem tért el a fejedelemtől, épp úgy hívták, mint az uraságot, de ő nem volt semminek sem ura a puszta életén kívül, úgy járt-kelt a világban, ahogyan éppen kedve kívánta.

Már kora hajnalban a palota előtt felállítottak egy egyszerű szerkezetet, amit a gyerekek mérleghintának neveznek. Az egyik végére a fejedelem ült, a másikra pedig a csavargó. Az elképzelés nagyon egyszerű volt: amíg az előbb említett elmondja a saját meséjét, amit meghallgat az utóbb említett, ezt követően majd kiderül, mekkorát ugrik az utóbbi súlya. És így is tettek. A fejedelem mesélt, a csavargó pedig hallgatta. Lassan a reggelből dél lett, majd delelőre ért a Nap, később lassan bealkonyult, már a szürkület jelezte a nap végét, de semmi sem történt – egyensúlyban maradtak a fejedelem fennséges meséje ellenére, továbbra sem mozdult ki semmi. Se le, se fel nem mozdult a mérleghinta.

Szinte már beesteledett, de a mese hatása nem mutatott semmilyen látható elmozdulást, mígnem a szövegeléstől rekedten és dühösen, odakiáltott a fejedelem:

– Hallod te, amit én mondok?
– Hallom felség – válaszolt a csavargó . – Figyelmesen hallgatom, ha kéri megismételhetem mindazt, amit mondott…
– Ez nem létezik, amikor annyi értékről beszéltem, már csak az irigységnek ki kellene billentenie az egyensúlyi állapotot…
– Nagyságos fejedelem, az ön meséje igen jelentékeny – jött a felelet. – El kell ismernem, nincs amije nincs, nem volt szűkmarkú önnel az élet. Mindazok nagysága és súlya ellenére azért nem billenünk ki egyensúlyi állapotunkból, mert amit nekem elmond , azzal könnyebbé válik felséged, és én is annak meghallgatása után ugyanannyival leszek könnyebb. Emiatt, igaz nagy dolgokról mesélt, közöttünk mégsem jöhet létre elmozdulás, hacsak nem annyi, hogy egy mesével mindketten könyebbek lettünk. És ez nem kevés. Szinte úgy is mondhatnám, hogy kielégítő eredmény.

Ezek után mindketten elkezdtek egyszerre leszállni a szerkezetről, majd a fejedelem és a csavargó lassan, apró léptekkel elindult a palota felé. Most az utóbbi, kinek nem volt határtalan birtoka, halkan mesélni kezdett az előbbinek, minden bizonnyal arról, amit a világban jártában-keltében tapasztalt. Ismét mindketten, egyformán megkönnyebbültek, mint ahogyan az már lenni szokott, amikor valaki valakinek mesét mond, legyen annak bármi is a tartalma.
/forrás: Goran Petrovic – Minden, amit az időről tudok/
Kreil Melinda gondolatai a mese kapcsán:

“Hogyan lehet megmérni vajon a mesét? Hogyan válik láthatóvá a hatása? – töprengett abban a mesében a fejedelem, amit ma, a második meseterápiás konferencián tartott műhelyen meséltem. Mérleggel nem megy semmire, ha a mesék súlyát keresi, ezt be kellett látnia a nagyhatalmú uralkodónak.

Mert a mese súlya mindig változik. Attól függően, ki meséli, ki hallgatja, mikor mesélik és miért. Kik hallgatják együtt és milyen érzések ébrednek bennük, éjszaka van-e vagy nappal, szárnyaló hangon, vagy elsuttogva mondják, vígaszul szánják, bátorításnak, vidítani vagy csak hogy jól teljen az idő. A mese súlya néha mázsás kő, néha forró könnycsepp, messzire repülő nyílvessző, szálló tollpihe, három aranyhajszál vagy épp egyetlen magocska.
A mese súlya annyi, amennyit a szíved könnyebbedik, ha hallgatod, ha elmondod.

“Amennyit a szív könnyebbedik” – erről az egyiptomi lélekmérés jut eszembe, bizonyságul, hogy a „mérlegelés” gondolata nagyon régi, már az egyiptomi halotti kultúrában is fontos szerepet kapott. Úgy tartották, hogy a földi lét végén a halott lelke bírái elé lép, ahol szívét egy kétkarú mérleg egyik serpenyőjébe helyezik, míg a másik serpenyőbe egy tollpehely kerül. (A tollpehely Maat, az igazság istennőjének jelképe volt az egyiptomi mitológiában.) Ezután kerül sor a mérlegelésre, melynek során azt vizsgálják, hogy a halott szíve könnyebb-e, mint az igazság.
Ha a mérleg nyelve nem leng ki, akkor a mérés szerencsés kimenetelűnek minősül, ezzel szemben, ha a halott szívét tartó serpenyő magasba lendül, akkor „megméretett és könnyűnek találtatott”, ezért a halotti csarnokban várakozó – külsejében krokodil-, oroszlán és vízilóvonásokat ötvöző – szörnyeteg felfalja a bűnöst.
“Megméretett és könnyűnek találtatott”
A mesék mélyén mindig ott rejlik a végső igazság – és minden meséléskor esélyt kap a mesélő és a hallgató is ennek felismerésére. Ezt jelentik például azok a forró könnycseppek, vagy a szívből fakadó kacagás, amelyek utat törve a mese hatására mázsás súlyoktól szabadíthatnak meg.
Nagyon mély gyökerei vannak annak, hogy a végső számadáskor a mérleg két oldalának egyensúlyban kell lennie, és ha nincs, a „számlát” ki kell egyenlíteni (a felfalással). És ha a szív könnyűségéhez a mesélés hozzá tud járulni, akkor ennél többet nem is tehetünk magunk és mások érdekében!

A felbecsülhetetlen értékkel lehet felelőtlenül gazdálkodni?

A hatvanas évekből származó szakállas vicc így hangzik: „A Jereváni Rádió tudósításában elhangzott: »a leningrádi pártszékház előtt Volvókat osztogatnak«. Majd érkezett a cáfolat: »A hír igaz, de… nem Leningrádban, hanem Moszkvában,… nem Volvókat, hanem Volgákat… és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak«.”

Rémálmaim szitokszava a „felbecsülhetetlen”. Egy műalkotás, egy zenei mű, egy eredeti kézirat valóban felbecsülhetetlen értéket képvisel, időnként egy-egy aukción példátlan összegekért kelnek el az ilyen ritkaságok. De megtörténhet az ellenkezője is, amikor egy könyvgyűjtemény – amely attól olyan értékes, hogy egy zseniális tudós válogatása révén vált könyvtárrá, esetleg széljegyzetekkel látta el a könyveket, amelyekből fontos gondolatait, megjegyzéseit ismerhetik meg tanítványai – hulladékáron, kilogrammonként 4 forintért kerül kalapács alá és ezt követően újrahasznosítható nyersanyag válik belőle. Hihetetlen? Pedig ilyen eset megtörténhetett nálunk 1999-ben, méghozzá a híres Selye-hagyatékkal.

Tegnap hajnalban arra ébredtem, hogy az előadásomhoz rákeresek az interneten erre a nagy port kavaró esetre, amikor a híres professzor könyvtárát elherdálták és gyakorlatilag szemétre került. Régen volt, de olyan mély felháborodást okozott, ami kitörölhetetlenül belém vésődött. Sajnos az emlékezetem megtréfált és az esetet Szentágotay Jánoshoz, a neves agykutatóhoz kapcsoltam, pedig Selye professzor, a külföldre szakadt világhírű stressz-kutató könyvtáráról volt szó. Ezért nem találtam először semmi nyomát az interneten, amit betudtam annak, hogy akkor, amikor ez történt, még nem használták olyan kiterjedten az internetet. Ma reggel viszont úgy írtam be, hogy Selye hagyaték, és így már meg is találtam több írást, ami hírül adta e példátlan esetet. Tehát: Nem Szeged, hanem Szentes, nem Szentágotay János hanem Selye János, nem 1994, hanem 1999 – a többi már stimmel!

A tények: A „Selye-hagyaték” sok ezer kötete negyvenkét kamionban érkezett a tengerentúlról Szentesre 1992 tavaszán. A könyvgyűjtemény szakszerű feldolgozása akkori vélemények szerint 200 könyvtáros 10 évi munkáját igényelte volna, ezért ideiglenesen ömlesztve betárolták egy részét a megyeháza épületébe, a másik, nagyobbik részét pedig az Esze Tamás laktanyába. A könyvek a Selye Alapítvány gondozásába kerültek, ám hét év során sem sikerült előrébb vinni az ügyet, miközben az Alapítvány negyvenmilliónyi tartozást halmozott fel. A tartozások fejében az APEH a könyvgyűjteményt lefoglalta, majd ezt követően került sor a szégyentelen kiárusításra, ahol a licitálás során a páratlan könyvtár részét képező könyvekért 2,1 millió forintot fizettek hulladékáron, majd bezúzták az egyedülálló, stresszirodalmat is tartalmazó, nemzetközi összetételű hagyatékot.

Árpádkori királygyilkosságok

“Szomorú szívvel tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy Dr. Palotás János a budai József Attila Gimnázium nyugalmazott igazgatója 2oo8. december 7-én, életének 77. évében, méltósággal viselt hosszú betegség után csendesen elhunyt.”

Előszőr Édesapám november 21-én, aztán egyik legnagyobb tanítómesterem, december 7-én.. Sok ez így egyszerre, nagyon sok!

Ez az előadásanyag 2008 június – augusztus között készült. Szinte az egész nyári akotószabadságomat ezzel töltöttem. Pedig sok mást kellett volna csinálnom, de napról napra valami húzott a témához, a történelemhez, ami oly meghatározó része érdeklődésemnek. Most – így utólag – már értem miért.

A diasor végén gyertya lobog valamennyi királyunk emlékéért és magát az előadás halottak napjához közeli időpontban mutattam be. Apukám az előadás előtt elejétől végig megnézte, meghallgatta és minden gondolatomat helybenhagyta. Csak remélni merem, hogy Palotás tanár Úr is így tenne… A gyertya mostantól sajnos már értük is lobog ezentúl minden előadásomon.

In memoriam Dr. Palotás János (1931-2008)

Sokat gondolkodom mostanában azon, hogy az egyéni sorsfeladaton túl, amit az embernek élete során jól-rosszul meg kell oldania van-e karmatikus sorsfeladata amiatt, hogy magyarnak született? Ady igen súlyosan fogalmaz erről:

„Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népnek langy szívű sihederje,
Verje csak, verje, verje.
Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem
Én magyarnak születtem.
Szent galambja, nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.
Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.”
(Ady Endre: Nekünk Mohács kell)

A magyar nép “balsorsáról” zeng himnuszunk, amelyben nap mint nap felhangzik a fohász, hogy jöjjön már valami jobb, hiszen “megbűnhődte már e nép a múltat s jővendőt”. De vajon biztos, hogy már megbűnhödte? Vagy olyan bűn terhel bennünket, amelyet évszázadokon keresztül nemzedékről nemzedékre viselnünk kellett és kell, hiába fojtjuk le nemzeti kollektív tudatalattink legmélyére?! Igen, azt hiszem ilyen bűn a felszentelt királyok meggyilkolása, ifjú, ártatlan életek kioltása hatalomvágyból, pénzsóvárságból, irígységből, különösen ha apánk, testvérünk, gyermekünk az áldozat. Ugyancsak nehezen feloldozható bűn a tőrbecsalás, az árulás, az erők szándékos szérforgácsolása, a széthúzás, amikor összefogásra lenne szükség az ország és a nemzet védelme, boldogulása érdekében. Mérhetetlen bűn megtagadni a holtaktól a végtisztesség megadását, bűn feldúlni a temetőhelyeket, kifosztani sírokat, megzavarni a holtak nyugalmát. És az is bűn, ha mindebbe beletörődünk, elfogadjuk, hogy ezen nem lehet és nem is tudunk változtatni.

Nyár elején e témában néhány igen elgondolkozató tanulmányra bukkantam az interneten. Ezekből készítetem egy zenés-képes ábrás anyagot, mert azt remélem, hogy ebben a formában talán többen ráakadnak és hozzám hasonlóan elgondolkodnak azon, hogy elég-e csak siránkozni balsorsunkon vagy a sorsfordításhoz van-e egyéni és közös felelősségünk, lehetőségünk – kinek-kinek a saját erejéhez mérten?!

Kinek a figyelmébe ajánlom ezt az anyagot? Mindenkinek, aki a magyar történelmet kedveli, de különösen a pedagógusoknak és a diákoknak. Hiszem, hogy a fevetett összefüggések megismerése új megközelítést adhat történelmi múltunk jobb megértéséhez.

Őseink vére

Őseink vére – előadás 1. rész 2008-11-05

Őseink vére – előadás 2. rész 2008-11-05

Esterházy Péter – “Jaj, mama, kész ez a Zelőadás is!”

Eszterházy PéterÚjból végignéztem Esterházy Péternek a Mindentudás Egyetemen tartott “A SZAVAK CSODÁLATOS ÉLETÉBŐL” című előadását, két élmény kavarog bennem.
Néhány évi szünet után 2011-ben megint lesznek előadások a Mindentudás Egyetemen. A régebbiek közül a 2003. szeptember 8-án tartott Esterházy Péter A szavak csodálatos életéből című előadására szeretnék emlékezni, amelynek bővített anyaga kötetben is megjelent.

Ez az előadás nekem, egyetemi előadónak két szempontból adott meghatározó élményt: Az egyik a látványhoz, a másik az elhangzottakhoz kapcsolódott, ám mindkettő végső soron Esterházy kisugárzásából ered és személyiségének varázsa, ami hatott rám és az alábbi gondolatokra inspirált:
Néztem, és elgondolkodtam azon, mennyi butaságot hordunk össze a jó előadás és a jó előadó fortélyairól. Egyik kőbe vésett alapszabály, hogy sose olvasd papírból a szövegedet! Emlékszem, én még sokszor hallottam felolvasott előadást, főképp ünnepi beszédeket, hivatalos beszámolókat. Valóban dög unalmas volt mindegyik. Csak az tette elviselhetővé végigszenvedésüket, ha az előadó letette a kezéből a már elolvasott lapot és így legalább ébren tartotta a reményt, hogy egyszer majd csak elfogy a felolvasni való. Amikor már csak egy oldal volt hátra, észrevehetően megélénkültünk, és amikor az utolsó lap is az asztalra került, viharos tapsban törtünk ki, percekig tombolva, hogy végre vége van! Volt persze előadó, aki még ezt az örömet sem szerezte meg: minden elolvasott lapot gondosan a papírköteg végére tett.
Nos, Esterházy letette. És én aggódva figyeltem a lapok fogyását, remélve, hogy még sok van hátra, és hogy sosem lesz vége! Néztem a közönséget: feszülten figyeltek, lankadtságnak nyoma sem volt, sőt ki merem jelenteni: elejétől végig élvezték a “felolvasást”. Ennyit az ökölszabályokról! Persze tény, hogy az esetek kilencven százalékában valóban elveszti a közönség figyelmét az az előadó, aki a papírjai mögé bújva monoton hangon, esetleg hibásan olvassa a mondanivalóját. Valóban fontos a kontaktus a közönséggel. Ám Esterházy bemutatta, hogy a személyiség varázsának nem áll útjába néhány papírlap, és annak ellenére érzi a hallgatóságot az előadó és az előadó kisugárzását a közönsége, hogy nincsenek egymással folyamatos szemkontaktusban.
A másik élményem a mondanivalóhoz kapcsolódott. Az egész előadás áthallásos, a kimondott szavak – különösen Eszterházy gesztusai, arcjátéka, irányított elhallgatásai kapcsán második, mélyebb értelmű jelentést is hordoztak. Volt, amit a közönség azonnal értett és időről-időre hangos tetszésnyilvánítással (nevetés, taps) díjazott. Volt, aminek megértéséhez több idő kellett. Az író okosan kivárt, hagyta, hogy közönsége – vagy annak legalább egy része – feldolgozza a hallottakat és eljusson hozzá a mélyebb jelentéstartalom. És volt, amikor az előadás mélyrétegeinek megértéséhez arra lenne szükség, hogy a közönség soraiban valóban csupa olyan hallgató legyen, akinek pallérozott irodalmi műveltsége van. Ismeri és szereti a világirodalom és a magyar irodalom klasszikusait. Egy irodalmi jellegű előadás mélységeinek megértéséhez sok-sok olvasmány-élmény kell, hogy jártasságot szerezzünk, versben, prózában, műfaji sajátosságokban. Az előadás zárórésze egészen megrendítően szép volt, így hangzott:
“A mai olvasó olykor ingerülten elégedetlen a mai irodalommal. Hol a történet, hol vannak a szerethető figurák, hol az élet? Ha harc, hát legyen harc, én is olvasó vagyok, én meg az olvasóval vagyok elégedetlen.
Amit a bestseller-listák mutatnak, az nem az értékrend hiánya, ennél gyökeresebb a változás. Mert ha ennyi volna, az azt jelentené, van ez a rend, tudunk róla, elfogadjuk, csak itt nem érvényesül. Az új jelenség, azt hiszem, az, hogy nincs konszenzus az értékeket illetően. Te Mozartot tartod jónak, én Salierit, és akkor mi van?! Ezt most nem részletezem, de hatékonyan tudnám magam alatt vágni a katedrát.
Nincs történet? Nincs íve az elbeszéléseinknek? Hát mért nem tetszik olyan életet élni, amelynek íve van? Rajzolom. A-tól B-ig, és halad és rendben és lineárisan. És mért tetszik események helyett események valószínűségével dolgozni, és mért tetszik össze-vissza beszélni a fényről, hol azt állítván és bizonyítván, hogy az hullám természetű, hol meg azt, hogy részecske, és mért tetszik sunnyogni, ha valaki egyszerre szeretné tudni egy elemi részecske helyét és sebességét, és mért tetszik faksznizni az idővel is annyit, relatíve sokat? Mért tetszik pszichoanalitikushoz járni, vagyis mért tetszik lábjegyzetelni a saját életét, mért tetszik álldigálni a saját élete mellett, mért nem tetszik átélni, mért csak reflektálni, reflektálni? Mért nem tetszik elfeledkezni az életről, épp azáltal, hogy élni tetszik? Mért tetszik folyton rohanni? Mért nem tetszik egy aranykorban élni? Mért tetszik újra meg újra új életet kezdeni, mért nem tetszik tudomásul venni, hogy egy életünk van, mért nem tetszik tudni, hogy egy életem, egy halálom, mégis megpróbálom, mért nem tetszik…
Anyám pedig azt mondta, hogy tetszikezni pedig nem tetszikezik az ember, fiam. Mire én mélyen a szemébe néztem, bárhol a világban fölismerem ezt a kékes szürkét, mintha könny csillant volna, ez most hogy jön ide, és azt mondtam: Irgalom, édesanyám, nézd, Jaj, mama, kész ez a Zelőadás is.”
Szép és súlyos ez így önmagában is, már ezért az egy részért is érdemes végignézni Esterházy Péter előadásának videováltozatát , ám még szebb és súlyosabb, ha beugrik a közönségnek az idézet eredetije, amely József Attila egysorosa 1937-ből, az utolsó töredékes versei között: “Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!” Bár csupán egysoros, mégsem töredék, hiszen “kész ez a vers is”.
De mit kezdjünk a „Zelőadás” szóval, így, ebben a formában? Talán Vámos Miklós Zeng a Zének című regényét idézi meg Esterházy, amelyben Vámos az ötvenhatos történéseket meséli el egy kisfiú szemszögéből? Elképzelhető, hiszen előadásában ötvenhat hatása igen nagy súllyal szerepel. Sőt! Ezt a „Zeng a Zének” történetet tömöríti Koncz Zsuzsa dala is:
„…A világvevő rádión, egy őszi alkonyon / Egy recsegő hang a hazáról beszélt / Apa fel-le járt, a kisfiú csak állt / s hogy ne féljen úgy, hát énekelt egy dalt, hogy / Zeng, zeng az énekszó / És az úttörő kedve jó / Mert szép az életünk / Ugye milyen jó nekünk / Zeng, csak zeng az énekszó / Már a téren is hallható / És a háztetők felett / Mint egy elszabadult luftballon /Lebeg.”
Gondoljuk csak tovább, mi is az a dal, amit a kisfiú énekel, hogy ne féljen? Az ötvenes években született Úttörő induló, amit még sokan tudhatnak: „Ej, haj, száll az ének, zeng az ének, szép az élet. / Ej, haj, úttörőnek kedve mindig jó, / nyári napban, téli szélben, harmatban, s ha hull a hó, / ej, haj, száz torokból száll az énekszó.”

Azt mondják, egy előadás csattanóját a lezárás adja. Esterházy Péter vélhetően jól tudja ezt, hiszen ebben az utolsó mondatban saját mondanivalója és személyes élményei mellett belesűrített egy darabot a velünk élő történelemből és irodalomból, egyszerre adózott édesanyja és a költőóriás emlékének, tisztelegve a kortárs művészek előtt is. Ha ösztönös, ha tudatos volt – Esterházy valóban tud valami fontosat a szavak csodálatos életéből!

Az előadás szöveges formában itt olvasható.

Baj, ha egy kontroller nem ismeri a “Gondolatok a könyvtárban”-t?

Akadémii Könyvtár
Tulajdonképpen nem baj. Ettől még lehet szakmájának kiváló művelője. Ám a felsőfokú végzettség valamelyest kötelez arra, hogy az általános műveltséggel se álljunk hadilábon. Tudjunk pallérozottan kommunikálni szóban, írásban. Ehhez viszont nagy segítséget jelent a jelentős irodalmi művek ismerete.

Ha negyvennyolc kontrolling szakirányos hallgató közül egy sem tudja, hogy ki és melyik versében írta, hogy “Mi dolgunk a világon? küzdeni / Erőnk szerint a legnemesbekért”, az azért elgondolkoztató. Annyira, hogy nem is tudok mellette szó nélkül elmenni. Az elmúlt évek előadásai során szomorú statisztikát gyűjtöttem be arról, hogy mi mindent nem olvasnak a hallgatóim. Most még ez is…

Vettem a fáradtságot és utánanéztem, tényleg kikerülhetett az érettségi tudásanyagából ez a vers? Szó sincs róla:

  • 2003-ben irodalmi írásbeli tétel volt “Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című versének elemző értelmezése”.
  • A 2004-2005-ös tanév szóbeli érettségi tétel-ajánlásai között is szerepel: 14./ A) Vörösmarty Mihály – a magyar romantika kiteljesedésének költője: A haza s emberiség költője: Gondolatok a könyvtárban – műelemzés
  • A 2008. évi irodalmi tételek között is szerepel: “Az emberi élet értelmének kutatása és az ezzel kapcsolatos válaszok Vörösmarty nagy gondolati verseiben”

    …Valami nagyon nincs rendben!

    Azt már nem is remélem hogy hallgatóim rendszeresen látogatnák az MTA Akadémiai könyvtárát, amelynek 1826. december 23-i megnyitójára született a vers. Az MTA Könyvtára – amely a Teleki-hagyaték mintegy húszezer kötetébõl nőtte ki magát az ország egyik legnagyobb tudományos szakkönyvtárává, történeti szempontból is országos jelentőségű nyomtatott, kéziratos, levéltári és egyéb információhordozókon található anyagot gondozó nemzeti intézmény.
    Remélem viszont, hogy kedvet kapnak néhányan meglátogatni a 2003-ban újból megnyitott Vörösmarty-emlékszobát, amelyben a költő több kézirata is helyett kapott. A két tárlót ugyanaz az akadémiai környezet veszi körül, amelyben Vörösmarty élt és dolgozott.

    Kézirat

    A Gondolatok a könyvtárban c. versben (MTAKK K 721/I. 78-80.) Vörösmarty költői képekkel olyan nyelvfilozófiai gondolatokat fogalmazott meg, amelyekkel Széchenyi érvelt prózában 1842-ben akadémiai megnyitó beszédében.
    Annak reményében, hogy hátha akad, aki időt szán arra, hogy itt és most pótolja ezirányú irodalmi hiányosságát, elérhetővé teszem a teljes verset:

    Vörösmarty Mihály: GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN

    Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
    Az emberiségnek elhányt rongyain
    Komor betűkkel, mint a téli éj,
    Leírva áll a rettentő tanulság:
    “Hogy míg nyomorra milliók születnek,
    Néhány ezernek jutna üdv a földön,
    Ha istenésszel, angyal érzelemmel
    Használni tudnák éltök napjait.”
    Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
    Legeljünk rajta? s léha tudománytól
    Zabáltan elhenyéljük a napot?
    Az isten napját! nemzet életét!
    Miért e lom? szagáról ismerem meg
    Az állatember minden bűneit.
    Erény van írva e lapon; de egykor
    Zsivány ruhája volt. S amott?
    Az ártatlanság boldog napjai
    Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
    Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
    És itt a törvény – véres lázadók
    Hamis birák és zsarnokok mezéből
    Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
    Emitt a gépek s számok titkai!
    De akik a ruhát elszaggaták
    Hogy majd belőle csínos könyv legyen,
    Számon kivül maradtak: Ixion
    Bőszült vihartól űzött kerekén
    Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.
    Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;
    A csillagászat egy vak koldus asszony
    Condráin méri a világokat:
    Világ és vakság egy hitvány lapon!
    Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből
    S most a szabadság és a hősi kor
    Beszéli benne nagy történetét.
    Hűség, barátság aljas hitszegők
    Gunyáiból készült lapon regél.
    Irtózatos hazudság mindenütt!
    Az írt betűket a sápadt levél
    Halotti képe kárhoztatja el.
    Országok rongya! könyvtár a neved,
    De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
    Hol a nagyobb rész boldogsága? – Ment-e
    A könyvek által a világ elébb?
    Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
    Salakjok annál borzasztóbb legyen,
    S a rongyos ember bőszült kebele
    Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.
    De hát ledöntsük, amit ezredek
    Ész napvilága mellett dolgozának?
    A bölcsek és a költők műveit,
    S mit a tapasztalás arany
    Bányáiból kifejtett az idő?
    Hány fényes lélek tépte el magát,
    Virrasztott a sziv égő romja mellett,
    Hogy tévedt, sujtott embertársinak
    Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
    Az el nem ismert érdem hősei,
    Kiket – midőn már elhunytak s midőn
    Ingyen tehette – csúfos háladattal
    Kezdett imádni a galád világ,
    Népboldogító eszmék vértanúi
    Ők mind e többi rongykereskedővel,
    Ez únt fejek – s e megkorhadt szivekkel,
    Rosz szenvedélyek oktatóival
    Ők mind együtt – a jók a rosz miatt –
    Egy máglya üszkén elhamvadjanak?
    Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,
    Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,
    Oly fényes elmék a sár fiait
    A sűlyedéstől meg nem mentheték!
    Hogy még alig bír a föld egy zugot,
    Egy kis virányt a puszta homokon
    Hol legkelendőbb név az emberé,
    Hol a teremtés ősi jogai
    E névhez “ember!” advák örökűl –
    Kivéve aki feketén született,
    Mert azt baromnak tartják e dicsők
    S az isten képét szíjjal ostorozzák.
    És mégis – mégis fáradozni kell.
    Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
    Egy új irány tör át a lelkeken:
    A nyers fajokba tisztább érzeményt
    S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
    Hogy végre egymást szívben átkarolják,
    S uralkodjék igazság, szeretet.
    Hogy a legalsó pór is kunyhajában
    Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
    Testvérim vannak, számos milliók;
    Én védem őket, ők megvédnek engem.
    Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.
    Ez az, miért csüggedni nem szabad.
    Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
    Agyunk az ihlett órákban teremt.
    S ha összehordtunk minden kis követ,
    Építsük egy újabb kor Bábelét,
    Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
    S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
    Kihallhatók az angyalok zenéjét,
    És földi vérünk minden csepjei
    Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
    Menjünk szét mint a régi nemzetek,
    És kezdjünk újra tűrni és tanulni.
    Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
    Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
    S meg nem kövűlnek élő fiai.
    Mi dolgunk a világon? küzdeni,
    És tápot adni lelki vágyainknak.
    Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
    Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
    S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
    Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
    Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
    Mi dolgunk a világon? küzdeni
    Erőnk szerint a legnemesbekért.

    Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
    Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
    S a szellemharcok tiszta sugaránál
    Olyan magasra tettük, mint lehet,
    Mondhatjuk, térvén őseink porához:
    Köszönjük élet! áldomásidat,
    Ez jó mulatság, férfi munka volt!

    1844 vége

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár