A felbecsülhetetlen értékkel lehet felelőtlenül gazdálkodni?

A hatvanas évekből származó szakállas vicc így hangzik: „A Jereváni Rádió tudósításában elhangzott: »a leningrádi pártszékház előtt Volvókat osztogatnak«. Majd érkezett a cáfolat: »A hír igaz, de… nem Leningrádban, hanem Moszkvában,… nem Volvókat, hanem Volgákat… és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak«.”

Rémálmaim szitokszava a „felbecsülhetetlen”. Egy műalkotás, egy zenei mű, egy eredeti kézirat valóban felbecsülhetetlen értéket képvisel, időnként egy-egy aukción példátlan összegekért kelnek el az ilyen ritkaságok. De megtörténhet az ellenkezője is, amikor egy könyvgyűjtemény – amely attól olyan értékes, hogy egy zseniális tudós válogatása révén vált könyvtárrá, esetleg széljegyzetekkel látta el a könyveket, amelyekből fontos gondolatait, megjegyzéseit ismerhetik meg tanítványai – hulladékáron, kilogrammonként 4 forintért kerül kalapács alá és ezt követően újrahasznosítható nyersanyag válik belőle. Hihetetlen? Pedig ilyen eset megtörténhetett nálunk 1999-ben, méghozzá a híres Selye-hagyatékkal.

Tegnap hajnalban arra ébredtem, hogy az előadásomhoz rákeresek az interneten erre a nagy port kavaró esetre, amikor a híres professzor könyvtárát elherdálták és gyakorlatilag szemétre került. Régen volt, de olyan mély felháborodást okozott, ami kitörölhetetlenül belém vésődött. Sajnos az emlékezetem megtréfált és az esetet Szentágotay Jánoshoz, a neves agykutatóhoz kapcsoltam, pedig Selye professzor, a külföldre szakadt világhírű stressz-kutató könyvtáráról volt szó. Ezért nem találtam először semmi nyomát az interneten, amit betudtam annak, hogy akkor, amikor ez történt, még nem használták olyan kiterjedten az internetet. Ma reggel viszont úgy írtam be, hogy Selye hagyaték, és így már meg is találtam több írást, ami hírül adta e példátlan esetet. Tehát: Nem Szeged, hanem Szentes, nem Szentágotay János hanem Selye János, nem 1994, hanem 1999 – a többi már stimmel!

A tények: A „Selye-hagyaték” sok ezer kötete negyvenkét kamionban érkezett a tengerentúlról Szentesre 1992 tavaszán. A könyvgyűjtemény szakszerű feldolgozása akkori vélemények szerint 200 könyvtáros 10 évi munkáját igényelte volna, ezért ideiglenesen ömlesztve betárolták egy részét a megyeháza épületébe, a másik, nagyobbik részét pedig az Esze Tamás laktanyába. A könyvek a Selye Alapítvány gondozásába kerültek, ám hét év során sem sikerült előrébb vinni az ügyet, miközben az Alapítvány negyvenmilliónyi tartozást halmozott fel. A tartozások fejében az APEH a könyvgyűjteményt lefoglalta, majd ezt követően került sor a szégyentelen kiárusításra, ahol a licitálás során a páratlan könyvtár részét képező könyvekért 2,1 millió forintot fizettek hulladékáron, majd bezúzták az egyedülálló, stresszirodalmat is tartalmazó, nemzetközi összetételű hagyatékot.

Árpádkori királygyilkosságok

“Szomorú szívvel tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy Dr. Palotás János a budai József Attila Gimnázium nyugalmazott igazgatója 2oo8. december 7-én, életének 77. évében, méltósággal viselt hosszú betegség után csendesen elhunyt.”

Előszőr Édesapám november 21-én, aztán egyik legnagyobb tanítómesterem, december 7-én.. Sok ez így egyszerre, nagyon sok!

Ez az előadásanyag 2008 június – augusztus között készült. Szinte az egész nyári akotószabadságomat ezzel töltöttem. Pedig sok mást kellett volna csinálnom, de napról napra valami húzott a témához, a történelemhez, ami oly meghatározó része érdeklődésemnek. Most – így utólag – már értem miért.

A diasor végén gyertya lobog valamennyi királyunk emlékéért és magát az előadás halottak napjához közeli időpontban mutattam be. Apukám az előadás előtt elejétől végig megnézte, meghallgatta és minden gondolatomat helybenhagyta. Csak remélni merem, hogy Palotás tanár Úr is így tenne… A gyertya mostantól sajnos már értük is lobog ezentúl minden előadásomon.

In memoriam Dr. Palotás János (1931-2008)

Sokat gondolkodom mostanában azon, hogy az egyéni sorsfeladaton túl, amit az embernek élete során jól-rosszul meg kell oldania van-e karmatikus sorsfeladata amiatt, hogy magyarnak született? Ady igen súlyosan fogalmaz erről:

„Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népnek langy szívű sihederje,
Verje csak, verje, verje.
Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem
Én magyarnak születtem.
Szent galambja, nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.
Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.”
(Ady Endre: Nekünk Mohács kell)

A magyar nép “balsorsáról” zeng himnuszunk, amelyben nap mint nap felhangzik a fohász, hogy jöjjön már valami jobb, hiszen “megbűnhődte már e nép a múltat s jővendőt”. De vajon biztos, hogy már megbűnhödte? Vagy olyan bűn terhel bennünket, amelyet évszázadokon keresztül nemzedékről nemzedékre viselnünk kellett és kell, hiába fojtjuk le nemzeti kollektív tudatalattink legmélyére?! Igen, azt hiszem ilyen bűn a felszentelt királyok meggyilkolása, ifjú, ártatlan életek kioltása hatalomvágyból, pénzsóvárságból, irígységből, különösen ha apánk, testvérünk, gyermekünk az áldozat. Ugyancsak nehezen feloldozható bűn a tőrbecsalás, az árulás, az erők szándékos szérforgácsolása, a széthúzás, amikor összefogásra lenne szükség az ország és a nemzet védelme, boldogulása érdekében. Mérhetetlen bűn megtagadni a holtaktól a végtisztesség megadását, bűn feldúlni a temetőhelyeket, kifosztani sírokat, megzavarni a holtak nyugalmát. És az is bűn, ha mindebbe beletörődünk, elfogadjuk, hogy ezen nem lehet és nem is tudunk változtatni.

Nyár elején e témában néhány igen elgondolkozató tanulmányra bukkantam az interneten. Ezekből készítetem egy zenés-képes ábrás anyagot, mert azt remélem, hogy ebben a formában talán többen ráakadnak és hozzám hasonlóan elgondolkodnak azon, hogy elég-e csak siránkozni balsorsunkon vagy a sorsfordításhoz van-e egyéni és közös felelősségünk, lehetőségünk – kinek-kinek a saját erejéhez mérten?!

Kinek a figyelmébe ajánlom ezt az anyagot? Mindenkinek, aki a magyar történelmet kedveli, de különösen a pedagógusoknak és a diákoknak. Hiszem, hogy a fevetett összefüggések megismerése új megközelítést adhat történelmi múltunk jobb megértéséhez.

Őseink vére

Őseink vére – előadás 1. rész 2008-11-05

Őseink vére – előadás 2. rész 2008-11-05

A pénzügyi válsággal korábbi közgazdasági tantételeink is sorra “bedőlnek”?

Világméretű pénzügyi válság

Az Index tegnap érdekes cikket közölt “A válság véget vet a szabdpiacnak” címmel, amely azt feszegeti, hogy az utóbbi napok pénzügyi eseményei – október 6-án 10 százalék felett esett az OTP papírok értéke, az euró ára ismét elérte a 250 forintot, szerdán pánik volt a tőzsdén, újra fel kellett függeszteni a kereskedést – vajon már az 1932-36 közötti világgazdasági válságnál is nagyobb új válság begyűrűzésének első aggasztó hazai tüneteiként értelmezhetők?

“Money” – Liza Minnelli, Joel Grey

A cikkből az derül ki, hogy a szabadpiacért zajló küzdelemben, illetve a szabadpiacban eltöltött több száz év után a mostani válság alapvető fordulatot hozhat, és eljöhet a szabályozott, kontrollált piac kora: az állam lényegesen szigorúbb szabályozó és ellenőrző szerepe mellett az eddiginél komolyabb piaci szereplő is lehet egyes szegmensekben, például a jelzáloghitelezésben. Véget érhet a spekulációs ügyletek szabadsága és a multik korlátlan hatalma is.

Az 1980-as évek elején Gerd Gerken ennek a vélekedésnek már hangot adott “A 2000.év trendjei. Az üzleti világ az információs társadalomban” című munkájában: nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a XXI. században a pénz (tőke) jelentősége visszaszorul, és átveszi a szerepét az új társadalmi formáció legfontosabb erőforrása, az információ:

“Az elkövetkező információs társadalom már nem a pénzt fogja a középpontba állítani. Vagy lesz elegendő belőle vagy lényegtelenebb lesz, mert a menedzsment a fogyasztás és a gazdaságos termelés közötti növekvő összefonódás láttán főleg az információra, és az innovatív intelligenciára támaszkodik. Az eljövendő gazdaságban a pénz csak egyik eleme lesz az információ nevű új, központi nyersanyagnak.”

Forrás: Gerken, Gerd (1993): “A 2000.év trendjei. Az üzleti világ az információs társadalomban” Akadémiai Kiadó, Budapest

Gerken jóslatát még mindig sokan utasítják az utópiák közé, pedig a jelen gazdaságán a rések már olyannyira repedeznek, hogy indokoltabb lenne az optimális vezérlés lehetőségét tekintetni utópisztikus álomnak. Az is jól látható, hogy – mint már annyiszor – a régi nem adja át békésen, megrázkódtatás nélkül helyét az újnak – számomra a most kibontakozó válságjelek ezt az üzenetet hordozzák. És azt is, hogy végre valóban meg kellene szívlelni elméleti és gyakorló gazdasági szakembernek Kornai prfoesszor intelmét:

“Azt hiszem, hogy a XX. század vége közgazdász kutatójának minden oka megvan a szorongásra, elkeseredésre és dühre. Ez azonban nem kell, hogy tétlenségre és megadásra kárhoztassa. A világgazdaság és saját tudományunk helyzetének legfeljebb arra kell késztetnie bennünket, hogy kellő szerénységet tanúsítsunk, tartózkodjunk a fanatikus csodadoktorok magabiztosságától s őszintén megvalljuk tudásunk korlátait. Arra, hogy óvatosabban, megfontoltabban és körültekintőbben foglaljunk állást a tudomány nevében, ha a beteg gazdaság gyógyítása ügyében adunk tanácsot.”

Forás: Kornai János gondolatát Papp Ottó és Varga Attila: Az értékelemzés módszertana és gyakorlati alkalmazása című könyvéből emeltem ki (BME Mérnöktovábbképző Intézet 1983. p.45.)

Esterházy Péter – “Jaj, mama, kész ez a Zelőadás is!”

Eszterházy PéterÚjból végignéztem Esterházy Péternek a Mindentudás Egyetemen tartott “A SZAVAK CSODÁLATOS ÉLETÉBŐL” című előadását, két élmény kavarog bennem.
Néhány évi szünet után 2011-ben megint lesznek előadások a Mindentudás Egyetemen. A régebbiek közül a 2003. szeptember 8-án tartott Esterházy Péter A szavak csodálatos életéből című előadására szeretnék emlékezni, amelynek bővített anyaga kötetben is megjelent.

Ez az előadás nekem, egyetemi előadónak két szempontból adott meghatározó élményt: Az egyik a látványhoz, a másik az elhangzottakhoz kapcsolódott, ám mindkettő végső soron Esterházy kisugárzásából ered és személyiségének varázsa, ami hatott rám és az alábbi gondolatokra inspirált:
Néztem, és elgondolkodtam azon, mennyi butaságot hordunk össze a jó előadás és a jó előadó fortélyairól. Egyik kőbe vésett alapszabály, hogy sose olvasd papírból a szövegedet! Emlékszem, én még sokszor hallottam felolvasott előadást, főképp ünnepi beszédeket, hivatalos beszámolókat. Valóban dög unalmas volt mindegyik. Csak az tette elviselhetővé végigszenvedésüket, ha az előadó letette a kezéből a már elolvasott lapot és így legalább ébren tartotta a reményt, hogy egyszer majd csak elfogy a felolvasni való. Amikor már csak egy oldal volt hátra, észrevehetően megélénkültünk, és amikor az utolsó lap is az asztalra került, viharos tapsban törtünk ki, percekig tombolva, hogy végre vége van! Volt persze előadó, aki még ezt az örömet sem szerezte meg: minden elolvasott lapot gondosan a papírköteg végére tett.
Nos, Esterházy letette. És én aggódva figyeltem a lapok fogyását, remélve, hogy még sok van hátra, és hogy sosem lesz vége! Néztem a közönséget: feszülten figyeltek, lankadtságnak nyoma sem volt, sőt ki merem jelenteni: elejétől végig élvezték a “felolvasást”. Ennyit az ökölszabályokról! Persze tény, hogy az esetek kilencven százalékában valóban elveszti a közönség figyelmét az az előadó, aki a papírjai mögé bújva monoton hangon, esetleg hibásan olvassa a mondanivalóját. Valóban fontos a kontaktus a közönséggel. Ám Esterházy bemutatta, hogy a személyiség varázsának nem áll útjába néhány papírlap, és annak ellenére érzi a hallgatóságot az előadó és az előadó kisugárzását a közönsége, hogy nincsenek egymással folyamatos szemkontaktusban.
A másik élményem a mondanivalóhoz kapcsolódott. Az egész előadás áthallásos, a kimondott szavak – különösen Eszterházy gesztusai, arcjátéka, irányított elhallgatásai kapcsán második, mélyebb értelmű jelentést is hordoztak. Volt, amit a közönség azonnal értett és időről-időre hangos tetszésnyilvánítással (nevetés, taps) díjazott. Volt, aminek megértéséhez több idő kellett. Az író okosan kivárt, hagyta, hogy közönsége – vagy annak legalább egy része – feldolgozza a hallottakat és eljusson hozzá a mélyebb jelentéstartalom. És volt, amikor az előadás mélyrétegeinek megértéséhez arra lenne szükség, hogy a közönség soraiban valóban csupa olyan hallgató legyen, akinek pallérozott irodalmi műveltsége van. Ismeri és szereti a világirodalom és a magyar irodalom klasszikusait. Egy irodalmi jellegű előadás mélységeinek megértéséhez sok-sok olvasmány-élmény kell, hogy jártasságot szerezzünk, versben, prózában, műfaji sajátosságokban. Az előadás zárórésze egészen megrendítően szép volt, így hangzott:
“A mai olvasó olykor ingerülten elégedetlen a mai irodalommal. Hol a történet, hol vannak a szerethető figurák, hol az élet? Ha harc, hát legyen harc, én is olvasó vagyok, én meg az olvasóval vagyok elégedetlen.
Amit a bestseller-listák mutatnak, az nem az értékrend hiánya, ennél gyökeresebb a változás. Mert ha ennyi volna, az azt jelentené, van ez a rend, tudunk róla, elfogadjuk, csak itt nem érvényesül. Az új jelenség, azt hiszem, az, hogy nincs konszenzus az értékeket illetően. Te Mozartot tartod jónak, én Salierit, és akkor mi van?! Ezt most nem részletezem, de hatékonyan tudnám magam alatt vágni a katedrát.
Nincs történet? Nincs íve az elbeszéléseinknek? Hát mért nem tetszik olyan életet élni, amelynek íve van? Rajzolom. A-tól B-ig, és halad és rendben és lineárisan. És mért tetszik események helyett események valószínűségével dolgozni, és mért tetszik össze-vissza beszélni a fényről, hol azt állítván és bizonyítván, hogy az hullám természetű, hol meg azt, hogy részecske, és mért tetszik sunnyogni, ha valaki egyszerre szeretné tudni egy elemi részecske helyét és sebességét, és mért tetszik faksznizni az idővel is annyit, relatíve sokat? Mért tetszik pszichoanalitikushoz járni, vagyis mért tetszik lábjegyzetelni a saját életét, mért tetszik álldigálni a saját élete mellett, mért nem tetszik átélni, mért csak reflektálni, reflektálni? Mért nem tetszik elfeledkezni az életről, épp azáltal, hogy élni tetszik? Mért tetszik folyton rohanni? Mért nem tetszik egy aranykorban élni? Mért tetszik újra meg újra új életet kezdeni, mért nem tetszik tudomásul venni, hogy egy életünk van, mért nem tetszik tudni, hogy egy életem, egy halálom, mégis megpróbálom, mért nem tetszik…
Anyám pedig azt mondta, hogy tetszikezni pedig nem tetszikezik az ember, fiam. Mire én mélyen a szemébe néztem, bárhol a világban fölismerem ezt a kékes szürkét, mintha könny csillant volna, ez most hogy jön ide, és azt mondtam: Irgalom, édesanyám, nézd, Jaj, mama, kész ez a Zelőadás is.”
Szép és súlyos ez így önmagában is, már ezért az egy részért is érdemes végignézni Esterházy Péter előadásának videováltozatát , ám még szebb és súlyosabb, ha beugrik a közönségnek az idézet eredetije, amely József Attila egysorosa 1937-ből, az utolsó töredékes versei között: “Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!” Bár csupán egysoros, mégsem töredék, hiszen “kész ez a vers is”.
De mit kezdjünk a „Zelőadás” szóval, így, ebben a formában? Talán Vámos Miklós Zeng a Zének című regényét idézi meg Esterházy, amelyben Vámos az ötvenhatos történéseket meséli el egy kisfiú szemszögéből? Elképzelhető, hiszen előadásában ötvenhat hatása igen nagy súllyal szerepel. Sőt! Ezt a „Zeng a Zének” történetet tömöríti Koncz Zsuzsa dala is:
„…A világvevő rádión, egy őszi alkonyon / Egy recsegő hang a hazáról beszélt / Apa fel-le járt, a kisfiú csak állt / s hogy ne féljen úgy, hát énekelt egy dalt, hogy / Zeng, zeng az énekszó / És az úttörő kedve jó / Mert szép az életünk / Ugye milyen jó nekünk / Zeng, csak zeng az énekszó / Már a téren is hallható / És a háztetők felett / Mint egy elszabadult luftballon /Lebeg.”
Gondoljuk csak tovább, mi is az a dal, amit a kisfiú énekel, hogy ne féljen? Az ötvenes években született Úttörő induló, amit még sokan tudhatnak: „Ej, haj, száll az ének, zeng az ének, szép az élet. / Ej, haj, úttörőnek kedve mindig jó, / nyári napban, téli szélben, harmatban, s ha hull a hó, / ej, haj, száz torokból száll az énekszó.”

Azt mondják, egy előadás csattanóját a lezárás adja. Esterházy Péter vélhetően jól tudja ezt, hiszen ebben az utolsó mondatban saját mondanivalója és személyes élményei mellett belesűrített egy darabot a velünk élő történelemből és irodalomból, egyszerre adózott édesanyja és a költőóriás emlékének, tisztelegve a kortárs művészek előtt is. Ha ösztönös, ha tudatos volt – Esterházy valóban tud valami fontosat a szavak csodálatos életéből!

Az előadás szöveges formában itt olvasható.

A tanárverésről…

Az összes médium napok óta a tanárverő diákokkal foglalkozik. Hallgatom, nézem, időnként saját szememnek és fülemnek sem hiszek. Az oknyomozás kapcsán szinte mindenről szó esik, ami társadalmunk hordalékában megtalálható, mutogat egymásra a szülő és a pedagógus, ám szinte semmi szó esik a legfontosabbról, magáról a gyerekekről és az irántuk való közös felelősségről!

Babits gimnáziumi tanárként éppen száz éve, 1908-ban vetette gondolatait papírra erkölcsről és iskoláról, és bár száz év alatt nagyot fordult a világ, soraiban örök és múlhatatlanul igaz üzenet van: nem magunkért, hanem gyermekeinkért vagyunk, óriási és osztatlan felelősségünk van a jövő nemzedékének jobbátételében, és megkérdőjeezhetetlen a pedagógus felelőssége, akire az emberiség legnagyobb kincsét, jövőjét bízta rá. Azt hiszem erről kéne – nagyobb felelősségvállalással és elkötelezettséggel gondolkodnunk és saját vétkeinket, mulasztásainkat látni abban, ha a gyerekek fékezhetetlen indulattal tükröt tartanak elénk, amelyben alkalmatlanságunk, hozzá nem értésünk, felelőtlenségünk néz szembe velünk…

“BABITS MIHÁLY: ERKÖLCS ÉS ISKOLA

Babits MihályEgyáltalán nem hiszem, hogy a diákság Szegeden romlottabb, mint bármely más nagyobb városban, ahol sok az alkalom, s nehéz az ellenőrzés. Éppen azért a kérdés, amit az ilyen szóbeszéd fölvet, csakis egészen általános lehet és legkevésbé sem éppen Szegedre vonatkozó. De bár általános, nem kevésbé életbevágó és elsőrendű fontosságú. Sőt valójában (Wells szavaival élek, akit nálunk fantasztikus regényeiről ismernek, de aki hazájában, sőt az óceánon túli Mind hasábjain is, ahol cikkei a nagy pragmatista Jameséivel állanak egy sorban, főképp tudós és gondolkodó), valójában ez a legfontosabb és egyetlen fontos dolog e sártekén. Az élet fejlődés, nem magunkért vagyunk, hanem gyermekeinkért, s egész jelenünk csekélység. Births and growths: ebben a két szóban benne van az emberiség minden fontos ügye: a mai nemzedék célja a jövő nemzedék jobbá nevelése, s a mai ember olyan valami, amit fölül kell múlni: mit tettetek, hogy fölülmúljátok?

Nietzsche e borzasztó kérdésében benne van az ember óriási felelőssége a gyermek iránt: s meg kell döbbennünk, ha elgondoljuk, hogy sokszor, mi, a nevelők, mi, akikre az emberiség legnagyobb kincsét, jövőjét bízta rá, bűnös meggondolatlanságból még rontottuk, ahol javítanunk lehetett s kellett volna; s könnyen vettük hivatásunkat, mint olyat, ami ha sikerül, jó, ha nem sikerül, nem baj; saját kényelmünknek áldoztuk fel azt, ami fontosabb, mint a jelennek minden ügye együttvéve. S vajon mit teszünk mi? Megtanítjuk a gyermekeket az accusativus cum infinitivóra, megtanítjuk a kétismeretlenű egyenletek megoldására. Szép és jó. De vajon ez az, ami az embert emberré teszi? Ellenkezőleg: nem kell Schopenhauert olvasni, hogy tudjuk, hogy az értelem másodlagos az emberben, s az első az akarat. S ha az értelmet tekintve igaz az, hogy egész életünkben abból táplálkozunk, amit gyermekkorunkban gyűjtöttünk, s az egész élet csak arra való, hogy a gyermekkori benyomásokat földolgozzuk: még inkább igaz az erkölcs szempontjából, hogy az ember sorsát gyermekkorában (gimnazista korában) eldönti: the child is the father of Man; a gyermek a férfi atyja, mint Wordsworth mondá. Mi az erkölcs? A lelki egészség és nagy részben a testi egészség is, sőt maga a sors.

A kérdés teljesen a lehetőség kérdése. Mennyiben lehet az iskolában hatni a gyermekek erkölcsi fejlődésére? Mit csinál e célból ma a tanár? Ha angol, Children’s Book of Moral-okat szerkeszt és olvastat, vagy sportnevelést ád. Ha magyar: erkölcsileg elemzi a történelmet és az írók műveit, erősen fegyelmez, és rendőrködik. A beszéddel, az olvasmányokkal, az erkölcsi leckékkel egyáltalán nem nyugtathatjuk meg lelkiismeretünket. “Mindent tehetünk eszméink ellen: ezek tehetetlenek; semmit emócióink ellen: ezek mindenhatók.” Ezt a mondatot Payot írta, az Éducation de la volonté híres szerzője, s hozzátette: Notre situation semble désesperée. Helyzetünk kétségbeesettnek látszik.

Bizony minden prédikáció kútba esett dolog a hajlamokkal szemben. A folytonos nagy megtérések, erős fogadások, erkölcsi rázkódtatások csak izgatottá s lassanként kétségbeesetté teszik a gyermek kedélyvilágát, anélkül hogy a javulást előidéznék. Video meliora proboque: deteriora sequor. Mit tegyünk tehát? Rendőrködjünk? Büntessünk? Ez fölébreszti a dacot, s nem hat a lélekre, a voltaképpeni akaratra, az igazi erkölcsre. Sőt gyakran éppen azokra legkárosabb, akik leghajlékonyabbak volnának a javulásra. Mert a dac gyakran nemes tulajdonság, és nem a legrosszabbaké. Miért tartjuk mi tanárok a dacot a legrosszabb tulajdonságnak a gyermekben? Megmondom őszintén. Mert ez nekünk a legkényelmetlenebb. S egyáltalán, nem egész fegyelmi rendszerünk ebből a szempontból van-e felépítve: a tanár kényelmének szempontjából? “Tégy bármit, csak engem ne háborgass vele!” – ez volna a legőszintébb fegyelmi szabály, amit az ifjakhoz intézhetnénk. És a legfőbb elv: a tanulók távol tartása a tanártól!

Ez az elv véleményem szerint az, ami tökéletesen ellenkezik a nevelés lényegével, és tökéletesen lehetetlenné teszi az iskola erkölcsi hatásának rendszeres hasznosítását. Mert van az iskolának erkölcsi hatása, van most is, éspedig kiszámíthatatlan nagy: amint a gyermek kedélye kiszámíthatatlanul hajlékony. De ez nem a leckék, tanítások hatása, hanem a jellemek egymásra való hatása. Ezt a természetes hatást céltudatossá tenni s kizárólag jó irányba terelni: a jövő feladata. Ez a hatás pedig kétágú: a tanulóknak egymásra hatása; és a tanár hatása a tanulókra. Az első nagyon sok rossznak okozója: de ellenőrizve igen sok jónak szülője is lehet. Kétségtelen, hogy a zárkózott, pajtástalan gyermekek lelkileg romlatlanabbak a bandásoknál; de testileg nem mindig egészségesebbek, ami szintén az erkölcshöz tartozik. S a tapasztalás mutatja, hogy a gyermekekre egymás révén lehet legjobban hatni. Mert a gyermek alapjában nemes lelkének egyik leghatalmasabb tirannusa a szégyenérzet. S elsősorban pajtásai előtt szégyenli magát. Ez viszi sok rosszra, s ez viheti sok jóra is.

Mert a gyermek lelke alapjában nemes, nemesebb, mint az átlag felnőtté. Ezt a tanárok alig képesek észrevenni, mert a tanárok, hála az iskolai fegyelemnek, nem ismerhetik meg tanítványaikat. De észrevette Schopenhauer, észrevette Hugo Viktor, észrevette mindenki, aki gyermekeket iskolán kívül ismer és szeret. Nincs megrázóbb és igazabb lap Schopenhauerben, mint amely arról szól, hogyan lesz a gyermekből közönséges ember. A gyermek lelkének mélységei vannak, amelyeket mi legföljebb emlékeinkből sejthetünk. Őt még izgatják olyan problémák, melyekre közülünk csak a zseni gondol. Agyában az élet szűz és friss benyomásai élénkebb életre kelnek. Nagyobb és fontosabb előtte minden, s szeme művész szeme. Gondolatai izgatóbbak, érzései nagyobbak. Éppen azért a gyermek jobb és romlottabb, mint mi. Mert ne áltassuk magunkat, gyermekeink romlottak, mélységesen romlottak, ahogyan csak a nemes kedély lehet romlott és beteg. Képzeteik gyakran perverzek és akadálytalanabbul perverzek, éppen azért, mert öntudatlanul azok. S a tavaszi ébredés nagyobb megrázkódtatásokkal jár, mint Frank Wedekind is képzelné. Azonkívül a gyermekben a legkisebb erkölcsi kétely pusztítóbb és mélyebben pusztító. Pesszimizmusa feketébb, és gonoszsága nagyobb gonoszság. Szenvedélye nagyobb szenvedély. Mindezekért mi is felelősek vagyunk, akiknek személye akaratunkon kívül is a legnagyobb hatással van rájuk. Szülők, tanárok, gondoltatok-e már erre? Gondoltatok-e rá, hogy leereszkedjetek a gyermeki lélek mélységeibe, és megmentsétek a gyöngyöket, és megöljétek a szörnyeket, melyek ott lenn laknak? Nem, hisz ezt nem engedi a fegyelem. Ez a fal és bilincs. Vettétek-e valaha komolyan a gyermeket? Beleképzeltétek-e magatokat az ő helyébe? Tudjátok-e, hogy az, amit ti kicsinyes dolognak láttok, amin ti mosolyogtok: neki rettenetes rémek és lélekesemények? Láttátok-e a tizenhat éves “rossz” fiút, aki oly ideges, hogy egy keményebb szavatokra képes sírva fakadni. És két napig a legnagyobb jóhiszeműséggel s valóban heroizmussal iparkodik kievickélni az akaratnélküliség borzasztó útvesztőjéből, amelybe jutott. De csak két napig. Néztétek-e a most nyúló, serdülő, szórakozott fiút? Homlokán az első pattanások; szeme, míg ti a piritről beszéltek neki: bután messze mered: tudjátok ki ő? A nemzet reménye! A jövő reménye! Láttátok a romlottat, aki dacos, kétségbeesett, mert nem tud megjavulni: s nem éreztek lelkifurdalást? Nektek kellett volna őt megjavítanotok. Ti hattok lelkére legtöbbet; de mit tettetek, hogy hatásotok mindig jó és biztos legyen?

De a szülőknek egyéb dolguk van. A tanárokat pedig korlátozza a fegyelem. Mert a fegyelmet egyáltalán nem értik úgy, amint Péterfy Jenő értette. A fegyelem nem a szív fegyelme, hanem a katedráé és az osztálykönyvé. Így kényelmesebb.

Valóban sokszor ellenünkre maradnak jók az ifjak.

S vajon a szülőké és a tanároké az egyetlen felelősség? Szó sincs róla. Orvosok, újságírók, kiknek írásait a gyermekek ellenőrizhetetlenül olvassák, színészek, kiknek játékát nézik, s valóban az egész társadalom dolgozhatik azon a nagy munkán, amely: a jövő nemzedék előkészítése. S van-e valami nagyobb dolog? Ezzel szemben mindent félre kellene tenni. Még egyszer mondom: egész jelenünk, minden küzdelmével, elenyésző csekélység a jövőhöz, a Wells New Republic-jához képest. S még egyszer idézem Nietzsche szavait:

– Mit törődöm veletek, ti jelenlegiek? A jövő országába nézek, gyermekeim országába.

Így beszélt Zaratusztra.

S hagyjátok hozzám jönni a gyermekeket – így szólt Krisztus, ki nem katedráról tanított.

Forrás: http://www.elib.hu/05200/05258/html/01.htm#1

Baj, ha egy kontroller nem ismeri a “Gondolatok a könyvtárban”-t?

Akadémii Könyvtár
Tulajdonképpen nem baj. Ettől még lehet szakmájának kiváló művelője. Ám a felsőfokú végzettség valamelyest kötelez arra, hogy az általános műveltséggel se álljunk hadilábon. Tudjunk pallérozottan kommunikálni szóban, írásban. Ehhez viszont nagy segítséget jelent a jelentős irodalmi művek ismerete.

Ha negyvennyolc kontrolling szakirányos hallgató közül egy sem tudja, hogy ki és melyik versében írta, hogy “Mi dolgunk a világon? küzdeni / Erőnk szerint a legnemesbekért”, az azért elgondolkoztató. Annyira, hogy nem is tudok mellette szó nélkül elmenni. Az elmúlt évek előadásai során szomorú statisztikát gyűjtöttem be arról, hogy mi mindent nem olvasnak a hallgatóim. Most még ez is…

Vettem a fáradtságot és utánanéztem, tényleg kikerülhetett az érettségi tudásanyagából ez a vers? Szó sincs róla:

  • 2003-ben irodalmi írásbeli tétel volt “Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című versének elemző értelmezése”.
  • A 2004-2005-ös tanév szóbeli érettségi tétel-ajánlásai között is szerepel: 14./ A) Vörösmarty Mihály – a magyar romantika kiteljesedésének költője: A haza s emberiség költője: Gondolatok a könyvtárban – műelemzés
  • A 2008. évi irodalmi tételek között is szerepel: “Az emberi élet értelmének kutatása és az ezzel kapcsolatos válaszok Vörösmarty nagy gondolati verseiben”

    …Valami nagyon nincs rendben!

    Azt már nem is remélem hogy hallgatóim rendszeresen látogatnák az MTA Akadémiai könyvtárát, amelynek 1826. december 23-i megnyitójára született a vers. Az MTA Könyvtára – amely a Teleki-hagyaték mintegy húszezer kötetébõl nőtte ki magát az ország egyik legnagyobb tudományos szakkönyvtárává, történeti szempontból is országos jelentőségű nyomtatott, kéziratos, levéltári és egyéb információhordozókon található anyagot gondozó nemzeti intézmény.
    Remélem viszont, hogy kedvet kapnak néhányan meglátogatni a 2003-ban újból megnyitott Vörösmarty-emlékszobát, amelyben a költő több kézirata is helyett kapott. A két tárlót ugyanaz az akadémiai környezet veszi körül, amelyben Vörösmarty élt és dolgozott.

    Kézirat

    A Gondolatok a könyvtárban c. versben (MTAKK K 721/I. 78-80.) Vörösmarty költői képekkel olyan nyelvfilozófiai gondolatokat fogalmazott meg, amelyekkel Széchenyi érvelt prózában 1842-ben akadémiai megnyitó beszédében.
    Annak reményében, hogy hátha akad, aki időt szán arra, hogy itt és most pótolja ezirányú irodalmi hiányosságát, elérhetővé teszem a teljes verset:

    Vörösmarty Mihály: GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN

    Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
    Az emberiségnek elhányt rongyain
    Komor betűkkel, mint a téli éj,
    Leírva áll a rettentő tanulság:
    “Hogy míg nyomorra milliók születnek,
    Néhány ezernek jutna üdv a földön,
    Ha istenésszel, angyal érzelemmel
    Használni tudnák éltök napjait.”
    Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
    Legeljünk rajta? s léha tudománytól
    Zabáltan elhenyéljük a napot?
    Az isten napját! nemzet életét!
    Miért e lom? szagáról ismerem meg
    Az állatember minden bűneit.
    Erény van írva e lapon; de egykor
    Zsivány ruhája volt. S amott?
    Az ártatlanság boldog napjai
    Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
    Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
    És itt a törvény – véres lázadók
    Hamis birák és zsarnokok mezéből
    Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
    Emitt a gépek s számok titkai!
    De akik a ruhát elszaggaták
    Hogy majd belőle csínos könyv legyen,
    Számon kivül maradtak: Ixion
    Bőszült vihartól űzött kerekén
    Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.
    Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;
    A csillagászat egy vak koldus asszony
    Condráin méri a világokat:
    Világ és vakság egy hitvány lapon!
    Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből
    S most a szabadság és a hősi kor
    Beszéli benne nagy történetét.
    Hűség, barátság aljas hitszegők
    Gunyáiból készült lapon regél.
    Irtózatos hazudság mindenütt!
    Az írt betűket a sápadt levél
    Halotti képe kárhoztatja el.
    Országok rongya! könyvtár a neved,
    De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
    Hol a nagyobb rész boldogsága? – Ment-e
    A könyvek által a világ elébb?
    Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
    Salakjok annál borzasztóbb legyen,
    S a rongyos ember bőszült kebele
    Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.
    De hát ledöntsük, amit ezredek
    Ész napvilága mellett dolgozának?
    A bölcsek és a költők műveit,
    S mit a tapasztalás arany
    Bányáiból kifejtett az idő?
    Hány fényes lélek tépte el magát,
    Virrasztott a sziv égő romja mellett,
    Hogy tévedt, sujtott embertársinak
    Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
    Az el nem ismert érdem hősei,
    Kiket – midőn már elhunytak s midőn
    Ingyen tehette – csúfos háladattal
    Kezdett imádni a galád világ,
    Népboldogító eszmék vértanúi
    Ők mind e többi rongykereskedővel,
    Ez únt fejek – s e megkorhadt szivekkel,
    Rosz szenvedélyek oktatóival
    Ők mind együtt – a jók a rosz miatt –
    Egy máglya üszkén elhamvadjanak?
    Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,
    Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,
    Oly fényes elmék a sár fiait
    A sűlyedéstől meg nem mentheték!
    Hogy még alig bír a föld egy zugot,
    Egy kis virányt a puszta homokon
    Hol legkelendőbb név az emberé,
    Hol a teremtés ősi jogai
    E névhez “ember!” advák örökűl –
    Kivéve aki feketén született,
    Mert azt baromnak tartják e dicsők
    S az isten képét szíjjal ostorozzák.
    És mégis – mégis fáradozni kell.
    Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
    Egy új irány tör át a lelkeken:
    A nyers fajokba tisztább érzeményt
    S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
    Hogy végre egymást szívben átkarolják,
    S uralkodjék igazság, szeretet.
    Hogy a legalsó pór is kunyhajában
    Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
    Testvérim vannak, számos milliók;
    Én védem őket, ők megvédnek engem.
    Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.
    Ez az, miért csüggedni nem szabad.
    Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
    Agyunk az ihlett órákban teremt.
    S ha összehordtunk minden kis követ,
    Építsük egy újabb kor Bábelét,
    Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
    S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
    Kihallhatók az angyalok zenéjét,
    És földi vérünk minden csepjei
    Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
    Menjünk szét mint a régi nemzetek,
    És kezdjünk újra tűrni és tanulni.
    Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
    Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
    S meg nem kövűlnek élő fiai.
    Mi dolgunk a világon? küzdeni,
    És tápot adni lelki vágyainknak.
    Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
    Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
    S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
    Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
    Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
    Mi dolgunk a világon? küzdeni
    Erőnk szerint a legnemesbekért.

    Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
    Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
    S a szellemharcok tiszta sugaránál
    Olyan magasra tettük, mint lehet,
    Mondhatjuk, térvén őseink porához:
    Köszönjük élet! áldomásidat,
    Ez jó mulatság, férfi munka volt!

    1844 vége

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár