Fenti címmel bukkantam rá véletlenül egyik hallgatómmal folytatott beszélgetésemre, amelyet 2009-ben készített az egyetemi újság számára:
„A gimiben versenyeztek érte a srácok, de hamar férjet talált. Erősen kötődik a Duna mindkét partjához, de ma már BME-s tanárként tekint magára. Ha éppen nem tanít, MP3-at hallgat úszás közben, blogot és könyvet ír. Dr. Laáb Ágnes tanárnővel beszélgettem.
- Mi lenne az első kérdése, ha egy diákjával készítene interjút? – Azt hiszem, főként az elképzeléseiről, a motivációiról kérdeznék. Manapság kevés diákon látom, hogy kiforrott céljai lennének. Sokan nem is tudják, miért töltik itt az egyetemen az idejüket. Arra lennék ezért kíváncsi, mennyire tudja már, mi a dolga a világon.
- A BME előtt a Közgáz volt a munkahelye és ott is járt egyetemre. Ha össze lehet egyáltalán hasonlítani, hol érzi magát jobban? – Bizonyára kevesen tudjátok, hogy a kilencvenes évek közepén az egyetemek átszervezésekor volt egy történelmi pillanat, amikor a Duna két oldalán fekvő patinás intézmény egyesülhetett volna. Ez mindkét oldalon nagy ellenállásba ütközött, de végül a Közgázon a diákok szavazták le a Kari Tanácsban. Így a Közgáz az Államigazgatási Főiskolával, és második lépésben a Kertészeti Egyetemmel fúzionált, a BME meg ekkor építette ki a gazdaságtudományi karát. Én a 90-es években a BKE Vezetőképző Intézetében dolgoztam, ami életem eddigi legsikeresebb munkahelye és munkaszakasza volt. Volt kollégáimhoz és tanáraimhoz erősen kötődöm, de ma már abszolút BME-s tanárnak tekintem magamat.
- Mely órájára szeret leginkább bejárni? Gondolom, nem a több száz fős számvitel a kedvence… – Nem is. Ott nagyon sokan vagyunk, nincs igazi tanár-diák viszony. Viszont idén szeptembertől végre indíthattam egy önálló tárgyat, a Kompetencia kontrollingot. Számomra ez igazi jutalomjáték, és azt, hogy simán akkreditálták, komoly elismerésként élem meg a vezetés részéről a más téren felmutatott erőfeszítéseimért. Jelenleg huszan vették fel, de ekkora létszám éppen elegendő a „beélesítéshez”. Jó a visszhangja, tetszik a hallgatóknak és én is nagyon jól érzem magam ezeken az órákon. Bízom benne, hogy a következő években egyre népszerűbbé válik majd ez a tárgy. De már most is ez a kedvencem…
- Miért pont Micimackó? – Nyilván arra gondolsz, miért ő integet a diáimon. Azért, mert Micimackó – bár ő csak egy csekély értelmű medvebocs – nagyon sokat tud az élet valóban fontos dolgairól. Minden kisgyerek lelkét megragadja ő is és kompániája is. Vélhetőleg Micimackó sohasem fogta volna fel a kettős könyvelés rejtelmeit. Ezért egyfajta bíztatásnak szánom jelenlétét a nehéz ismeretanyagoknál: azt üzeni, ha ezt ő is megértette, neked is menni fog!
- Mondjon néhány szót a családjáról! – Kicsi de összetartó család a miénk, férjemmel 34 éve élünk együtt, van két felnőtt gyerekem és férjem első házasságából egy 20 és egy 18 éves unokám. Gyerekeim a lágymányosi lakásunkat két különálló lakrésszé alakították, így mindkettőnek van saját önálló lakása, mi pedig három éve leköltöztünk a korábban nyaralóként funkcionáló vidéki házunkba, amely egy gyönyörű völgykatlanban fekszik a Gerecse és a Vértes lábainál, Tardoson.
- Onnan jár be minden nap? – Az óráimat hét elejére és végére sűrítem, olyankor édesanyámnál maradok éjszakára. Így nem kell mindennap utaznom.
- Hogyan szórakozik, hogyan kapcsolja ki magát? – A házunktól 50 méterre már erdő van, 300 méterre gyönyörű kis tó. Nyáron a hajnali harmatban, télen az érintetlen fehér hóban sétálhatok, amikor csak kedvem szottyan rá. Van egy vizslánk – az első a tardosi kertben lett eltemetve – aki igényli is a nagy sétákat. Nagyon szeretek úszni. Nyaranta a tatai tót naponta átússzuk és a komáromi fürdő törzsvendégeinek számítunk. Találtam egy olyan MP3-lejátszót, amit a vízben is lehet hallgatni. Töltök fel rá hangoskönyveket, így hasznosan telik az úszással töltött időm is. Mindenkinek ajánlom amúgy a holt idők kihasználásának ezt a módját: a Magyar Elektronikus Könyvtár hangoskönyveiben egyre több, az általános műveltség gerincét adó művet lehet már megtalálni.
- Milyen tájakon járt és hova szeretne még eljutni? – Magyarország tájait alaposan bejártam és sok helyre eljutottam már Európában is, messzebbre nem is kívánkozok. Tardoson megtaláltam a természet és a kisközösség harmóniáját. Tardos falunak saját himnusza van, amely a táj szépségéről, a 800 éve itt élő szegény, de szorgalmas és tisztességes emberekről szól és a földről, amely kenyeret ad és eltemet. Azt hiszem, ez a lényeg: az embernek ott kell boldogulnia, ahol a gyökerei vannak.
- Ön szerint mikor mondhatjuk, hogy végre kilábaltunk a válságból? – Ez a mostani válság pénzügyi válságnak indult, majd az egész gazdaságra átterjedt. A mélyén azonban szerintem a társadalmi formaváltás meghatározó erőforrásainak (tőke és tudás/információ) hatalmi küzdelme zajlik. A tőke veszít egyeduralmából. Az új erőforrás már nem szűkős és korlátos, ezért másképpen működik, másképp is kell bánni vele. Hosszú és kiszámíthatatlan lesz, míg a pénzpiac országokat, világrészeket igazgató egyeduralma visszaszorul. Én hosszabb, elhúzódó válságra számítok, amely még tartogathat meglepetéseket.
- Miben voltak mások az Ön egyetemi évei, mint a mieink? – Először is: akkoriban sokkal nehezebb volt bejutni. Én eredetileg népművelés-történelem szakra jelentkeztem az ELTE-re, ám helyhiány miatt maximális pontszámmal sem jutottam be (persze az ELTE-n akkor húszszoros túljelentkezés volt, de a BME-n, Közgázon is öt-tízszeres). A bejutás tehát eleve nehéz volt, ennél csak a bennmaradás volt nehezebb. Ha a vizsgaidőszak végéig nem sikerült a félév követelményeit teljesíteni, már repült is az ember kifelé. Ha egy vizsgaidőszakban három elégtelen összejött, szintén. És az összes félév során sem haladhatta meg az összegyűjtött sikertelen vizsgák száma a 9-et, mert a tizediknél elköszöntek a hallgatótól. Így aztán az 500 fős évfolyamunkból alig 100-an végeztünk. A másik nagy különbség az óralátogatásnál volt. Mi elképzelhetetlennek tartottuk, hogy egy előadásra ne járjunk be. És nem a katalógus miatt, hanem mert minden óra különleges volt. Volt olyan tanárunk, akinek az óráira a felsőbb évfolyamról is bejöttek. Dobogtunk, tapsoltunk néha teljes extázisban. Ezt hiányolom a mai oktatásból, de mindenkinek kívánom, hogy egyszer élje át az érzést. Akár hallgatóként, akár oktatóként.
- Milyen trükkökkel pasizott az egyetemen? – 21 éves koromban, harmadszori nekifutásra kerültem be az egyetemre. Azon a nyáron volt az esküvőm. Harmadévesen született a lányom, negyedévesen a fiam. Így az egyetem számomra már nem a pasizásról szólt. Ha azt kérdezed, milyen trükkökkel pasiztam a gimnáziumban… Hát, igazán nem azon kellett trükköznöm, hogy szédítsem a srácokat, sokkal inkább, hogyan tudom lerázni őket. Ezt elég jól megtanultam. Becsületes voltam ebben a dologban: egymás mellett két fiúval nem futottam, akkor az egyiknek megmondtam, hogy vége. Sokat jártunk barátnőimmel a BME táncos klubjaiba. Akkor itt nagy élet volt. Szinte minden koleszban működött klub. Az akkori híres E-klubban szombatonként többnyire a Bergendyék játszottak, időnként az Omega vagy az Illés. Bár az ő törzshelyük a Műegyetem másik kolesza volt fenn a Várban. A fiúknak tagsági igazolvány kellett, a lányok viszont – lévén, hogy akkoriban még szinte csak fiúk jártak a műszakira – BME-s fiúkísérővel mehettek be ingyen. Ha szólóban érkeztünk, valamelyik jóképű egyetemista mindig boldogan vállalta, hogy bevigyen bennünket.
- Az oktatáson kívül mivel foglalkozik? – A tanítás a hivatásom, ez az életem. Boldog vagyok, miközben készülök egy-egy előadásra, és élvezem, ha teltház van rajtuk. A fennmaradó időmben olvasok és írok. Nyáron elkészült a kompetenciaga(rá)zdálkodás könyvem első kötete „Mennyi élet van éveidben?” címmel. Még legalább három-négy kötetnyi mondanivalóm van ebben a témában. Korábban sok szakértői munkát vállaltam, most már ritkábban vállalok el ilyet.
- Ha nem a közgazdaságtan területén dolgozna, mivel foglalkozna szívesen? – Irodalommal, történelemmel, művészettörténelemmel. Nekem inkább ezek voltak az erősségeim. De ezekről sem kell lemondanom: hiszen sokoldalú érdeklődésem óhatatlanul belopózik előadásaimba, írásaimba. Aztán senki nem akadályoz meg abban, hogy összeállítsak egy kedvemre való történelmi témájú előadást, elmenjek vele egy falusi művelődési házba és ott elmondjam a hetvenéves öreg néniknek, akik sírva, tátott szájjal meghallgatják. (Így bújik ki belőlem néha az elvetélt népművelő!) Szóval nem érzem, hogy lenne bármi olyasmi, amitől engem megfosztott volna az élet.
- Hogyan képzeli az életét tíz év múlva? – A legfontosabbnak a fizikai, lelki és szellemi állóképességem megőrzését tartom. Édesanyám mindig azt mondta, hogy „kislányom, ami a fejedben van, azt senki el nem veheti tőled”. Édesapám tavaly novemberben halt meg Parkinson-kórban, a teljes szellemi leépülés határán. Azóta tudom, hogy a betegség bizony elveheti azt, ami a fejemben van, ezért tudatosan „gyúrok” a szellemi állóképesség őrzésére. Sokat kaptam az élettől, ezért én már leginkább csak adni szeretnék. Átadni mindazt, amit én kaptam, és amit ebből a sok jóból magamba ötvöztem. Ezért tíz év múlva (is) írni szeretnék. Olyan könyveket, amikből mások erőt meríthetnek. Sokáig kerestem a hangomat, és keveset írtam. Most azonban már egyre magabiztosabban tudom – és merem – megfogalmazni a gondolataimat. Egyre egyszerűbben és érthetőbben.
- Mire a legbüszkébb az életben? – Egyértelműen a gyerekeimre. Ez is lehet talán üzenetértékű: én egy majdnem befejezett életúttal azt mondom, hogy az embernek nem a szakmai sikerek jelentik a legtöbbet. Fontosak, de nem olyan áron, hogy a legfontosabbat, a családot háttérbe szorítsák. Semmit sem ér a siker, ha nincs kivel megosztani, és a nagy kudarcok, nehézségek, betegségek is könnyebben elviselhetők erős családi összefogás mellett. Persze egy tanárnak sok gyereke van a sajátjain túl is. Szellemi gyermekei például a könyvei. Lehet, hogy ezeket forgatják majd akkor is, ha már nem leszek, lehet, hogy zúzdába kerülnek. Ám „halhatatlanná” csak az tehet, amit személyiségemből, gondolataimból, értékeimből továbbörökítettem saját gyermekeimnek, és ami gyökeret vert néhány hallgatómban.
Tóth Levente”

Dr. Laáb Ágnes

Hozzászólás írása