Sokszor mondjuk, hogy “az idő pénz”, vagy “ki korán kel aranyat lel”, de hogy miért ér aranyat az idő, arra igen mélyértelmű választ ad Hamvas Béla: René Guinon és a társadalmi metafizika című írásában:

„Az arany és az idő metafizikai vonatkozása elég világos az ilyen kapcsolatokból, mint: aranyidő: aranykor, vagy: „az idő pénz”, ahol a pénz tulajdonképpen aranyat jelent. Az idő egyenértéke az arany. Ha valakinek életéből időt igényelek, azt arannyal kell kárpótolnom, mert ez az egyedüli, ami az elveszett időnek megfelel. Az embereket nem is munkájukért fizetik, hanem idejükért, az eredményért való fizetség már kései és anyagias gondolkozás tünete. Akitől napot veszek el, annak napot kell visszaadnom. A nap az idő ura és magát az időt is jelenti, s ahogy az arany nem egyéb, mint tömény napfény, nem egyéb, mint tömény idő. Az arany materializált örök. Ezért: – drága. Vannak percek és órák, amelyeket: „nem lehet megfizetni” – van, amikor az ember „semmi pénzért” nem tesz meg valamit – van, amit „Dárius kincséért sem hagyna el”. Íme így együtt van a négy elem: a nap, az uralom, az idő, az Istenség. Ez az arany.
Amíg az arany eljutott mai stádiumába, amikor valuta, fizetési eszköz, pénzfedezet lett, félvilági némberek, tőzsdebizományosok, filmszínészek ékszere, cigarettatárca, óralánc – nagy utat tett meg. Mindjárt ki lehet mondani, hogy: lefelé. A király elkezdte a fémet a magáénak tekinteni. De ugyanakkor a középpontban már nem Isten állott, a kozmikus Nap, az életfenntartó transzcendens Hatalom. A király ember lett és nem az isteni Phylax. Az arany az ő magántulajdona. Már csak zsákmány és luxus. De ugyanakkor a kozmikus isteni fény elhomályosult, és ugyanakkor az aranykor letűnt. Mert miért kisebb bűn, ha a király rejti el az aranyat a világ elől, mintha a közönséges tolvaj? Amikor az aranyat az első király zsebredugta, zsebredugta az emberfölötti Isten-Hatalom korlátlan jóságát és éltető erejét, magának foglalt le belőle részt és ezzel megtörte a mindenkire áradó fény erejét, amely az aranykort fenntartotta. A királyé lett – egyéni, önző, démonikus, feketemágusi. A gátlástalan fény már nem ragyogott az életre, s a föld elhomályosult. Az idő megzavarodott. Ezt a lépést minden keleti szentkönyv ismeri, a Veda éppen úgy, mint a Taoteking, Egyiptomban éppen úgy tudnak róla, mint Iránban és Peruban.
A második lépés, amikor az arany már a király kezéből is kicsúszott, és még lejjebb zuhant a harcos lovagi, szanszkrit szóval: a ksatrija kezébe. Még lejjebb, amikor a vaisija zsákmánya lett. Már pénz. Kereskedelmi cikk. Már napfényt vesz magára a kis boltos felesége, arannyal fizetik az állati húst, a földet és a répát. Arannyal mindent el lehet érni. Már a kereskedőé. De az arany itt sem állott meg. Lezuhant a súdra közé, s az aranyért elkezdtek gyilkolni a csavargók és útonállók és kalózok, és arany lett a tömeg álma. A csőcselék is hozzájutott az aranyhoz és mindenki olyan koronát csináltat magának, amilyet akar, ha tud. Mert most már egyetlen dolog dönt: kinek mennyi aranya van. Akinek több van, az hatalmasabb, erősebb, kiválóbb, boldogabb. A nap leszállt a lovag, aztán a kereskedő, aztán a tömeg közé. Az idő követte: a kor mindig töredezettebb, sötétebb, nyugtalanabb lett. A hatalom az arisztokrácia kezéből a kereskedő polgár, végül a nép kezébe került. A súdra kezében az arany már nem szimbólum, hanem csak anyag: fém. Azt nem veszi észre, hogy az arany semmit sem vesztett eredeti természetéből és ma is éppen olyan jele a hatalomnak, a napnak és az isteni erőnek, mint az ősidőben volt: materializált napfény és az Aranykor szimbóluma. De azzal, hogy leszorul az anyagba, gonosszá vált. Mindenki tudja, mi az aranyláz, – hatalomláz ¬gazdasági láz – Alaszka mezői, Ural bányái, a spanyol hódítás, az amerikai bankok safe-jei beszélhetnének róla – a modern élet nagy pokoli rúgói, kétségbeesett vadság, amivel az ember a gazdaságért lohol – a vér és az arany –, mindez elég világosan jelzi, hogy itt a démonivá lett sárga fémről van szó, ami nem egyéb, mint a hatalom. De ki tudja látni e merész, fantasztikusnak tűnő szimbólumban a katasztrófát?
Íme: az arany példázata.”

Gracián, Baltasar két gondolata:

“Szívbeli nagyságra vall és derekas türelemre, ha sohasem sietsz és háborogsz. Légy előbb önmagad ura, aztán másoknak is ura leszel. Az alkalom központjába az idő hosszú ösvényén át visz az út. Bölcs önmegtartóztatás fűszerezi a sikert és érleli meg a titkos elhatározást. Az idő többre képes Herkules ércbuzogányánál. Isten sem bottal ver, hanem idővel. Nagy mondás: Az idő és én, együttes erővel. Maga Fortuna is busásan jutalmazza a várakozást.”

“Meggondolt ember biztosabban jár. Úgysem késik el semmivel. Ami hamar áll elő, hamar semmivé lesz. Ami századokig fennmarad, ugyancsak századokon át jön létre. Törekedjünk tökélyre, mert csak az igazán jó maradandó. Az alapos elme műve örök időkre szól. “

Dr. Laáb Ágnes

Hozzászólás írása