Hamupipőke balettcipőben


Zenei műveltségem még sokszorosan csiszolásra szorul. 65 évet megéltem anélkül, hogy tisztában lettem volna azzal, hogy Hamupipőkének hányféle zenei feldolgozása van, többek között:

  • Jean-Louis Laruette: Cendrillon (= Hamupipőke; francia opera), 1759
  • Carlo Goldoni: Buona figliuola (= A jó lány; olasz operalibrettó), 1760
  • Nicolas Isouard: Cendrillon (= Hamupipőke; máltai opera), 1810
  • Gioacchino Rossini: La Cenerentola, (= Hamupipőke; olasz vidám opera), 1817
  • Christian Dietrich Grabbe: Aschenbrödel (= Hamupipőke; német dramatizált változat), 1835
  • Božena Němcová: Drei Haselnüsse für Aschenbrödel (= Három mogyoró Hamupipőkének; cseh meseköltemény), ~1842-1845
  • Jules Massenet: Cendrillon (= Hamupipőke; francia opera), 1899
  • Johann Strauß: Aschenbrödel, (= Hamupipőke; osztrák balett), 1901
  • Pauline Viardot-Garcia (1821-1910): Cendrillon (= Hamupipőke; francia miniopera zongorakísérettel), 1904
  • Leo Blech: Aschenbrödel (= Hamupipőke; német opera), 1905
  • Szergej Prokofjev: Zoluska vagy Cinderella, (= Hamupipőke; orosz balett), 1945

  • Ezek közül az egyik legismertebb Rossini operája, a La Cenerentola (ez a mű eredeti címe), amit a római Teatro Valle-ben mutatták be 1817-ben. Rossini ekkor nem sokkal volt túl a Sevillai borbély és az Otello bemutatóján. Librettója a jól ismert mesén alapul, de Jacopo Ferretti szövegkönyve – Rossini kérésére – szándékosan nélkülözi a meseszerű elemeket. A történet a 18. század második felében Olaszországban zajlik.

    Megvettem a „Mesék az operából” sorozat Hamupipőke kötetét és elolvastam Lilinek és Boginak ezt a változatot is, ahol gonosz mostohaanya helyett mostohaapa keseríti meg a fiatal lány életét, üvegcipő helyett pedig egy karkötőt hagy hátra Hamupipőke a hercegnek, amikor megszökik a bálból. Mindezt abban a hiedelemben tettem, hogy a három jegy, amit vettem magunknak az Erkel Szinház Hamupipőke előadására, az opera lesz. Szerencsére azért még időben kiderült, hogy az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik legnagyobb zenei csemegéjének ígérkező balettelőadásra szól a jegyünk.

    Prokofjev művének bemutatója a méltán világhírű Mariinszkij Színház Balettegyüttesének tolmácsolásában Valerij Gergijev vezényletével igazi gyöngyszem volt a fesztivál zárónapjára.
    Valerij Gergijev nem csupán legendás karmester, de nála többet talán senki sem tett azért, hogy a 19. és 20. század orosz szerzőinek lenyűgöző alkotásai az európai koncertrepertoár részévé váljanak.
    A balettművészet nagyjait két évszázada foglalkoztatja Hamupipőke története: az 1800-as évek elejétől zseniális koreográfusok sora készítette el saját, olykor meglepően formabontó változatát e klasszikus mesére. Szergej Prokofjev a Kirov Balett felkérésére 1940 telén kezdett dolgozni a balett zenéjén: munkáját s a bemutatót a II. világháború tombolása évekre meghiúsította. A Zoluska premierjére így csak 1945 novemberében került sor a moszkvai Bolsojban került sor.
    A most látható koreográfiája Alekszej Ratmanszkij a varázslatos történet újszerű feldolgozása, amelyben egyszerre játékosan és líraian értelmezi újra a szereplőket. A Szentpéterváron született, orosz–amerikai Alekszej Ratmanszkij az elmúlt másfél évtizedben a balettirodalom nagyszabású alkotásainak egész sorát rekonstruálta vagy gondolta újra A kalóztól (2005) a Csipkerózsikán (2015) át A hattyúk taváig (2016). Budapesten most látható alkotását tizenhat éve tartja repertoárján a Mariinszkij Színház.
    Ratmanszkij koreográfija szakít a hagyományos balettfelfogással, főként az eredeti történet korhű miliőjének megfelelő díszletekkel, jelmezekkel, szokásrenddel. Úgy gondolja, ezek a bevett klisék azok, aminek eredményeként a néző kívül reked az eseményeken, a történet nem érintheti meg belülről, az csak egy szórakoztató kitalált mese marad számára. Forradalmi elképzelése szerint olyan szereplőkre, helyszínekre, cselekvésekre van szükség, amitől úgy érezzük, hogy itt és most, velünk is megtörténhetne az, amit látunk.


    A cselekmény valahol a közelünkben történik és a figurák olyannyira mai, hús-vér emberek, hogy bármikor, bárhol szembe jöhetnének velünk. Ezt a célt szolgálják az újra meg újra lépő évszakok szellemei, akik pókként szövögetik hálójukat a szereplők köré és az idő összemosódását hivatottak szimbolizálni.


    Ugyancsak emiatt lesz Hamupipőke apja jóindulatú alkoholista kínai köntösben. Emiatt érkezik a tündér bevásárló táskákkal koldus nőként a színpadra, szakítva azzal, hogy a jóság csak józanul érvényesülhet, és hogy egy tündér csak gyönyörű fiatal teremtés lehet ragyogó fehér ruhában. Már a nyitójelenetben is erős a szinkronicitás térben és időben: Hamupipőke mostohája répaszínű parókában választja szét a sumo harcosokként kötekedő mostohalányokat.


    Az irónia végigkíséri az egész előadást, egészen addig, míg Hamupipőke és a Herceg egyedül maradnak. Ekkor a zene minden szarkazmusa eltűnik, fájdalmasan őszinte dallamokban nyilvánul meg a szerelem korokon átívelő, egyetemes ereje és kisugárzása.
    Kétségtelenül megosztó Ratmanszkij felfogása. Akik hiányolják a mese varázslatát és ehhez a megszokott hagyományos elemeit a balettnek, akár csalódottak is lehetnek az előadás után. Akik azonban megértik szándékát arra, hogy a különböző korszakokat hasonlóságuk és különbözőségük ellenére egyetlen mesei időbe tömörítse és érzik ennek iróniáját, egyben báját is – zseniálisnak találják. Különösen azért, mert a tiszta klasszikus táncelemek vegyítése mai világunk szédítő sebességével és kapkodó ritmusával Prokofjev zenéjének sokkal mélyebb üzeneteit is megnyitja. A két hat éves kislány úgy tűnik nagyon nyitottan és élvezettel fogadta be ezt a maga nemében páratlan élményt. Örülök, hogy a komolyzene világához vezető beavatásukhoz egy ilyen különleges előadást sikerült választanom.

    Vélemény, hozzászólás?