Adás-kapás rendje családon belül: 2. SZABÁLY: Aki ad, azt tisztelni kell!

Miközben megismertetlek a második szabállyal, hol pontosan idézem Peter Orbán szavait, hol némileg lerövidítve és saját gondolataimmal egészítem ki azokat:

A gyermekek mindig, mindent elfogadnak! Nincs más választásuk. Hiszen egy gyermek maga a szülei! Nem több és nem kevesebb! Ezért a szeretet rendjének következő pontja, hogy az, aki kap, tiszteli azt, amit kapott és elfogadott, és azt is akitől kapta. Ez abból a felismerésből is fakad, hogy csak az képes önmagát is tisztelni, aki tiszteli szüleit is. Csak az a nő képes tisztelni a férjét, aki az anyját is tiszteli és csak az a férfi tiszteli a feleségét, aki az apját is tiszteli, mivel az egyikfajta tisztelet adja a másik alapját.

„Egy gyermek sohasem tudja viszonozni azt, amit kapott. Nem tudja visszaadni! Hogy is tehetné? Hogyan tudhatnánk valaha is viszonozni, hogy anyánk két éven át szoptatott bennünket és cserélgette a pelenkánkat? (Legfeljebb 50 évvel később, amikor a szülők nem tudják már elhagyni az ágyat, vagy szenilissé válnak.)

Egy gyermek (és a későbbi felnőtt) csak kétféle módon tud reagálni arra, amit kap. Az első lehetőség: elfogadja azt és különleges ajándékként tiszteli és értékeli. A szülők szempontjából ez így néz ki: amikor eldöntötték, hogy gyermeket vállalnak, egyidejűleg vállalták a pelenkacserét és a szoptatást is, és ezzel a gyermek, mint a túléléséhez szükséges dolgokra, voltaképpen igényt is formál ezekre az ajándékokra. Ám ez a vágy nem mindig teljesedik be – ahogy ezt különböző rendőrségi közleményekből megtudhatjuk. A gyermek szempontjából pedig mindig érvényes: a szülőknek jogos igényük van arra, hogy a gyermek tisztelje, értékelje és méltassa azt, amit a szülők adnak neki. Miután azonban a gyermeknek a felnövekvés, a felnőtté válás során épp elég más bonyolult dologra is oda kell figyelnie, ezért ezt tőle aligha lehet elvárni. Később azonban – felnőttként – el kell jönnie az időnek, amikor képes lesz észrevenni mindezt. Ebben az értelemben a szülők (minden egyes szülő-pár!) egyrészt az élet ajándéka révén, amelyet a gyermeküknek adtak, másrészt a további gondoskodás, adás és odafigyelés révén megérdemlik a tiszteletet.

A gyerekeknek van egy másik lehetőségük is. Amint képessé válnak az összehasonlításra, fel tudják mérni azt, amit kaptak és elfogadtak, és negatívan is értékelhetik mindezt, például a következő jelzőkkel: túl kevés, túl nehéz, nem megfelelő volt stb. Tehát – egy bizonyos életkortól kezdve – reklamálhatnak is amiatt, amit kaptak és elfogadtak. Ezt nyugodtan szó szerint érthetjük. Miközben az ajándék miatt reklamálok, egyben a szüleimre is panaszkodom (hiszen rosszul tették ezt vagy azt) és ezzel önmagamra is panaszkodom. Az életem nehezebbé válik!

A XXI, századi élet sajátosságai közé tartozik, hogy senki nem tanítja meg nekünk: a szüleimre való panaszkodás egyben önmagam ellen is szól, és a saját életemet teszi nehezebbé. Pont. De minél több tiszteletet és megbecsülést vagyok képes érezni irántuk, annál könnyebbé válok, és annál könnyebb lesz az életem is, Aki vádolja vagy elítéli a szüleit, egész életén át nem tud kimászni a gödörből. (Nyugodtan képzeljünk el egy valódi, mély gödröt.)

Ezen a két módon viszonyulhatnak a gyermekek (a későbbi felnőttek) a szüleikhez: tisztelhetik vagy vádolhatják őket. És mindkét módnak megvan az ára.”

Peter Orban: A családfelállítás tankönyve Bioenergetic Kiadó, 2007. 94-96. oldal

Vélemény, hozzászólás?