Leonardo: Az utolsó vacsora

Utolsó vacsora

2008. március 19-én előadást tartottam “MIT ÜZEN A MA ÉLŐKNEK LEONARDO UTOLSÓ VACSORÁJA?” címmel a tardosi Vörösmárvány Művelődési Házban.
Sok év telt ez azóta, és a diasor szédületes nézettséget ért el az elmúlt 10 év alatt. Szeretném egyértelművé tenni, hogy az abban szereplő asztrológiai értelmezés nem tőlem származik, én is egy megsárgult Elixir újságban olvastam róla annak idején. Feltehetőleg a hivatkozások között szereplő Bodó László: Leonardo Utolsó vacsorájának materialista olvasata lehetett az eredeti forrás, ám ma már ez sem érhető el az interneten. Személyes hozzájárulásom a témához pusztán annyi, hogy ábrázoltam ezt az izgalmas értelmezést, hozzátettem a négy elem jelentését, és a tanítványok archetípusait párosítottam a symbolon kártya nagy arkánumának szereplőivel. Tőlem származik továbbá a kor ismert szereplőinek, helyszíneinek bemutatása. Amikor ezt a diasort készítettem még újszerű és varázslatos volt, hogy az internet milyen hathatósan képes támogatni a sokoldalú ismeretátadást.

A zseniális műnek újabb és újabb kódolt üzeneteit fejtik fel. Van aki öt vonallal egy hangsort állított fel, amelyben a szemeket és kenyereket hangjegyekként ábrázolva felcsendül a kép “zenéje”. Van, aki a végítélet napját olvassa ki belőle, és van aki tükrözéssel elővarázsol sátánt és így tovább.

Amikor elfogadtam a Húsvétvárás jegyében tartandó előadásra szóló felkérést, hamar eldöntöttem, hogy azt járom körbe, miért került az Utolsó Vacsora napjainkban újra az érdeklődés középpontjába, mi az, amit ma mondhat nekünk, amit csak a jelenkor tudatosságával érthetünk meg? Van-e a képnek mélyebb jelentése a bibliai vonatkozásokon túl és hogyan kapcsolódik mindennapi életünkhöz?

Jézus a szeretet nevében lépett fel, a feltétel nélküli szeretetre és elfogadásra mutatott példát életével és halálával. A négy elem (tűz, levegő föld és víz) közül a víz a lélek energiája. Ez az érzelmek és ösztönök ereje és dinamikája.
Nemcsak a festmény, de Leonardo sem mindennapi jelenség. Ő a humanista ideál megtestesítője. Sokoldalúan képzett, igazi polihisztor, HOMO UNIVERSALIS, aki törekedett a természet, az emberi test megismerésére, pontos mechanikai tervezésre, a művészetben pedig az egyéniség kifejezésére. Művész, tudós, feltaláló, filozófus. Magával ragadó, példát állító, emberfeletti egyéniség ….minden korban. Ám az is elgondolkoztató, hogy mennyi körülmény, esemény, kortárs együttes hatása – szinergiája – sokszorozódik és érvényesül egy ilyen páratlan alkotásban.

Ám az is tény, hogy Leonardo a kimagasló tehetsége mellé mennyi matematikai alapossággal, minden részletre kiterjedő precizitást társított, semmit sem bízva a véletlenre. Több mint három évig festette az Utolsó vacsorát. Minden kézmozdulatot, minden fejbiccentést, minden szemvillanást átgondolt, sőt matematikai pontossággal kiszámított, hogy minden tökéletesen illeszkedjen, idomuljon egymáshoz, minden egyensúlyban legyen, a tizenhárom alak egységes egészet alkosson. Ehhez azonban időre volt szüksége, amit a szokásos freskótechnika nem biztosított számára. Ezért kidolgozott egy páratlan festési eljárást. A saját maga által feltalált olajtemperával festette a képet, miután egy különleges alapozóréteggel bevonva a teljes falfelületet biztosította, hogy a fal évek múlva is magába szívja a festéket.
Sajnos a zseniális festési technika mégsem bizonyult tartósnak, amiről Goethe így ír: „Bizony szomorú, hogy ez az óvatos művész, aki nem győzte eléggé megválogatni a festékeit, tisztítania a firniszét, éppen a festmény helyét, ami a legfontosabb, a döntő körülmény, nem nézte meg figyelmesen.”

A remekművek sorába emeli az Utolsó vacsorát a jelenet kiválasztása is. Jézus jeruzsálemi Utolsó Vacsorájának ismert leírásaiban a keresztény liturgiákat létrehozó alapmondat: “Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Amit cselekedni kellett: a vacsora egyes elemei, a kenyér-törés, a kenyér és a bor kiosztása, hálaadó ima. Az Utolsó vacsora témájának korábbi értelmezései túlnyomó részben ezt a jelentet hangsúlyozták, Júdás a tanítványoktól elkülönülve, Jánost Jézus keblén pihenve ábrázolták.

Leonardo festménye azonban ehelyett azt a drámai pillanatot ábrázolja, amikor Krisztus a tanítványai felé fordul, és közli velük, hogy az egyikük elárulja őt. „Bizony mondom néktek, egyiktek elárul.” A tanítványok megdöbbenve hallgatják Krisztus vádjait. A 13 ember közé befészkeli magát a gyanú és a bizalmatlanság. Melyikünk? Tizenegy ember gondolata másik tizenegyről – az annyi mint 121. Százhuszonegy pszichológiai történet! Ezt a drámát, amit a tizenkét apostol Jézus bejelentése nyomán átél Leonardo az alakok elrendezésével és mozgásukkal fejezi ki. A jelenet értelmét nyilvánvalóvá teszik az arckifejezések és a mozdulatok, amelyeknek Leonardo páratlan mestere: „Az embernek éppen olyan sokféle mozdulata van, amilyen sokféleképpen hullámzik a lelke. Mert minden új lelkiállapot több-kevesebb mozdulatot vált ki.” Júdást pszichológiai eszközökkel különíti el – nem az asztal túloldalára helyezi el, a korábban szokásos módon, hanem úgy ábrázolja, amint a bűnös tanítványt megbénítja a rémület, s képtelen részt venni a többiek beszélgetésében.

Egyedülálló a centrális perspektíva alkalmazása a festményen. A kép központi tengelye egybeesik a néző látósugarával. A centrális perspektíva a valóságábrázolás szinte mértani szerkesztéssel megvalósított eszköze, amely a reneszánsz individuumot szolgálja.
A kép helyszíne egy tágas, emeleti étkezőhelyiség. A kezek, a szemek vonalai – hogy ráirányítsák a figyelmet a középen ülő Jézusra. A perspektíva enyészpontja a főalakban fut össze. Minden forma, minden mozdulat egy dologra összpontosul, Leonardo egységbe foglalt két dinamikus tömeget oly módon, hogy az egyensúly egyetlen ponton nyugszik.
Az enyészpont egyszersmind és mindenekelőtt a képen ábrázolt piramisszerű világ csúcsa.
A látszólag egyszerű elrendezés bravúros lelemény. A tizenkét apostolt két csoportba rendezte… az alakok mozdulatai révén a központi figurához is elevenen kapcsolódnak

Leonardo úgy festi meg az Utolsó vacsorát, hogy a korabeli – és egészen a XX. század végéig bezárólag a későbbi – asztrológiai tankönyveknek szabályszerű segédábrája lehetett.
Egyértelműen az állatövi jegyek fiziognómiai sajátosságai szerint jellemzi az apostolok. Középen Jézus az őszi napéjegyenlőséget szimbolizálja. Ö a Világ Világossága, az Igazság Napja. Értelmezése: Eljött a Nap után a Hold uralma, a sötétség a Földön kezdetét veszi,
a Nap képviselője (Jézus) átadja a hatalmat a Holdnak, azaz meghal. Tőle jobbra és balra hármas csoportokban helyezkednek el a tanítványok és az ő tulajdonságai bomlanak le, aszerint, hogy az adott időszakban a fény az árnyékkal milyen arányban van, péterséggé, jakabsággá, jánossággá, és így tovább.

Csipkerózsika – Az értelmi lélek születésének és megváltásának története

A http://www.harmonikusgyermek.hu oldalon bukkantam rá erre a Csipkerózsika olvasatra, ami mindazok közül, amit ebben a témában találtam talán a legátfogóbban mutatja be a mese lehetséges üzeneteit. Természetesen mindebből egy kisgyermeknek semmit nem magyarázunk el, egyszerűen csak hagyjuk, hogy hallgassa a mesét, fogadja be a lelkébe. A mese majd teszi a dolgát. Mindig éppen azon a szinten és mélységeben, amire éppen készen áll a gyermeki lélek.

“Valamikor régen, sok idővel ezelőtt élt egy király és egy királyné. Gyakran mondogatták: „bárcsak lenne egy gyermekünk!”. De nem teljesült a kívánságuk.

Ez a mese nagyon pontosan kezdődik. Nem azt mondja, hogy „hol volt, hol nem volt”, hanem azt, hogy „valamikor nagyon régen”. Azokban az archaikus időkben, amikor az ember még „király” volt, mert olyan szoros kapcsolatban állt az egész világgal, a természet egészével, a benne lévő elemi lényekkel együtt, hogy mindentudó volt. Ilyen módon a hatalma is meglehetősen nagynak, tehát királyinak számított, és természetesen a hozzá tartozó lélek volt a királyné. Az ember egész egyszerűen ismerte a törvényt, amely megtestesült benne. Ezért, amikor vizsgálgatjuk a meséket, nagyon sokszor látjuk, hogy a királlyal, az apával nincsen semmi baj, mert ő maga a törvény. Az a férfialak, aki tudja, éli a törvényt, amihez mindenkinek tartania kell magát.

A király és a királyné azt mondja: „Bárcsak lenne gyermekünk!” Akik ismerték a szellemi világ törvényeit, azok tudták, hogy az emberiségnek valamiféle utat kell járni, be fog következni valamilyen fejlődés. Nem tudták siettetni, de tudták, hogy be fog következni. Egyébként azt a momentumot, hogy „bárcsak lenne gyermekünk”, úgy is tekinthetjük, mint az emberi életfolyamatok betetőzését. Ezt a hetes sort ismerjük: légzés, melegítés, táplálkozás, kiválasztás, fenntartás, növekedés, szaporodás. Az életfolyamatok során, bármit is csinál az ember, mindig azt várja, arra törekszik, hogy valami újat létre tudjon hozni. Ennek az újnak a megszületését nem lehet siettetni, de lehet róla tudni, és lehet rá vágyódni.

Egyszer, amikor a királyné éppen fürdött, egy béka mászott ki a vízből a partra. Azt mondta a királynénak: „egy év múlva teljesül a kívánságod és gyermeked fog születni”. Így is történt.

Miért pont egy béka? Ennek sok oka lehet. Az egyik az a két elem, amiben egyformán jól tud létezni: a víz és a szárazföld.

Azt is mondhatnánk, hogy egy vizes, éteri minőségből ki tud jönni egy földi-fizikai minőségbe. Ez egy nagyon nagy változás, és a béka a saját testében hordozza ezt a változás-minőséget. Egyetlen élet folyamán mind a két elemben nagyon jól tud létezni. De ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni, változáson, átalakuláson kell átmennie; ahogyan az egyik elemben élni képes, az nem jó a másik színtérhez; ahhoz változnia kell. A béka ezt meg is tudja tenni. Egyébként nagyon komoly kapcsolata van a természeti erőkkel, azért tartják jó időjósnak. A természeti erőkkel való szoros kapcsolat is egy jelzés ebben a történetben, miszerint ebben a kapcsolatban valaminek meg kell változnia, ha megszületik a királyi pár gyermeke.

A király azt se tudta hova legyen az örömtől. Meghívott a keresztelőre mindenkit… De legesleginkább meg akarta hívni azt a 13 bölcs asszonyt, aki az országában élt. De a királynak csak 12 aranyterítéke volt.

A 12 aranyteríték a 12 állatövi jegy, amelyektől az ember megkapta azokat az erőket, ajándékokat, amikkel itt a Földön élt. A királynak – akiről az előbb mondtuk, hogy létezett egy olyan időszak az emberi fejlődésben, amikor szoros kapcsolatban állt az egész teremtett világgal – természetes, hogy volt 12 aranyterítéke, hiszen az állatövi jegyek összességét ismerte, és kapcsolatban tudott lenni velük. Igen ám, de ott van a 13. Lehet találni olyan mesefordítást, ahol a fordító úgy gondolta, hogy ő egy kicsit segít nekünk: ezekben a fordításokban van 12 jó tündér a 13. pedig egy gonosz boszorkány. Pedig az eredeti meseszövegben erről szó sincs. Amiről szó van, az egész egyszerűen 13 hatalom. El lehet gondolkodni azon: ki lehetett a tizenharmadik? Mert a 12 megvan: az állatövi jegyek, amiket mindenki ismer. Mi az, ami ebben a tizenkettességben még pluszként megjelenik? Ez a Nap. Igen ám, de ha ez a Nap, akkor hogy van az, hogy a királykisasszony szúrja meg az ujját és haljon meg? Ez úgy hangzik, mint egy átok. De itt sincs ellentmondás. Nem mindig volt készen az emberiség arra, hogy kapcsolatot tudjon találni azzal a hatalommal, akit mi Nap-lénynek nevezünk. És ahhoz, hogy ez a kapcsolat létrejöjjön, az emberiségnek keresztül kellett mennie egy olyan úton, ami nem halál ugyan, de mindenféleképpen nevezhető egy nagyon mély alvásnak, amikor az ember nem látja többé mindazt, ami körülötte van. Pontosabban: csak azt látja, ami fizikai szemmel látható. Ezt úgy szokták mondani, hogy a tudat elsötétülése. Már nem tudunk úgy kapcsolatot találni például az elemi lényekkel, mint tudtak valahány ezer évvel ezelőtt, már nem szól hozzánk úgy a világ, mint szólt sok ezer évvel ezelőtt. És ezt lehet valami nagyon-nagyon mély alváshoz hasonlítani.

Az elsőtől erényt kapott, a másodiktól szépséget, a harmadiktól jóságot, a negyediktől okosságot és így tovább mindegyik bölcs asszony odaadta a maga ajándékát. Már csak egy volt hátra, mikor hirtelen kicsattant a terem ajtaja. Hívatlanul belépett a 13. asszony, nem nézett se jobbra, se balra, nem köszönt, nem szólt senkihez, egyenesen odament a kicsi királykisasszony bölcsőjéhez és azt mondta: „amikor ez a gyermek 15 éves lesz, szúrja meg az ujját az orsóval és holtan terüljön el”. Azzal sarkon fordult és úgy, ahogy jött, anélkül, hogy bárkire is egy pillantást vetett volna, kiment a palotából. Akkor odalépett a bölcsőhöz a 12. bölcs asszony. Arra nem volt hatalma, hogy az átkot megváltoztassa, de enyhíteni tudta: ha 15 éves lesz a királykisasszony, megszúrja ugyan az ujját, de nem hal meg, hanem 100 éves álomba merül. A király nagyon szerette volna megóvni ettől a kislányát. Ki is adta parancsba az egész országban, hogy mindenhonnan minden orsót, minden rokkát hordjanak a királyi udvarba egy halomba és égessék el.

Nagyon érdekes, hogy miért akkor, amikor eléri a 15. évét? A királykisasszony 14 éves múlt – ez a gyerek fejlődésének második hétéves foka. Már nem csak jó és szép. Akármennyire is megpróbálták a szülei megóvni – hiszen a király elégettette az összes orsót – attól, hogy valami olyan tudás érje őt, ami esetleg kárt okozhat neki: most elmúlt 2×7 éves, itt az ideje, hogy elkezdjen önállóan gondolkodni. Mi azt is tudjuk, hogy ki az a lény, akinek nagyon fontos volt, hogy az ember hamar kezdjen el önállóan gondolkodni. El is érte, amit akart.

A királykisasszony egyedül maradt a palotában. Nem volt otthon sem az apja, sem az anyja. Azok az erők, amik eddig a családból jöttek, amik óvták, mintegy burokként körülvették őt, a 14. év elmúltával, 15 évesen már nincsenek jelen. Tudjuk, hogy ez a fejlődésnek az az újabb lépcsőfoka, amire azt szoktuk mondani, hogy jogaiba lép az intellektuális gondolkodás. Valamikor 12 éves kor körül jelenik meg, de igazán el kell múlni 14-nek ahhoz, hogy ez a fajta gondolkodás főszerephez jusson. Király és királyné nincsenek otthon, a királylány elindul felfedezni a palotát. Ez a palota az emberi test. Egy 15 éves ember nekiáll bolyongani szobáról szobára, és megpróbálja a saját lakhelyét fölfedezni, megismerni.

Ha most kilépünk egy kicsit a Csipkerózsika-történetből, és messzire elmegyünk, mondjuk Karinthyhoz, akkor érdekes dologra bukkanunk: ő Gyermekfoglalkoztatás című írásában megírta, hogy milyen játékokat játszott egy ideig, tanulván, hogy mit tud a saját teste. „Ebben a korban gyermeki lelkem kialakulása már megkezdődött; főként az a csoda foglalkoztatott, amit az ember később megszokik, és összetévesztve énjével, nem törődik vele: az, hogy nekem testem van…” Pl. rátekert egy vékony cérnaszálat az ujjára és nézte, hogy milyen érdekes: itt elfehéredik, ott meg kipirosodik. Azt biztos mindenki próbálta, hogy lámpa elé tette az összezárt ujjait és nézte, hogy milyen színű lesz, hogy mennyire lehet átlátni rajta; mindenfélével lehet próbálkozni. Az ember megpróbálja felfedezni azt a „házat”, ahová be kellene költöznie, ill. ahol már „lakik” valamennyire, de hogy mit tud, mi mindenre képes ez a ház, az megismerésre vár. És ezen a felfedező úton elkerül egy szűk lépcsőre – a gerinccsigolyák sora az egész testhez képest elég szűk „lépcsőnek” tűnik, ha jól meggondoljuk – és megy fölfelé. Egy régi, nagyon magasan levő toronyszobába jut, ahol egy ős-öreg anyóka fon.

Bent a szobácskában egy vénséges vén anyó ült és valamit csinált. „Jó napot anyóka, mit csinálsz te itt?” – kérdezte a királykisasszony. „Fonok.” – mondta az anyóka, föl se nézve a munkájából. A királylány közelebb lépett. „Ez érdekes; mi az a dolog, ami ott vidáman föl-alá ugrál?” – nézte az orsót és ő maga is szeretett volna fonni. De alighogy hozzáért az orsóhoz beteljesült az átok. Megszúrta az ujját, és abban a pillanatban elterült az ott lévő ágyon. Elaludt.

„Ős-öreg anyóka” – ez a mesékben általában egy nagyon tapasztalt, érett lélek képe. Azt jelenti, hogy van bennünk egy nagyon régi, tőlünk teljesen függetlenül – úgy értem a mostani, pillanatnyi saját szabad akaratunktól függetlenül – létrejött tudás. Magunkban hordozzuk, pontosabban: a fejünkben hordozzuk ezt a tudást. Nekünk, pedagógusoknak szokták is mondani, hogy nem tanítani kell a gyereket, hanem fölébreszteni azokat a tudásokat, amik már ott vannak benne, azokat a képeket, azokat az emlékeket, amiket magunkkal hoztunk.

Ez az anyóka fon. Persze hogy fon, mégpedig azért, mert a nyelv tudja – a magyar nyelv nagyon sokat tud -, hogy milyen komoly összeköttetés van a fonás, szövés meg a gondolkodás között. Sok ilyen kifejezés van, hogy valaki szövi a gondolatait, így és úgy szövi-fonja a gondolatok fonalát. Ha valaki „elvesztette a fonalat” – ez azt jelenti, hogy nem tudja követni, amit a többiek mondanak. Amikor már régen nem foglalkoztunk valamivel, és nem is gondoltunk rá, akkor „újra föl kell venni a fonalat” ahhoz, hogy tovább lehessen gombolyítani, tovább lehessen szőni belőle valamilyen anyagot.

A királylány… nézte az orsót, és ő maga is szeretett volna fonni. Én azt gondolom, ez egy nagyon erős kép arról, hogy a 14-15 éves gyermek el akar kezdeni önállóan gondolkodni. Az önálló gondolkodás nem egyszerű, és sokszor fájdalommal jár. A mesében is úgy kezdődik, hogy a királylány megszúrja az ujját. A gondolkodás tanulásra való, a tanulás fáradsággal, olykor fájdalommal jár, főleg akkor, amikor az ember saját magáról akar tanulni. Ez az önismereti út. Ha az ember ilyen utat jár, és ebben önmagáról megtanul valamit, az sokszor fájdalmas tapasztalatokat jelent. Most ebben a mesében a királylánynak annyi fájdalommal kell találkoznia, hogy megszúrja az ujját; akkor lehanyatlik az ágyra és elalszik.

Erről az alvásról az előbb mondtam, hogy nem más, mintha becsukódna a szemünk a természeti világ jelenségei előtt. Nem haltunk meg, de amit eddig láttunk, azt most nem látjuk. Ez azért nagyon izgalmas, mert ebből az állapotból föl kell ébredni. De nem lehet hamar, és nem lehet akármikor. Először el kell telnie a kiszabott időnek. Eközben pedig nő egy áthatolhatatlan tövisbokor a palota körül. Gondoljunk a kamaszgyerekre: 15 éves elmúlt, birtokában van az intellektuális gondolkodás – a kamasz már rengeteg mindent tud –, de beszélgetni vele nem olyan könnyű, mert egy áthatolhatatlan tövisbokor veszi körül, igen-igen szúrós tud lenni. Megpróbálsz „hozzá érni” és „visszarántod a kezedet”, mert hol itt szúr, hol ott. Hiába tudod, hogy ott alszik belül egy gyönyörűséges királylány, adott esetben királyfi; belül van, és nem lehet hozzáférni. Erről is ad képet a mese: olyan erősen összekapcsolódtak a tövisek, mintha kezek lennének, és nem engednek senkit belülre menni. Belül történik valami, amit kívülről nem lehet látni. De száll a rege szájról szájra: van bent valaki, aki nagyon szép. Csak el kell telnie a kiszabott időnek, míg újra láthatóvá válik.

Már letelt a száz év, mikor arra járt egy királyfi, aki egy nagyon-nagyon öreg embertől hallotta, hogy neki még a nagyapja mesélte, hogy a tüskebozót mögött alszik egy gyönyörűséges királykisasszony, akit éppen a tüskebokor miatt Csipkerózsikának neveztek el. A királyfi pedig azt mondta: „megyek és kiszabadítom őt!” „Ne tedd – mondta neki az öreg -, sokan próbálkoztak már előtted és mind halálnak halálával lakoltak.” „Nem bánom” – mondta a királyfi. „Megyek, látnom kell a szépséges Csipkerózsikát.” Odalépett a bozóthoz, de mert éppen akkor telt le a századik év, a tüskebokor szétnyílt előtte, akadálytalanul átengedte a királyfit. Ráadásul még gyönyörű ötszirmú virágokat is bontott.

Egyszer csak megérkezik a királyfi. Nem tudjuk, hogy honnan. Ez nagyon titokzatos dolog. A többi királyfiról még csak-csak mond annyit a mese, hogy idegen földről jöttek, de hogy ez a királyfi, aki pont a századik évben, a megszabott időben jön, honnan került ide, ez nem derül ki a meséből. Pontosan tudja, hogy jártak már ott előtte királyfiak. Azt is tudja, hogy ezek a királyfiak meghaltak. Ha nem tudta volna, akkor az öregember figyelmezteti rá, hogy „sokan próbálkoztak már előtted és mind halálnak halálával lakoltak.” Halálnak halálával haltak meg, nagy kínok között. De ez a királyfit nem érdekli. Nem tartja őt vissza. Azt mondja: „Megyek, és megszabadítom őt” S tekintettel arra, hogy a megszabott időben jelent meg a szabadító, a természeti erők megváltoznak. A tüskebokor szétnyílik. (Azt hiszem, van a Csipkerózsikának olyan megfilmesített változata, amelyben a királyfi kardot ránt, és lendületesen kaszabolja a tüskebokrot. Ezt lehet gondolni, csak nincs benne a mesében.) A mesében szó sincs arról, hogy a szabadító kardot rántana; arról van szó, hogy a tüskebozót megnyílik előtte, kivirágzik, szinte mutatja az utat, hogy merre kell menni a királylányhoz.

„Gyönyörű, ötszirmú virágok bomlottak ki rajta”. A kastélyban alszik a királykisasszony. Ott van a test: a fizikai-és az élettest, s a vele összeszövődött lelki-szellemi lény, amely a gondolkodást hordozza. Csak a gondolkodást. (Itt utalhatunk a Hófehérke meséjére. A „mostoha” alakján látszik, hogy lehetséges az, hogy valaki szép és okos, de ez még nem jelenti a valódi emberi minőséget). Az előbb nem mondtuk ki a nevét annak a lénynek, akinek nagyon fontos volt, hogy az ember minél hamarabb önállóvá váljon, mint a jónak és rossznak tudója. „Olyanok lesztek, mint az Isten” – mondta ez a hatalom, és siettette az embert, hogy minél hamarabb leváljon a szellemi világról és érje el a saját szellemi önállóságát. Tudjon önállóan gondolkodni. Ennyi volt eddig az ember: fizikai test, élettest, lélek és én. És most, a megszabott idő elteltével jön a szabadító, aki fölmegy és megcsókolja a királykisasszonyt. Egy „másik” királykisasszony ébred föl ezután, egy olyan valaki, aki összetalálkozott a szeretet erejével. Mert szó nincs a mesében arról, hogy a királykisasszony eddig ezt a minőséget hordozta volna; szép volt, erényes volt, hordozta azokat ajándékokat, amiket a tizenkét bölcs asszonytól kapott, de a szeretet csak annyiban jelenik meg a mesében, hogy mindenkinek, aki látta, kedvére volt; de hogy ő szeretett volna bárkit, az nincs. Az most fog bekövetkezni, amikor eljön érte a szabadító és megcsókolja. Akkor fölébred az új életre, amelyben az eddigi négyességhez egy ötödik elem csatlakozik: a szeretet ereje.

Rátalált a lépcsőre, fölment rajta, belépett az ajtón, s meglátta az ágyon alvó Csipkerózsikát. Olyan gyönyörű volt, hogy le sem tudta venni róla a szemét. Odalépett hozzá, lehajolt és megcsókolta. Abban a pillanatban a királylánynak felnyílt a szeme. Felült az ágyon, kézen fogta a királyfit, s indultak lefelé. Ahogy a királylány felébredt, felébredtek a galambok is a tetőn, kihúzták fejecskéjüket a szárnyuk alól, körülnéztek, és huss, elrepültek. Fölébredtek a lovak az istállóban. Toporzékolni és nyihogni kezdtek. Fölébredtek a vadászkutyák az udvaron, ugattak és csóválták a farkukat. Fölébredtek a legyek a falon, másztak tovább. Fölébredt a szakács is, nyakon teremtette a kuktát. Fölébredt a szolgáló is, aki a zsámolyon ült, és megkopasztotta a fekete tyúkot. Fölébredt a trónteremben a király és a királyné is. Csipkerózsika és a királyfi fényes lakodalmat ültek. Azóta is boldogan élnek.

Amikor valaki elmondja Csipkerózsika meséjét (például a Waldorf-óvónők nagyon szépen, szóról szóra el tudják mesélni nap nap után; nagyon tisztelem őket ezért a tudásért), akkor megerősíti a gyerekeket abban a tudásban, hogy „ezt az utat jártad végig te is, mint egy szem emberke, mert az egész emberiségnek ez volt az útja. Volt egy szellemi látó időszaka, volt egy ilyen szempontból alvó, elsötétült időszaka, aztán az idők teljességekor jött a szabadító, az ember a szeretet erejétől fölébredt, egyesültek, és azóta is boldogan élnek.”

Az ébredés a fejből indul ki. A testbe zártságból megszabadító szeretet-erő innen árad szét lefelé. Ez egy olyan párhuzam, ami kifejezetten a húsvéti misztériumhoz tartozik. Ugyanis, ha valaki találkozik Szent Pál leveleivel, akkor megtalálja azt a mondatot, hogy először a fő támad föl és aztán a test többi tagja. Először a fejben történik meg ez az ébredés, utána végig testben. (Pál első levele a korinthusiakhoz).

Gyönyörűek ezek az összecsengések, amikről természetesen egy szót sem beszélünk a gyerekeknek, de miközben elmondjuk a mesét, ott élnek bennünk.

A Csipkerózsika egy nagyon rövid mese, nincs benne három próbatétel, sok minden nincs, amire általában azt szokták mondani, hogy egy nagy mesébe szükséges. De ez a mese az emberiségtörténetet meséli el, s ebben Csipkerózsikának annyi szerepe van, hogy végigéli. Ezért hívják sorsmesének: nem az ő egyéni cselekedetei miatti változás áll a történet középpontjában, hanem az, hogy a saját életében hogyan tükröződik az emberiség élete.

Forrás: www.harmonikusgyermek.hu