Puskin meséi diafilmként magyar felirattal a You tube-on

Feldolgoztam a Puskin meséiből készült csodaszép orosz diafilmeket magyar felirattal olvasható formában, zenei aláfestéssel. Megtanultam, hogyan kell a power point diasort MP4-é konvertálni. Nyitottam egy youtube fiókot, ahová feltöltöttem a következő mesés diákat:

Mese Szaltán cárról meg a fiáról, a dicső és hatalmas Gvidon hercegről, meg Lebegyről, a gyönyörű cárlányról
(fordította Kormos István)
1. rész
2. rész
3. rész

Mese a halászról meg a kis halról(fordította Vas István)

Mese a pópáról meg Baldáról, a szolgájáról(fordította Illyés Gyula)

Mese a halott cárkisasszonyról és a hét vitézről(fordította Áprily Lajos)

Mese az aranykakasról(fordította Fodor András)

Nektek nincs más dolgotok, csak meséljétek minél gyakrabban.

Anyamesék

A mesék világa igen gazdag anyamesékben. Az anyává válni és anyának lenni nem könnyű, sok áldozattal és lemondással jár, amiért többnyire elmarad a hála vagy a köszönet. Sokszor méltatlankodunk ezen, nem gondolva arra, hogy ahogy a folyó sem folyik visszafelé, gyermekeink mindazt, amit tőlünk kaptak nem nekünk adják vissza, hanem saját gyermekeiknek adják tovább. A jót is és a rosszat is. Mert ez az élet rendje, az adok-kapok családon belül érvényes törvénye. Aki többet akar tudni az anyák-banyák szerepéről a tündérmesékben, olvassa el Bárdos József tanulmányát a témában!
EPA03300_konyv_es_neveles_2012_4_075-085

Mesebeli okos lányok

“Csipkerózsika álomba szenderül – beavatásmesék kislányoknak” – könyvem egyik fejezete az okos lányokkal foglalkozik.

Számtalan okos lány történet lelhető fel a mesék között hazai és külföldi, népmese és műmese változatok egyaránt (A bíró okos lánya, A székely ember lánya, Mátyás okos felesége, Sah okos lánya, Zarnijár, Daanisman stb.). Közös bennük, hogy a lány szegény, és a legkülönbözőbb módokon kápráztatja el éles eszével és jó humorával a királyt. Néhány verzióban találós kérdésekre felel meg, vagy éppen homályos értelmű válaszokat ad a király kérdéseire (pl. arra a kérdésre, hogy hol van a nénje, azt feleli, hogy „tavalyi örömét siratja” értsd: vajúdik). Sok népszerű változatban lehetetlen feladatokat kap a királytól vagy a király magához rendeli a lányt mindenféle faramuci feltételekkel. A leányon azonban nem tud kifogni, a legképtelenebb kérdést is megválaszolja és a feltételeket is elmésen megoldja. Az okos lány mesék azért is népszerűek a kislányok körében, mert a 7-10 éves kislányok életszakaszának jellemző viselkedésmintái jelennek meg bennük. Ebben a korban az éles eszű, talpraesett, harcias kislányok bármikor versenyre kelnek a fiúkkal, sőt még apjukat is képesek időnként sarokba szorítani meglepő feleleteikkel és megoldásaikkal.
Az okos lányok mesék közül talán kevesebben ismeri azt a tuvai mesét, amelyre Vaskor Gréta oldalán bukkantam rá:
Az okos lány (tuvai mese)
Mindez olyan régen történt, amikor a Szüt-hol tó csak pocsolya volt, a nagy Szümber -ula meg csak kis dombocska.
A Kara –Hem folyó torkolatánál élt egyszer egy szegény öregember, Szumeldej. Egyetlen leánykája volt neki, Csecsen-kisz, aki mindenben segített édesapjának.
Történt egyszer, hogy Szumeldej elindult a gazdag Aj kánhoz, hogy egy kis tejet kérjen tőle. Lassan-e gyorsan-e, elég az hozzá, hogy Szumeldej mendegélt a Kánhoz. Végre aztán csak megpillantotta a kán sátrát. Bement a jurtába, hát látja ám, hogy nagyon mérges a kán. , körülötte mindenki hallgatagon ül, a tea is régen kihűlt. Az öreg mélyen meghajolt a kán előtt, és tejet kért tőle.
Felnevetett a Kán és így szólt:
-Jól van Szumeldej, de előbb fejts meg egy találós kérdésemet. A Kopelgej tó közepén áll egy nagy fa, egyik oldalán tizenöt ága zöldell, másikon tizenöt ága száraz. Ha ki nem találod mi ez, levágom a kabátod ujját, de a karod is benne lesz, a sapkád is levétetem, de a fejeddel együtt. Most pedig eredj, holnap pedig gyere a válasszal!
Szumeldej elszomorodva tért haza. Elébe jött a lánya, Csecsen-kisz és azt kérdi az apjától:
-Mit búsulsz olyan nagyon, apám?
Az öreg apróra elmondta a lányának a kán találós kérdését.
-Sose búsulj apám,-biztatta Csecsen-kisz- Eredj, s mondjad meg a kánnak a következőt: A tó az ég, benne a fa a Hold, A tizenöt zöld ág a telehold napjai, a tizenöt száraz ág a fogyó hold napjai.
Felvidult erre az öreg, megölelte örömében a lányát, s vidám dalba kezdett.
Reggelre kelve Szumeldej a Kánhoz sietett. Ahogy a kán meghallotta Szumeldej válaszát, ugyancsak elfogta a düh.
-Helyes Szumeldej, de most találd ki nekem, hány éves a fehér fejű fekete medve. Ha ki nem találod, búcsúzz el az életedtől.
Lógó orral vonszolta haza magát a vén Szumeldej. Csecsen-kisz elébe ment, s kérdi tőle:
-Mi miatt búsulsz megint apám?
Az öreg elmondta erre a kán új találós kérdését, és sírva fakadt:
-Életem lángja, ha eddig ki nem, most utolsót lobban. Ha eddig nem haltam meg, most végem lesz leányom.
-Sose búsulj apám, inkább menj ki a tajgába, keress nekem ott hat koponyát – hagyta meg neki Csecsen-kisz.
Szumeldej lelet hat koponyát, s vitte haza a lányának. Ekkor Csecsen-kisz három koponyát apja jobb oldalára kötött, hármat a bal oldalára.
-Most pedig menj ki apám az Arzajti-hegy hágójára, s várakozz ott nyugodtan.
Az öreg felkecmergett a hágóra, s leült, és várt. Egyszer csak látja ám, hogy a sűrűből egy fehér fejű, fekete medve bújik elő, oda megy az öreghez és nézegetni kezdi.
-Megértem hatvan esztendőt az északi oldalon, ötven esztendőt a déli oldalon, száztíz esztendőt láttam elmúlni a fejem felett, de hétfejű emberrel még nem találkoztam. –szólott meglepve a medve, s gyorsan eliszkolt a sűrűbe.
Megjött egyszeriben az öreg jókedve, s sietett a kánhoz a felelttel. A mikor a Kán meghallotta Szumeldej válaszát, lóra ültette hadát, szétküldte, hogy tudják meg, mennyi idős is az a medve. A katonák ekkor zajos hajtást rendeztek a tajgában, s megkerítették a medvét. Amikor megfogták, áztatott kötéllel jól helybenhagyták. keservesen dörmögte a medve:
-Megértem hatvan esztendőt az északi oldalon, ötven esztendőt a délin, száztíz esztendő múlott el felettem, de ilyen fájdalmat még nem éreztem.
Ekkor a katonák elvágtattak a kánhoz és jelentették neki:
-Nagy kán, az öreg igazat szólott.
Még jobban megharagudott a kán, és harmadszor is próbára tette Szumeldejt:
-No öreg, ha te ilyen bölcs vagy, készíts nekem holnap hamuból kötelet! Én magam megyek el hozzád ellenőrizni!
Most még jobban elkeseredett az öreg, mint máskor. Szomorú szívvel tért haza és keservesen elsírta magát.:
-Nagy a baj leányom! Azt parancsolja a kán, hogy hamuból készítsek kötelet. Hogyan tudom én ezt megcsinálni? Ha eddig meg nem haltam, most bizonyosan végem lesz!
-Sose búsulj apám, Hozz nekem két bőrzsákkal sást. –mondta a leány.
Szedett is gyorsan az öreg két zsák sást, s odavitte a lányának. Csecsen-kisz egy-kettőre sodort belőle egy kötelet, két cövek között kifeszítette és megkötözte, végül pedig meggyújtotta.
Reggel, amikor a nap felkelt, amikor a köveken és sziklákon vidáman ugráltak a napsugarak, megérkezett a kán. Néz és csodálkozik. Két cövek között ott a hamukötél!
Feldühödött, és sebesen elvágtatott.
Újfent maga elé idézi Szumeldejt a jurtába, és magában így tűnődik: „Ez a szegény ember okosabb a kánnál. Ezt nem tűrhetem”
-Halljad öreg, amit most mondok neked. Kapsz tőlem hat bikát, de reggelre készíts nekem a tejükből aludttejet. Ha meg nem csinálod, jaj neked!
Öreg Szumeldej elbúsulva hajtotta haza a kán hat bikáját, s szomorúan mesélte el a kán újabb cselszövését.
-Ne búsulj te ezen apám. Hajtsd a bikákat a karámba és feküdj le nyugodtam aludni. –nyugtatta meg az apját a leány.
Reggel, amint a nap felkelt, amikor a köveken, sziklákon szikrázott a napfény, megérkezett kán. Látja, hogy Csecsen-kisz az ajtó előtt üldögél és haját fésülgeti. Kérdi tőle Aj kán:
-Mond leányka, hány szál haj van a fejeden?
-Annyi, ahány lábnyomot a lovad hagyott káni udvarodtól a jurtánkig – felelte hetykén a leány és felkacagott.
Mellbe ütötte a kánt ez a felelet, s indult, hogy belép a jurtába, de Csecsen-kisz megállította:
-Kán, nem szabad most a jurtánkba lépni! Apám épp most szül odabent.
-Hogy-hogy? Hát a férfi is szülhet gyermeket?- álmélkodott a kán.
-A bikát talán meg lehet fejni?- kérdezte Csecsen-kisz, és csengő hangon elnevette magát.
Elszégyellte magát Áj kán, felugrott a lovára és elvágtatott. Rájött, hogy Szumeldejnek Csecsen-kisz segít mindig, s elhatározta, hogy majd ő ráncba szedi a lányt. Elküldte hát egyik szolgáját hozzá, s keményem megparancsolta:
-Jöjjön hozzám a lány látogatóba olyan lovon, melynek két pár szeme van, két farka és nyolc lába!
Reggel Csecsen-kisz felnyergelt egy vemhes kancát s elindult Aj kán udvarába. Amikor meglátta őt a kán, elmosolyodott a bajusza alatt:
-Nem fejtetted meg a talányomat.
-Tévedsz kán- vágta rá Csecsen-kisz.-Ez a kanca vemhes. Kettejüknek a csikóval két pár szemük, két farkuk és nyolc lábuk van.
Nagyon megtetszett Csecsen-kisz a kánnak, s ezt az egyezséget ajánlotta neki:
-Okos lányka, légy nekem a menyem, a fiamnak meg hűséges felesége. Ebbe bele is egyezett Csecsen-kisz. Aj kán állítatott a fiataloknak egy nagy fehér jurtát, s kezdtek élni, éldegélni boldogan.
Egyzser aztán az ötlött Aj kánnak az eszébe, hogy elmegy Doskun kánhoz. Ez a Doskun kán nagyon kegyetlen ember hírében állott. Igen szeretett sakkozni, de mindenkinek aki vele szemben játszmát vesztett, levágatta a fejét.
„Nekem már igazán nincs mit félnem. Az én találékony kis menyem kisegít minden bajból”-gondolta Aj kán.
El is indult Doskun kán udvarába, ott megkötötte lovát a vasoszlophoz, és belépett a jurtába. Ott ült Doskun kán kilenc soros szőnyegen, s unatkozott magában. Aj kán így üdvözölte a gazdát:
-Köszöntelek Doskun kán! Déli tájról jöttem hozzád, Aj kán a nevem. Sakkozni akarok veled.
Doskun kán ráállt:
-Rendben van, ülj le. De jól az eszedbe vedd: ha veszítesz, leüttetem a fejed!
Elkezdtek játszani. Úgy belemelegedtek a játékba, hogy minden másról megfeledkeztek. Az első lépés előtt harminc napot, egy teljes hónapot gondolkodtak. A második lépés előtt hatvan napig, kerek két hónapig tűnődtek. Telet, nyarat észre sem vettek. Nagy sokára a kegyetlen Doskun kán mégiscsak visszaszorította a kitartó vendéget, s végül legyőzte.
Doskun kán nagyon megörült, és már készülődött, hogy rátegye a kezét Aj kán vagyonára, marháira. Aj kánt megragadták a szolgák és odakötötték négy karóhoz, s a nyakára kalodát tettek. Aj kán könyörögni kezdett:
-Mielőtt a barmot megöli, vérét veszik; mielőtt embert öltök, hallgassátok meg a szavát.
-Beszélj hát- förmedt rá a kán.
-Udvaromat, birodalmamat segítségem nélkül nem tudjátok kifosztani. Hanem küldj hírnököt az udvaromba-szólott Aj kán- Mondja meg a következőt: „Kánotoknak jól van dolga nálunk. Négy szolga hűságesen szolgálja, egy lépésnyire sem tágít tőle. Azt rendeli a kán, hogy vigyem innen magammal az ollót, a kis kést se feledjem, a szarvasmarhákat elől hajtsam, a szarvatlanok meg hátul menjenek”
-Lámcsak, így jó lesz. Könnyűszerrel jutok zsákmányhoz- örült Doskun kán, s előre enni-inni kezdett a medve bőrére.
Eközben a hírnök eljutott Aj kán udvarába. Csecsen-kisz elébe ment, s kérdi tőle:
-Mondjad, hol van a kánunk? Mit parancsolt mit üzent?
A szolga átadta Aj kán üzenetét, maga pedig elindult, hogy körbenézzen a kán udvarában. Csecsen-kisz összehívta az összes alatvalókat, s beszélni kezdett hozzájuk:
-Jó kánunk halálos veszedelemben van. Négy szolga hűségesen szolgálja, ez annyit jelent, hogy négy karóhoz van kikötve erősen. Hozzátok az ollót-üzeni a kán. Ez én vagyok. A kis kést se feledjétek-édes uram, rólad van szó. Szarvasmarhák-a hadsereg, szarvatlan jószág-minden alattvaló. Gyerünk, induljunk a kánunk segítségére!
Ezzel Csecsen-kisz férjestül-népestül fölkerekedett, hogy kiszabadítsa Aj kánt szorult helyzetéből. Doskun kán szolgáját kényszerítették, hogy mutassa az utat. Megérkeztek, Doskun kán tökrészegen ült a sátrában szőnyegén. Aj kán meg négy karó között, erősen megkötözve. Aj kánt kiszabadították kötelékeiből, helyére Doskun kánt kötözték gúzsba. Minden marháját elszedték és hazatértek.
Aj kán odaadta Csecsn-kisznek a káni pecsétet, így lett Csecsen-kisz Aj kán helyett az új kán. A nép csak Aldin-mergen Danginának nevezte, ami annyit tesz, Arany Bölcsesség Asszonya. Békességben és hosszú ideig élt udvarában Aldin- Mergen Dangina hű népe között.

Csipkerózsika és a meddőség

Ma reggel Csipkerózsika meséjének egy általam eddig nem ismert megközelítésére bukkantam, mintegy bizonyságaként, hogy egy mese megannyi jelentésrétege közül éppen azt az arcát mutatja meg, amelyik arcoddal éppen akkor, abban az élethelyzetben, tudás- és tapasztalatszinten, hangulatban felé fordulsz. Antall Gabriella írása a gyermekáldás nehézségei felől fejti fel a mese lehetséges üzeneteit.
1mese

Mese: Az örvös medve fehér szőrszála

Élt egyszer egy fiatal nő, aki egy fenyőerdőben lakott. Férje, mivel egy háborúban harcolt, sok évet töltött távol az otthonától. Amikor végre elbocsátották, furcsa szokásokkal tért haza. Nem volt hajlandó belépni a házba, mondván, hogy csak a köveken tud aludni. Nagyon magának való volt, éjjelét, nappalát az erdőben töltötte.
Pedig fiatal felesége izgatottan várt rá, amióta megtudta, hogy férje végre hazajön, főzött és vásárolt, vásárolt és főzött, s ízletesebbnél ízletesebb ételeket készített hazatérő férje számára: tofut, háromfajta halat, háromfajta tengeri gyümölcsöt, pirospaprikával hintett rizst és nagy, narancsszínű garnélarákokat.
Félénk mosollyal vitte az ételeket az erdőbe, letérdelt hadviselt férje mellé, és kínálgatta az ízletes, szép ételekből. Ő azonban felugrott és felrúgta a tálcákat. A tofu kiömlött, a halak levegőbe repültek, a tengeri gyümölcs és a rizs a porba hullott, s a szép garnélarákok végiggurultak az ösvényen.
– Hagyj békén – ordította és hátat fordított feleségének. Olyan düh kerítette hatalmába, hogy felesége megrémült tőle. Végső kétségbeesésében elment a kuruzsló gyógyítóasszonyhoz, aki a falu mellett lakott egy barlangban.
– A férjem súlyosan megsérült a háborúban – mondta az asszony. – Szüntelenül őrjöng, és nem eszik semmit. Az erdőben él, és nem akar velem lakni, mint azelőtt. Tudsz-e olyan szert, amitől megint olyan kedves és gyengéd lesz, mint azelőtt?
– Tudok rajta segíteni – mondta a gyógyító -de egy különleges dologra van ehhez szükségem. Csak az a baj, hogy nincs itthon egy szál sem az örvös medve szőréből, fel kell hát menned a hegyre, meg kell keresned a fekete medvét, és el kell hoznod egy szálat a torkán lévő félholdból. Akkor megkaphatod, amit kértél, s az életed megint jó lesz.
Sok asszony elcsüggedt volna a feladat hallatán. Sokan úgy gondolták volna, hogy végre sem lehet hajtani. Nem így ez az asszony, mert ő igazán szeretett.
– Nagyon hálás vagyok – mondta. – Olyan jó, hogy mégis lehet tenni valamit.
Felkészült hát az útra, s másnap reggel elindult a hegyhez. “Arigato zaisho”, köszöntötte énekelve a hegyet, ami valami olyasmit jelent, hogy “Köszönöm, hogy megengeded, hogy felmásszak a testedre.”
Először az alacsonyabb dombokon kelt át, ahol cipónyi köveken lépdelt. Hamarosan egy erdős fennsíkhoz érkezett. A fák ágai csillagformájú,leveleikkel függönyként omlottak alá. “Arigato zaisho”, hangzott fel újra az ének, amivel az asszony most megköszönte a fáknak, hogy felemelték sűrű hajukat, s átmehetett alattuk. Így kelt át az erdőn, majd újra a hegy oldalán kellett felkapaszkodnia.
Most már nehezebbé vált az út. Tüskés virágok kaptak bele kimonója aljába, éles kövek hasogatták fel gyenge kezét. Különös, sötét madarak repültek felé alkonyatkor, s nagyon megrémítették. Tudta, hogy ők a muen-botoke, a a magányos holtak szellemei, és hozzájuk is énekelt, “Rokonok lesztek. Pihenést hozok számotokra.”
Továbbmászott, mert szívében szeretet élt. Addig mászott, míg meg nem pillantotta a havas csúcsot. Lábai hamarosan átnedvesedtek és fáztak, de ő csak egyre magasabbra mászott, mert olyan asszony volt, aki szeretett. Vihar kerekedett és hó zuhogott szemébe, fülébe. Már nem is látott, de egyre csak mászott felfelé. S amikor elállt a hóesés, felhangzott az asszony éneke, “Arigato zaisho”, köszönet a szeleknek, hogy nem bántják már tovább.
Egy kicsiny barlangban húzta meg magát, ahová teste alig fért be. Hozott ugyan magának élelmet, de nem evett. Levelekbe takarózott, s elaludt. Nyugodt reggelre ébredt, itt-ott még apró zöld növények is kikandikáltak a hó alól.
– Most pedig lássuk az örvös medvét – gondolta.
Egész nap keresett s szürkületkor, amikor nagy ürülékhalmokat látott, tudta, nem kell továbbmennie. Hatalmas, fekete medve imbolygó alakja tűnt fel a hófátyolon át, maga mögött hagyva mancsainak nyomait. Az örvös medve éktelen üvöltéssel belépett a barlangjába. Az asszony benyúlt a batyujába, és egy edénybe tette az ételt, amit magával hozott. A barlang nyílása mellé tette az edényt, maga pedig rejtekhelyére futott. A medve megérezte az étel illatát, és imbolyogva megjelent a barlang nyílásában. Olyan hangosan üvöltött, hogy a kisebb kövek megremegtek. Körbejárta az ételt, bele-beleszimatolt a levegőbe, aztán egy falással eltüntette, ami a tálon volt. A hatalmas állat akkor megfordult és eltűnt a barlangjában.
A következő este az asszony ugyanezt tette, étellel töltötte meg az edényt, ám ezúttal nem bújt el kis odújában, hanem félúton megállt. A medve megérezte az étel illatát, felbukkant barlangjából, s akkorát üvöltött, hogy a csillagok is megremegtek az égen. Körbejárt, óvatosan beleszimatolt a levegőbe, végül aztán lenyelte az ételt, és behúzódott barlangjába. Így tartott ez sok éjszakán keresztül, mígnem egy este az asszony összeszedte bátorságát, és a barlang közelében maradt.
Megint kitette az ételt, és a nyíláshoz állt. Amikor a medve, most már szokás szerint, felbukkant az étel illatára, nemcsak az edényt pillantotta meg, hanem két kicsiny emberi lábat is. Félrefordította fejét, és akkorát ordított, hogy az asszony csontjai összezörrentek.
A gyenge teremtés remegett, de nem mozdult. A medve hátsó lábára emelkedett, összecsattintotta állkapcsait, és akkorát ordított, hogy az asszony megpillantotta vörösbarna szájpadlását, mégsem futott el. A medve egyre csak ordított, kinyújtotta mancsait az asszony felé, éles körmei megannyi késpengeként meredeztek feje fölött. Az asszony úgy remegett, mint viharban a falevél, mégis ott maradt, ahol volt.
– Szépen kérlek, kedves medve – könyörgött -, azért jöttem erre a messzi vidékre, mert gyógyírt keresek a férjem bajára.
A medve leeresztette a földre mancsait, hogy csakúgy fröcskölt a hó szerteszét,és az asszony riadt arcára nézett. Egy pillanatig úgy tűnt az asszonynak, hogy egész hegyvonulatokat, völgyeket, folyókat és falvakat pillant meg a medve ősi-öreg szemeiben. Mélységes nyugalom szállta meg, s remegése is megszűnt.
– Kedves medve, én etettelek napokon át. Kaphatok tőled cserébe egyetlen szőrszálat torkodat fedő holdsarló alakú szőrödből?
A medve állt, és azon gondolkodott, milyen finom falat lehet ez a kis asszony. Hirtelen mégis a szánalom érzése kerekedett benne felül.
– Igaz, ami igaz – mondta, s mancsait megint az asszony feje fölé tartotta -, jó voltál hozzám. Adok neked egy szőrszálat. De nagyon gyorsan tépd ki, aztán hagyd el ezt a helyet , s térj vissza tiéidhez.
Azzal felemelte hatalmas fejét, s láthatóvá vált a torkát borító holdforma, s az is, hogy hogyan lüktet mellkasa minden szívdobbanásra. Az asszony a medve nyakára tette egyik kezét, a másikkal megragadott egy csillogó fehér szőrszálat. Gyorsan kirántotta. A medve hátrahőkölt s felkiáltott, mintha megsebesült volna. Ez a fájdalom végül némi bosszús zsörtölődésben enyészett el.
– Köszönöm, medve, nagyon köszönöm – hajlongott az asszony. De a medve csak morgott, és előrelépett egyet. Értelmetlen szavakat ordított a nő felé, melyeket azonban úgy érezte, mindig is ismert. Megfordult , s olyan gyorsan futott le a hegyről, amilyen gyorsan csak tudott. Rohant a csillaglevelű fák ágai alatt. S végig az úton azt kiabálta, “Arigato zaisho”, köszönetül a fáknak, amiért félrehajtották ágaikat. Átbukdácsolt a cipó formájú köveken is, s itt is azt kiabálta, “Arigato zaisho”, így köszönve meg a hegynek, hogy felmászhatott a testére.
Megtépázott ruhájában, kócos hajjal, sáros arccal lerohant a falhoz vezető lépcsőn, végigfutott a földúton, keresztül a falun, s meg sem állt a barlangig, ahol az öreg kuruzsló üldögélt, tűzét élesztgetve.
– Itt van! Megtaláltam! Elhoztam! Megszereztem az örvös medve szőrszálát! – kiabálta a fiatalasszony.
– Nagyon jól van – mondta mosolyogva a gyógyítóasszony. Közel hajolt, átvette a hófehér szőrszálat és a fény felé tartotta. Egyik öreg kezével a szőrszál súlyát méregette, a másikkal a hosszát és felkiáltott:
– Igen! Ez tényleg az örvös medve szőrszála.
Ekkor hirtelen megfordult, és egyenesen a tűz közepébe vetette a szőrszálat, ahol az összekunkorodott, s élénk narancsszínű lánggal elhamvadt.
– Mit tettél? – sikoltott az asszony.
– Nyugodj meg! Minden rendben van – mondta a gyógyítóasszony. – Emlékszel minden lépésedre, ami felfelé vitt a hegyen? Emlékszel minden mozdulatra, amivel a medve bizalmát elnyerted? Emlékszel még, mit láttál, mit hallottál és mit éreztél?
– Igen – mondta az asszony. – Mindenre emlékszem.
– Akkor most menj haza – mosolygott rá a vén kuruzsló gyengéden -, és ezzel a tudással, mindazzal, amit megértettél, járd végig ugyanezt az utat, s elérsz a férjedhez.

(Clarissa Pincola Estes: Farkasokkal futó asszonyok)

Hamupipőke balettcipőben


Zenei műveltségem még sokszorosan csiszolásra szorul. 65 évet megéltem anélkül, hogy tisztában lettem volna azzal, hogy Hamupipőkének hányféle zenei feldolgozása van, többek között:

  • Jean-Louis Laruette: Cendrillon (= Hamupipőke; francia opera), 1759
  • Carlo Goldoni: Buona figliuola (= A jó lány; olasz operalibrettó), 1760
  • Nicolas Isouard: Cendrillon (= Hamupipőke; máltai opera), 1810
  • Gioacchino Rossini: La Cenerentola, (= Hamupipőke; olasz vidám opera), 1817
  • Christian Dietrich Grabbe: Aschenbrödel (= Hamupipőke; német dramatizált változat), 1835
  • Božena Němcová: Drei Haselnüsse für Aschenbrödel (= Három mogyoró Hamupipőkének; cseh meseköltemény), ~1842-1845
  • Jules Massenet: Cendrillon (= Hamupipőke; francia opera), 1899
  • Johann Strauß: Aschenbrödel, (= Hamupipőke; osztrák balett), 1901
  • Pauline Viardot-Garcia (1821-1910): Cendrillon (= Hamupipőke; francia miniopera zongorakísérettel), 1904
  • Leo Blech: Aschenbrödel (= Hamupipőke; német opera), 1905
  • Szergej Prokofjev: Zoluska vagy Cinderella, (= Hamupipőke; orosz balett), 1945

  • Ezek közül az egyik legismertebb Rossini operája, a La Cenerentola (ez a mű eredeti címe), amit a római Teatro Valle-ben mutatták be 1817-ben. Rossini ekkor nem sokkal volt túl a Sevillai borbély és az Otello bemutatóján. Librettója a jól ismert mesén alapul, de Jacopo Ferretti szövegkönyve – Rossini kérésére – szándékosan nélkülözi a meseszerű elemeket. A történet a 18. század második felében Olaszországban zajlik.

    Megvettem a „Mesék az operából” sorozat Hamupipőke kötetét és elolvastam Lilinek és Boginak ezt a változatot is, ahol gonosz mostohaanya helyett mostohaapa keseríti meg a fiatal lány életét, üvegcipő helyett pedig egy karkötőt hagy hátra Hamupipőke a hercegnek, amikor megszökik a bálból. Mindezt abban a hiedelemben tettem, hogy a három jegy, amit vettem magunknak az Erkel Szinház Hamupipőke előadására, az opera lesz. Szerencsére azért még időben kiderült, hogy az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik legnagyobb zenei csemegéjének ígérkező balettelőadásra szól a jegyünk.

    Prokofjev művének bemutatója a méltán világhírű Mariinszkij Színház Balettegyüttesének tolmácsolásában Valerij Gergijev vezényletével igazi gyöngyszem volt a fesztivál zárónapjára.
    Valerij Gergijev nem csupán legendás karmester, de nála többet talán senki sem tett azért, hogy a 19. és 20. század orosz szerzőinek lenyűgöző alkotásai az európai koncertrepertoár részévé váljanak.
    A balettművészet nagyjait két évszázada foglalkoztatja Hamupipőke története: az 1800-as évek elejétől zseniális koreográfusok sora készítette el saját, olykor meglepően formabontó változatát e klasszikus mesére. Szergej Prokofjev a Kirov Balett felkérésére 1940 telén kezdett dolgozni a balett zenéjén: munkáját s a bemutatót a II. világháború tombolása évekre meghiúsította. A Zoluska premierjére így csak 1945 novemberében került sor a moszkvai Bolsojban került sor.
    A most látható koreográfiája Alekszej Ratmanszkij a varázslatos történet újszerű feldolgozása, amelyben egyszerre játékosan és líraian értelmezi újra a szereplőket. A Szentpéterváron született, orosz–amerikai Alekszej Ratmanszkij az elmúlt másfél évtizedben a balettirodalom nagyszabású alkotásainak egész sorát rekonstruálta vagy gondolta újra A kalóztól (2005) a Csipkerózsikán (2015) át A hattyúk taváig (2016). Budapesten most látható alkotását tizenhat éve tartja repertoárján a Mariinszkij Színház.
    Ratmanszkij koreográfija szakít a hagyományos balettfelfogással, főként az eredeti történet korhű miliőjének megfelelő díszletekkel, jelmezekkel, szokásrenddel. Úgy gondolja, ezek a bevett klisék azok, aminek eredményeként a néző kívül reked az eseményeken, a történet nem érintheti meg belülről, az csak egy szórakoztató kitalált mese marad számára. Forradalmi elképzelése szerint olyan szereplőkre, helyszínekre, cselekvésekre van szükség, amitől úgy érezzük, hogy itt és most, velünk is megtörténhetne az, amit látunk.


    A cselekmény valahol a közelünkben történik és a figurák olyannyira mai, hús-vér emberek, hogy bármikor, bárhol szembe jöhetnének velünk. Ezt a célt szolgálják az újra meg újra lépő évszakok szellemei, akik pókként szövögetik hálójukat a szereplők köré és az idő összemosódását hivatottak szimbolizálni.


    Ugyancsak emiatt lesz Hamupipőke apja jóindulatú alkoholista kínai köntösben. Emiatt érkezik a tündér bevásárló táskákkal koldus nőként a színpadra, szakítva azzal, hogy a jóság csak józanul érvényesülhet, és hogy egy tündér csak gyönyörű fiatal teremtés lehet ragyogó fehér ruhában. Már a nyitójelenetben is erős a szinkronicitás térben és időben: Hamupipőke mostohája répaszínű parókában választja szét a sumo harcosokként kötekedő mostohalányokat.


    Az irónia végigkíséri az egész előadást, egészen addig, míg Hamupipőke és a Herceg egyedül maradnak. Ekkor a zene minden szarkazmusa eltűnik, fájdalmasan őszinte dallamokban nyilvánul meg a szerelem korokon átívelő, egyetemes ereje és kisugárzása.
    Kétségtelenül megosztó Ratmanszkij felfogása. Akik hiányolják a mese varázslatát és ehhez a megszokott hagyományos elemeit a balettnek, akár csalódottak is lehetnek az előadás után. Akik azonban megértik szándékát arra, hogy a különböző korszakokat hasonlóságuk és különbözőségük ellenére egyetlen mesei időbe tömörítse és érzik ennek iróniáját, egyben báját is – zseniálisnak találják. Különösen azért, mert a tiszta klasszikus táncelemek vegyítése mai világunk szédítő sebességével és kapkodó ritmusával Prokofjev zenéjének sokkal mélyebb üzeneteit is megnyitja. A két hat éves kislány úgy tűnik nagyon nyitottan és élvezettel fogadta be ezt a maga nemében páratlan élményt. Örülök, hogy a komolyzene világához vezető beavatásukhoz egy ilyen különleges előadást sikerült választanom.

    Csipkerózsika – Az értelmi lélek születésének és megváltásának története

    A http://www.harmonikusgyermek.hu oldalon bukkantam rá erre a Csipkerózsika olvasatra, ami mindazok közül, amit ebben a témában találtam talán a legátfogóbban mutatja be a mese lehetséges üzeneteit. Természetesen mindebből egy kisgyermeknek semmit nem magyarázunk el, egyszerűen csak hagyjuk, hogy hallgassa a mesét, fogadja be a lelkébe. A mese majd teszi a dolgát. Mindig éppen azon a szinten és mélységeben, amire éppen készen áll a gyermeki lélek.

    “Valamikor régen, sok idővel ezelőtt élt egy király és egy királyné. Gyakran mondogatták: „bárcsak lenne egy gyermekünk!”. De nem teljesült a kívánságuk.

    Ez a mese nagyon pontosan kezdődik. Nem azt mondja, hogy „hol volt, hol nem volt”, hanem azt, hogy „valamikor nagyon régen”. Azokban az archaikus időkben, amikor az ember még „király” volt, mert olyan szoros kapcsolatban állt az egész világgal, a természet egészével, a benne lévő elemi lényekkel együtt, hogy mindentudó volt. Ilyen módon a hatalma is meglehetősen nagynak, tehát királyinak számított, és természetesen a hozzá tartozó lélek volt a királyné. Az ember egész egyszerűen ismerte a törvényt, amely megtestesült benne. Ezért, amikor vizsgálgatjuk a meséket, nagyon sokszor látjuk, hogy a királlyal, az apával nincsen semmi baj, mert ő maga a törvény. Az a férfialak, aki tudja, éli a törvényt, amihez mindenkinek tartania kell magát.

    A király és a királyné azt mondja: „Bárcsak lenne gyermekünk!” Akik ismerték a szellemi világ törvényeit, azok tudták, hogy az emberiségnek valamiféle utat kell járni, be fog következni valamilyen fejlődés. Nem tudták siettetni, de tudták, hogy be fog következni. Egyébként azt a momentumot, hogy „bárcsak lenne gyermekünk”, úgy is tekinthetjük, mint az emberi életfolyamatok betetőzését. Ezt a hetes sort ismerjük: légzés, melegítés, táplálkozás, kiválasztás, fenntartás, növekedés, szaporodás. Az életfolyamatok során, bármit is csinál az ember, mindig azt várja, arra törekszik, hogy valami újat létre tudjon hozni. Ennek az újnak a megszületését nem lehet siettetni, de lehet róla tudni, és lehet rá vágyódni.

    Egyszer, amikor a királyné éppen fürdött, egy béka mászott ki a vízből a partra. Azt mondta a királynénak: „egy év múlva teljesül a kívánságod és gyermeked fog születni”. Így is történt.

    Miért pont egy béka? Ennek sok oka lehet. Az egyik az a két elem, amiben egyformán jól tud létezni: a víz és a szárazföld.

    Azt is mondhatnánk, hogy egy vizes, éteri minőségből ki tud jönni egy földi-fizikai minőségbe. Ez egy nagyon nagy változás, és a béka a saját testében hordozza ezt a változás-minőséget. Egyetlen élet folyamán mind a két elemben nagyon jól tud létezni. De ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni, változáson, átalakuláson kell átmennie; ahogyan az egyik elemben élni képes, az nem jó a másik színtérhez; ahhoz változnia kell. A béka ezt meg is tudja tenni. Egyébként nagyon komoly kapcsolata van a természeti erőkkel, azért tartják jó időjósnak. A természeti erőkkel való szoros kapcsolat is egy jelzés ebben a történetben, miszerint ebben a kapcsolatban valaminek meg kell változnia, ha megszületik a királyi pár gyermeke.

    A király azt se tudta hova legyen az örömtől. Meghívott a keresztelőre mindenkit… De legesleginkább meg akarta hívni azt a 13 bölcs asszonyt, aki az országában élt. De a királynak csak 12 aranyterítéke volt.

    A 12 aranyteríték a 12 állatövi jegy, amelyektől az ember megkapta azokat az erőket, ajándékokat, amikkel itt a Földön élt. A királynak – akiről az előbb mondtuk, hogy létezett egy olyan időszak az emberi fejlődésben, amikor szoros kapcsolatban állt az egész teremtett világgal – természetes, hogy volt 12 aranyterítéke, hiszen az állatövi jegyek összességét ismerte, és kapcsolatban tudott lenni velük. Igen ám, de ott van a 13. Lehet találni olyan mesefordítást, ahol a fordító úgy gondolta, hogy ő egy kicsit segít nekünk: ezekben a fordításokban van 12 jó tündér a 13. pedig egy gonosz boszorkány. Pedig az eredeti meseszövegben erről szó sincs. Amiről szó van, az egész egyszerűen 13 hatalom. El lehet gondolkodni azon: ki lehetett a tizenharmadik? Mert a 12 megvan: az állatövi jegyek, amiket mindenki ismer. Mi az, ami ebben a tizenkettességben még pluszként megjelenik? Ez a Nap. Igen ám, de ha ez a Nap, akkor hogy van az, hogy a királykisasszony szúrja meg az ujját és haljon meg? Ez úgy hangzik, mint egy átok. De itt sincs ellentmondás. Nem mindig volt készen az emberiség arra, hogy kapcsolatot tudjon találni azzal a hatalommal, akit mi Nap-lénynek nevezünk. És ahhoz, hogy ez a kapcsolat létrejöjjön, az emberiségnek keresztül kellett mennie egy olyan úton, ami nem halál ugyan, de mindenféleképpen nevezhető egy nagyon mély alvásnak, amikor az ember nem látja többé mindazt, ami körülötte van. Pontosabban: csak azt látja, ami fizikai szemmel látható. Ezt úgy szokták mondani, hogy a tudat elsötétülése. Már nem tudunk úgy kapcsolatot találni például az elemi lényekkel, mint tudtak valahány ezer évvel ezelőtt, már nem szól hozzánk úgy a világ, mint szólt sok ezer évvel ezelőtt. És ezt lehet valami nagyon-nagyon mély alváshoz hasonlítani.

    Az elsőtől erényt kapott, a másodiktól szépséget, a harmadiktól jóságot, a negyediktől okosságot és így tovább mindegyik bölcs asszony odaadta a maga ajándékát. Már csak egy volt hátra, mikor hirtelen kicsattant a terem ajtaja. Hívatlanul belépett a 13. asszony, nem nézett se jobbra, se balra, nem köszönt, nem szólt senkihez, egyenesen odament a kicsi királykisasszony bölcsőjéhez és azt mondta: „amikor ez a gyermek 15 éves lesz, szúrja meg az ujját az orsóval és holtan terüljön el”. Azzal sarkon fordult és úgy, ahogy jött, anélkül, hogy bárkire is egy pillantást vetett volna, kiment a palotából. Akkor odalépett a bölcsőhöz a 12. bölcs asszony. Arra nem volt hatalma, hogy az átkot megváltoztassa, de enyhíteni tudta: ha 15 éves lesz a királykisasszony, megszúrja ugyan az ujját, de nem hal meg, hanem 100 éves álomba merül. A király nagyon szerette volna megóvni ettől a kislányát. Ki is adta parancsba az egész országban, hogy mindenhonnan minden orsót, minden rokkát hordjanak a királyi udvarba egy halomba és égessék el.

    Nagyon érdekes, hogy miért akkor, amikor eléri a 15. évét? A királykisasszony 14 éves múlt – ez a gyerek fejlődésének második hétéves foka. Már nem csak jó és szép. Akármennyire is megpróbálták a szülei megóvni – hiszen a király elégettette az összes orsót – attól, hogy valami olyan tudás érje őt, ami esetleg kárt okozhat neki: most elmúlt 2×7 éves, itt az ideje, hogy elkezdjen önállóan gondolkodni. Mi azt is tudjuk, hogy ki az a lény, akinek nagyon fontos volt, hogy az ember hamar kezdjen el önállóan gondolkodni. El is érte, amit akart.

    A királykisasszony egyedül maradt a palotában. Nem volt otthon sem az apja, sem az anyja. Azok az erők, amik eddig a családból jöttek, amik óvták, mintegy burokként körülvették őt, a 14. év elmúltával, 15 évesen már nincsenek jelen. Tudjuk, hogy ez a fejlődésnek az az újabb lépcsőfoka, amire azt szoktuk mondani, hogy jogaiba lép az intellektuális gondolkodás. Valamikor 12 éves kor körül jelenik meg, de igazán el kell múlni 14-nek ahhoz, hogy ez a fajta gondolkodás főszerephez jusson. Király és királyné nincsenek otthon, a királylány elindul felfedezni a palotát. Ez a palota az emberi test. Egy 15 éves ember nekiáll bolyongani szobáról szobára, és megpróbálja a saját lakhelyét fölfedezni, megismerni.

    Ha most kilépünk egy kicsit a Csipkerózsika-történetből, és messzire elmegyünk, mondjuk Karinthyhoz, akkor érdekes dologra bukkanunk: ő Gyermekfoglalkoztatás című írásában megírta, hogy milyen játékokat játszott egy ideig, tanulván, hogy mit tud a saját teste. „Ebben a korban gyermeki lelkem kialakulása már megkezdődött; főként az a csoda foglalkoztatott, amit az ember később megszokik, és összetévesztve énjével, nem törődik vele: az, hogy nekem testem van…” Pl. rátekert egy vékony cérnaszálat az ujjára és nézte, hogy milyen érdekes: itt elfehéredik, ott meg kipirosodik. Azt biztos mindenki próbálta, hogy lámpa elé tette az összezárt ujjait és nézte, hogy milyen színű lesz, hogy mennyire lehet átlátni rajta; mindenfélével lehet próbálkozni. Az ember megpróbálja felfedezni azt a „házat”, ahová be kellene költöznie, ill. ahol már „lakik” valamennyire, de hogy mit tud, mi mindenre képes ez a ház, az megismerésre vár. És ezen a felfedező úton elkerül egy szűk lépcsőre – a gerinccsigolyák sora az egész testhez képest elég szűk „lépcsőnek” tűnik, ha jól meggondoljuk – és megy fölfelé. Egy régi, nagyon magasan levő toronyszobába jut, ahol egy ős-öreg anyóka fon.

    Bent a szobácskában egy vénséges vén anyó ült és valamit csinált. „Jó napot anyóka, mit csinálsz te itt?” – kérdezte a királykisasszony. „Fonok.” – mondta az anyóka, föl se nézve a munkájából. A királylány közelebb lépett. „Ez érdekes; mi az a dolog, ami ott vidáman föl-alá ugrál?” – nézte az orsót és ő maga is szeretett volna fonni. De alighogy hozzáért az orsóhoz beteljesült az átok. Megszúrta az ujját, és abban a pillanatban elterült az ott lévő ágyon. Elaludt.

    „Ős-öreg anyóka” – ez a mesékben általában egy nagyon tapasztalt, érett lélek képe. Azt jelenti, hogy van bennünk egy nagyon régi, tőlünk teljesen függetlenül – úgy értem a mostani, pillanatnyi saját szabad akaratunktól függetlenül – létrejött tudás. Magunkban hordozzuk, pontosabban: a fejünkben hordozzuk ezt a tudást. Nekünk, pedagógusoknak szokták is mondani, hogy nem tanítani kell a gyereket, hanem fölébreszteni azokat a tudásokat, amik már ott vannak benne, azokat a képeket, azokat az emlékeket, amiket magunkkal hoztunk.

    Ez az anyóka fon. Persze hogy fon, mégpedig azért, mert a nyelv tudja – a magyar nyelv nagyon sokat tud -, hogy milyen komoly összeköttetés van a fonás, szövés meg a gondolkodás között. Sok ilyen kifejezés van, hogy valaki szövi a gondolatait, így és úgy szövi-fonja a gondolatok fonalát. Ha valaki „elvesztette a fonalat” – ez azt jelenti, hogy nem tudja követni, amit a többiek mondanak. Amikor már régen nem foglalkoztunk valamivel, és nem is gondoltunk rá, akkor „újra föl kell venni a fonalat” ahhoz, hogy tovább lehessen gombolyítani, tovább lehessen szőni belőle valamilyen anyagot.

    A királylány… nézte az orsót, és ő maga is szeretett volna fonni. Én azt gondolom, ez egy nagyon erős kép arról, hogy a 14-15 éves gyermek el akar kezdeni önállóan gondolkodni. Az önálló gondolkodás nem egyszerű, és sokszor fájdalommal jár. A mesében is úgy kezdődik, hogy a királylány megszúrja az ujját. A gondolkodás tanulásra való, a tanulás fáradsággal, olykor fájdalommal jár, főleg akkor, amikor az ember saját magáról akar tanulni. Ez az önismereti út. Ha az ember ilyen utat jár, és ebben önmagáról megtanul valamit, az sokszor fájdalmas tapasztalatokat jelent. Most ebben a mesében a királylánynak annyi fájdalommal kell találkoznia, hogy megszúrja az ujját; akkor lehanyatlik az ágyra és elalszik.

    Erről az alvásról az előbb mondtam, hogy nem más, mintha becsukódna a szemünk a természeti világ jelenségei előtt. Nem haltunk meg, de amit eddig láttunk, azt most nem látjuk. Ez azért nagyon izgalmas, mert ebből az állapotból föl kell ébredni. De nem lehet hamar, és nem lehet akármikor. Először el kell telnie a kiszabott időnek. Eközben pedig nő egy áthatolhatatlan tövisbokor a palota körül. Gondoljunk a kamaszgyerekre: 15 éves elmúlt, birtokában van az intellektuális gondolkodás – a kamasz már rengeteg mindent tud –, de beszélgetni vele nem olyan könnyű, mert egy áthatolhatatlan tövisbokor veszi körül, igen-igen szúrós tud lenni. Megpróbálsz „hozzá érni” és „visszarántod a kezedet”, mert hol itt szúr, hol ott. Hiába tudod, hogy ott alszik belül egy gyönyörűséges királylány, adott esetben királyfi; belül van, és nem lehet hozzáférni. Erről is ad képet a mese: olyan erősen összekapcsolódtak a tövisek, mintha kezek lennének, és nem engednek senkit belülre menni. Belül történik valami, amit kívülről nem lehet látni. De száll a rege szájról szájra: van bent valaki, aki nagyon szép. Csak el kell telnie a kiszabott időnek, míg újra láthatóvá válik.

    Már letelt a száz év, mikor arra járt egy királyfi, aki egy nagyon-nagyon öreg embertől hallotta, hogy neki még a nagyapja mesélte, hogy a tüskebozót mögött alszik egy gyönyörűséges királykisasszony, akit éppen a tüskebokor miatt Csipkerózsikának neveztek el. A királyfi pedig azt mondta: „megyek és kiszabadítom őt!” „Ne tedd – mondta neki az öreg -, sokan próbálkoztak már előtted és mind halálnak halálával lakoltak.” „Nem bánom” – mondta a királyfi. „Megyek, látnom kell a szépséges Csipkerózsikát.” Odalépett a bozóthoz, de mert éppen akkor telt le a századik év, a tüskebokor szétnyílt előtte, akadálytalanul átengedte a királyfit. Ráadásul még gyönyörű ötszirmú virágokat is bontott.

    Egyszer csak megérkezik a királyfi. Nem tudjuk, hogy honnan. Ez nagyon titokzatos dolog. A többi királyfiról még csak-csak mond annyit a mese, hogy idegen földről jöttek, de hogy ez a királyfi, aki pont a századik évben, a megszabott időben jön, honnan került ide, ez nem derül ki a meséből. Pontosan tudja, hogy jártak már ott előtte királyfiak. Azt is tudja, hogy ezek a királyfiak meghaltak. Ha nem tudta volna, akkor az öregember figyelmezteti rá, hogy „sokan próbálkoztak már előtted és mind halálnak halálával lakoltak.” Halálnak halálával haltak meg, nagy kínok között. De ez a királyfit nem érdekli. Nem tartja őt vissza. Azt mondja: „Megyek, és megszabadítom őt” S tekintettel arra, hogy a megszabott időben jelent meg a szabadító, a természeti erők megváltoznak. A tüskebokor szétnyílik. (Azt hiszem, van a Csipkerózsikának olyan megfilmesített változata, amelyben a királyfi kardot ránt, és lendületesen kaszabolja a tüskebokrot. Ezt lehet gondolni, csak nincs benne a mesében.) A mesében szó sincs arról, hogy a szabadító kardot rántana; arról van szó, hogy a tüskebozót megnyílik előtte, kivirágzik, szinte mutatja az utat, hogy merre kell menni a királylányhoz.

    „Gyönyörű, ötszirmú virágok bomlottak ki rajta”. A kastélyban alszik a királykisasszony. Ott van a test: a fizikai-és az élettest, s a vele összeszövődött lelki-szellemi lény, amely a gondolkodást hordozza. Csak a gondolkodást. (Itt utalhatunk a Hófehérke meséjére. A „mostoha” alakján látszik, hogy lehetséges az, hogy valaki szép és okos, de ez még nem jelenti a valódi emberi minőséget). Az előbb nem mondtuk ki a nevét annak a lénynek, akinek nagyon fontos volt, hogy az ember minél hamarabb önállóvá váljon, mint a jónak és rossznak tudója. „Olyanok lesztek, mint az Isten” – mondta ez a hatalom, és siettette az embert, hogy minél hamarabb leváljon a szellemi világról és érje el a saját szellemi önállóságát. Tudjon önállóan gondolkodni. Ennyi volt eddig az ember: fizikai test, élettest, lélek és én. És most, a megszabott idő elteltével jön a szabadító, aki fölmegy és megcsókolja a királykisasszonyt. Egy „másik” királykisasszony ébred föl ezután, egy olyan valaki, aki összetalálkozott a szeretet erejével. Mert szó nincs a mesében arról, hogy a királykisasszony eddig ezt a minőséget hordozta volna; szép volt, erényes volt, hordozta azokat ajándékokat, amiket a tizenkét bölcs asszonytól kapott, de a szeretet csak annyiban jelenik meg a mesében, hogy mindenkinek, aki látta, kedvére volt; de hogy ő szeretett volna bárkit, az nincs. Az most fog bekövetkezni, amikor eljön érte a szabadító és megcsókolja. Akkor fölébred az új életre, amelyben az eddigi négyességhez egy ötödik elem csatlakozik: a szeretet ereje.

    Rátalált a lépcsőre, fölment rajta, belépett az ajtón, s meglátta az ágyon alvó Csipkerózsikát. Olyan gyönyörű volt, hogy le sem tudta venni róla a szemét. Odalépett hozzá, lehajolt és megcsókolta. Abban a pillanatban a királylánynak felnyílt a szeme. Felült az ágyon, kézen fogta a királyfit, s indultak lefelé. Ahogy a királylány felébredt, felébredtek a galambok is a tetőn, kihúzták fejecskéjüket a szárnyuk alól, körülnéztek, és huss, elrepültek. Fölébredtek a lovak az istállóban. Toporzékolni és nyihogni kezdtek. Fölébredtek a vadászkutyák az udvaron, ugattak és csóválták a farkukat. Fölébredtek a legyek a falon, másztak tovább. Fölébredt a szakács is, nyakon teremtette a kuktát. Fölébredt a szolgáló is, aki a zsámolyon ült, és megkopasztotta a fekete tyúkot. Fölébredt a trónteremben a király és a királyné is. Csipkerózsika és a királyfi fényes lakodalmat ültek. Azóta is boldogan élnek.

    Amikor valaki elmondja Csipkerózsika meséjét (például a Waldorf-óvónők nagyon szépen, szóról szóra el tudják mesélni nap nap után; nagyon tisztelem őket ezért a tudásért), akkor megerősíti a gyerekeket abban a tudásban, hogy „ezt az utat jártad végig te is, mint egy szem emberke, mert az egész emberiségnek ez volt az útja. Volt egy szellemi látó időszaka, volt egy ilyen szempontból alvó, elsötétült időszaka, aztán az idők teljességekor jött a szabadító, az ember a szeretet erejétől fölébredt, egyesültek, és azóta is boldogan élnek.”

    Az ébredés a fejből indul ki. A testbe zártságból megszabadító szeretet-erő innen árad szét lefelé. Ez egy olyan párhuzam, ami kifejezetten a húsvéti misztériumhoz tartozik. Ugyanis, ha valaki találkozik Szent Pál leveleivel, akkor megtalálja azt a mondatot, hogy először a fő támad föl és aztán a test többi tagja. Először a fejben történik meg ez az ébredés, utána végig testben. (Pál első levele a korinthusiakhoz).

    Gyönyörűek ezek az összecsengések, amikről természetesen egy szót sem beszélünk a gyerekeknek, de miközben elmondjuk a mesét, ott élnek bennünk.

    A Csipkerózsika egy nagyon rövid mese, nincs benne három próbatétel, sok minden nincs, amire általában azt szokták mondani, hogy egy nagy mesébe szükséges. De ez a mese az emberiségtörténetet meséli el, s ebben Csipkerózsikának annyi szerepe van, hogy végigéli. Ezért hívják sorsmesének: nem az ő egyéni cselekedetei miatti változás áll a történet középpontjában, hanem az, hogy a saját életében hogyan tükröződik az emberiség élete.

    Forrás: www.harmonikusgyermek.hu

    Gárdonyi Géza: A kis csacsi meg a nagy nyuszi

    – Kelj fel, kis csacsi fiam – szólt hajnalban a nagy csacsi az istállóban. Kiviszlek ma a mezőre.
    Hopp, felugrik a kis csacsi. Összeüti a bokáját. Jó reggelt kíván a mamájának és kérdezi a fülét vidáman megbillentve.
    – Mi az a mező, anyukám?
    – A mező – feleli a nagy csacsi – nem egyéb, mint egy nagy-nagy zöld asztal. Olyan nagy, hogy az egyik szélétől a másikig sohase tudod végigenni.
    Ez tetszett a kis csacsinak. Táncolva ment az anyja után a mezőre. Amint ott legelésznek, egyszer csak odafut az anyjához a kis csacsi:
    – Jaj, de megijedtem.
    – Mitől?
    – Furcsát láttam.
    – Mit láttál?
    – Icike-picike kis csacsikat.
    – Mekkorákat?
    – Mint a fülem.
    – Nem lehet az.
    – De bizony. Úgy ugráltak, mint a szöcske. Gyere, nézd meg, ha nem hiszed.
    Odavezeti az anyját. Hát két kis nyúl ül ott a fű között. Éppen mosakodtak.
    – Jaj, mit látok? Mekkora két nyulat látok? – kiáltott a kis nyúl.
    – Nem nyulak ezek, te kis csacsi – szólt az öreg nyúl.
    Az öreg szamár pedig azt mondta erre a fiának:
    – Nem csacsik ezek, te kis nyúl.
    És mind a ketten barátságosan néztek egymásra.
    Mikor jól megnézték egymást, a kis csacsi hazament a nagy csacsival és a kis nyuszi a nagy nyuszival.

    Rimszkij Korszakov, a nagy mesemondó és a Húsvét

    Rimszkij Korszakov neve összeforr a mesékkel. Zenés meséi – Mese Szaltán cárról, Rege a láthatatlan Kityezs városáról, Tündérmese (Skazka), Seherezádé szvit – lenyűgözők és felfedezésre érdemesek azok számára, akik nem ismerik. A közelgő ünnep apropóján most mégis a Nagy orosz húsvét nyitányát szeretném ajánlani, amelyet önéletrajzában a szerző így jellemzett: “…átmenet Nagyszombat borongós, sejtelmes estjéből Húsvétvasárnap reggelének féktelen ujjongásába.”

    Mesék kapcsolati dinamikája és a Symbolon kártya

    Korábban sokat foglalkoztam a kapcsolatok, kapcsolódások lehetséges módjaival, amiben többek között Peter Orban könyve és a hozzá kapcsolódó 84 lapos, művészi kivitelezésű Symbolon kártyacsomag volt segítségemre. A Symbolon kártyát sokan jóslásra használják. Megalkotóik Peter Orban és Ingrid Zimmel valójában egy kiváló önismereti terápiás eszköz. Az asztrológiából ismert tizenkét állatövi jegyet tizenkét szerepszemélyiségként jeleníti meg, akik sokrétű kapcsolatban állnak egymással. Így jön létre az a hetvennyolc kép, amelyek jelentősen megkönnyítik az asztrológia megértését, jobban megérthetjük önmagunkat, az élet színpadán eljátszott szerepeinket. Tükröt tart elénk, ahol megjelenik a bennünk élő Angyal, Bolond, Csábító, Harcos és a többi szerepeink. Nagyon szeretem ezeket a kártyákat és magabiztos háttérismeretem van minden egyes kártyával kapcsolatban.
    Lassan egy éve, hogy megrendezésre került a “Mesén innen – mesén túl Metamorphoses Meseterápiás konferencia” . Hunya Csilla a “Kezdetben volt a találkozás- A találkozás motívumának szerepe a mesékben” című előadásában a mesebeli találkozások fontosságáról beszélt. Arról, hogy “Nincs mese találkozás nélkül és a kapcsolódás valamennyiben kulcsmotívum. Találkozás az ellenséggel, találkozás az életet elpusztítani akaróval, találkozás a megváltásra váróval, találkozás a mindentudó bölccsel, találkozás a tehetetlennel, az álruhás segítővel, az elemekkel, találkozás a próbatételek elé állítóval, a mindentől elzárttal, a régóta várttal, találkozás a megváltást hozóval… A mesék nagyon pontosan közvetítik és fedik fel az élet legnagyobb és egyben leghétköznapibb alkímiájának titkát. Megmutatják, hogy egy valódi találkozást követően senki sem folytathatja ugyanúgy, mint azelőtt. Hiszen többé, mássá válunk általa. Miközben összekapcsolódunk és megtapasztaljuk a másikat, egymás teremtőivé válunk. A másik jelenlétén keresztül hozzáférhetünk saját, belső ellenségünkhöz, megfoghatjuk megváltásra váró énrészünk kezét, meghallhatjuk a bennünk élő mindentudó szavát, lendületet adhatunk a tehetetlennek, felismerhetjük az addig észre sem vett erőforrásainkat, utat vághatunk a mindentől elzártunkhoz.”
    Ezek a kapcsolódások, találkozások adják a mese dinamikáját és e kapcsolatok mélyebb megértése újabb rétegeit fejti fel a mesének. Felismertem, hogy engem ebben jól segíthetne az a mély tudásanyag, amellyel az archetípusok terén rendelkezem. Arra gondoltam, mi lenne, ha megpróbálnám e kártyák segítségével elképzelni az egyes szerepeket Nagyon feldobott ez a lehetőség, alig vártam, hogy fejest ugorhassak és lubickolhassak benne…
    Próbálkoztam Hófejírke, a Hamupipőke és a Holle asszony mesemátrixával. Egyszerűen olyan érzés volt az összeállítás, mint a legizgalmasabb puzzle, amit valaha csináltam. Elragadott, elvarázsolt, flow-ba juttatott – gyönyörűséges, izgalmas, tanulságos. Régen nem éreztem ehhez foghatót! Sokat kísérleteztem egy-egy mese kapcsán a szereplők és a szerepek azonosítását a kártyák segítségével, de előbb-utóbb mindig kialakul a lehetséges egyetlen kapcsolódás. Ilyenkor a REND is egyértelművé válik. És valóban! A kártyákon keresztül valami határtalan mélysége nyílik meg a mesei történésnek és valósággal életre kelnek a szereplők. Elmondhatom, hogy rátaláltam egy olyan „kulcsra”, ami nekem működni fog. Példaként álljon itt erre a Csipkerózsika hét mesei szereplője megfeleltetve a symbolon kártya egy-egy kapcsolódásának.
    A meseszereplők kapcsolati hálója (Kattints a képre a nagyobb felbontásért)
    Természetesen a könyvben minderről egy szó sem jelenik meg egyik mesénél sem, csak a szereplők kapcsolati dinamikáján keresztül is felsejlenek a nővé érés nehézségei és buktatói:

    “A hős Csipkerózsika, az éppen felcseperedő, majd a nőiessége kibomlását álomban (bebábozódott, tetszhalott állapotban) kiváró királykisasszony, ellenfele valójában nem egy konkrét mesei szereplő, hanem a lelki és szellemi tudatlanság, éretlenség. Útnak indítója a gyermeki kíváncsiság, amire szüksége van ahhoz, hogy a testében végbemenő változásokat megértse. Az álhős az apa, aki jószándékú féltésével feltartóztatná Csipkerózsika nővé érését. Az álhősök mindig azok a mesékben, akik nem hajlandók felvállalni a megismerés küzdelmes útját a próbatételeken keresztül, akik nem akarnak fejlődni és másokat is gátolnak ebben. A királyfi az adományozó, aki csókjával ébreszti fel a királylányban a szerelmet. A segítő a tizenkettedik tudós asszony, aki százéves álomra enyhíti az átkot. Így teszi lehetővé Csipkerózsika számára, hogy inkubátori körülmények között, passzívan várakozva találjon rá keresett személyiségrészére, a testileg, lelkileg, szellemileg érett nőiességre.”